Székely asszony
Székely asszony
Elhallgattak az ágyúk, elhalt a csatazaj, elhullottak a hősök. Csak a távol égen villogott még valami láng, hallatszott a távol égdörgés, szélsóhajtás. Tán az elhullottak szellemei kezdettek odafenn új, kérlelhetetlen csatát, az ég kapuit védve most azok ellen, kik ellen egy óra előtt a hon határait védték.
Sepsiszentgyörgy kapuja előtt a domboldalban, a temetőben, ott ültek a székely asszonyok, várva-várva nem a csatából megtérő kedveseiket, hanem a győzelem hírét.
Leültek a sírkövekre, a kizöldült sírhalmokra, s hogyha dördülést hallottak, maguk között találgatták: ez a mieink ágyúja… ez volt mostan Gábor Áron… emez volt az ellenségé… s ez rá az ég mennydörgése…
S mikor már nem hallatszott semmi, dobogó szívvel várták, melyik győzött, melyik vesztett.
Székely anyák, székely leányok, menyasszonyok, feleségek egy óhajtást mondtak magukban: hogyha visszajő a kedves, győzelemmel térjen vissza, de ha elveszett a nemzet az eldöntő ütközetben, hírmondó se jöjjön belőle.
A kápolna küszöbén, a szellős kripta ajtajában ősz, hallgatag férfi ül. Vén ember már, nyolcvanéves, szemei világtalanok, két naptalan hold az égen, régóta már csak a lelkével lát.
Ide hozatta ki magát, nem nyughatva szobájában. Ide hozatta ki magát a temetőkertbe. Miért nem ásatott sírt is magának!
Mellette egy nyomorék ül. Egyik keze, egyik lába összezsugorodva. Pedig a szív minden gondolatja ott jár a véres csatatéren. Keserűen mondja magában: „miért nem lehetek én ottan!”
Az alkonyat kétes világánál térdére fektetett bibliából olvas a nyomorék az öreg embernek. Ők az utolsó két férfi a városban, az egyik vak, a másik sánta, a többi elment a harcba.
A nyomorék olvas az Izrael harcairól, nagy, nehéz csatáiról az Isten választott népének, a szép háborúról, hol az Isten ládája mellett, védve, viaskodva, harmincezer férfi vesztette el életét.
– Miért nem lehetek én ottan? – nyöszörg felsóhajtva a nyomorék és tovább olvas
„És elnyerék az Isten ládáját és Éli két fia is meghala.”
„Elszaladott pedig egy ember a harcból és ruháját megszaggatá és port hinte fejére.”
„És íme Éli ül az útfélen, várakozván, mert az ő szíve nagy rettegésben vala.”
„Mihelyt bejutott a hírmondó a városba, megzendüle az nagy jajkiáltással.”
„Micsoda kiáltás az? kérdi Éli, hallván a kiáltást.”
„Vala pedig Éli kilencvennyolc esztendős és az ő szemei meghomályosodtak.”
A nyomorék nem bírta tovább olvasni, föl talált tekinteni az ősz emberre és szíve elfacsarodott, szemei megteltek könnyel.
– Miért nem olvasod tovább? – kérdé az aggastyán.
– Sötét van, nem látom az írást.
– Nem mondtál igazat. A lemenő nap melegét még érzem arcomon. Miért nem olvasod tovább?
A nyomorék kitörülte szemének felhőit, a könnyeket és olvasott
„Monda az ember Élinek: a harcból jövök, a harcból szaladtam el.”
„Megfutamodék az Izrael, – a te két fiad is megholt, az Isten ládáját is elnyerték.”
A nyomorék nem bírta tovább tartani magát. Hangos zokogásra fakadt s fejét az aggastyán térdeire hajtva, elrejté arcát kezeibe.
Az ősz nem sürgette, hogy olvasson tovább, hanem behúnyt szemmel folytatá halk hangon a bibliai vers jól ismert végsorait:
„És mikor Éli az Isten ládáját hallá említeni, hátraesék székéből a kapufélen és meghala.”
A temető árka mellett egy ákácnak támaszkodva egy magas némber áll.
Harminchat éves lehet. Vonásai kemények, szigorúak, de még most is szépek.
Az ég egyik oldalán a lemenő nap lángol, a másik oldalán a fergeteg villog. A székely asszony arcát egyfelől a nap búcsúfénye festi tartós aranyszínre, másfelől a villám vet rá elmúló kékzöld világot.
S mentül jobban hanyatlik alá a nap, a villám fénye annál kékebb, annál sápasztóbb a nő arcán.
Kezét szeme elé tartva, a távolba bámul, alakja nem mozdul, mintha kőből volna faragva.
Ez Judit, a székely asszonyok ős példányképe. Egyike azon soha el nem virágzó alakoknak, kik arcuk kifejezését, nagy fekete szemeik ragyogását, sűrű hajfürtjeik hollószínét, szavaik átható csengését s termetök életerős karcsúságát megtartják a késő vénség idejéig, kikben a lélek sem vénül meg, hanem az évekkel megerősödik.
Karcsú, büszke termete körül szép, fiatal, tizenhat éves leányka fűzi karjait, odasimulva hozzá, mint hízelgő folyondár a sugárjegenyéhez.
E leánykát Arankának híják. Szép, kékszemű gyerek, sima szőke hajjal. Arca oly fehér, hogy szinte világít az éjben s alakja oly lenge, hogy tán a fuvallat is elvihetné, mint a repülő virágmagvat.
Azon nőnek fia, kinek kebléhez simult, a szőke leánykának jegyese. Most elment a csatába. Az anya és a menyasszony szemei tán őt keresik az alaktalan távol ködeiben.
– Nem látsz ott egy alakot közelíteni? – kérdi Judit a leánytól, kezével a távolba mutatva.
Aranka még közelebb simul hozzá, hogy a mutatott irányt megláthassa. Feje egészen a nő vállán nyugszik. Még nem lát semmit. A kék szem csillagsugára nem bír magának utat törni odáig a homályban, hová a fekete szem tűzsugára elhat.
Pillanatok múlva láthatóbbá lesz az alak. A leányka arcán szerelmes hajnalpír ömlik el, az anyáén haragos lángvörösség.
– Ez ő, kedvesem – rebegi Aranka, kis kezeit szívére nyomva, mintha csitítani akarná a kis nyugtalant.
– Nincs fegyvere! – kiált eliszonyodva Judit, s elfordítja arcát és szemeit kezével eltakarja.
Oly távolból megismeré a szerelmes vőlegényét, oly távolból meglátja az anya fia gyalázatát.
Tántorogva, tétovázva jött a látott alak az úttalan síkon. Feje búsan csüggött alá, lépései alatt inogni látszott a föld.
Térdei olykor megtörtek alatta. Elesett. Meg-meg fölkelt s végerőlködéssel látszott sietni a város felé.
Majd, hogy észrevette a temető dombjára gyűlt nőket, arra vette útját. Sáros és véres volt, haja lecsüggött arcába.
Ruhája meg volt szaggatva. Kezével egy nagy szakadást mellén nagyon iparkodott elrejteni, hogy senki meg ne lássa.
Mindenki ráismert benne Judit fiára, s a nők körülállták az anyát, amint a fiút arra látták tartani.
A temetőárok az anya és fiú között volt. Ez nem bírt rajta átmenni. Ott lerogyott az árok előtt.
– Hol hagytad fegyveredet? – kiálta rá, előlépve a tömeg közül, kemény, elitélő hangon Judit.
A fiú felelni akart. Akarta mondani, hogy fegyverét ott hagyta ellensége szívében, benne törve, de nem volt ereje szólani, a hang megfagyott ajkán.
– Szólj, elveszett-e a csata?
A fiú némán inte, és fejét lehajtá.
– Vesztél volna te is ottan, ne maradtál volna meg a gyalázat napjaira. Miért jöttél el?
A fiú hallgatott.
– Miért akarod túlélni hazádat? Temetkezni jöttél haza? Kerestél volna sírt magadnak ottan, hol meghalni dicsőség, a csatamezőn. Eredj innen! Ez a temető neked helyet nem ad. A mi halálunkban nem osztozol. Eredj tőlünk. Eltagadd, hogy itt születtél. Élj, vagy halj, de elfelejts bennünket.
A fiú esdő tekintettel nézett szét a nők arcain. Sehol részvét, sehol egy szánakozó vonás. Kereste szemeivel menyasszonyát, lelkének legszebbik reményét, a kis szőke leánykát.
Ott térdelt az anyja lábai előtt, kedves kis fejét elrejté Judit ruhái közt és el akarta titkolni, hogy zokog.
Az ifjú még tétovázott, még várta, hogy valaki tán marasztani fogja. S mikor látta, hogy senki sem szól hozzá, még menyasszonya sem, még az sem marasztja, az sem vigasztalja, felvánszorgott a földről szótlanul, kezével keblén szétszakadt ruháját összetartva, tántorogva, ingó léptekkel neki indult az úttalan avarnak, nem nézett egyszer sem vissza, elvadultan a puszta erdőkbe eltévedt, ott levette kezét elszakadt öltönyéről. Irtózatos seb látszott meg alatta. Valahol a harasztos völgyben eldűlt, vére kifolyott, ott meghalt. Sohasem tudta meg senki.
Jöttek aztán a vesztett csatákból még többen a székely ifjak közül. El- kiűzték őket a székely nők egytől-egyig.
– Keressetek más hont magatoknak, ha ezt meg nem védelmeztétek.
Elátkozták, elhajtották őket a széles világba. Menjenek, amerre látnak.
Székely ifjak elbujdostak. Kimentek idegen hazákba, most is odavannak, nem is jönnek vissza.
Nagy sírása hallatszott a székely asszonyoknak a temetőkertben. Egetverő sírás.
Az ősz ember a kriptaajtóban hallván a sírást, kérdé, mily sírás az?
– Elveszett Székelyország, a te fiaid, a te unokáid mind elhullottak. Gábor Áron is elesett, ágyúi is ott vesztek mind. A vezér is sebben elhullt.
Az ősz ember ezt hallva, kezeit és világtalan szemeit fölemelé az égre: „én Uram, én Istenem!” kiálta s megszünt világtalan lenni; a mennyei napfény megnyilt lelke előtt. Meghalt.
A székely nők felvevék karjaikba az elhunyt aggot, kinek a veszteség híre élte lángját kioltotta, s bevitték őt karjaikon árván maradt városukba, Sepsiszentgyörgybe.
Mankóval ment közöttük elmélázva a nyomorék, s keserűen mondogatta magában:
– Miért nem lehettem én ott? Miért nem veszhettem ott el?
*
Nem volt már férfi Sepsiszentgyörgyön. A bátrai elhulltak, a gyáváit elhajtották, az utolsót most teszik koporsóba. Az is nyolcvanéves világtalan vak volt.
Csak nők és gyermekek maradtak még a városban. Özvegy nők és árva gyermekek.
A nyolcvanéves agg koporsója körül ott sírnak az elhagyottak. Isten látja, nem azt a halottat siratják.
Lábtól, a koporsó mellett ül kis zsámolyon a nyomorék. Arcát tenyerébe rejté. Oly rosszul esett neki hallani, hogy a legutolsó férfi meghalt, őt nem tartja senki annak.
Az asszonyok a koporsó körül álltak, tele van az udvar is, mindenki elmegy nézni a halottat. Az utolsó férfi a koporsóban. Akit a legvénebbek sem ismertek fiatalnak. Aki meghalt szívszakadásban.
Rokona volt igen sok, tisztelői mind, akik ismerték, unokái és unokafiai száma egész népet tett már és mindazok, akikkel életében jót tett, kiknek bajában támasza, tanácsadója volt, oly sokan valának… Ezeknek nagy része nincsen mostan itten. Kinn feküsznek a csatamezőn, kinn futnak az elátkozott világban. Annyi unokafiú közül csak az egy nyomorék van jelen és azt senki sem tartja férfinak.
Mindenkinek szerette volt, mindenki halottja most, mindenkinek van benne mit siratni. De senkinek annyi, mint Juditnak, a büszke lelkű nőnek és Dávidnak, a nyomoréknak. És csak ők ketten nem sírnak.
Mindkettő feje ég, lángokkal háborog. A tűzhányó hegy oldalából nem fakad patak. Szemeikből könnyek helyett tán inkább szikrák hullanának.
Judit félrehíja a nyomorékot a nősírás közül egy mellékszobába.
Összevont karokkal megáll előtte és beszél.
– Dávid! Szépapád kiterítve fekszik, te ott ülsz a ravatal mellett s egy könnyet sem ejtesz, miről gondolkozol?… Egész éjjel nem aludtál, hallottalak ágyadban forgolódni, nyöszörgeni, miről gondolkozol?…
A nyomorék lesütötte fejét és hallgatott.
– Dávid, ha te ép, erős férfi volnál, ha neked e mankók helyett kardhoz, szuronyhoz szoktak volna kezeid, Dávid, lesütnéd-e fejedet némán, mint most?
A nyomorék felemelte lángoló arcát az asszony tekintetéhez s nagy, fekete szemei oly bátran, oly hősiesen világoltak elő, mintha az erős lélek egy pillanatra elfeledte volna lakháza silányságát.
– És te sohasem leszesz boldog, – folytatá az asszony. – Terád semmi öröm nem vár az életben. Pedig ki tudja, még meddig élhetsz?…De szólj, ha megjelenne a halál előtted legdicsőbb arcával, ragyogóbban, mint a csatamezőn, s azt mondaná: „vesd el mankóidat, vedd a rombolás szereit kezedbe, im én kezedbe adom a világból mindazt, amit szerettél, csinálj magadnak koporsót, csinálj magadnak máglyát belőle, hogy mikor meghalsz, ne maradjon itt utánad semmi, amiért visszagondolj a más világról a földre…”
– Nem értelek.
– Nem akarsz talán…Csak mégis szép az élet ugye? Még a rongyok között, a gyalázat szennyében, a nyomorék testében is szép az élet…Még a mankóért sem kellenek cserébe a szárnyak…
– Ó, ne mondd. Hányszor adtam volna oda a megutált életet az irigylett halálért, – szólt a nyomorék s halkan tevé utána: a dicső halálért.
– S kinek volna dicsőbb halála, mint neked! Egy csatatér felett, hol az elemek maguk is csatáznak, magasan a harckiáltás közepében ott állanál, vérontó angyalául a halálnak, érchangon hirdetve halálos ellenállást mindennek, aki él, s mikor már mindenki elhanyatlott, mikor nincs, aki segítsen többé, kiragadnád az ellen kezéből a biztos győzedelmet, s magaddal vinnéd azt hősiesen meghalni nem a sírba, hanem föl az égbe.
– Ó, tehetném bár! – sóhajta fel a nyomorék. – De mi az én hangom? Mik az én karjaim? Szavam nem hallatszik a harcban. Kezem a győzelmet el nem veszi senkitől.
– Figyelj reám. A győztesek ma vagy holnap városunkba jönnek. De nem leszen itt megpihenésük, nem vár reájuk öröm, nem nyugalom. A házak be lesznek előttük zárva. A fegyverre fegyver lesz a válasz, s ha Sepsiszentgyörgy férfiai el tudtak esni városuk védelmében, asszonyaik nem lesznek hozzájuk méltatlanok. Mi elveszünk, a nőkar gyenge, bár a szív erősebb. Sem fegyverünk, sem erőnk ellenállani, csak akaratunk. A cél úgysem a győzelem, hanem a becsületes halál. Te fel fogsz menni a toronyba. Midőn messziről meglátod jönni az ellenséget, a harangot meghúzod, mi akkor a halottat elvisszük temetni. Sírjánál bevárjuk a nem szeretett vendégeket, s ha erővel akarnak bejönni, akkor jaj nekünk. Minden házat külön fogunk védeni. A kétségbeesés megtanít bennünket harcolni, s ha erőt akarna venni a gyönge szíveken a félelem, a csüggetegség, hallani fogjuk a toronyból a te harangod ércszavait, s új erő fog szállni kebleinkbe. Verni fogod a harangot, míg a csata erőt nem vesz. Akkor találsz ott egy fülkében előre elkészített szurokkoszorúkat, azokat meggyújtod, s ha látod, hogy az ellenség elfoglalta a várost, lehányod azokat a házak tetejére, s visszafoglalod a várost tőle s szikrák özönében, füstnek fellegében fölviszed magaddal a magas mennyországba.
A nyomorék mindig lázasabb reszketéssel hallgatta a rettenetes némber szavait, az utolsó szavaknál kiejté kezéből mankóit, s odarogyott a nő lábaihoz és annak térdeit átölelte és rebegett valami érthetetlen szókat, de ragyogó szemeiből olvasni lehete, hogy lelke már repülni készül a halál képe felé.
– Lesz-e bátorságod?
– Ó, örülni, vigadni fogok! Nem leszek béna, nem leszek nyomorék, hős fogok lenni. Rám gyújtom a toronytetőt, úgy fogom húzni a harangot, s mikor már lángolni fog körüle a város, még akkor is verni fogom a tüzes, izzó harangot és énekelni, míg a láng meg nem emészt: „szolgáidnak testek, akik megölettek, adattak a hollóknak!” – Ordíts kapu! kiálts város! Eljött az Úrnak rettenetes napja!…
És a nyomorék alakja, mintegy szent konvulzióban elkezde erőszakosan reszketni, száraz, elfonnyadt karjai kiterjesztett kezeikkel az égre voltak emelve. Térden állt, mert mankóit elejté. Úgy nézett ki, mintha buzgó megdicsőülésben ihletten imádkoznék.
– Jer velem, – szólt az asszony, felemelve őt a földről. Dávid felvette mankóit, s oly sietve, oly élénken haladott az asszony mellett, mintha nem is a földön járna. Mintha a mankók helyett máris szárnyakat viselne.
Hogy átmentek a halottastermen, odalépett szépapjához, megcsókolá annak hideg arcát, hideg kezeit, s magasztos, túlvilági arccal rebegé: „látjuk egymást nemsokára”.
Judit meghagyta a nőknek, hogy ott maradjanak, míg ő visszajő, maga elment a nyomorékkal, felvezette őt a toronyba. Eddig nem mutatott erővel ment az fel a meredek lépcsőkön, a lélek látszott őt vinni.
Judit megcsókolta a szegény béna homlokát, s azzal otthagyta őt a toronyban.
Dávid kiült a torony ablakába, honnan messzire el lehete látni, s mikor meglátta Juditot, onnan fölülről utána kiáltott. A nő feltekintett, a béna kihajlott az ablakból s mankóját leveté.
– Nem lesz rá többé szükségem! Bizonyos akarok róla lenni,
hogy a kísértet órájában bátran viselem magamat. Azért magamra zártam a torony ajtaját, a kulcsot íme lehajítom.
S levetette a kulcsot a toronyablakból.
És azután a távolba nézett.
*
Judit a halottasházhoz visszatért.
Ott gyűltek össze Sepsiszentgyörgy asszonyai magukat kisírni. Pedig sírhatott volna mindenki otthon is, halottja volt minden háznak.
Judit megállt közöttük az udvar közepén. Magas, uralkodó termete, átható szemei, hideg, erőteljes arca mutatá, hogy mikor a fiág kihalt, neki kell a fenmaradottak vezérének lenni.
Inte, hogy ne sírjanak. Mindenki elhallgatott.
S azután szólt hozzájok, erős, csengő, reszketéstelen hangon.
– Testvéreim! Sepsiszentgyörgy özvegyei, árvái, halljátok szómat! Isten nehéz kisértetekkel látogatta meg napjainkat. Túl kellett élnünk a nálunknál jobbakat, túl mindent, akit szerettünk. Városunkban nincsen egy ház, mely valakire ne várna, valakire, aki vissza nem jő. Akármeddig éljünk, számunkra öröm nem terem többé. Megagghatunk, megőszülhetünk szomorú lakházainkban, éltünk jobb fele a föld alá van téve. De még ez nem legsúlyosabbika a csapásoknak, mik fejünkre mérvék. Azok helyett, akiket szerettünk, el fognak jönni azok, kik őket megölték. Látni fogjuk őket utcáinkon diadalmas zenével végigvonulni, látni fogjuk őket szobáinkban azon helyen ülve, mely kedveseink után üresen maradt. Az ismert hangok helyett hallani fogjuk az idegen szókat, s arcaitok özvegy bájait érni fogja az idegen kívánó tekintete. De én azon időt nem fogom gyáván megérni. A halál mindent visszaad, amit az élet elvett, s a halált nem veheti el senki, mint az életet. Ha nem tudnám, hogy székely nők közt vagyok, búcsút vennék tőletek, s azt mondanám, egyedül megyek, egyedül cselekszem, egyedül halok meg. De ismerlek benneteket. Ott kell lennetek, ahol én leszek, tennetek azt, amit én, halottjaitokhoz méltóknak lennetek. Most haza fogtok menni, mindenki hordja fel vagyonai legbecsesebbjét háza padlására, kapuit torlaszolja el szekerekkel, csak az ajtók maradjanak nyitva, rakjon tüzet a kandallóban, a gyermekek forraljanak vizet és olajat az üstben. Az első harangszóra mind ide fogtok jönni. A halottat kivisszük a város kapujába, ott az utca végén, a kapu előtt keresztben egy sírt ásunk neki, s ezzel a sírral be lesz zárva a város. Innen élve ki nem megy azontúl senki. Most menjetek, házaitokat elrendezni. Az első harangszóra sietve gyűljetek ide.
Az asszonyok szétoszlottak, egy sem sírt többé. Elfásultan, a kétségbeesés némaságával hazament mind. Tette azt, ami mondva volt, kapuit eltorlaszolta, vizet és olajat forralt, kést köszörült, fejszét élesített. A kis gyermekek sírtak, ríttak a pitvarokban, maguk sem tudták, hogy miért.
Predialó felől a hegyiút kanyarulatában a távolban magas porfelleg oszlopai kezdtek támadozni a Sepsiszentgyörgyre vezető úton közelegve.
A harang megkondult.
Egyetlen harangja volt ez Sepsiszentgyörgynek, a többit mind ágyúnak önték.
Most e harang kondulása jelenté, hogy nem szeretett vendégek jönnek.
– A készülőt húzzák!… A temetésre készülő verset… Kinek temetésére?… Az utolsó férfinak.
– A lélekharangot húzzák!… A halálra készítő csengettyűt… Kinek a halálára?…Az egész városnak.
Sepsiszentgyörgy kapujához két csapat közelget. Egyik kívülről, a másik a városból.
Amazok mind férfiak, fegyveres, kemény vitézek. Emezek mind nők, leányok, gyönge, fegyvertelen népség.
Amazokkal nehéz ágyúk, a halál diadalszekerei jönnek, hat-hat harcméntől vonatva. Ezekkel is egy szekér jő, az is a halál szekere, hat fekete paripától vonatva, a halottas kocsi, rajta a koporsó gyászfátyollal beterítve.
Amazok riadó harczenével közelítnek, bús, méla énekkel ezek, amazok lobogó zászlókkal, emezek lobogó fáklyákkal. Mindkét csapat a kapu felé tart. Sír van jelölve az úton keresztbe.
– Azelőtt fognak találkozni mind a ketten.
Egy csapat cserkesz lovag közelg a városhoz. Ruházatjok, arcvonásaik, nyelvök, mind valami eltévedt emlék a rég-rég múlt időkből, – mikor a magyar nép elindult az ismeretlen világba hazát keresni, – üldözte már akkor is a sors, – nem maradhatott régi honában, – milliónként elhagyta szülőföldjét, – itt-amott letelepedett, – a sors viharjai onnan is kizaklatták, – egy rész odább ment, – a másik elmaradt, – messze Volgán túli földön, – a Kaukázus vad bércei mögött, – az elvált testvérek sohasem hallottak egymásról többet, – összekeveredtek a szomszéd fajokkal, – mindenki nagyot változott – s mikor ezredév múlva a világszellem szeszélye ismét összehozza őket, mint ellenség állanak egymással szemben, nem ismernek egymásra többé; de valami fájdalmas sejtés, valami keserű vonalom lepi meg a találkozókat, s mindkettő elszorulni érzi szívét, ellankadni karját és nem tudja miért?
A csapat vezére egy szép ifjú herceg a Kaukázus vidékéről, napbarnította szép ovál arcához oly jól illik az a kis, sötét bajusz. Ha dolmányt venne magára, senki sem mondaná, hogy nem magyar.
De az öltözet is, melyet visel, oly különös hatású; az a piros, körül prémes süveg, a kurta virágos szövetű mellény rövid ujjaival, mely alól hosszabb, más színű kaftán látszik elő hosszú ujjakkal, az a görbe kard, maga a kard felkötésének módja, mind oly emlékeztető valami ismerős tárgyra, valakire, kit tán egykor képben lefestve láttunk s nevét elfeledtük, valami álomképre, mely többször megjelenik, valami regére a távol gyermekkorból. Az ember felsóhajt s úgy fáj, hogy nem tud vele beszélni, hogy nem tudja megkérdeni tőle, mit csinálnak az otthon maradt rokonok? Boldogok-e? Imádják-e még a régi Istent? Szabadok-e még ős pusztáikban, ős bérceik között? Lám, mi nem vagyunk boldogok az új földön. Minket el-elhagyogat a választott Isten. Sokat sírunk, sokat vérzünk, bár ne jöttünk volna ide soha.
Ha meg tudnák érteni szavainkat, s mikor haza mennek, elmondanák otthon, hogy az eltávozott testvérek sorsát nincs mit irigyelni s egy-egy könny, egy sóhaj jutna számunkra, s az unokagyermek megtanulná neveinket kimondani. S aztán alkonyatkor kiülnének a magas sziklákra, kunyhóik küszöbére, melyeket még nemrég oly hősiesen védtek és oly hiába, mint távol rokonaik, kiknek feje fölött a nap leáldozik, s mondanák olyankor: így áldoztak le ők is! – – –
A csapat a város kapujához ér, a nők már akkorra megásták a nagy sírt, keresztben az útban, elzárva vele a kijárást, bezárva a várost.
Mivel lehetne jobban bezárni a várost, mely nem akar magába több lakost fogadni, mint egy sírral, éppen a bejövők útjában?
A lovagok csapatja megáll a temetkezők előtt. A nők énekelnek, bús halotti dalt a halálról, a halál után megboldogultakról, vigasztalásait a sírnak, a túlvilág reményét, az élet semmi voltát; – a nőhang különben is szomorú, a halotti dal reszketve, mint az éjféli óraütés, hangzik el rajta, a zokogás kitölti a hangok időközeit, s belülről a városból a gazdátlan, egyedül maradt házőrzőebek sejtő vonítása hallik.
A lovagcsapat vezetője leszáll harcménjéről, társai is mind leszállnak. Kezeiket összeteszik, fejökről leveszik a csalmát s a sír oldalára állva, áhitattal imádkoznak, buzgón égre emelt szemmel. Ki hinné, hogy az ellenség?
A vezető a végzett ima után közelíteni akar a nőkhöz, kik a sír tulsó oldalán állnak, ekkor egy közülök előlép; Judit az, bátor, hideg tekintetével, s tiltó mozdulattal visszautasítja a közeledőt.
– Ne közelíts! E sír határ köztünk és köztetek. Nincs mit keresnetek e városban. Csak nők és gyermekek lakják ezt, kiknek gyámolait már megöltétek. Ime e sírba most fektetjük az utolsó székely férfit, aki Sepsiszentgyörgyöt lakta. Itten vénült ő meg, szent volt. Nyolcvan évig hagyta élni Isten, hogy vezére, tanácslója legyen az egész városnak, most elhívta őt magához, mert e városnak nincs szüksége életre többé. Csodálatos volt halála, nem kínlódott, mint más ember; a vesztett csata hírére kirepült a lélek belőle. Vak volt tíz esztendő óta, mert, ha nem lett volna az, akkor nem a csata híre ölte volna őt meg, hanem a csaták acélai, mint megölték a többit mind. Sepsiszentgyörgy hölgyei ide fogják őt elásni, a városnak kapujába, éppen a bejárás elé, hogy aki be akar jönni, elborzadva visszatérjen. Lassankint begyöpösödik majd az út s az utasok nem fognak ide találni többé, a város mellett köröskörül megnő az erdő és a fű. Mi pedig egyenkint elhalunk és nem akarjuk, hogy bennünket valaki megsirasson. Élünk gyászban, meghalunk emléktelenül, mint illik özvegyekhez, kiknek férjeik a csatamezőn maradtak. Azért áldott legyen e sír, mely e várost a világból kizárja, és átkozott legyen, aki azt átlépi, éltében és halála után – Amen!
A cserkesz engesztelő arccal szólt ismeretlen szókat a székely hölgyhöz, s a kebléből kivont fehér kendő, mit feltűzött dárdája hegyére, azt látszék mutatni, hogy békét, engesztelést hozott a városnak. Az asszony elérté a jelt, s megtagadva intett.
– Hiába hozod a békét. Amíg itt egy élő lehellet lesz, háború van köztünk és köztetek. Béke nekünk csak a halál. Szomorúság lakik itten. De a szomorúság csak halottainkért él a szívben, rátok nézve gyűlöletnek fészke van ott. Menjetek innen. Nagy a világ, elfértek benne. Nincs tőlünk mit elvennetek. Pihenni sem jöhettek ide. A nyugalom elköltözött e városból örökre. Fényes nappal sírok kísértetei járnak végig az utcán. Kisírt szemű nők, kik kedveseik sírját s a magukét keresik. Boldogtalanok, kiket az őrültség kerget s az öngyilkosság vezet. Menjetek innen.
A cserkesz szívében oly különös visszhangot gerjesztettek az ismeretlen ismerős hangok; elmélázva megállt a sír előtt, dárdája nyelére támaszkodott, szétnézett a gyászos asszonyokon, mintha mind ismerősei volnának, nem tudott nekik mit szólni.
Kötelességgyakorlásban növekedett fel, megszokta a parancsszót latolgatás nélkül teljesíteni, és most nem érzett magában erőt arra, hogy a városba bemenjen, mint ez meg volt neki hagyva.
– Vedd le kopjádnak hegyéről, vedd le azt a fehér kendőt! kiálta rá az asszony. – Döfd e szívbe fegyveredet, mártsd vérébe azt a fehér kendőt, akkor tűzd fel lobogónak: úgy jöhetsz be városunkba.
– Szíveinken, holttesteinken keresztül! – kiáltának mind egy hanggal az elkeseredett asszonyok s odaveték magukat a cserkesz főnök lova elé; a paripa tombolt és ágaskodott.
És a cserkesz arra gondolt, hogy neki is van otthon édesanyja, akinek szavai oly hasonlóak ez asszonyéhoz és szép húgai s ifjú jegyese, kik szintoly szépek, mint ez ifjú nők lovának lábai előtt, szemeik éppen úgy ragyognak, arcaik oly halaványak, hosszúkásak, vonásaik oly szenvedők, termeteik oly délcegek és hajuk olyan fekete, – a szépséges cserkesz nőké, mint e székely nőké itten.
És szíve erőt vett rajta. Félre fordította fejét, hogy az asszonyok ne lássák a szeméből hulló könnyüt, és azután lovát sarkantyúba kapta, egyet inte fehér kendőjével a hátrahagyott gyászos asszonyoknak, azután leborult lova nyakára. Társai utána siettek nyargalva, a dárdák süvöltöttek a légben. A porfelleg elnyelte alakjaikat. Sem a székely hölgyek, sem a cserkesz hölgyek nem látták őt többet.
A sereghez visszatérve, haditörvény elé állíták, amiért a parancsot nem teljesíté, s kit a csaták golyója elkerült, megölte a szigorú haditörvény, amiért ellene vétett.
Küldtek ezután keményebb szívű embert az asszonyoktól lakott város ellen. Az letapodtatá lovai patkójával az utca közepére ásott sír dombját, s a zárva talált házajtókat kopjákkal ütteté be erőszakosan.
Fáradságos harca lett ott, a harc dicsősége nélkül, asszonyokkal, gyermekekkel és gazdájukat védő ebekkel. Egyenkint kellett elfoglalnia minden házat. Újra kezdeni a harcot minden utcán, ablakokból, házhéjáról, kövekkel és forró vízzel küzdött ellene a fanatikus nép.
És a harang egyre kongott. Sikoltás és fegyverzaj közt hallatszott a rémes kongás, kétségbeesésre késztő hangok, mikkel a magas torony – mint egy tömör óriás, aki maga nem mozdulhat fölülemelkedve az egész városon, népét buzdítani tetszék, s ha olykor szűnt a nagy zaj, hallatszék a vad, rikácsoló ének onnan fölül:
Szolgáidnak testek,
Akik megölettek,
Adattak a hollóknak
Akik megölettek,
Adattak a hollóknak
Éjszakának idejére küzdetett le az ellenállás. A város kezében volt a hódítóknak, már erősen hallatszott a diadalének, alig-alig az elhalók kiáltása, midőn hirtelen, mintha az égből szállnának alá, ártó tüzek repültek le az alanti házak tetőire, az égő szurokkanócok egy perc alatt felgyujtják a várost, a viharos forgószél segélyül jő a lángoknak, a tüzes zsarátnokot végigfúja a város egyik szélétől a másikig. A láng emelkedik, az ég fedele izzadni latszik tőle, s a fekete füstben a szélkavarta repkedő üszköket mintha láthatlan démonok vinnék eget ostromló csatába.
Az emberkiáltást túlharsogja a vihar tombolása.
De legmagasabban minden lángok között lobog fennen égve a torony teteje, mint egy óriási fáklya és az égő lángtető alatt még mindig hallik a szomorú harangkongás, csatának, tűznek, viharnak és temetésnek hangja. Most egyet hirtelen fordul a szél, a lángokat ismét megfordítja, egy iszonyú roppanás hallik, azután a harang elnémul, talán éppen az esett le.
A két elem ura lett a csatatérnek, a szél és a láng.
Az emberek elfutottak onnan. Csak két ellenséges harckiáltás hallatszik még – a vihar üvöltése és a lángok ropogása.
Mintha léggé olvadt nők szellemei hánynák alá égő szikrák alakjában égnek törekvő lelkeit a harcos férfiaknak, s mentől többet levernek onnan, annál több rohanna utánok a vitatott csillagos hazába.
Miért nem vagyunk mi is ottan!
1850
