A szalmagunyhó
A szalmagunyhó
Sem rózsa nem leszek,
Sem galamb nem leszek,
Mert én édes rózsám
Csak a tiéd leszek.
Népdal.
Sem galamb nem leszek,
Mert én édes rózsám
Csak a tiéd leszek.
Népdal.
Merülj fel képzeletimben ifjú gondolatim bölcsője, kies Alföld! Terítsd ki lelkem szemei előtt végtelen rónáidat! Mutasd fel emlékemben délibábos pusztáid nagyszerű képeit s mezőidet, miknek láthatára nincs! Hadd lássam őket még egyszer, hadd szíjam lelkembe arcod vonásait, hadd fesselek le ország-világ előtt, mint egy ifjú menyasszonyt, s hadd mondjam akkor: Íme ez oltárkép, ez eszményképe a paradicsomnak, melynek ege, földje oly anyai kegyelettel mosolyg, e nagyszerű templom, az én hazám!
Nézzétek őt! A nap verőfényben mosolyg le reá; füveiben a harmat gyémántja tündököl; mezője ki van hímezve, mint egy oltárszőnyeg.
A szem kifárad, míg végtelen láthatárát bejárja, azon láthatárt, melyet sem hegy, sem kőhalmok nem korlátoznak – mely egyenesen az égben végződik.
Távol, a halványuló zöld messzeségben átlátszó ködtenger rezeg lassúdan hullámozva, mint egy zöld óceán. Az a délibáb. S amott, túl a ködökön, a félhomályban egy népes város hegyes tornyai látszanak, mely körül sűrű fáktól körzött tanyák vannak elszórva.
A levegőben a pacsirták énekelnek, lábainknál a gyöngyvirág nyílik, a távol mezők zöldjébe ezer színű virágok zománca olvad – a pásztorhalmok körül nyájak legelnek, kolompjaik csengése a pásztorfurulyák danáival vegyülve oly idillszerű!…
Az ég tengerében rózsák és liliomok fellegei úsznak.
Egy kellemes nyárfaerdő végén áll egy kis szalmával fedett tanya; falai folyondárral ellepve, udvara közepén nagy olajfa, kerítése virágzó vadjázmin, belül rajta virágzó málvarózsák sorai vonulnak. A ház olyan kellemes helyzetű, kinézése oly élvezetígérő, hogy láttára érző embernek ezer boldog gondolatai támadnak nyugalmas, édes házi életről. A célját elért boldogság reménye mosolyogva simogatja az ember érzéseit, ölébe veszi a hivő szívet, elringatja, és ad neki szebbnél szebb álmokat, és ígér neki, mint hízelgő dajka a kedvenc csecsemőnek, szép játékszereket, édes csókokat, ölelő kart, hű szívet, meleg tűzhelyt és meleg kebelt, mosolygó eget és mosolygó szemeket, puha fekhelyt, ősi földön termett istenáldotta kenyeret, szalmagunyhót és elégültséget.
E kis ház előtt kedves árnyékú szőlőlugas áll, melynek közepén zöld gyepágy van rakva. E gyepágyon egy fiatal lyánka ül; ölében sötétzöld szőlőlevelekre pirosló szamócák vannak elhintve, s ez illatos szamócáknak jutott azon szerencse, hogy a kedves helyről szemenként egy a lyánka mellett ülő ifjú ajkaihoz vándoroljanak.
Érdekes egy pár alak; a lyánka fehér habkönnyű öltönyében, mely alatt szilfidi termete a leggyöngédebb közrajzokban tűnt elő; a festőien szép, tojásdad arc, melynek friss rózsaszínével csodaszépen vegyül a hanyatló nap aranyvilága; a sötétfekete szemek, mik fölött hosszú selyem szempillák tartanak árnyékot; a gyermekien teljes ajkak és ez arc körül simított atlaszfényű hajfürtök, mik gazdag tekercsekben hullanak le vállaira, s a minden vonásokban, minden mozdulatokban magát kedvesen jellemző báj és eszményi ártatlanság első tekintetre is megragadják az emberben mindazt, mi érez és eszmél: szívet, lelket és észt.
Az ifjú a helyzetek azon legkellemesebbikében volt, melyet tapasztalhattak, kik egykor boldogul szerettek, a szerelem azon kifejlődési szakában, midőn a hölgy ragaszkodó, szende bizalma a legédesebb odaadással jogosítja a szeretőt meghittebb szabadságokra, míg ez saját magától látszik őrizni annak gyanútlan ártatlanságát, nehogy a virágot, mely egykor úgyis az ő keblén fog kinyílni, még bimbójában letörje. Ez a legszebb jelenet a boldog házasság előzményeiből.
Az említett ifjút alighanem láttuk már valahol, csakhogy más alakban. Ez a sasorr, ezen tele ajkak, az ép tekintetű, életerős arc, ez izmos termet, mintha már egyszer megjelentek volna előttünk, csakhogy nem úgy, mint most; nem kerek pörge kalappal fején, zsinóros és apró ezüstgombokkal rakott dolmányban, mely félvállára van vetve. Domború mellét aranyvirágú zöld selyemmellény fedi, apró aranygombokkal; karjain borjúszájas inge hímzett szegélyei lobognak.
Ez ifjú a környéken Rónai Sándor név alatt ismeretes, s az öreg Rónai pusztabíró rokonának tartatik.
A lyánka az ifjú fejére teszi kezét, s annak apró fürtökbe göndörült hajával játszik.
Az ifjú átöleli a lyánka karcsú derekát, s szemeivel hosszasan szemeibe tekint; a lyánka keze az ő kezében van és reszket. A lyánka szemei nem bírják el az ő tekintetét, s arca elpirul, szemeit lesüti. Az ifjú megközelíti ajkaival a lyánka ajkait, de nem csókolja meg. Arcát visszavonja, s a lyánka kezét elereszti.
– Már távozni készülsz? – akará a lyánka mondani, de nem azt mondta. – Eredj már – szólt az ifjút gyöngéden eltolva magától –, nézd, késő este lesz. – Tudta, hogy ifja nem egykönnyen fog szót fogadni.
– Leány – szólt az ifjú összefont kezeit térdére nyugtatva. – Voltak-e valaha sejtelmeid? Megérzetted-e valaha előre, ha bú, ha öröm várakozott reád? Azt a jövendőmondó érzést, melynek okát ki nem magyarázhatja az ember? Azt a kellemetlen, gondszerű szívdobbanást, mely legnyugodtabb örömei közepett megszólítja a pihenő lelket, s egy fekete táblára mutat, melyre semmi sincs írva, de amely fekete, mint a jövendő titkai?…
A lyánka arcán hirtelen keletkező búskomolyság vonult végig, mint mikor a napfényes mezőn az égen úszó felhők árnyékai futnak keresztül; egész tekintete elváltozott, valami homályos költői halaványság foglalt rajta hirtelen helyet, merev, szoborszerűvé változtatva a gyöngéd vonásokat, szemei tágan, feszülten néztek a távolba, mintha világon keresztül s azután önlelkébe nézett volna velök, homályos, mástól nem látott tárgyak átvonultát szemlélve mindkettőben. Ajkai és homloka látnoki, rejtelmes kifejezést nyertek; látszék, hogy szokatlan húr van megpendítve lelkületében; aztán hirtelen összeborzadt, s keblébe vonva szép fejét, félénk szelíden bútt kedvese ölébe; az átölelte őt gyöngéden, térdeire emelte és magához szorítá.
– Nézd! – szólt a leány szokatlan, vad, költői hatállyal, s egyik karjával ifja fejét voná magához, másikkal a csillagosodó égre mutatott. – Amott azon négy csillag között van egy kicsiny, de fényes csillag, oly szépen szokott ragyogni! Azt hiszem, hogy e csillagnak összefüggése van az én sorsommal. Miért? Nem tudom, de hiszem és érzem, hogy ha e csillag tisztán ragyog, én is szokatlanul örülök, s ha homályosan sápadva kél; szomorúságot hoz számomra és bánatot. Ládd, most is mily sápadozó, mily szomorú, mintha sírna; a többi mind fényesen tündököl, csak ez az egy reszket halvány fényben. Hát neked van-e csillagod?
– Van, de az enyim közelebb van, mint a tied; nem is oly halvány, mint a tied; szebb is, mint a többi csillag az égen, mert az enyém itt van karjaim közt.
A lyánka reszketve hajlék a hízelgőhöz.
Az ifjú érzé, mint remegnek gyöngéd tagjai keblén, pedig a nyári est langyos volt és kellemes.
– Nem tudom, álmodtam-e vagy hallottam valakitől – mond a hölgy –, hogy minden embernek egy csillaga és egy virága van, mely iránt úgy érez, mint testvér testvére iránt. Ismered-e a turbánliliomot? Nem szép virág, nem kedves, senki sem szereti, és énnekem mégis kedvenc virágom ez, talán azért, mert oly magánosan, oly rejtetten lakik, sötét avas erdők mélyében, vad zuhatagok köves medreiben. A szentkirályi erdőben láttam ily virágot; egy csermely tócsájából nőtt ki, mely sötétkék színű volt a fölébe hajló bodzafa gyümölcseitől, naponkint mértföldnyi utat tettem hozzá, hogy megláthassam. Más nem találja szépeknek májfoltos virágharangjait, én bámultam azokat; más nem érzi szagát, én újszerű, lélekemelő illatot szíttam belőle; vágyva lestem, mint nyílik ki egyik bimbaja a másik után, s mint hervad el egyik virága a másik után; gyakran késő délutánokig mulatoztam vele, s mikor elváltam tőle, úgy tetszék, mintha kibeszéltem volna magamat valakivel, s nemegyszer történt, hogy éppen vele álmodtam. Tegnap, amint ismét elmentem azt meglátogatni, oly valami nyomást érzettem szívem körül, mintha sejtettem volna, hogy nem fogok benne gyönyörködni többé. Jól éreztem: ott feküdt letörve a víz színén, virágai el voltak hervadva, s széttépett levelei ázottan úszkáltak a vízen. Azóta úgy érzem, mintha lelkem egyik része halt volna meg, kivált…
Reszketve elhallgatott a lyánka.
– Kivált? – kérdé feszült figyelemmel ifja.
– Midőn az átfeketült víz színére áthajoltam, hogy kedvenc virágomat belőle kivegyem, a fekete víztükörben egy idegen arcot láttam meg, mintha vállamon keresztül reám nézett volna…
– Egy idegen arcot? – kérdé megütközve a szerető.
– Lehet, hogy csak képzelém; nem is mertem még senkinek mondani, féltem, hogy kinevetnek vele, mert amint ijedve felsikolték, már akkor nem láttam azt sehol, s a bozótot nem mertem kutatni.
– Minő volt?… haja?… vonásai?… Nem tudnál emlékezni felőle?…
– Óh, mintha most is előttem lebegne! Azok az egymáshoz közel álló szemek, a sűrű szemöldök, a kicsinyke áll, a fölfelé tolt szőke haj, s az egészen uralkodó baljóslatú kifejezés, mindezt soha nem tudnám elfelejteni; sőt sokszor, ha elmélázok a külvilág ezer tárgyai felett, úgy tetszik, mintha az egész mindenség az ő arcáival volna tele, főleg a felhők között igen sokszor látok hozzá hasonló, bántó alakokat. Csak a vércsillag* és a böléndek ellenében érzek oly félelmet és taszító undort, mint ez arc iránt.
A Mars
Az ifjú szemeiből villámok lövelltek, haragvó villámai a nem várt fölfedezésnek; a leányka szinte megijedt tőle.
– Tehát ismét és ismét kell veled találkoznom?… Miért, hogy éppen ott kell lenned, hol az én utam visz keresztül? Miért, hogy éppen én és te – és szüntelen én és te jövünk össze? Mintha egymás vesztére volnánk átkozva a világra…?
– Te is láttad őt? – kérdé félénk-bizalmasan a leányka. Az ifjú kihívólag tekintve körül, mintha azt sejtené, hogy újólag közelében van az ismert kísértő. Az éj hallgatott, csak az estfuvallat susogott a lugas levelei között.
– De hát nem istenkísértés-e ez ily egyedül, távol minden emberi lénytől, távol minden segélytől, a puszta erdejének tövében laknod? Miért nem akarsz a városba átköltözni?
– Mert az, kinek határtalan hatalma van lelkem fölött, így akarja. Távol lenni minden emberi lehelettől: ez az ő akaratja. Egy kutyát, egy imakönyvet adott kezembe és így szólt:
– „Semmitől se félj! Hol ember nem lakik, ott bátran lehet élni. Ezen eb nagy filozóf, ki nem állhatja az emberi arcot; hízelegj neki, és ez távol fogja őket tőled tartani; a kísértetek ellen pedig megvéd az Isten.” Midőn egy este remegve megvallám neki, hogy egy ismeretlen ifjút szoktam az ő neve mellé imádságaim közé szőni, nyugodt vérrel csak ezt felelé
„– Jó, vigyázz magadra! Nem mind angyal az, kinek arca szép; azon út, mely a paradicsomba visz, éppen tőszomszédja annak, mely a kétségbeesés házához vezet; ha emerre találnál tévedni, egy jó tanácsot adok: végy cukrot, és olvaszd fel tiszta vízben, s tedd félre, hadd álljon és rohadjon meg! Félév múlva életölő méreg lesz belőle; lehet idő, hogy hasznát veszed.”
– És kicsoda ez irtózatos ember, kinek oly nagy hatalma van feletted? – kérdé az ifjú, s keble aggódva hullámzott fel s alá.
A leányka szorosan simult hozzá, s ajkát elfedve kezével titkolózva súgá fülébe: „testvérem”; azután összerezzent, mintha megbánta volna, hogy e szót kimondá.
Az ifjú szívéről nehéz kő, nehéz aggodalom gördült le, de csodálkozó meglepetés foglalta el helyét.
– Honnan tudhatja ezt? – kérdé magában, és nem bírt rá megfelelni. „Tehát testvérét ismeri?”
Ezen ifjú gróf Szilárdy Leander volt, kinek megholt édesatyja végrendeletében e kötelességet hagyta hátra: „Boldogítsd barátom gyermekeit!” S miután keblében e parancs titoknokának aggodalmas előadása által kétszeres erővel élénkült fel, nem nyugvék addig, míg ennek, bárha csak részleg is, eleget nem tőn.
Előre értesülvén, hogy Bálnaiban egyike lakik azon embergyűlölő szellemeknek, kikhez hízelgéssel, jótéttel közelíteni nem lehet, ki az ajánlkozótól csak e diogéni szókkal kérne szolgálatot: „Eredj előlem!”, szállást az öreg Rónainál vőn, ki akkor Monostoron pusztabíró s Bálnainak jó ismerőse volt, s azt tervéről értesítvén, Rónai Sándor név alatt rokonának adá ki magát; itt és így nyert alkalmat a rejtélyes testvérek megismerésére. Ritkán találta őket együtt, akkor is oly aggodalmas titokőrző tartózkodásban, hogy a félt rejtelem nyomára a jelen percig nem akadhatott.
De közbejött egy igen egyszerű körülmény, melynek később igen sokszerű következményei lőnek, legelső okozatja pedig az lett, hogy Leander mélyebben talált az atyai végrendelet teljesítésébe bocsátkozni, mint azt egyelőre hitte volna. A kis Lilla azon idő óta, hogy a mostoha házat elhagyá, mind alakra, mind bensőre nézve ideálszéppé kezde fejleni. A gyermekded, telt vonások szűzi klasszicitásba olvadtak át, az ajk nemesült, a szemek bolygótüze csillagfénnyé tisztult, a könnyű termet remek izomzatúvá fejlék. A leány oly szép lőn, hogy ki egyszer meglátta, sohasem felejté el többet.
S ehhez járulva ama költői hajlam, mely a tartós magány elvonultságában, a különben is ábrándokkal ellepett kedélyen uralkodóvá lőn, a gondolatoknak ama fennkölt szárnyalása, a legegyszerűbb népköltészet hangulatában; az érzelmek nemes emelkedettsége, a romlatlan szívépség, s mint mesés maradvány a vadon ősidőkből, a legtisztább, a legszentebb ártatlanság, s egyéb ily ritka apróságok egyelőre úgy megragadák Leander figyelmét, hogy egy cseppet sem bánta volna, ha az atyai hagyomány sokkal szigorúbb részletességgel fejté vala ki a végparancsot, miből természetesen az következett, hogy addig-addig értelmezgeté a végrendeletet, míglen rá is akadt annak igazi értelmére – a szép kis védenckébe veszedelmesen beleszeretvén.
Naponként erősebb lőn meggyőződése, hogy e hölgyben oly kincset fedezett föl, minőt ez ideig hiában keresett, hogy benne lelkének mására talált, s e találkozás mindkettőjökre nézve új világot, új lelket, új életet teremte.
Mennyivel különböző a természet gyermekének minden lélekmozdulata a mívelt világ korlátozott röptű szellemvonaglásaitól, mely önmagát költészetnek nevezi! Pedig költészet nincsen sehol, csak az érzelmek tökélyes összhangzásában, s ezt semmi nem eszközli a természeten kívül.
A pacsirta énekel odafenn, a természet gyermekének lelke ott szállong vele a magasban, s énekének minden hangját érti és érezi; testvérének nevezi a csermelyt, melynek kristályvízéből iszik, andalogva hever annak füves partján, s ha tükrébe letekint, Isten képét látja benne saját arculatán. Belát a derült ég boltozatlan űrébe, s lelke túlviszi a szem láthatárán. Mindenik csillaggal ismerős; tudja, melyik közöttük a jó, melyik a baljóslatú; érzi a bűverőt, mellyel a telehold szédíti magához a föld lakóját, s a nap arany világú melegében ismeri az áldó szellemet, ki a világot és az örömeket teremté. Talány előtte a természet minden tüneménye, de szavakat hall, és dolgokat lát, miket nem hall és nem lát senki más; ismeretei újak és különcek. A délibáb eszményi panorámája, a világos mindenség kitárt könyv, melyből fénylátó lelke olvas. Nevéről nevez mindegyik virágot, s szellemeket tulajdonít nekik; a szomorú árvalányhaj, a sötéten uralkodó királyi zászpa, a szabad sziklák virága, a kökörcs, a zsarnok ördögborda, az undok pöfeteg, az ábrándos napraforgó, mind ismerői, s köztük részvétét vagy utálatát megosztja. Ő érti a langy estfuvallat beszédét, mely a mező illatos virágait megy látogatni; tudja, miért oly hideg, miért oly haragos az őszi zivatar, mely szerelme leányait, a virágokat nem találja többé, s a fergeteg mennydörgő szavában ki légyen, ki oly világrendítve szól; tudja, miért sárgul meg, miért hull le a falevél, ha a nap megszűn melegítni, s a csalogány miért énekel csak tavasszal és csak éjszaka. Álmai mindegyike egy-egy tündér lámpa, melynek a szív lapjára rajzolt varázsképeiből jósmagyarázatokat alkot; egész élete egy regény, melyben csak emberek nem visznek szerepet, s ihletett magányát nem látogatja más, mint az Isten szeme és az álom.
Minő lehet ily lény szívében a szerelem, ez a minden indulatok napja, a költészet költészete, mit csak tükörből tanul ismerni a művelt világ, s divatul szokja el egyik a másikától, vagy könyveiből oltja át az érzést éretlen, korcs gyümölcsöket termő szívébe? Minő lehet ily lény szíve a szerelemben, az a romlatlan, éperejű szív, mely, mintha akkor került volna ki Isten teremtő kezéből, tiszta és öröklángú, melynek indulatai nagyok és magasztosak; érzelmei igazak, vágyai fennköltek, ragaszkodása hű? Ilyen lehetett az első nő, ki az első szerelmet hozta magával alá az égből.
Vannak rokon lelkek, kik gyakran egy időben, egy közös gondolatot szülnek, mintha csak egy két alakban ható életmű volnának, vagy mintha az örök teremtőerő, egyetlen életeszmét kettészakítva, azt két lénnyé változtatta volna, kik egymást vágyva keresik, és talán az életben soha meg nem találják; de ha megtalálják, egyetlen tekintet elég számukra, hogy egymásban a keresett félre ráismerjenek.
Leander, mióta Lillát megismeré, feledte, hogy rangja mily magas; a lélek magassága előtt letörpül minden rangfokozat, a két rokon lélek egymással egyenlőnek érezte magát.
Nem kérdék, nem is mondák egymásnak, hogy mit éreznek; nem esküdtek, nem vallottak egymásnak szerelmet, nem hízelegtek mézes szavakban, de értettek minden pillanatot egymás szemében, s mondhatlanul érezték egymás érzéseit. Ez a szerelem delejhatalma.
