4. LEONA RÓZÁHOZ
4. LEONA RÓZÁHOZ
Washington 184-
Túl vagyunk a tengeren, s olyanformán érezzük magunkat, mint ki valamit otthon feledett, és nem merjük magunknak megvallani, hogy ez otthon feledett tárgy: – a szív.
Sokat írhatnék azon benyomásokról, miket az itteni dolgok újdonsága lelkünkre teendett, ha egy uralkodó fájdalom mindazokat ki nem törülné belőlük.
Engem a boldogság érzete is bánt.
Más ember más körülmények közt dicsekednék azon sorssal, melyben mi vagyunk, én panaszkodom.
Mindazok, kik bennünket megismerének, kikhez utasítva voltunk, legmegelőzőbb szívességgel fogadnak bennünket; atyámat a tisztelet legőszintébb jeleivel fogadták az ország legjelesebb férfiai, s felderítésünkre a legelőkelőbb szalonok nyitják meg élvezeteik minden kútforrásait, a nők részvéte, a férfiak biztatásai egy percig sem hagynak el bennünket.
És ez a legkeserűbb érzés, mikor tudjuk, hogy bennünket vigasztalnak! Az egész úton derült egünk volt, mindenki sajnál bennünket, még a természet is, mindenki iparkodik velünk feledtetni azt, amit feledni nem lehet.
Boldogságot, jólétet látunk köröskörül. A munkás boldogul, a szegény ápoltatik, a népkifejlődésnek semmi akadály nem áll útjában, egy gazdag mellett nincs ezer koldus, a nemzetek testvérként laknak egy fedél alatt, mindenki szabadnak, elégültnek érzi magát! Miért nem érezzük hát mi is?
Német, frank, irlandi és olasz mind úgy él itt, mintha otthon volna, hazájának nevezi a földet, melyen megtelepült és tudja azt szeretni, vagy világpolgár tud lenni, s mindenütt jól érzi magát, vagy éppen gyűlöli azt a hazát, melyet elhagyott, mint az irlandi, ki ha elsüllyedve látná azt a földet, melyen született, megáldaná a tengert, mely azt elnyelé. – Miért hogy egyedül a magyar nem találja fel sehol hazáján kívül hazáját?
Talán azért, mert más nép szülöttének nem kell félteni nemzetét az elenyészéstől, csupán nekünk, őket az elszaporodás aggodalma bántja, minket az elfogyásé.
Itten szabad lég fog bennünket körül, és én irigylem annak sorsát, ki otthon a börtön levegőjét szívja.
Ne fordítsd le semmi nyelvre e mondatot, csak magyarul van annak értelme; ha találkozol a hazában szenvedőkkel, kik nélkülöznek, kiknek napi küzdelme a nyomor, keserv a bujdosás, mondd meg nekik, hogy túl a tengereken élnek náluk szerencsétlenebbek, kik kényelem, becsülés és szabadság áldásai között őket irigylik s a boldog ég alól visszasóhajtanak ama viharokkal terhes ég alá, kiknek hiába ád mennyországot egy új világ, lelkeik mindig hazajárnak az elhagyott hazába.
Megbocsáss, hogy e gondolataimat közlöm veled, oly mélységes időn keresztül el kelle azokat titkolnom mindenki előtt. A körülem élő világban senki sem érzi azokat, testvérem kigúnyolja, atyám elitéli. Egyik kínos spártai szigort erőszakol lelkére, másik még kínosabb alakoskodást: a világ csodálja a rómait, ki karját égeté el; ők szíveiket égetik ki, de hasztalan, mert a szív újra kinő.
E napokban atyám az elnöknél volt, ki igen kedvező ajánlatot tett neki, minélfogva egész kényelemmel élhetett volna a fővárosban, atyám ehelyett azon kegyet kérte ki magának, hogy félrevonulhasson valamely magányosabb részébe az országnak, s ott mezei gazdálkodással tölthesse idejét. Neki terhére van mindaz, ami őt örülni kényszeríti, fut a tisztelkedők elől. Magam is alig várom, hogy szabaduljak e bennünket minden jósággal elhalmozó nép közül. Úgy fáj nem szerethetnem azokat, kik azt megérdemlik: mint ahogy fáj szeretnem azokat, akiket nem szabad.
Érts meg és sirass.
