XXIII. (Politikai pártok Debrecenben. Enthuziazták. Demokratrepublikánusok. Flamingók. Girondisták, békepártiak. Nyáry. Kovács. K…
XXIII. (Politikai pártok Debrecenben. Enthuziazták. Demokratrepublikánusok. Flamingók. Girondisták, békepártiak. Nyáry. Kovács. Kazinczy. A békepárt elemei)
A debreceni országgyűlési pártok működéseiről alig van egyéb tudva, mint azoknak eredményei. De a februári kormánynyilatkozatok az 1848-ki törvények nonplusultrájáról, – majd a marciális törvények, – továbbá az április 13–14-ki események, – végre az új miniszteri program: – mindezek gyaníttatjak: hogy itt több különféle pártoknak kellett egymás ellenében működni, melyeknek amint különböző nézeteik befolyást gyakoroltak a kormány intézkedéseire, akként fejlettek ki azokból az egymással semmi logikai összeköttetésben nem levő események.
Nem lesz érdektelen a különböző pártokat, ezeknek elveit, egymás iránti viszonyait, s egyéniségeit nehány szóval megismertetni, mielőtt küzdelmeikre áttérnénk.
Legterjedelmesebb volt ezek között azon párt, mely mindenhez, ami Kossuthtól származott, föltétlen pártolásával járult, melynek egyetlen politikai nézete, egyetlen hitágazata, meggyőződése, jellemegysége ez volt: „mindent mit Kossuth mond, tesz, ír és gondol, föltétlenül pártolni, és benne megnyugodni.” Előttük kánon volt Kossuthnak minden állítása, mely ellen argumentumokat felhozni herézisnek, hazaárulásnak tartatott.
Ezen enthuziáltaknak nagyon hízelgett az, midőn őket Kossuth apostolainak nevezték. Ezen cím mellett minden politikai nézet, minden státustani tudomány, minden kombináció háttérbe szorulhat, ide nem kell egyéb, mint hőn ragaszkodni a kimondott új tanokhoz, azokhoz egy betűt sem tenni, azokból egy betűt el nem engedni, azokat hirdetni a halálveszély közepett, s ha kell, azoknak mártírjává lenni s a vértanú kínhalált eksztázissal, gyönyörrel fogadni el.
Különbség csak az volt közöttük: hogy míg az evangéliumi apostolok mesterük mennybemenetele után kezdék el leghatalmasabban hirdetni a népeknek a megváltó tanait, – addig Kossuth apostolai, az ő eltávoztával, őt nemcsak megtagadták, amire tán a körülményekben találhatnának okot, hanem azonfelül oly kisszerűen anekdotáznak róla: hogy nem egyszer Kossuth politikai antagonistái kénytelenek őt, kit mint politikust a nagy apostoli zélus miatt meg nem támadhattak, mint embert tulajdon apostolai ellenében mentegetni.
Másik párt volt az enunciált republikánusok partja.
…A fentebb említett pártnak azért nem tudok semmi címet adni, mert az véleményeit annyiszor változtatta, ahányszor Kossuth különböző nyilatkozatot tett.
1848 júliusban Kossuth a még akkori koronaherceget ajánlotta magyar királynak, és kinyilatkoztatá: hogy a magyar nemzet általánosan monarchiai érzelmű.
Ekkor az enthuziasták pártja határozottan monarchia érzelműnek vallá magát.
Tíz hónappal később Kossuth elszakadást hirdetett az ausztriai háztól. Az obligát tömjénezők pártja ekkor decidált republikánusnak érzé magát.
Rövid időn Szemere kihirdeti demokrat republikánus programját, és Kossuth a programon nagyon megütközik. Az enthuziasták pártja ekkor aztán igazán nem tudta: hogy republikánus-e vagy monarchista.
A régi republikánusok, a soha sem ingadozott szigorú demokraták pártja mindenha a legnagyobb minoritásban sínylett.
Egy klubjok volt: „demokrat republikánus társulat” név alatt, mely szüntelen zárt gyűléseket tartott, szüntelen titkolózott, fontos képeket csinált, de azonkívül soha sem adta életének semmi jelét.
Elnöke az ősz Újházy volt, kinek cátói szigorúsága igen zsenírozta az egyes tagokat. Ezek örökös oppozícióban éltek mindenkivel, aki hozzájok nem tartozott, magával Kossuthtal is. Minthogy sem hírlapi orgánumok, sem hatályosabb szónokuk nem volt, igen kevés sikert tudtak előhozni.
Következnek a flamingók.
Ó, e párt igen mulatságos népekből volt összeszerkesztve! Nevét úgy szerezte: hogy prozelitái vörös tollat viseltek kalapjuk mellett, s merő tollrokonságnál fogva elneveztettek flamingóknak, mint amely maradarak szinte vörös tollat viselnek.
Sem az enthuziasták, sem a republikánusok pártjával nem akarom őket összezavarni, az enthuziastákat Kossuth személye iránti ragaszkodás tevé a forradalom résztvevőivé, a republikánusokat elvbeli meggyőződés, a flamingókat dicsvágy, haszonlesés. Az első párt föláldozta az önvagyonát – vezéreért, – a másik hazáját – elveiért, – ez a harmadik pedig iparkodott hasznát venni az áldozatoknak. Az első párt szilárd, hű támasza, – a másik alkalmatlan ellenőre, – a harmadik hűtelen szolgája a fennálló hatalomnak.
Lássuk őket közelebbről.
Ama képviselő, ki az országgyűlésen filippikát mond azon kollégák ellen, kik akadályok miatt el nem jöhettek Debrecenbe, s kinek zsebjében háromféle külföldi passzus fülel, s lakása udvarán éjjel felszerszámozva állnak a lovak, ha valami fenyegető hír nesze érzik… Ez a flamingó.
Azon terrorista, ki szüntelen guillotinról, akasztófáról, véleménykiirtásról beszél, s mikor egy követtársa által, kit jellemében megsértett, párbajra hívatik, azt feleli: hogy „neki nem elve a párbaj” s cravaillt csináltat a kihívó ellen. … Ez a flamingó.
Azon kormánybiztos, ki enorm összegeket kezel s nem számol rólok, vígan, bánat nélkül éli világát, úszik mindennemű bőségben, s mikor az előrehaladó hadsereg háta mögött egy-egy város elmarad, előveszi a hivatalnokokat érte: hogy miért maradtak meg hivatalaikban a császáriak alatt? S midőn valamelyik azzal találja magát menteni: hogy családja, gyermekei vannak, kiknek kenyeret kellett adnia, azt feleli rá nagy mérgesen: „ment volna koldulni!” éppen csak hogy azt nem teszi hozzá: „valamint én” … Ez is flamingó.
Azon hivatalnok, ki dühös dikciókat tart a hivatali inkompatibilitás ellen, s nem engedi meg: hogy egy ember két hivatalt viseljen, s mikor figyelmeztetik rá: hogy ő éppen hármat visel; „hja, annak úgy kell lenni” felel rá mosolyogva… Ez is flamingó.
Azon katona, kit ha beszélni hall az ember, azt hiszi: hogy ez mindig vérben fürdik, s kit, valahányszor ezrede csatába megy, mindig Debrecenben látni. …
Azon főtiszt, ki már negyedik rangbeli előléptetését sürgeti, s ki a csatát rendesen szekere mellől nézi…
Azon csapatvezér, ki erőnek erejével csatát kezd olyan népekkel, melyek már félig kibékültek, s mikor azok megrohanják, maga elfut, csapatját ott hagyja veszni mind… Ezek mind flamingók.
Azon demagóg, kinek világért sem az a hivatása: hogy a népet halálos ellentállásra hívja fel, hanem csupán azon ártatlan cél elérése, miszerint valamely publikus egyéniségnek, aki által valamely személyes ügyben rövidséget szenvedett, magához hasonló derék emberek által, kik sokan egy rakáson, setét éjjel és ahol semmi veszedelem nincs, mind igen bátor egyéniségek, – macskazenét adasson… Ez is flamingó.
Azon újságíró, ki rettenetes hadat indít egész Európa ellen, alkotmányokat készít a föld minden népeinek; csatarendbe állít minden addig született és még meg nem halt férfit, nyílt leveleket ír minden uralkodó fejedelemhez, bámulatos lélekjelenléttel hirdet soha meg nem történt dolgokat, egy tollvonással semmivé teszi a haza és külföld legnagyobb embereit, peremptorius izeneteket küld a hadseregre, lemennydörgi az országgyűlést és ír sok más egyéb nagyszerű dolgokat, melyeket mind – senki sem olvas… Ez is flamingó.
És végre: ama miniszter, ki előtt sok ideig senki sem jó hazafi, senki sem becsületes ember, senki sem tiszta karakter, ki vele nem egyenlő, s kire utoljára oly tények sülnek ki, miként az országgyűlés határozatából a megyei fiskus Ulászló király büntető törvénye azon cikkét kívánja rá alkalmazni, mely az ily vétkek büntetéseül karóbahúzatást rendelte.
…Ez már aztán a flamingó király.
E három külön párt ellenében álltak azok, kiket együttvéve megszoktak „békepártnak” nevezni, s kiknek elveikről, működéseikről ez ideig a legkülönbözőbb vélemények terjedtek el.
Eleinte e párt csak mintegy konszolidálatlan oppozíció kezdett itt-amott feltűnni a kormány ellenében, csupa negációkban mutatva életjeleit, mint például akkor, midőn a Debrecenbe jövetel első napjaiban a rendőrfőnök rendelete folytán megtiltatott a képviselőknek a városból útlevél nélkül bárha csak séta végett is kimenni. Később azonban, midőn nehányan e párt kitűnőbb celebritásai közül pozitív elvekkel kezdtek föllépni, az egy erős kompakt testületté kezdett szilárdulni, melyet inkább a körülmények, mint elvek hasonlatosságánál fogva „gironde”-nak szerettek nevezni.
E párt legnevezetesebb egyéniségeiül három képviselőt lehet feltüntetni. Nyáry Pált, Kovács Lajost, és Kazinczy Gábort.
Mindhármat tiszta elvrokonság köté e párt ügyéhez. Ez elv volt: „Magyarországot kibékíteni Ausztria iránt és Ausztriát Magyarország iránt.”
Hanem e három férfi személyiségei merőben különböztek egymástól.
Közöttük legnagyobb tekintéllyel bírt Nyáry, veszélyekben tanúsított személyes bátorsága, impozáns magaviselete elhatározó percekben, kíméletlenséggel határos szigorúsága, s egész életének becsületessége sok tisztelőt szereztek személyének, még Kossuth legközelebbi környezetében is, sőt Kossuthot magát sem veszem ki azok közül, akik ragaszkodtak hozzá. Ellensége minden nagy szavaknak, a kormányt, melynek sokáig tagja volt, mindenkor iparkodott oly intézkedésektől visszatartani, melyek a magyar nemzet sorsát kockára tennék, annak egyes tagjait, magát Kossuthot számtalanszor megtámadá és kontrakarírozta kabineti ügyeikben, mint az a szabadcsapatok, népfelkelések, 1 és 2 forintosok kiadása, vésztörvények, képviselői epuráció, kormányhírlapi cikkek, financiális ügyek, hivatalnoki visszaélések, s más több kormánypolitikai lényeges kérdések irányában történt.
Az általa gyakorlott oppozíció azonban sokkal erősebbnek látszott benn a kabinetben, mint a parlamentben, ahol a határozottabb fellépéstől azon eszme tartóztatta vissza: miszerint félt, hogy Magyarországot önkeblében keletkezendő polgárháborúra találja vezetni általa, emiatt gyakran a legvilágosabb provokációkat, a legkínálkozóbb alkalmakat elbocsátá a kormányon megszilárdult párt leküzdésére, s bár a békepárt őt tartá vezérének, ő valóban nem tette magát azzá.
Egészen más taktikája volt Kovács Lajosnak.
Ez a finom politikus sok ideig nem támadta meg egyenesen Kossuthot,* hanem hogy annak befolyását a bizottmányban neutralizálja, pártfeleit. Az országban nagy név volt Kossuth, de a bizottmányban csak egy szavazata volt, mint Nyárynak, mint Madarásznak, mint a többinek. Madarász szavazata mindenha az övé volt, ha Madarász ott nincs, Kossuth állandóul kisebbségben marad a kormányon, tehát Madarászt kellett megtámadni: hogy Kossuth korlátozva legyen.
Mindaddig, míg csupán honvédelmi bizottmányi elnök volt.
Míg tehát Nyáry merő dacos erélyben mutatta Kossuth iránti ellenállását, az alatt Kovács a rendőrfőnököt támadta meg, annak sem rougerepublicain elveit, ami akkori időkben nagyon merész és eredménytelen kísérlet leendett, hanem majd tehetségeit, majd eljárása módját, majd midőn rést kapott hozzá, jellemét s ezen az úton célt is ért.
E kettő modorát egyesíté Kazinczy.
Kíméletlen, mint Nyáry, eszközökben kifogyhatlan, mint Kovács, versengésre kész mindenkivel, kit elveinek ellenéül ismer, minden alkalmat, minden nemét a fegyvernek felhasználó, melyben ellenök felléphet, a fanatizmusig határozott karakter, kinek elég bátorsága volt egykor teljes konferencia előtt kimondani e szavakat:
„Én tetőtül talpig monarchista vagyok most is.”
Gyűlölője a politikai parvenüknek, ész- és becsületarisztokrata.
A párt további alkatrészei különféle elemekből voltak szerkesztve.
Az elvileg kimondott sibbolet pártolóin kívül ide csatlakoztak azok: kiket az ellenpártok visszaélései azok elleneivé tőnek, –
Kiket egyéniségi hajlam, bizalom valamelyik pártfőnökhöz csatolt, –
Kiket ellenkezőleg személyes ellenszenv índított harcba túl-pártok főnökei ellen, –
clairvoyantok, kik a folyó politikai elvekben a haza elvesztét hitték látni, –
monarchisták, kik az eddig látott reszpublikákban nem sok garanciát találtak az alkotmányosságnak, –
arisztokraták, kik rosszul érzék magukat a szociális tréfák inzultusai miatt, –
idealisták, kik tetszettek maguknak a girondismus szerepében átellenben a pszeudo-Muratokkal, –
táblabírák, régi, diétáról diétára szálló pártszenvedélyek örökösei, –
üldözött, persziflált egyéniségek, kik oltalomért menekültek e párt védő karjaiba, –
ősjellemek, kikben az új politikai tanok nem találtak visszhangra, –
észarisztokraták, kiket bántott ellenfeleik palástolatlan ismeretlensége, –
határozatlan jellemek, kik szerettek volna mindenkivel jó egyetértésben lenni, ma itt, holnap amott láthatók, –
s elvégre, mindazok akik féltek a dolgok kimenetelétől, s hitték: hogy jöhet idő, midőn egy békülni akaró párthoz tartozásban mentségüket találhatják.
