II. Urgulanilla (Még mindig bevezetés)
II. Urgulanilla (Még mindig bevezetés)
Urgulanilla egy nevezetes históriai alak neve, akit azonban, hírhedettsége dacára, kevesen fognak mai nap ismerni; azért nem lesz fölösleges nehány szóval elmondanunk, hogy ez az első felesége volt annak a Claudius Caesarnak, aki híresebbé lett a nejei, mint a saját viselt dolgai által. A második neje Messalina, a harmadik Agrippina volt. Urgulanilla pedig még a két utódján is túltett: ami nagy szó.
Ezúttal azonban egy most is élő személyről beszélünk.
De ugyan kinek lehetett kedve egy ilyen nevet foglalni el magának, hogy azt a világ előtt viselje?
Beloborodszky hercegnő valódi fejedelmi fényűzést folytatott Szentpétervárott.
De volt is benne módja.
Huszonötezer jobbágynak volt birtokosa Volhyniában: egy olyan vidéken, mely arról nevezetes, hogy a legszebb leányok teremnek benne.
A hercegnő minden évben lerándult volhyniai birtokára, s ott sorba látogatta a gunyhókat. Átalában igen kegyesen bánt a parasztjaival. Rendesen friss tehénhimlőlymphát is vitt magával, s gondja volt rá, hogy a gyermekeket beoltsák.
Ha a szegény embereknél fölösleges leánykákat talált, akik szép arc, termet, eleven beszéd, csengő hang által kitűntek, azokat tízével, húszával összeszedte, szülőiket bőkezűleg megajándékozá, s a leánykákat fölvitte magával a metropolisba.
Ott volt egy nevelőintézete, nevezhetjük conservatoriumnak, melyben az így összeszedett jobbágyleányok a legfinomabb oktatást nyerték, s egész hajadonkorukig úri kényelemben tartattak.
Váltak közülök nevezetes énekesnők, táncosnők és lovarművésznők, kik a rájuk fordított költség fejében szerződési díjuk nagy részével a növelde tulajdonosnéjának adóztak. Mert még azért, hogy valaki primadonna, nem szűnik meg az ő földesasszonyának jobbágyleánya lenni, s annak testével, lelkével tartozik mindhalálig.
Mások e szép gyermekek közül „szerencsét csináltak”, a hercegnő közvetítése által. Alkalmuk nyílt a fényes estélyeken, a színházakban megismerkedni a társaság előkelőivel, kik azután a hercegnő beleegyezésével nőül vették őket. Igaz, hogy csak balkézre; de hát civilizált ember a kezei között nem tesz különbséget: ha bal kézzel enni úrias dolog, hát bal kézzel kézfogót tartani miért ne lenne az?
S a hercegnő értette a maga üzletét; úgy ismerte azt, mint egy gyémántkereskedő, s tudta, hogy egy-egy fantaisie darabnak a becse a műértők előtt mennyire nem a karátok szerint számíttatik.
De hisz ezen nem kell megütközni.
Ez Oroszországban rendezett társadalmi viszony volt. A földesúr eladhatta a jobbágyát a másiknak, s az akkor annak a jobbágya, aki megvette.
S aztán az üzlet tárgyainak maguknak sem volt az ellen semmi kifogásuk. Jólétbe jutottak. Ha otthon maradtak volna, kapálniok kellene. Az, aki jobb kézre vette volna őket férjhez, ezzel a jobb kézzel mindennap meg is döngetné őket, a bal kéz pedig csak ajándékot oszt.
Ezeknek a szép gyermekeknek aztán a hercegnő nagyot jelentő neveket is adott: a költészet, a história, a mítosz világából. Delila, Cleopatra, Semiramis, Dido, Ariadne, Turandot és a többi; amikre igazhívő papok nem szoktak keresztelni.
Így jutott egynek ez a név: Urgulanilla.
Gyönyörű egy példány!
Az első Urgulanilla nem lehetett bűbájosabb, mikor a világ urának császári palástja betakarta. Az is egy rab jobbágy leánya volt.
Eleven, hevülni tudó arc, mély tüzű kék szemekkel, fölvetett, kacagó, duzzogó, parancsoló, hízelgő ajkakkal, szőke, göndör hajfürtökkel, mik ziláltan a szemek elé csüggnek; büszkén fönnhordott fej, kérkedő kebel, karcsú, hajlékony termet, férfiasan ideges karokkal, csak a vállai árulják el az asszonyt. És amellett tűzláng kedély, egy amazon bátorsága, egy nimfa szenvedélyessége s egy rabnő odaadása. Hajlamai, ízlése a bizarrhoz hajlók, egészen napkeleti fantáziával.
Klenódium!
Nem is olyan olcsó az ára.
A fiatal Arkanszkói Vladimir herceg tizenkétezer rubel váltságdíjt ígért már a szép jobbágyleányért, s úrnője még gondolkozik rajta.
Hiszen mindnyájan ismerjük a fiatal Arkanszkói herceget. Nevezetes utazó. Igen szép könyveket írt úti élményeiről, francia nyelven. S nincs olyan vadállat, melynek családjában vadászfegyverével gyászt ne okozott volna. Igen finom, derék, mívelt ember; igazi gavallér. Valódi gyöngédséggel viseltetik Urgulanilla iránt. Ez nem valami „fantaisie passagère”. El akarja őt vinni magával a földet körülutazni. S csinos fiatal ember: ámbár mintegy három hüvelykkel alacsonyabb Urgulanillánál. Hanem az nem tesz semmit. Lovon ülve a különbség elenyészik.
Mikor a hercegnő tudatta szép védencével, hogy a hercegnek komoly szándékai vannak iránta, a pajkos amazon nagyot nevetett, gömbölyű vállán egyet rántva:
– Hisz ezt a kis cukorembert én egy esztendő alatt agyonszeretem.
Volt egy másik kérője is. Az nem volt herceg, se gróf, csak Kandrominikoff Prokopovics Mihály; hanem dúsgazdag vállalkozó: élelmezési biztos, s ez éppen kétannyi „móring”-ot kínált, mint a másik.
Csakhogy kétannyi idős is volt, mint a másik, és háromszor olyan vastag. S amely szobában tíz percig tartózkodott, olyan keserű-savanyú pipafüst- és áporodott hajkenőcsszagot hagyott maga után hátra, hogy ki kellett utána füstölni. Mikor józan volt, akkor mindenkinek ostobaságokat beszélt és nevetett rajta, s mikor részeg volt, akkor meg veszekedett, s utoljára csendesen elaludt az asztalnál. S ha szépeket mondott az asszonyoknak, hát azok olyan szépek voltak, hogy mindenki szétszaladt tőle. Urgulanilla ki nem állhatta őt.
S a hercegnő véghetetlen jó szívét eléggé jellemzi az, hogy inkább választá számára a finom herceget tizenkétezer rubel mellett, mint a bankárt huszonnégyezerrel. Holott ez egyenesen az ő kára.
De hát a leányra is volt tekintettel.
Egyszer aztán herceg Arkanszkóinak azt izente a hadügyminiszter, hogy sohase tessék oroszlánfókák után járni az Auckland-szigetre, hanem tessék leutazni Tifliszbe, s elfoglalni a helyét a dragonyosoknál, akik Örményországot meghódítani indulnak.
Ezzel aztán a szép Urgulanillától is búcsút kellett venni.
– Mármost mégsem marad más, mint Kandrominikoff Prokopovics Mihály – mondá a hercegnő Urgulanillának.
A leány éppen úgy rántott egyet a gömbölyű vállán, s éppen úgy nevetett, mint a másiknál.
– Hisz azt a hájbálványt én egy esztendő alatt agyonbosszantom.
A hercegnő mindjárt tudósította Kandrominikoffot, hogy ajánlata a versenyzők között legelőnyösebbnek találtatott, annálfogva a meghatározott napon az ügy végbefejezésére meghívatik.
Kandrominikoff Prokopovics Mihály azonban akkor éppen Kisseneffben volt, a hadsereg számára szállítandó kétszersült iránt szerződést kötni az intendatúrával, s rögtön nem jöhetett. Mert hát hiszen egy istennői szépségnek az első csókja mindenesetre igen nevezetes dolog, de már a hadsereg prófuntja mégiscsak nevezetesebb. Úgy, hogy három nap múlt el a kitűzött határidőn túl, amidőn a szerelmes vállalkozó a hercegnő ajtaján betoppant.
– Itt vagyok!
– Azt látom. Hanem későn jött ön.
– Nem tesz semmit. Ahány napot késtem, annyival sokszorozzuk az ajánlott bért. Nem jöhettem a prófunt miatt. Háromszor huszonnégy: hetvenkettő. Telik tőlem. Nyertem sokat a gipszen: akarom mondani, a liszten.
– Sajnálom, de már Urgulanilla nincs itt.
– De hát hol a pokolban? Mit csinált ön belőle?
– Azt nem mondom meg.
– Szerződtette talán az operaházhoz?
– Akkor még önre nézve megvolna.
– Talán professzornét csinált belőle az asszonyakadémiában?
– Arra nem lett volna elég az idő.
– Hát talán csak igazán férjhez adta?
– Uram! Ne sértegessen!
– És én esküszöm önnek, Szent Prokopra! Hogy akárhová tette őt, én visszarablom – visszavásárlom! Van rá pénzem elég. Megszöktetem, akárhová lett.
A hercegnő nevetett a dühösködőn, s nem akarta neki kivallani, hogy hová tette Urgulanillát.
Ekkor jön be kívülről nagy zajjal egy új látogató: Csudobogomir Sztanissza litvániai herceg, akit nem vittek el a háborúba, mert süket, nem hallja meg a vezényszót. – Ez jó napot se mond, csak megragadja a hercegnő és Prokopovics Mihály kezeit félnederes módon.
– Jöjjenek, jöjjenek frissen az erkélyre; most vonul végig a Nyevszki proszpekten Samyl fia a maga cserkesz ezredével, s vele együtt a szép daghesztáni hercegasszony, aki egy egész lovascsapatot toborzott, s azt maga vezeti Mohamed Szádi mellett a törökök ellen!
Ennek a csodájára csakugyan mind kirohantak az erkélyre. A széles utcán végig, melyet a májusi hó szépen befehérített, jött szabályos tömegben a lovascsapat, dob- és sípzenével.
A csapat élén lovagolt egy ifjú férfi a cserkesz lovasok fényes egyenruhájában. Mellette pedig egy délceg amazoni alak, fantasztikus eszményi öltözetben. Szőke hajfürtei lobogva lengtek alá láncgyöngysoros sisakja alól; keblét a legkacérabb páncél takarta, amit valaha párizsi színházszabó kigondolt; öltönyének aranyhímzetei méltók voltak a legdaghesztánibb hercegasszonyhoz.
A szép amazon, mikor a Beloborodszky-palota előtt elhaladt, büszke mosollyal tekinte föl az erkélyre, s kardjával üdvözölte az ott levőket, míg lova caracolírozott.
A hercegnő visszaszaladt szobájába, mert kitört belőle a kacagás. Prokopovics Mihály utána rohant.
– Szent Prokopra! Hercegnő! Ez szörnyűség! Ön az én Urgulanillámból huszárkapitányt csinált?!
– Kitalálta ön. Mármost hát menjen oda, s rabolja el! – bosszantá őt a hercegnő. – Szent Prokopra fogadta ön.
– De Szent Mihályra fogadom, hogy amit Szent Prokopnak fogadtam, azt nem tartom meg! – mondá fejét vakarva az intendáns. – Hanem azt a kétszersültet kell majd megnézni, amit én ezeknek süttetek!
Mikor a helsingforsi diákot úgy kezdtek címezni, hogy „kegyelmes herceg!” – mikor az éhenkórásznak az eddigi jusculum és mensa ambulatoria helyett mindennap egy bankettet kellett végiglakmározni, amit egyenesen az ő tiszteletére rendeztek, s ahol habzó epernayivel „dörzsölték a szalamandert”, nem pedig komisz méhserrel – mikor a „magaduramhaszolgádnincs” reggelenkint ahelyett, hogy a csizmája kifényesítésén kezdené a napot, vállrózsás, écharpe-os hadsegéd által kéretett fel parancsainak tudatására – még ettől mind nem vesztette el a fejét.
Mikor a szegénységhez szoktatott, egy ágyhely tulajdonosa egy egész palotát kapott rendelkezésére, s kezében tartá a cári ukázt, mely őt várai s uradalmai birtokába visszahelyezi –, mikor felnyitva látta maga előtt a chatouille-t, tele arany imperiálokkal, még ettől sem vesztette el a fejét.
Mikor a Téli Palotában az a hatalmas ember, aki a földtekének oly nagy darabját bírja, aminőt senki más, nyájas mosolygással fogadta azt, akit eddig senki sem látott meg, s kegyelmes mosolyára még a lábainál fekvő bernáthegyi is elkezdte a farkát csóválni az előtt, akit még a jó pajtás is megugatott eddig – mikor mellére feltűzték a Vladimir-rend gyémántos csillagkeresztjét, ahol az iskolai érdemjelen s kotillionrenden kívül sohase lógott más dekoráció – mikor az, akinek eddig minden szemközt jövő katonatiszt előtt az utcán ki kellett vennie a pipáját a szájából, most az udvari táncestélyen magának Sergius főhercegnek a szivaránál gyújthatta meg a magáét – még attól sem vesztette el a fejét.
Mikor a szemlélő filozóf a tomboló paripán ülve, egy egész ezred gyönyörű lovas vitéz élén végiglovagolt a Mars-mezőn felállított hadi karéj közepett, s ahány ezred előtt elment, annyi „hurrah”-t ordítottak eléje, s míg zászlóalját fölszentelték, míg a zászló védelmére őt és vitézeit föleskették, Szentpétervár ezer harangja zúgott, s az egész fényes hadsor ott előtte, fél térdét a földre hajtva, mind az ő arcára nézett merően – s aztán egy parancsszóra száz ágyú és húszezer fegyver dördült el egyszerre – még ettől sem vesztette el a fejét.
Hanem mikor a hegeli kutató, ki eddig azt hitte, hogy az a pír, melyet megszólító szava egy gyöngéd leány arcára idéz, a megbántott szemérem viharfénye; az aszkéta, ki nem merte a kezébe tett kezet megszorítani tánc közben; a goethei rajongó, ki, ha szerelmes verset írt, nem tett föléje egész nevet, csak a kezdő betűket – mikor az a holdbeli ember egyszerre összetalálkozott azzal a földszülte nővel, aki egyenesen a meleg ősagyagból készült, kiben a Nephitinek vére lüktet, az igazi kainita-ivadékkal, kinek ősanyái angyalokat csábítottak alá az égből – egy nő, aki a hódítás minden fegyverzetével lép eléje, imádást követelve, mint egy istennő, s akkor a lábaihoz veti magát, mint egy rabnő, s azt mondja: „tiéd vagyok: szeretlek!” – akkor – aligha el nem vesztett valamit, amit nehéz visszaszerezni.
S ha még hozzá egész hivatalosan tudatták vele, hogy ez a daghesztáni hercegnő, ki oldala mellé van rendelve, hogy a saját bennszülötteiből alkotott lovascsapatot vezesse a lázadók ellen, az ő parancsnoksága alatt.
Ebben ismét semmi csodálkozásra méltó nincsen. Miklós cárnak valamennyi leánya és a cárnő maga is saját személyükben vezették a hadgyakorlatokon azokat a lovasezredeket, amiknek tulajdonosai voltak. Oroszországban az asszonynak annyi joga van, amennyi a férfinak (amivel ugyan nem sok van mondva) és annyi kötelessége, mint a férfinak (s ezzel már több van mondva).
És ezzel Samyl kisebb fiára is rá volt csukva a börtön, amiben bátyját, Dzsemál Eddint fogva tarták. Csakhogy ez a börtönét magával foga hordani. Utána megy, vele megy az, s egy percig sem engedi szabadon. Csak a szíve van bezárva, mint ahogy a „vasálarcosnak” csak a fejét zárták be hajdanában.
S ez a nő tökéletesen képes azt végrehajtani, ami rá van bízva. Éjjel-nappal őrködni foglya fölött. Kilesni gondolatait. Még azt is megtudni, hogy mit álmodik.
Képes őt úgy körülvenni bűvhálójával, hogy az ő aranyfátyolán keresztül meg ne lássa nemzete könnyeit, hogy az ő leheletének mámorító illatától meg ne érezhesse a szabadságra hívogató fenyőerdők illatát, amit tele tüdővel szítt egykor, s miről vissza kellene emlékezni a hajdani dicsőség napjaira.
Ez a nő képes lesz vele együtt belerohanni a vérontás orgiáiba, kardok csattogásai közé, szilajon kiáltozva: „Öljed! Vágjad!” Képes lesz rá, hogy kikeresse számára a legvitézebb ellenfélt: „Nézz oda: az ott a bátyád! A lázadó! Öld meg!”, és fegyverét segíti nekiirányozni a testvér melle közepének. Aztán magához ölelni, s a fülébe csókolni, hogy megcsendüljön az, s ne hallja meg tőle a halálra sebesült testvér szemrehányó jajkiáltását. És aztán képes lesz megfürdeni az általa kiontott cserkesz vérben, s azt mondani: „Nézz reám, milyen szép fehér lettem ettől a fürdőtől”.
S ha a fejedelemfi valóban bele talál szeretni – annál rosszabb reá nézve.
A harcnak egyszer vége lesz, a „béke uralkodni fog” Circassiában. Akkor ők is majd visszatérnek. Küldetésük be lesz fejezve.
Akkor azt fogja neki mondani a „daghesztáni hercegasszony”:
– Mármost, édesem, nem szükség a Kabarda és az Abbázia fejedelmének lenned tovább. Majd elvégzik a többi dolgot nálad nélkül mások. Vesd le szépen a vállrózsás cifra ruhát és a boldog Mohamed Szádi nevet. Öltsd föl a bölcs fekete palástodat, meg a jámbor Kohanoff Nikolajevics Iván nevet újra. A helsingforsi katedra még mindig üres a számodra, s a kis piros képű leány, aki babérkoszorúdat fonta, még mindig jó hozzád. Eredj haza, ahonnan jöttél. Kapsz kétezer rubel fizetést, abból a kis feleségeddel együtt, aki jó gazdasszony, majd megélhetsz. Én is levetem a daghesztáni hercegasszony jelmezét. Van a világon egy náladnál különb férfi: a neve Kandrominikoff. Mert te csak sebeket hoztál el ebből a hadjáratból; de az, ha olyan kutyául tartotta az egész hadsereget, mint minket, hát legalább hozott haza egymilliót. Ennek a feléért megvett engemet az én asszonyomtól, Beloborodszky hercegnőtől, akinek én engedelmes szolgálója vagyok. A nevem Urgulanilla.
*
Samyl másik fia pedig elvitte magával a nagy veszedelmes útra egyetlen hitvesét, az örök hűségű Kherimantát, aki megesküdött rá, hogy ahol Kázi Mohamed meghal, ott meghal ő is.
Most éppen útban vannak.
Ez történetünk bevezetése.
Hogy mi lesz a vége? Allah tudja, aki előre megírta a következő napok történetét. Fájdalom, hogy őfelsége regényére is épp oly türelmesen kell várnunk, mint valamely francia tárcaregény szerzőjére.
A keretet ki fogják tölteni Kherimanta és Urgulanilla apró elbeszélései, amik azon célból mondatnak el, hogy a két hősnek a szívét azon ügy mellett megerősítsék, amiért fölkötötték a kardot.
