A lóháton
A lóháton
Mi a különbség az ember és az úr között?
Az egyik lovon ül.
A kengyelvas a legelső lépés a magasba.
Együgyű vagy? Lóra ülsz: okos ember lett belőled.
Ferde a képed, ripacsos? Lóra ülsz: s szép ember lettél.
Nem kapsz pénzt kölcsön? Lóra ülsz: s helyedbe hozzák.
Nem kap rajtad az imádott hölgy? Lóra ülsz: s beléd bolondul.
Gyáva vagy, félénk vagy? Lóra ülsz: s vitéz fogsz lenni.
A szegény lutheránus papot tiszteletesnek címezik, ha gyalog jár, s mikor lóra ül: miniszterek és delegációk elismerik róla, hogy „prépost.
A ló az embernek megnemesítő része.
Már a rómaiaknál „eques” volt a nemesember címe, s a székelyeknél az előkelőket „lófő” címmel tisztelték meg. Még a szentek között is van két lóháton megjelenő: Szent Márton és Szent László; – eleget is zúgolódik a svábhegyi keresztyén polgártárs, mikor a Szent László templomában az oltárképet meglátja, hogy hát már ő azt a lovat is hozzáimádja-e a szenthez. A régi istenek közül azonban csak az egy Apolló tartott lovakat: egy négyes fogatot a phaétonja számára, s egy hátaslovat, a Pegazust, mikor poétázott.
A Pegazusnál azonban sokkal többre becsüli a világ az olyan jó közönséges félvért.
Ezt a tapasztalást Kálmán barátunk tevé.
Úgy találta, hogy mindaz, amit az iskolában tanult, amit a fejébe fölszedett, nem viszi őt olyan gyorsan előre, mint egy jó hátas paripa.
Az ifjúság úgy tekintette, mint előhaladó vezérét. Az előkelő szalonokban szívesen látott vendég lett. Tekintélyes uraságok megtisztelék barátságukkal. Hajdani iskolatársak alázatosan kezdtek hozzá folyamodni becses pártfogásáért, s elegáns úrfiak megtisztelték azzal, hogy pénzt kértek tőle kölcsön.
De különösen észrevehette lovaggá lételét a Decséry-háznál. Télre ismét visszaköltözött a hercegnő Pestre, s azon időben Kálmán mindennapos volt a háznál.
Megtanult szellemdús s mulattató lenni. A mély értelmű költői beszédek helyett hozzászokott, hogy okosan társalogjon a napi események fölött, s a nemesebb emberszólás művészetében gyakorolja magát.
Decséryék által a nádori udvarnál is be lőn mutatva. A nádornak akkor harmadik neje volt; s a fejedelemnő éppen fiatal anya, kinek kedvéért a budai udvar minden tőlünk telhető fénnyel lett elárasztva.
Őfenségeik különösen kitüntették a deli ifjút, kinek egy udvari bál alkalmával hírhedett magántáncát is megengedtetett bemutatni.
E táncáért valamennyi fiatal hölgy belészeretett, s Dorothea grófnő, ki ezúttal először volt bemutatva a nádori udvarnál, a főhercegnő által üdvkívánatokkal lett fogadva, kegyes célzatokkal, miktől a madonnaarc szépen elpirult.
(Dorothea grófnő nem engedte az arcát udvari bálok alkalmával soha kifesteni.)
Őfensége a nádor maga is kegyeskedett több ízben leereszkedő szóváltásba bocsátkozni Kálmánnal. Mondta neki, hogy az atyját is ismeré: jó katona volt. Fejedelméért ontotta vérét.
Kálmán nyilvánítá őfenségének, hogy az ő ereiben is atyja vére buzdul.
– Csak aztán semmi krónikaírás!
A csittvári krónika történetét nem bírták még elfelejteni.
Amennyi parfüm, tömjén, pézsma az úri termekben, azokon még mind keresztülérzik a Rákóczi korabeli dohos hagyományok szaga! A kábító cosmeticumok még nem járták át eléggé a nagyot botlott ifjút.
De hiszen botlását eléggé igyekezett helyrehozni.
Őfensége nem kételkedett előtte több alkalommal kifejezni azon legmagasabb nézetét, miszerint Decséry főispán ismét egyikét tartotta azon remek beszédeknek, melyek a tapintatos és lojális hazafiúi politika irányzatát legjobban kifejezik.
Ez aztán közvetett dicséret volt Kálmánnak, miután köztudomású, hogy a főispán beszédeit ő készíti.
Kitavaszodván az idő, meg lett engedve Kálmánnak, hogy a Decséry úrhölgyeket kísérve, ő is ellátogasson az alcsuthi nyári palotába, hol a fejedelmi család a meleg hónapokat tölté.
A nádor családja itt egészen fesztelenül élt; körülvéve a néptől s nem zárkózva el tőle. A főhercegnő akárhányszor ellátogatott a szegények kunyhóiba mint betegek ápolója, újszülöttek keresztanyja, s mostohagyermekei és saját szülötte együtt játszottak a parasztgyermekekkel. Máig is él még az a földész, most már hatvanéves öreg, ki akkor mint kicsi gyerek, felkiabált a nádori palota erkélyére: „Palatinus Pista, gyere le már játszani!” S akinek a bodzafa puskájából olyan hatalmasan lövöldözött s akinek a fekete kenyeréből olyan jóízűt evett a játék után a Palatinus Pista.
Itt a rózsalugasoktól illatos pázsiton sokszor látták a kegyes főhercegnőt, akkor mosolygó ifjú hölgyet, ki mindig fehér ruhát viselt, kisfiát ölében tartva, mostohagyermekeitől körülvéve, hallgatni a deli ifjú tréfáit; ki mulatságos népmeséket regélt a kis főhercegnek, miket ő is nagyanyjától hallott; valóságos eredeti magyar népmeséket Csalóka Péter kalandjairól, a tréfás cigányokról, a hamis diákokról; itt dalolta neki a néprománcokat a székely juhászról, a Hófehérkéről, s megmutatta neki a fekete palatáblán egy fehér irallal, hogyan lesz egy vadászból meg három tolvajból utoljára gólya. Amiken a kis főherceg olyan jól el tudott mulatni. A főhercegnő pedig annak örült, hogy gyermekét kacagni hallja. A nádor aztán gyönyörködött valamennyinek az örömében.
S mindennek az lett a vége, hogy Kálmánnak sokkal többet használtak a székely juhász danái s Csalóka Péter meséi, miket nagyanyjától hallott négyéves korában, mint mindaz, amit azóta tanult.
Egy napon azzal a kellemes hírrel lepte meg Decséry hercegnő Kálmánt, hogy e napokban meg fogja kapni kinevezését titkárrá a Locumtenentialéhoz.
Nagy lépés egyszerre.
Ez alkalommal előhozta a hercegnő azt is, hogy a kis főhercegnek e napokban lesz legmagasabb születésnapja, mely alkalommal igen szerencsés ötlet volna Kálmántól, ha, mint egykor versírással foglalkozott ember, egy csinos kis névnapi üdvözlő költeményt szerezne, s azt a magas szüléknek megküldené.
Kálmán ajkába harapott. Nem elég az embernek azt tudni, hogy szerencséjét egy ölbeli gyermeknek köszönheti, hanem még erről nyugtatványt is adjon; sőt még a nyugtatványt versekbe is szedje.
– Bocsásson meg, hercegnő! – szólt fejét fölemelve. – Nagyanyámnak meg kelle fogadnom, hogy sohasem írok semmiféle költeményt.
– Úgy? – monda a hercegnő, különös hangnyomattal. – Úgy ne tegye ön. Amit önnek a nagyanyja parancsolt, azt tartsa is meg. Én csak kértem.
Engedte utána értetni, hogy pedig én is nagyanya volnék önre nézve.
Hanem aztán nem hozta neki elő többé a verset. Aminek Kálmán nagyon örült. A gratuláló versektől mindig iszonyodott. Olyan az, mint a csók a kesztyűs kézre.
Két nap múlva aztán kezében volt a kineveztetés amaz irigyelendő hivatalra.
Ennek az áldomását meg is kellett inni.
Kálmán meghívta lakomára magához ifjú ismerőseit; azok között természetesen Bálvándyt is, akivel igen jó cimboraságban élt, amióta ő is lovat tartott. A lakoma vidám volt és költséges. Kálmánra mindenki ivott egy tósztot; felmagasztalták, mint az ifjúság szemefényét, mint gavallért, mint nagy férfiút, mint leendő honatyát, mint bőkezű háziurat. Biróczy kifogyhatatlan volt az élces áldomásokban. Bálvándy felköszönté Kálmánt, mint mindenütt legyőzhetetlen vetélytárst, ki őt mindenütt kivetette a nyeregből, ahol csak asszonyszem előtt versenyeztek. A sok áldomás végén természetesen, hogy minden poharat, tányért, csészét összetörtek. Ennek már így kell lenni. Van az üvegesnél és a porcelánárusnál még elég.
Mikor aztán virradatra nem tudott a fiatalság a maga hevétől hova lenni, valamelyik bohó megpillantotta a víkardokat a falon, s azt indítványozta, hogy csináljanak egy rohamot, ki-ki a maga bálványozott hölgye nevéért. Csak karmantyúra. Aki az első három vágást adja, az a győztes.
Jó lesz! A teremben hirtelen félretoltak széket, asztalt, sorsot húztak, ki kinek jusson. Biróczy felkapaszkodott egy asztal tetejére, ő lesz majd a bíró.
A cimborák felrakták a sodrony álarcokat, felhúzták a szarvasbőr kesztyűket, s megmutatták, ki mit tanult.
A két vitéz, ki a többit mind legyőzte, Kálmán volt és Bálvándy.
„Ne mennénk ki egész testre?”
„Jó lesz; vívjunk egész testre.”
„Plasztron nélkül?”
„Minek a plasztron?”
A két szeleburdi azzal egymásnak rohant, s úgy elpüfölte egymást jó barátságból, hogy mikor kifáradtak, s az ingeiket levetették, arasznyi vörös daganatokkal volt tele mind a kettőnek karja, oldala, melle, néhol a bőr is fel volt repedve. Szerencse, hogy a kardok tompák voltak.
Milyen dicsőség volt az!
Az egész társaság elismeré, hogy Kálmán úgy verekszik, mint egy viador!
Bálvándy azt bizonyítá, hogy még keményebb legénnyel nem akadt össze soha. S az az egy ütés, amitől a kezén két köröm egyszerre megfeketült, még két hét múlva is fájni fog. Elismeré saját hibáját, miszerint ő mindig a kard lapjával üt, míg Kálmánnak minden vágása tökéletes élvágás.
Azzal aztán elváltak valamennyien mint a legjobb cimborák, s korán reggel mentek aludni.
Kálmán is lefeküdt, de nem jött szemeire álom. Elbámulta damasztfüggönyein a cifra virágokat, és azt gondolá:
„Hogy csalom én itt mostan a világot! Hiszen én nem vagyok sem úr, sem lovag, sem víg cimbora, sem viador. Sem gazdag szülők örököse, sem fejedelmek pártfogoltja. Sem nagy ember, sem felfelé haladó hivatalnok, sem irigyelt udvarló. Ez a pompa, ez a pazar fény, mi körülvesz, nem az enyém, nem igaz. Ez csak bitorlás, csak hazugság, csak világámítás. Nem vagyok én semmi, csak egy veszendő költő, kit családja ki fog tagadni, ki előtt az úri termek bezárvák, kinek nincs más hivatása, mint szenvedni és elveszni. És mégis az vagyok. Semmi sem vagyok más. A többi csak hazugság. Meddig tart még?”
– Óh nem lehet a lelket elhagyni magától!
Elfelejtheti valaki szerelmét, el bosszúját, elvesztett gazdagságát; de múzsáját soha!
Visszatér az hozzá, akárhányszor elűzi s gyönyörökkel árasztja el szívét, aminőket asszony ajka nem nyújt.
Ovid a korbácsütés alatt is verset zokog: „Jaj, jaj, kedves apám, több verset szám ki nem ejt már!” S a sors korbácsütésére a lant harmóniája zendül. Ez vigasztal, ez elevenít, ez megöl!
Hiába vetnek neki gáncsot, hogy elbukjék, csillag van a fején, mely újra égnek emeli.
Hiába mondják neki, hogy „nincs, aki megértsen!” Zeng a köveknek, mint Orpheus; zeng a tengernek, mint Ossian; zeng a pusztának, mint Petőfi; zeng a börtönfalaknak, mint Balassa, vagy ami érzéketlenebb sziklánál, pusztánál, tengernél: zeng a papoknak, mint Dante.
Ez nem hagyta Kálmán szemeit lezáródni, álmodni.
„Meddig tudom még eltitkolni, hogy én és a lelkem nem járunk egy úton? Hogy szomjan jövök ki a tivornyából, boldogtalanul a szerelmi légyottról, megalázva a dicsőségből?”
Hálószobáinak ablaktáblái be voltak téve, hogy sötét legyen; de dolgozószobájában egy tábla nyitva volt s azon keresztül, a rózsaszín függöny szövetén átszűrődő napsugár odavilágított asztalára.
Azt képzelé, hogy lelke ott ül az asztal mellett.
Az üres papírlapon ottan hever az írótoll hónapok óta érintetlenül.
Híven megtartá fogadását: költeményt nem írt; hivatalos firkálásra pedig csak ezentúl lesz alkalma. A toll heverhetett.
Egyszer aztán úgy tetszik neki, mintha az elhagyott toll megmozdulna magától, szárnyával fölfelé emelkedve; mintha íráshoz dűlne féloldalt, s a rózsaszínű napsugárban rezgő hegyével betűket írna az alatta fekvő lapra.
Aha! A régi mese a magától író tollról! A pók, mely fonalát a toll szárnyához köti, s annál fogva azt fölemeli! Gondolá magában, s aztán elaludt.
Mikor nagy későre felébredt, eszébe sem jutott reggeli víziója a magától író tollról. Rossz szájíze volt, és azt képzelte, hogy a hajszálai fájnak. Ez az úri mulatság mégis igen sikeres találmány a gondolatok megölésére.
Másnap a nádorhoz ment el megköszönni a magas kegyet, s aznap Decséryéknél ebédelt.
A hercegnő dicsekedve mondá neki, mily kegyben áll Kálmán – a kis főhercegnél. Gyakran emlegeti őt, s a gólyává lett vadászt már megtanulta lerajzolni utána.
E napon Dorothea grófnő is nagyon kedves volt.
Arca gyakran elárulta, hogy valami titka van Kálmán előtt, amit nagyon szeretné, ha valaki besúgna neki.
A hercegnő volt az a valaki.
– Ön nem is sejti, hogy Dorothea miben töri a fejét?
– Ah, mama – szólt a grófnő szégyenkezve.
– No, mutasd meg neki – unszolá őt a hercegnő –, ő ért hozzá, ő illetékes bíró.
– Mi az? – tudakolá Kálmán kíváncsian.
– Hát mivel önnek nem szabad verset írni – mondá a hercegnő, mosolygó oldalpillantást vetve duzzogástól piruló unokájára –, Dorothea írta meg az üdvözlő verset az ön kegyeltjének születésnapjára.
Azzal félig erőszakolva elvevé Dorotheától a félig örömest odaadott verset, s odanyújtá azt Kálmánnak.
Dorothea az ablak felé fordult, mint aki neheztel; de lopva mégis visszapillantott Kálmánra, amíg az költeményét elolvasá.
– Én nem tudtam felőle semmit – magyarázá a hercegnő –, neki magának jött az a gondolatja, hogy ha ön nem írhatja meg a költeményt, megírja ő ön helyett.
(Biz’ ez jó is lesz így – mondá magában Kálmán –, én, aki értek hozzá, nem költhetek azért, hogy neked tessem; hanem te, aki nem tudsz hozzá, fogsz verselni, hogy nekem tessél.)
– Nos, mit vél ön róla? – unszolá a bírálatot a hercegnő.
Bizony nehéz volt véleményt nyilvánítani. Mert ha a költőt engedi Kálmán beszélni, az nagyon fanyar észrevételeket fog tenni. Az eszmék kezdetlegesek; ismétlés a gondolatokban; ok nélkül szószaporítás; nem jól választott szavak, a kifejezésekben semmi numerus; teljes érzéketlenség a mérték és a cezúra iránt, dissonáló hímcadentiák, sőt többnyire csak klapanciák, a leányágra jutott líra erőtlen kifejezése az egészen.
Hanem ha a szerelmest engedik beszélni! Ah, az egészen mást olvasott belőle.
Isteni erőfeszítése egy szerető nemtőnek, ki gyönge szárnyaival leláncolt Prométheuszát fel akarja ragadni a földről. A szerelem önfeláldozásának tanújele. Tündéri szerelemvallomás ez: álomjelenet alakjában.
Az imádott szív így adja tudtul a rokon léleknek, hogy vele együtt érez, hogy szereti azt, amit ő. Hogy vetélytársnéjára, a múzsára nem féltékeny; a szerető férfi bálványának oltárára teszi le áldozatát ő is; – az nem kérdés, hogy mit.
– Nagyon szép – mondá Kálmán, és ha szíve súgta ezt, nem is hazudott.
– Óh, nem – tiltakozék Dorothea –, én nagyon tudom, hogy sok hiba van benne.
– Így szép, ahogy van. Aláírhatja a grófnő nevét.
– Én nem azért mutattam ezt meg önnek, hogy dicsérje, hanem hogy hibáit igazítsa ki.
– De hisz akkor ketten írnók a verset, s mind a kettőnk nevének kellene alatta állani.
– Hát álljon ott mind a kettő – mondá elhamarkodva Dorothea.
A hercegnő sietett a rendes kerékvágásba terelni a társalgást.
– Az még korán volna. Jobb lesz, ha felvilágosítja ön alaposan Dorotheát a technika hibái felől; aminek szabályait ő nem tanulta.
Kálmán tehát kapott az alkalmon, hogy oktatást adjon a grófnőnek a prozódiából; hogy felvilágosítsa, mi az a rím, mi az assonance; tartott neki előadást a numerusról, a magyar nyelv türelmetlenségéről az inverziók iránt, a különböző metrumokról, mik közül a jambust a magas sarkú múzsa, a trocheust a magas ruhájú kedveli; és a többi…
Ezek folytán Dorothea még öntanulmány szerint is tudott igazításokat tenni üdvözlő költeményén. Úgy ment el az rendeltetése helyére. Meg is tette a hatását kétségtelenül.
S ettől fogva Dorothea grófnő, úgy látszott, hogy beleízlelt a versírásba.
Mindennap egy-egy új költeménnyel lepte meg Kálmánt.
Ártatlan dolgocskák voltak azok: gyermeteg lélek tétova gondolatai, miket a hő fantázia lángjai nem lobognak át.
De a szerető szív nem kérdezte azt, hogy minő versek, csak azt, hogy versek.
Áldozatgalambok az ő istennőjének oltárán, melyen neki tiltva van tüzet rakni.
Kálmánnak az tetszett legjobban, hogy a családtagok Dorotheát kezdték „kis költőnőnek” címezni enyelegve.
Ez pedig kétértelmű szó: jelenthet „költőnét” is.
Azért Kálmán nagyobb gyönyörrel melengette szívét a naiv verselésnél, mint Byron, Goethe, Tasso minden lángjánál.
„Hajh, ha egyszer te fogod azt megérezni, ahogy az én lángom lobog! – Hogy megégsz tőle!”
Hogy elveszesz akkor!
A tél közelgett, a budai várlakban fényes idényhez készültek. Három udvari bál volt tervezve a farsangra, s két hangverseny és műkedvelői előadás; az elsőbbek az adventre, az utóbbi húshagyó keddre. Az előkelő körökben nagy volt a titkos összeesküvés – a báli toalettek fölött, s a bécsi és pesti művészek előre meg voltak híva az ünnepélyekben részt venni.
A Decséry-palotában is voltak, akik előre álmodtak a jövendő élvezetekről. Ennek a farsangnak még más örömei is lehetnek. A hallgatag viszony az ifjú pár között annyira köztudomású volt már, hogy a műkedvelői előadás rendezői Dorothea grófnőt és Kálmánt meg sem kínálták a játékban való részvétellel; ily előrehaladt stádiumában a szívviszonyoknak már nem volna illendő egy kiszemelt párnak nyilvánosan együtt játszani.
Azonban mind ez édes terveken és ábrándokon egy fekete keresztet húzott kasul a sors.
A legifjabb főherceg: a család kedvence, egy őszi délután torokgyíkot kapott, s a világ minden orvosa sem bírta megakadályozni, hogy harmadnapra el ne repüljön oda, hol az angyalkák kardalához fejedelmi gyermekek hangjára is van szükség.
E szomorú balvégzet hamuba döntött minden ragyogó előkészületet. Az udvar gyászt öltött, bálokról, hangversenyekről lemondtak; sok főúri család visszaköltözött Bécsbe, hogy a telet ne töltse e szomorú városban; Budapest elsötétült egyszerre: ez a gyász betakarta az egész fővárost.
A főhercegnő kedélye meg volt törve; nem volt rábírható, hogy alcsuthi kastélyát elhagyja; ott akart maradni kedves halottja közelében, s mikor már a késő zord idők beálltak, még akkor is mindennap bejárta azokat a helyeket, ahol kis kedvencével a napsugáros délutánokat végigenyelegte: ahol ő az aranyszárnyú pillangók után kis kezeivel kapkodott. Most már sárga levelek est lepkéi, s majd a beköszöntő tél hófelhőinek fehér éj-pilléi szállongnak ott a levegőben.
A főhercegnőt még a hópelyhek is ott lepték Alcsuthon. Nem volt rábírható, hogy Budára felmenjen. Egész napokat eltöltött kis gyermeke egykori szobájában: elnézegette annak apró ruhácskáit, játékszereit; gyönyörködött abban a kis ákombákom rajzban, amit a gyermek a gólyává alakult vadászról rajzolt palatáblájára. Az drágább remekmű volt rá nézve Rafael minden munkájánál.
S ha megtudta, hogy beteg gyermek van a faluban, azt meglátogatta mindennap: órákat eltöltött az ágyánál.
A beteg gyermekek pedig rettegtek tőle.
Miért rettegtek tőle?
Azért, mert a főhercegnő oly csodálatos dolgokat suttogott füleikbe. Hízelgett nekik, csókolgatta őket, s hízelgés és csókok közben arra kérte őket suttogva, hogy majd ha elmennek az égbe (hisz minden gyermek az égbe jut), vigyenek üzenetet az ő kedves gyermekének tőle, mondják meg neki, hogy az anyja mindig, de mindig csak őrá gondol.
A beteg gyermekek ezért remegtek a főhercegnő látogatásától. A gyermekek, tudja Isten miért, úgy nem szeretnek az égbe menni, még ha oly kedves bajtársnak kell is üzenetet vinni innen.
Esténként pedig bezárkózott szobájába a főhercegnő, s késő éjig a fisharmonica mellett ült és zsoltárokat énekelt az orgonahang mellett. Protestáns volt. Úgy sajnálta mindenki, aki gyászát ismeré. Kálmánt is nagyon meghatotta kis pártfogójának halála.
Érezte tán, hogy több gyermekmeséket nem fog ő regélni már senkinek.
Igen szép, mély költészettel átérzett költeményt szerzett a kedves gyermek halálára. Most nem kellett őt arra felszólítani, mint a születésnapi gratulációra. Most nem volt előtte akadály nagyanyjának tilalma, nem önérzetének büszkesége. A holt fejedelmi gyermeket megénekelni már nem hízelgés.
A főhercegnő imakönyvébe tette e költeményt, s sajátkezűleg írt levélben köszönte azt meg a költőnek. Azt ígérte neki levelében, hogy bárminő kívánsága lesz valaha az életben, amelynek teljesültét ő előmozdíthatja, tudassa vele, s legyen bizonyos afelől, hogy legigazibb pártolójára talál benne.
Kálmánnak e gyöngéd együttérzés olyan jogokat adott a nádori udvarnál, mely miatt őt sok magas állású úr irigyelte.
A budai várban pedig hivatalos egyformasággal folytak a napok.
Őfensége mindennap kihallgatást tartott, s nem voltak olyan napjai, amiket saját nyugalmának külön szakított volna.
A budai várpalota akkor nagyon egyszerű volt. Félölnyi vastag falait csak papírszőnyegek boríták, nem atlasz és márványozás, mint most; a kihallgatási termének bútorzatán nem volt sem aranyozás, sem bársony, székei, kerevetei fehér mázzal fényesítve s zöld bőrrel bevonva. S amilyen volt a kihallgatási terem, olyan a várakozás-terem is. Oldalt hosszú támlátlan kerevetek, középütt egy posztóval beterített asztal, melynek egyik végén a nádori titkár ül, s jegyzi az egymás után érkezőket; kiket aztán őfenségéhez egyenként bebocsát.
Ez a hivatal éles észt, nagy tudományt igényel. Megtalálni a rang fokozatát, az értékét a bejegyzett névnek, s aszerint megítélni, ki bocsáttassák be előbb, ki utóbb. Megismerni a „grata personát”, akinek mindenek fölött elsőbbsége van. Még a tárgyakat is megválogatni; mert jön néha olyan nagy úr, akinek a közleménye nagy hiábavalóság, s olyan kicsiny úr, aki fontos ügyben jár; az utóbbié az elsőbbség. S ha aztán egy-egy kihallgatott nagyon sokáig ott felejté magát a nádornál, be-bemenni a kihallgatási terembe valami irattal, hogy figyelmeztesse az illetőt, hogy más dolog is van itten. Ez rendkívül fontos hivatal.
Most is tele van a várakozási terem. Mindenféle osztályai a társadalomnak képviselve vannak benne: egyházi méltóságok, nagy aranykereszttel mellükön, violaszín palásttal hátukon, fényes díszruhás küldöttségek s kopott fekete ruhás özvegyasszonyok; vedlett rókaprémes öreg uracskák, hímzett frakkos külföldi nagyságok; falábos obsitos katonák, kik csoportokba gyülekezve magyarázgatják egymásnak, micsoda ügyben jöttek ide, s kérdezgetik a titkártól, ki van most benn őfenségénél.
„A török követ, Abdi basa.”
„Ah, a török követ! No, az csak hadd legyen ott hát.”
Vajon mi nyelven beszélhetnek együtt?
Most egy új alak érkezik; már a külső teremben hirdeti sarkantyúpengése, hogy katona.
Sátory őrnagy az: teljes katonai díszöltözetében, minden érdemrendje felrakva mellére.
Ő nem hoz magával papirost, élő szóval fogja előadni ügyét, s az olyan hangon fog történni, hogy bizony meghallhatja az ajtón keresztül is az egész frekvencia.
A titkár udvariasan feláll előtte; ő pedig méltóságos léptekkel foglalja el a tért.
– Ki van odabenn őfenségénél? – kérdi stentori hangon.
A titkár tudja már, hogy szóval felelni itt hasztalanság, s mutatja neki a leírt nevet.
– Ah, a török követ. Nagyon jól van! Kik vannak előttem felírva?
A titkár megmutogatja szépen.
– Kalocsai praelatus? Természetes. Ecclesia praecedit. Ki a másik?
Megmutatják neki.
– Ah, a kancellár kurírja! Fontos üzenettel. Övé az elsőbbség. Hát még ki?
Új nevet mutatnak.
– Ah. A jászkun alkapitány deputációval? Hadd menjen előttem a főkapitány őfensége elé. Ki más?
A titkár hátra mutat.
– Mi? Szegény iskolamester özvegye? Özvegyasszonynak elsőbbsége van. Hát aztán?
Több nevet végighúz ujjával.
– Septemvir, tabularis assessor? Ezek várhatnak.
Ezt a szót egész indulatos kitöréssel ejté ki a hadastyán.
Éppen ezek feküsznek a gyomrában. Éppen ezek ellen jött a panaszát kiönteni őfensége előtt.
Mert már nem csupán a fiskálisokkal veszekedik Csollán perének húzása-halasztása miatt; most már a bírákra került a sor.
Azokat is végigostromolta. Nem használt semmit. A válóper mászik nagy csigaléptekkel, egyik fórumtól a másikig, s mikor arasznyit haladt, megint visszaküldik.
Szégyen, gyalázat ez!
Az embernek joga van egy óriási birtokhoz, de nem tudja végét érni, hogy ezt a jogát kimondják.
Ezért az a nagy haraggal kiejtett szó: „ezek várhatnak”.
Kóstolják meg már egyszer ők is a várakozást.
A terem egyre szaporodik újabb tisztelgőkkel, a titkár sorba jegyzi neveiket; a török basa pedig megvárakoztatja valamennyit. Hja, az fontos ügy lehet, amiben most Törökország értekezik Magyarországgal.
Sátory őrnagy felhasználja e hosszú pauzát, hogy beszédbe elegyedjék a kihallgatási terem egyes csoportozataival, azazhogy beszél ő azoknak, azok meg hallgatják. A főpapok, a küldöttségek és a diplomaták.
Valamennyinek egy tárgyról beszél: azokról a pernyújtó, húzó-vonó, vérszívó prókátorokról s azokról a velük egy kézre dolgozó bírákról.
– Az egyik a rabló, a másik az orgazda! Jaj annak, aki minálunk processzushoz kezd! Az unokái sem érik végét. Valamennyi bíró, valamennyi dicasterium van, azt mind valamennyit egy Strafkompániába kellene összecsapni, s elküldeni három esztendőre sáncra!
Hadd hallják a jelenlevő septemvirek és tabularis assessorok!
Hadd egye őket a méreg.
S a méreggel való etetésben voltaképpen maga az őrnagy úr jön legpaprikásabb kedélyállapotba; a szűk díszegyenruha is hevíti, meg az a sok emberi meleg abban a zsúfolt várakozási teremben; az arca egészen nekivörösödött már, s a szemei fehérén meglátszanak az erek.
De még azt az alkalmat sem akarja elszalasztani, hogy annak a hímzett frakkos franciának, aki szinte ott várakozik, a csókaorrú sabbeszteklivel a hóna alatt, jó magvas franciasággal szintén el ne mondja, micsoda kriminális gonosztevők ebben az országban mind a prókátorok, mind az esküdtektől kezdve, fel a legmagasabb fórumokig, valamennyi törvénnyel foglalkozó farizeusok és írástudók, akiket ő most mindjárt úgy el fog áztatni őfenségénél, hogy nagy csoda lesz, ha valamennyit rögtön el nem csapja, s minden ezentúli processzust a hadi törvényszéki auditorokra bíz, ahogy ez Törökországban van, és úgy van nagyon jól.
A szegény megfogott idegen hiába szabadkozik, hogy ő egy szót sem ért franciául, mert ő olasz; mindegy! Meg kell őneki mindazt hallgatni, ami neki van szánva. Szabadkozásai, a szája mozgásáról s a válla vonogatásáról ítélve, úgy vétetnek a semmit nem halló úr által, mintha az őáltalá vádlottakat mentegetni próbálná, s annál inkább megcáfoltatnak.
Szerencse, hogy a teremben jelenlevők egy része olaszul, más része franciául, legnagyobb része pedig se olaszul, se franciául nem ért, s így a párbeszéd humoristicumát nem foghatja fel; de a kalocsai prelátus őméltósága mindkét nyelvet érti, s annálfogva emberfölötti erőt kell azon belső orgánumai ellen alkalmaznia, melyek a kacagás küljelenségeit előidézik; hogy ki ne törjön belőle a jókedv, s az egész gyülekezet láttára, a fejedelmi előteremben, azon violaszín-palástosan és aranykeresztesen, homéri hahotával ne háborítsa meg az ünnepélyes dübörgést.
Még azután a sarokban ülő özvegyasszonyt is fölkeresi a fényes huszárőrnagy a maga részvevő közlékenységével.
– No, ugye magát is azok a gonosz rossz prókátorok, s azok az elátkozott törvényszékek juttatták ilyen nyomorúságra.
Nem biz azt, mert az szegény egy kis nyugdíjért jött folyamodni. De hiába mondja azt! Sátory őrnagy biztosítja őt afelől, hogy meg fogja mondani őfenségének, mihelyt bejuthat hozzá, hogy idekinn is ül egy szegény özvegyasszony, akinek mindenét elharácsolták ügyvédek és assessorok; amitől aztán a szegény asszony egészen kétségbeesik.
De mikor juthat már be őfenségéhez az őrnagy?
Most megint érkezik a terembe valaki, akit meglátva, egyszerre fölugrik helyéből a titkár, s elébe siet üdvözölve.
Mind odanéznek, az őrnagy is: ki ez? Egy fiatalember. Csinos arc, divatos viselet, de semmi kitüntető külsőség. Legtöbben nem is tudják, kicsoda. Egy, kettő látta már talán, s megint elfelejtette: a tabularis assessorok. Hanem Sátory őrnagy nagyon jól ráismer.
Ez a „gyerek”, akit ő Korcza fiskálisnál egyszer oly keményen lehurrogatott, s aki ugyanakkor néző publikuma volt annak a krétával folytatott párbeszédnek, mely Korcza fiskális diadalával végződött.
A rossz suhanc!
S még a titkár fölkel, s eléje megy.
No, bizonyosan afféle kutyúpajtások. Bálcimborák! Innen az a nagy barátkozás.
Egyszerre félrefordítja azonban az érkezettről a figyelmet azon várva várt körülmény, hogy a nádor termében az ajtó felé közeledő léptek hangzanak. Végre valahára a török követ ajánlja magát.
Mindenki kíváncsi rá, aki belépni nem látta. Török követet nem minden nap mutogatnak Budán.
Egy Abdi basát! Szép, mellig érő szakállal, tizenhét rőf patyolat turbánnak tekerve feje körül, s abban egy kócsag tollseprű dugva gyémánt forgóval, rajta sarkig érő kaftán pamlagszövetből, hasán indiai shawl, abból türkizes pisztolymarkolatok, ezüstnyelű handzsár kandikálnak elő. – Aztán kilép helyette egy huszonöt éves, szakálltalan fickó, fején egy veres posztó bográccsal, pantallonban s kék atillában: s higgye el neki valaki, hogy ő Abdi basa!
No, bizony ezért az emberért nem volt érdemes ily díszes társaságot így megvárakoztatni. S még hozzá a török követ nem is valami tekintélyére ügyelő komoly diplomata: hanem egy vidáman széttekingető, jobbra, balra köszöntgető udvaronc, ki elvégre még abba a most érkezett fiatal gyerekbe is belebotlik, azzal barátságosan kezet szorít, s elkezdenek egymással diskurálni valami olyan nyelven, amit megint senki sem ért; hasonlít a zsidó beszédhez; egy jelenlevő hajóskapitány felfedezi, hogy angolul van.
A török követ eltávozta után siet a jelentkezők névsorával a titkár őfenségéhez.
Néhány perc múlva visszaérkezik, s odasiet Jenőy Kálmánhoz, karon fogja.
– Méltóztassék bemenni őfenségéhez.
Kálmán bemegy a kihallgatási terembe, és a várakozóteremben maradtak egymásra bámulnak.
Sátory őrnagy megszorítja kardja markolatát, s összeszorítja ajkait, nehogy akaratja ellen kiszaladjon a száján, amit odabenn magában beszél.
– Hát ki ez a fickó? S kik vagyunk mi, többiek idekinn? S ki vagyok én mind valamennyi között? „Pikk auf!” lettem őrnagy minden protekció nélkül. Lóháton megjártam Párizst ezredem élén; és Nápolyt és Szmolenszket. Tizenhat ütközetben láttam a halált mellettem kaszálni. A fogai helyét most is viselem, s a lábam barometrum a kapott golyótól. Mellemen érdemrendeket hordok hét ország uralkodóitól. S jön egy pelyhes szakállú suhanc, aki senki és semmi, és azt előttem bocsátják be kihallgatásra. Helyet engedtem magam előtt a papnak, a főhivatalnoknak, a külföldinek, az özvegyasszonynak; de hogy valamennyiünk előtt egy semmi embert, egy piperkőc fickót tüntessenek ki! Hát hol akkor az igazság a földön?
Az őrnagy szívében forrott a méreg. A vér agyának tolult. A feszes egyenruha még növelte a hőséget.
Az a fiatalember pedig nagyon sokáig benn volt a nádornál. Hiába türelmetlenkedtek idekinn; nem mozdult.
Vajon mi beszédjük lehet egymással? Egy olyan magas úrnak, s egy ilyen csekély embernek?
Sátory őrnagy mondá magában:
„Én ennyi idő alatt elfoglaltam az ágyúüteget Kulmnál!”
S a fiatalember még mindig nem jött vissza.
Sátory őrnagy előtt már kezdett a világ vérben úszni; mint mikor a lovas katona a lőporfüst közé rohan, s nem érzi már a csata hevében, hogy él-e; mikor már gyönyörűségnek képzeli a halált, a megnyugtatót a fojtó lég után.
„Mért nem tudott az a golyó két hüvelykkel alább a csákómba fúródni akkor!”
Kívánsága beteljesült.
Azt a golyót, mely a fején átfúródik, már nem érzi az ember.
Sátory őrnagy egyszerre csak arcra bukott a terem padozatán.
Odafutottak, fölemelték. Meg volt halva.
A nagy forróság, a visszafojtott indulat, a feszes egyenruha – majd megmagyarázza azt az orvosi látlelet, hogyan történt.
Rögtön félrevitték a teremből. A kihallgatást ez eset nem zavarta meg. Legtöbben azt hitték, hogy csak elájult, s majd magához tér.
Kálmán csak több nap múlva tudta meg az esetet, amikor a megholt úr kedvenc trombitása elment hozzá, őrnagya rögtöni halálával együtt azt is bejelenteni, hogy ő a katonai szolgálatból elbocsáttatott, s hogy szeretné, ha Kálmán őt valami csendes szolgálatba besegítené.
Kálmánnak könnyű volt ez, jó pajtását Decséryék egy szavára befogadták házukhoz felügyelőnek.
Arról sohasem volt Kálmánnak sejtelme, hogy Sátory őrnagyot bizony ő ölte meg – mikor a nádorral oly hosszasan beszélt.
Miről beszéltek hát olyan hosszasan?
