A LEGUTOLSÓ TALÁLKOZÁSOM VÖRÖSMARTYVAL
A LEGUTOLSÓ TALÁLKOZÁSOM VÖRÖSMARTYVAL
A legutolsó találkozásom is ott volt Komáromban.
Már akkor átestünk egy életen, aminek csak a romjai maradtak meg számunkra. Maga Komárom is egy romhalmaz volt. Az anyámat látogatni voltam siralomraméltó szülővárosomban. Kaptam rá engedélyt a rendőrfőnökségtől. De csak egy napi tartózkodásra! Félni lehetett, hogy valami komplottot csinálok Komárom vára visszafoglalására. Kitelik az az ilyen rebellistől. Be kellett mutatnom a passzusomat a komáromi rendőrfőnöknél, aki jóakarólag figyelmeztetett, hogy másnap délben el ne késsem a gőzhajóról, mert kellemetlenségeknek tehetném ki magamat. Ott is voltam pontban tizenegy órakor a szigetben levő fabódénál. Már akkor többen ültek ottan a hosszú lócán, útrakész pasasérok, akik a gőzhajóra vártak: azok között egy összegörnyedt alak, kerek szürke kárbonári köpönyegben, akiben Vörösmartyt ismertem fel. Odamentem hozzá üdvözölve, ő is rám ismert: pedig akkor már rajtam is körösztül gázolt a sors kereke; akkor voltam igazán „öreg ember, aki vén ember”, – olyan senki, aki semmi. Saját nevemet nem volt szabad nyomtatásban használni: Sajó név alatt firkáltam.
Nagyon örült, amikor meglátott: „legalább lesz, akibe kapaszkodjam.”
Kísérője, egy fiatal ember aztán felvilágosított a helyzetről. Egy fiatal lelkes irodalombarát felkérte levélben Vörösmartyt, hogy jöjjön le Pestre, foglalja el az ő szállását, legyen állandó vendége. Ez volt Tomori Anasztáz, nekem is igen kedves barátom, aki örökség útján hirtelen meggazdagodva, nagy vagyonát irodalom és művészet pártolására fordította – e mostoha korszakban. Vörösmarty elfogadta az ajánlatot s most Pestre utazik. Felesége azonban nem kísérheti odáig, mert a passzusába csak az ő saját neve van beírva s hogy a nejének külön passzust állítsanak ki, ahhoz előbb a csepi falusi bírónak az illetékességi bizonyítványát kellene kieszközölni; de az most inspectionsreisén van, anélkül pedig a gőzhajóra be nem eresztenek senkit.
No de a jó szerencse idehozott engem; én majd elkísérem Vörösmartyt a barátom lakásáig.
A mi nagy költőnk jó kedvet mutatott; még tréfálkozott is: „nem kell engemet félteni, eligazodom én Pesten még a sötétben is.”
A gőzhajó aztán csak előkerült, mi beszálltunk az egy szál deszkán, előmutatva az útleveleinket.
Én kikerestem az öregünknek egy nyugodalmas szögletet, ahol a járókelők nem háborgathatták.
Egy tatai asszonyság mégis csak odakerült hozzá; úgy látszik, valami ismerős volt, mert melléje ült és megszólította:
„Ejnye, ejnye, de rosszul tetszik kinézni.”
Erre a költő büszkén kiegyenesedett:
„Nincs énnekem semmi bajom.”
„Nono! Én azt mondom, hogy vigyázzon magára. A kezei olyan pöffedtek, veresek, átlátszók, hogy azt lehet következtetni, hogy vízibetegségben méltóztatik szenvedni.”
Én hirtelen igyekeztem a beszédes asszonyságot más témára vezetni: „nézze csak, itt volt Bregecium, amelynek romjaiból annyi érdekes régiséget ásnak ki manapság.”
Aztán mikor visszakerültem Vörösmartyhoz, körülbástyáztam őt kétfelől a saját és magam útitáskájával, hogy senki melléje ne ülhessen. De már a veszedelmes szófullánk benne volt az emlékében.
„Hogy én vízibetegségben volnék? Ezt nekem még senki sem mondta. Hát igazán olyan pöffedtek az én kezeim?”
És az egész úton folyvást a kezeit nézegette, a nap felé is fordította, hogy vajjon átlátszók-e. Ej, de átkoztam magamban azt a szóbeli méregkeverőnőt.
Jó délután érkeztünk meg a hajóval Pestre.
A parton természetesen nem várt az utasokra se bérkocsi, se hordár, csak egy árva fiakker lógatta a lófejét búsan a parton; de ez nem azért volt ott, hogy vándor poétákat vigyen a kvártélyukra; mert az a policáj-komiszáriusra várt, aki a kiszállás előtt bejött a gőzhajóra két szuronyos zsandárral, passzust vizitálni. Én mindkettőnk útlevelét átadtam neki. Az enyém csak rendben lett volna; de a Vörösmarty passzusa nem volt a komáromi rendőrfőnök által láttamozva. A rendőrbiztos emiatt okvetetlenkedni kezdett, protokollum-fölvételt emlegetett. Én aztán azt mondtam neki, hogy „ha nem tekinti ön a nagy költőt, tekintse a nagy beteget.” Erre a derék ember nagylelkű lett s elbocsátott bennünket.
Hát bizony csak gyalog kellett tovább bandukolnunk.
Ha te azt láttad volna, mai korbeli lelkes fiatalság, hogy lépkedett nemzeted büszkesége, legnagyobb költője az én karomra támaszkodva a hepehupás kövezeten végig, hej hogy emelted volna vállaidra az édes terhet; de hát te még akkor más csillagban laktál. Én vittem mind a kettőnk útitáskáit.
Mikor a Kalap utca szegletéig eljutottunk, ott megállt az agg költő; ott volt a szegleten egy kurta kocsma.
– Térjünk be ebbe a kocsmába.
Nagyot bámulhattam rá, mert azt veté utána:
– Azt gondolja most az én Móric öcsém, hogy hej, de meg lehet szomjazva az öreg poéta! pedig hát nem inni kívánkozom én ebbe a kocsmába; hanem leülni: nem bírnak már a lábaim tovább.
Én aztán igyekeztem megnyugtatni; itt van már a közelben Tomori lakása, alig száz lépésre. De neki az is sok volt; leült arra a szegletkőre az utcán. Én aztán előre szaladtam Tomorihoz, aki karszéket küldött le a féltett vendége elé; azon vittük fel a vendéglátó szállásra.
Amint hazáig mentem, azt hittem, hogy most is mellettem jár Vörösmarty árnyéka. Hisz akkor már maga is csak sötét árnyéka volt hajdani fényes alakjának.
[1900]
