Bernát Gáspár
Bernát Gáspár
Ő is megtért a szomorú emberek közé.
Tréfáit olyan komoly tekintettel adta, mintha igazak volnának; s meghalt úgy, mintha az csak tréfa volna.
Öregnek nem ismerte őt senki, csak megőszült ifjúnak. Koporsójáról azt olvassuk, hogy 67 évig tartott fiatalsága.
Mit élt át? Mit szenvedett ez idő alatt? Arról panaszkodni nem hallotta őt senki. Mikor a szerencsefiak, a nagyurak, az ifjak szája tele volt panasszal: ő csak dicsekedett. Élő irónia volt járása-kelése a nem számára teremtett világban, a nem hozzá tartozó nemzedék között.
Senki sem várt tőle egyebet, mint élcet; nem is adott volna mást, ha vártak volna is tőle. Ez volt jellemrajza, társadalmi összeköttetése, életének varázstitka. Élcekkel védte magát a bajok ellen, élcekkel fizetett.
Szerette őt mindenki; de nem gondoskodott róla. Végső éveiben, midőn már érzékeinek elvesztése félig elzárta körüle az élő világot, olyannak tekinték őt, mint egy élő, bebalzsamozott múmiát, ki a régi egyiptomi táblabíróvilág emlékeiről a hieroglifokat leolvasni feljár. Mivel él a múmia? Azt nem kérdezték. Hiszen be van már balzsamozva írói hírnévvel.
Az a genre az irodalomban, melyet ő képviselt, vele járt a bebalzsamozott táblabírókorral. Hihetetlen túlzott maga a tárgy is. A korszak korábban múlt ki, mint írója, kinek nem adatott meg a tehetség átalakulni más kor eszméihez. Most együtt pihennek.
Utolsó szava is jellemző élc volt. Összes adósságait a lipótvárosi bazilika fölépítésére hagyományozta.
Az az alak tűnt el benne, akit az országban legtöbben ismertek, s akinek ismerői közt egy sem volt, aki nem szerette, aki nem becsülte volna.
Legyen béke porain. Halálának híre sok megérdemlett könnyet fog fakasztani, de még e könnyeken is keresztülragyog a mosoly, s az koporsóját is elkíséri a sírig, s a temetőkapuig a gyászkíséret a megholt élceit, adomáit adja szájról szájra, könnyeit törülve.
Hisz ez a legszebb temetés!
