Az Alligator
Az Alligator
Az „Alligator” az Észak-Amerikai Egyesült Államok hadikorvettje volt.
Már egy hónap óta ott horgonyozott az Aranyszarv-öbölnek abban a részében, ameddig idegen hadihajóknak szabad elmenni. Mintegy negyed angol mérföldnyi távolban tőle ült horgonyain az osztrák brigg „Salamander”, békés szomszédságában. Az Alligator egyedül azért várt ott, hogy azon magyar menekülteket felvegye, akik az Egyesült Államok területén óhajtanak letelepedni. Kapitányának az volt az utasítása, hogy amint a menekültek többsége el fogja határozni, New Yorkba kívánnak-e menni vagy San Franciscóba? aszerint menjen velük az Atlanti-óceánnak vagy a Csendes-tengernek.
Incének nem kellett sokáig időzni a szeraszkiernél. A kitűnő férfiú szíves vendégszeretettel fogadta látogatóját; keveset beszélt vele; nem biztatta viszonttalálkozással, s nagy hamar elbocsátá.
Gideon az előszobában várt reá, s ott még egyszer elbúcsúzva tőle, karjába ölté karját, s lekísérte őt a csónakig.
Mikor már Ince a csónakban ült, még egyszer kezeiket nyújták egymásnak. Incének most már semmi gyanúja sem lehetett Gideonra. Egész őszinte barátilag megszorítá Gideon kezét.
Az nagyot szisszent a férfias szorítástól.
– Átkozott erős kezed van. De nem az a baj. Hanem ez a gyűrű szorult az ujjaim közé. Ezt is a szeraszkiertől kaptam. Nesze fogadd el tőlem emlékül. Igazi talizmán a köve. S alatta titkos zár van. Az ilyen gyűrű rejtekében szokták magukkal hordani a török főurak azt a gyorsan ölő mérget, ami őket bizonyos zavarokbul ki szokta menteni. No, ne félj felvonni. Ebben nincs semmi méreg. S ha nem kell tőlem emlékül: dobd a vízbe.
Ince nem tehette, hogy el ne fogadja ez emléket; ámbár ő nem adhatott semmit viszonzásul Gideonnak.
– Pax tecum – mondta a hajdani szerzetes egykori társának, s aztán elsietett a partról.
A török kaikdzsik eveztek csendesen ki a Boszporuszba. Késő este lett, mire az Aranyszarv-öböl árbocerdejéhez eljutottak; Incében a tündéri látvány, az ezernyi lámpafény az árbocokon, a sötétkék víztükörtől sokszorozva, egy aggályos gondolatot költött. Ha ő most e száz meg száz hajó között nem találná meg azt a gályát, melyen nejét hagyta!
Ő nem is találná meg bizonnyal; de a kaikdzsi itthon van ez erdőben. Ismer ez minden fát, s tudja, hogy kinek a lobogója leng rajta? Odaviszik ezek, ahová parancsolva van. Úgy járnak azzal a kis halgyorsaságú ladikkal az árbocos szörnyek között, mint a bennszülött az ismerős város utcáin. A vékony átlátszó köd, mely estenden a víz fölött terjeng, nem vezeti őket tán tévútra?
Most behúzzák evezőiket. Helyben vannak. A csáklyákat veszik elő, hogy megfogózzanak a hajó oldalába.
Ince erszényét veszi elő, hogy a kialkudott vitelbért markukba számolja.
A kormányos visszautasítja a fizetést. Az a másik úr, aki kialkudta, ki is fizette már a díjat.
Incét meglepte e nagy barátság és becsületesség. A kaikdzsi ezt el is hallgathatta volna.
Azután kiáltásukra lebocsátották a kötélhágcsót az érkezőért. Ince felkapaszkodott azon. A csónakosok tovább haladták.
Ince a hajó födélzetén kevés embert talált. Hajóslegényeket és katonákat. Nem tudta tájékozni magát.
A lünette-ről egy tiszt szállt le eléje. Egyenruhájáról felismerheté benne a kapitányt.
Az „Alligator” kapitánya tudott németül is; azt az első találkozásnál felfedezte.
– Mi tetszik? – kérdé tőle a kapitány. Ince megmondá neki.
– Én vagyok Mr. Áldorfai, honvédezredes a magyar hadseregből.
A kapitány erre a szóra feltaszította homlokáról a sipkát, s elkezdte az üstökét vakarni. Elébb valami érthetetlen szókat dörmögött. Azután vállvonva mondá Incének.
– Ha ön honvédezredes a magyar hadseregből, akkor ön nekem foglyom.
– Hogyan?
– Úgy, hogy ön most osztrák hajó födelén van; tehát osztrák területen.
– Hát ez nem az Alligator?
– Nem. Ez Őfelsége hadigályája: a Salamander.
Áldorfai Ince megtanult valamit, amit még eddig nem ismert, az ijedtséget, ennél a szónál. Gyáva lett.
– Én nem ide akartam jönni – hebegé erélytelenül.
– Azt elhiszem – felelt pogány nyugalommal a Salamander kapitánya.
– Engem tévedésből vagy ármányból hoztak ide.
– Az meglehet; de miután nekem utasításom van, ha magyar menekült jelentkezik hajómon, azt foglyul letartóztatni: annálfogva nyugodjunk meg a malaproposban. Van önnek fegyvere, amit átadjon?
– Nincs.
– Akkor szíveskedjék ön ezt az urat követni.
Az az úr volt a porkoláb, aki Incének megmutatta azt a kabint, melyben szállásolni fog. Egyébiránt tisztességesen bánt vele; ki sem motozta. A tengerészek humánus emberek. Az ajtót sem zárta rá; hanem egy őrt állított eléje.
Ott aztán volt ideje Incének elmélkedni a renegátok barátságáról s a török révészek becsületességéről.
Az Alligatoron pedig várhattak rá egész éjjel.
Minél tovább haladt az éj, Serena nyugtalansága annál nagyobb fokra hágott; hajnal felé megszánta egyik száműzött társ, s vállalkozott rá, hogy kiszáll a partra Incét keresni. Legegyenesebb út volt Vely béget felkeresnie.
Az úgy tett, mint aki szerfölött meg van lepetve azon hír által, hogy Ince nem érkezett meg az Alligatorra; rögtön ugrott, szaladt tűvé tenni érte egész Sztambult; s nem telt bele egy óra, mikor már vissza is tért a bizonyos eredménnyel.
– Képzeld: azok a semmirekellő részeg kaikdzsik az este a ködös vízen ködös fejjel összetévesztették az Alligatort a Salamanderrel: ennek az ostoba müzülmánnak inglis meg frenki, mindegy „gyaur köpek”. Odavitték Incét az osztrák hajóra: bizonyosan le van tartóztatva. Te eredj a hírrel az Alligatorra vissza; én futok a szeraszkierhez, hogy segítsek az elfogotton. Egy óra alatt ott leszek nálatok.
Szavának is állt: egy óra múlva ott volt az Alligatoron.
A magyar menekültek között már akkor nagy volt az izgalom. Körülfogták a hajóskapitányt, s iparkodtak vele megértetni a dolgot. Hanem akkor a jenki egyszerre elkezdett nem érteni németül. Egyáltalában nem értett németül. Azt sem tudta, hogy mi az a „Schiff” meg az a „gefangen”. Csak a fejét rázta. Az elkeseredett hazafiak aztán összerakták, ami keveset tudtak angolul; az egyik egy szót, a másik a másikat; azokbul egy vállalkozó szellem egész mondatokat tákolt össze, s aztán igyekezett a kapitánnyal elhitetni, hogy az angolul van, amit ő most elmond neki. Talán megértette: mert annyit mondott, hogy „fatal accident!”, s még jobban rázta a fejét, azután felment a lünette-re, s elkezdett alá-fel sétálni, s a „Hail Columbiát” fütyörészte.
Serena tudott volna vele beszélni angolul; de előtte nem merték a bajtársak a helyzetet felfedezni, míg Vely bég elő nem jön.
Ez, amint a hajóra érkezett, szóba sem állt senkivel; hanem azt kívánta, hogy egyedül közölhesse Áldorfai nejével, amiről tudomást szerzett.
Serena az aggódó hitves nyugtalanságával fogadta őt. Ez leküzdé benne az ellenszenvet, melyet az ember ellen soha meg nem szűnt érezni.
– Mit tud ön férjem felől?
– Ő a múlt éjjel a ködben az Alligator helyett a Salamanderre tévedt, s ott az osztrák hajóskapitány letartóztatta.
– Hogy tehette azt, hiszen neki amerikai útlevele van?
– Csakhogy Amerika messze van, s az útlevél még nem ád polgárjogot. A hajófödélzet pedig annak az országnak a területe, akié a hajó. Az osztrák kapitány egészen a maga jogával él.
– Mi fog történni most?
– Hogy mi fog történni, azt őszintén megmondom, egész öntül függ. Ön választhat tetszése szerint. Az egyik lehetőség az, hogy ön most eljön velem a szeraszkierhez, s annak kinyilatkoztatja, hogy férje elfogadta a török hadseregnél a ferikké kineveztetését. Az az ő zsebében van. Arra a szeraszkier oda fogja küldeni a hadsegédét a Salamander kapitányához, s ön egy óra múlva látni fogja nem Áldorfai Incét, hanem Oglán bejt: az anatóliai dandár ferikjét.
Serena arcát a büszkeség és szemérem pírja önté el e szókra.
– Én nem fogok a szeraszkierhez menni – sietett a rövid válasszal.
– Akkor még két másik eshetőség van – szólt Vely bég kegyetlen humorral. – Az egyik az, hogy Áldorfai Ince honvédezredes ott marad a Salamanderen, mint elfogott menekülő. Hogy az ilyenekkel hogy bánnak mai nap, azt ön olvashatta a hírlapokban. A hajón is van haditörvényszék, haza sem kell őt szállítani, s ön talán hallotta már, hogy a hajó árbocának a haránt póznája micsoda célokra is szolgál még? Meg is láthatja legközelebb. Serena összeborzadt e gondolattól.
– És mi a harmadik eshetőség? – kérdé izgatottan.
Vely bég a vállát vonogatta, s a fogait szívta húzódozva.
– Az, amit ön legkevésbé fog szeretni. Mikor elváltunk, Ince egy talizmángyűrűt látott meg ujjamon. Megtetszett neki, s én odaadtam azt emlékül. Az ilyen gyűrű fejében viselik a török országnagyok azt a gyorsan ölő mérget, mely őket a selyemzsinórtól meg szokta szabadítani. E titkát a gyűrűnek Ince is tudja.
Serena a szenvedély váratlan kitörésével fordult egyszerre Vely bégnek.
– Gyalázatos áruló! Ez az ön műve volt. Ön vitette megvesztegetett zsoldosaival férjemet szándékosan az osztrák hajóra. Távozzék előlem! Ne közelítsen felém többet. Siessen innen! Két percet adok önnek az elfutásra. Ha addig innen nem menekül, kikiáltom a kétségbeesett bajtársak közé, hogy ön mit tett, s akkor isten irgalmazzon önnek!
Vely bég elsápadt e szókra. Nem várt több biztatást, futott a csónakjához, senkivel szóba sem állt, s csak midőn jó messze eveztek már a hadihajótul, kiáltott vissza az utána néző hölgynek:
– Asszonyom! Három közül az egyiket választani kell! Mashallah!
A nő pedig azt mondta: „Még van egy negyedik is”, s elszánt léptekkel felsietett a hajóskapitányhoz a lünette-re.
Ez már tud aztán a jenkivel beszélni!
A menekült bajtársak odalenn nem értették, mit beszél angolul a kapitányhoz; de szemei, arca, mozdulatai érthetővé tették azt.
Ah, az egészen más, mikor egy asszony beszél el valamit! Hogy magyaráz annak minden arcvonása! Milyen igazság hangzik annak minden szavából!
– Nézzétek, most azt beszéli neki, mint szerették ők egymást! hogy nincs senkije a férjén kívül! Most azt mondja el, milyen hős, milyen nemes, milyen bátor volt az ő férje! Hogy küzdött a népek szabadságáért! Most felvilágosítja az ármányról, mellyel kelepcébe ejték. Most beszél neki a szabad államok magas kötelességeiről, a csillagos lobogó becsületéről! Nézzétek, hogy melegszik a jenki! Hogy emeli az ökleit. Már mindjárt meghódítja! Ez az asszony felfordítja a világbékét! Most megszorítja a kapitány kezét, s jobbjával az égre mutat fel!
Az Alligator kapitánya halk parancsszóval szólt alá:
– Zászlóapród! Lobogót… főárbocra… fel!
Azután a hangcsövön lekiáltott a hajó mélyébe:
– Fűtsd a gépet!
A nő térdre esett, s megcsókolta a kezét.
A menekvők nem értették ezt a nyelvet, mégis mindent megértettek.
…Incének ezalatt elég ideje volt elmélkedni a sors tréfái felett.
Hogy iparkodik valaki, aki játszik az emberekkel, gáncsot vetni a futónak, hogy elejtse! Hogy kényszeríti azt, aki állva akar maradni, az elbukásra! Mit tegyen most? Ő is tudja jól, hogy van számára háromféle választás. Az egyik a fogságban elvárni a balsorsot; melynek vége az előrementek példájábul ismeretes. A másik: elővenni zsebéből a török kormány kinevezési oklevelét, s hivatkozni török polgári jogára, s hivatalos állására az oszmán hadseregnél. Akkor aztán szavának is állni, és lenni annak, amivé felavatta magát. – A harmadik – az a gyűrű. Felnyitotta a pecsétnyomó követ. Az a kis zöldet játszó szürke por: a „halálban válogatók” pora benne van.
Egész éjjel nem hunyta le szemeit. Kabinja szűk ablakán keresztül az ég csodáira bámult, s azokkal tanakodott. A sötétség rossz tanácsadó. Tagjai reszkettek, mintha lázban volna a kísértet jelenlététől. „Tedd meg! Ne tétovázz!” mondá az egyik; „Ha a sors taszít, te ugorjál!” – „Tedd meg. Dacolj!” suttogá a másik; „Ha ver az a hatalmas úr, te rúgj ki!” – Aztán feljött a hold. – Ez már jobb barát. Az arany fényözön végigfeküdt a Boszporuszon. E fénynél elővette Ince a török kinevezési okmányt. Az írás érthetetlen volt ránézve, a betűk idegenek, hanem azért megtalálta benne a saját nevét: az cifrább talik írással volt belerajzolva. – Megnedvesíté az ujja hegyét, s az egész nevet tisztára ledörzsölte a pergamenről. Most már eldobhatja az egészet. – Az egyik ajtót már bezárta maga előtt. Arra nem hivatkozhatik már, hogy a török hadsereg tisztje.
Csak két választása volt már. – Hajh! – ha az a nő nem volna, milyen könnyen készen lenne vele! Öt perc alatt be volna végezve az egész pör az ember és az ő teremtője között.
Mikor a nap feljött, a másik kísértet is el volt űzve. Tudta, hogy mit tegyen!
Korán reggel meglátogatta a hajóskapitány.
Nem volt az szívtelen ember. A tengerészekben mindig több kedély van, mint más katonában. A tenger felebaráti szeretetet prédikál!
– Lássa uram, én nem akarom önt bezárva tartani. Ez a hajón nagyon egészségtelen. Itt rossz levegő van. (Maga nyitotta fel a kabin ablakát.) Hanem, ha ön becsületszavát adja, hogy nem fog a vízbe ugrani, akár menekülési kísérletből, akár öngyilkossági szándékból: akkor megengedem önnek, hogy szabadon járhasson a hátulsó födélzeten. S most jöjjön ön velem reggelizni.
Ince szavát adta.
– Sem a szökést, sem az öngyilkosságot nem fogom megkísérteni.
S hogy szavának őszinteségét bebizonyítsa, levonta ujjáról a talizmángyűrűt.
– Nézze ön. E gyűrűben olyan mérget bírok, mely öt perc alatt utolérhetetlen embert csinál belőlem. Nem fogom azt használni.
S azzal a nyitott ablakon át a tengerbe hajította Vely bég ajándékát. Most már a második kísértet is elnémult; most már nem volt semmi választása, mint férfilélekkel bevárni, hogy mit hoz a sors? s nem lépni a rémek elől hátra.
– Nichts für Ungut! – biztató a kapitány. – Meglehet, hogy a követségtől azt az utasítást kapom, hogy bocsássam önt szabadon: akkor – kezet szorítunk, s vitetem önt, ahová mondja. Lehet, hogy azt az utasítást kapom, hogy akasztassam fel önt, ha például in contumaciam el van már ítélve. Akkor – kezet szorítunk, s én felhúzatom önt ide a harántárbocra. Ez a mi sorsunk! Hanem addig is menjünk reggelizni.
Ince látott már a katonaéletben siralomházba tett szegény bűnösöket jó étvággyal falatozva ülni utolsó reggelijük mellett, s meg akarta mutatni, hogy ő sem rosszabb náluknál. A kapitány saját kabinjába vitte őt falatozni.
Még azután olyan jó volt, hogy egy kis szórakozásról is gondoskodott foglya számára. A kapitány nagy kedvelője volt a távcsöveknek. Egész gyűjteménye volt telescopiumokból és perspektívákból. Ince pedig észrevetette, hogy ért az optikai készülékekhez. Ezzel nagyon megnyerte a tetszését a kapitánynak. Ince egészen értett a bonyolult gépek kezeléséhez, s úgy beszélt azokról, mint egy tengerész. A kapitány egyik híres refraktorát a másik után bocsátá rendelkezésére, s nagy volt az öröme, ha Ince a távcsövön át megtalálta azt a kiváló tárgyat a világváros tömkelegéből vagy a Boszporusz árbocerdejéből, amit feladott neki.
Egyszer aztán Ince megtalált egy olyan tárgyat is, amit nem bízott rá a kapitány: az Alligatort.
A távcső olyan közel hozta az arcokat, hogy a néző azt hitte, hallania kell, amit azok ott a hajón beszélnek.
– Ugye, pompás üveg? – kérdezé a kapitány.
– Az ám. (Éppen akkor érkezett meg a hajófödélre Vely bég.)
– Százötvenszerte nagyít. Valódi Dollond-féle készítmény. Jól a szeméhez igazította ön? Ne segítsek rajta?
– Köszönöm. Igen jól látok.
– Ugyebár, olyan jól lát rajta az ember, hogy az arcokat megismerhetné, ha volna közöttük ismerőse.
– Valóban. – Ince már azt is látta, hogy Vely bég elsiet, mintha űzné valaki. És azután látta azt a jelenetet, ami Serena és a kapitány között végbement.
– Ez átkozott egy cső! – tréfálkozék nyers tengerészhumorral a kapitány. – Ha az ember feleségének tête-à-tête-je volna valakivel egy mérföldnyi távolban: jelen lehetne rajta, mint szemmel látó tanú.
Ince segített az élcen nevetni.
Egyszer azután megint látott valamit. Az Alligator kéménye füstölni kezd. Azután a csillagos lobogót kezdik kibontani, s felhúzzák a középárbocra. Abban a percben, melyben az árboc hegyére ér: ezt a tényt egy ágyúdördülés jelenti.
Ezt azután meglátja és meghallja látcső és hallcső nélkül is mindenki.
– Mi az ördög az? – mond a Salamander kapitánya – az Alligator füstöl, és a középárbocra húzza föl a lobogót. Mit akar ezzel mondani?
Az Alligator még világosabban igyekezett gondolatait kifejezni.
Amint horgonyait felszedte, megindult a Salamander felé teljes gőzerővel, s mikor puskalövésnyi közelbe ért hozzá, akkor hosszoldalát fordítva felé, horgonyt vetett mellette.
Akkor egy csónak zökkent el tőle, melyben egy hajóhadnagy ült. A csónak farán a parlamenterzászló.
– Legyen ön szíves kabinjába térni – szólt a kapitány Incéhez. S maga sietett a hajójára érkező hadnagy elé.
Az bemutatta magát, s átadta parancsnoka üzenetét.
– Önnek a hajóján egy utazója van az Alligatornak foglyul letartóztatva, aki amerikai útlevél oltalma alatt áll.
– Az én hajómon van egy tagja a magyar felkelő seregnek, s nekem utasításom van az osztrák kormánytól minden ilyent, aki hajómra lép, letartóztatni.
– Nekünk pedig utasításunk van minden ilyent, aki hajónkon megjelent, s ott mint utas beíratta magát, mint amerikai polgárt megvédelmezni.
– Ezt végezze el a két kormány egymás között.
– Jól van. Hanem ha az el nem végzi: akkor elvégezzük mi egymás között. Egy óra elég a követséghez menni, egy óra annak elhatározni magát, egy óra onnan, visszatérni. Három óra elég rá, hogy azalatt ön is befűttethesse a gépet. Ha három óra alatt nem lesz mister Innocent Áldorfai az Alligator fedélzetén: mi megkezdjük az ágyúzást.
– Nichts für Ungut – mondá rá a Salamander kapitánya, s búcsút vett az Alligator hadnagyától.
Azután szépen rendben megtette az intézkedést. Legelébb is hadsegédét elküldé a tudósítással a követséghez; azután elkezdte a katlant fűttetni; azután kiadta a parancsot: le a függágyakkal! a tüzéreket az ágyúkhoz rendelé, a matrózokat a horgonyfelvontató koronghoz; akkor azután felhúzatta a lobogót a középárbocra. Az ágyúdördülés jelt adott.
Ezalatt másfél óra múlt el. Itt volt az ebéd ideje. A kapitány beszólt Incéhez.
– Uram: kész az ebéd. Még másfél óránk van azt elkölteni.
Az ebéd azonban fél órát sem vett igénybe. Még egy hosszú óra maradt hátra.
A kapitány arról is gondoskodott, hogy ezt a hosszú órát vendégével kellemesen eltöltse. Válogatott szép tengerikagyló-gyűjteménye volt. Ince ahhoz is értett.
A kapitány egész kedvvel magyarázta neki a malakológia legújabb felfedezését.
– Nézze ön ezt az Euplecteia aspergillumot. Ez is egy puhány háza. Olyan, mintha selyemszálakból volna szőve. De a selyemszálak kőbül vannak; a tűzben égethetlenek, mint az azbeszt. Az egész egy kürtalakú cső; a szélesebb nyílást egy szabályos rácsozat zárja be. S ezt a remekművet egy puhány készíti. Egy kocsonyatestű állat. S ez az állat úszik ezzel a szövött hajóval a vizek alatt. Megvilágítja maga körül a tengert ölnyi messzeségre. Megtámadóját visszaveri villanyütésekkel, amiktől az elkábul. Valódi tengerész. S milyen öntudatos állat amellett! Nézzen ön ide. Egy helyütt a házát kilyukasztotta valami. Bizonyosan egy tengeri pók, amely azután meglakolt érte. De a finom selyemhajó mégis csak lyukat kapott. Akkor mit csinált a bölcs Euplecteia? Elővette a selymét, befoldozta szépen a szövetén ejtett lyukat; mint ahogy az asszonyok be szokták tópolni a lyukas harisnyát. – Apropos: „asszonyok!”, van önnek talán felesége? – Ah! S az ott van az Alligatoron? Nagyon szép. Még fél óránk van várakozni. Fél óra múlva vagy meglátja ön a feleségét, vagy írhat hozzá búcsúlevelet. Nem szokott ön ebéd után aludni? Még fél órája van rá…
Azonban nem volt rá fél órája.
A hajóőr jelenté, hogy a csónak jön visszafelé a hadsegéddel.
Itt még nincs idő már egy ebéd utáni álmocskát elbólintani. A csónak megérkezett. Incét azalatt két fegyveres őr közé állították.
A hadsegéd felkapaszkodott a tetőre. A kapitány feltette háromszögű kalapját. A hozott levelet átvette, felszakítá és elolvasta.
Azután megnézte az óráját nagy hidegvérrel. Még tíz perc az idő.
Akkor odafordult Áldorfai Incéhez, s azt mondá neki – angolul: (ő tudta miért?) – „Mister Innocent Áldorfai, citisen of the United Staates of North-Amerika, you may go, in alle Teufels Namen, where you will!” – Azzal odament hozzá, s megszorította a kezét: „Nichts für Ungut.”
Még öt perc volt hátra a kiszabott időből, mikor Ince az Alligator fedélzetére lépett. A kapitány a födélzeten állt, s kezében tartá az óráját. Ince odasietett hozzá, háláját kifejezni.
Az amerikai tengerész némán inte kezével elutasítólag, s odamutatott Serenára.
Köszönje szabadulását annak.
…Óh, az asszonyok – akik szeretnek –, országokat képesek megmozdítani – mikor kétségbeesnek…
…A kivándorlók egyszerre rázendíték a „Hail Columbiát”.
