9
9
Ezelőtt másfélezer évvel…
Ha Egyiptomból az arab sivatagokon keresztül hat napig vándorolt az utazó, s nem talált egyebet egyes kutaknál, hetediken a hasadó hajnal sugárai között messziről sötétlő pálmaerdőt látott megjelenni.
A tevék ezentúl nyargalva futottak, a lovakat nem lehete visszatartani többé, az emberek arca is egyszerre felvidámult. Az a pálmák országa volt. Palmíra földe, a gazdag, a boldog, a hatalmas Palmíráé, hova kelet és nyugot sietett kincseit hordani, s örömeit keresni; hol egyedül lakott még igazság a földön; hol egyedül állt fölemelt fővel a nép királya trónja előtt; hol egyedül volt még megjutalmazva az erény, üldözve a bűn, védve az ártatlanság; hol gazdag volt a becsületes, s boldog volt a tisztalelkű; hol igaz mértékkel mértek a piacon; hol üresek voltak a börtönök; hol egy asszony kezében volt a királyi pálca, kinek tekintete előtt elszáradt az ellen, s fölvirult az ország.
Ez volt Zenóbia, Palmíra királynője, a hasonlíthatlan városé, mely népek felett uralkodott, és akiken uralkodék, azok mind áldák és dicsőíték.
Három napi járás volt e roppant város falainak kerülete, melyek égetett téglából voltak rakva, védő tornyokkal, s száz kapuval, miknek portáléin diadalfaragványok díszlettek, királyok, hősök képei, kik négylovas szekéren, vagy fehér elefántokon álltak, kezeikben pálmaággal.
De jobban, mint e fal, védte Palmírát a körülfekvő véghetetlen puszta, védte népeinek karja.
Minden reggel korán lehete látni a kapukon gyakorlatokra kivonuló seregeket, kik a királynő láttára gyakorlák magukat nyíllövésben, kopjahajításban s bámulatos fordulatok kivitelében.
S ha szükség volt rá, fegyvert fogott minden férfi, aki Palmírában lakott, s ha ez nem volt elég, fegyvert fogott minden asszony.
E város egy aranymarkolatú kard volt, kívül ragyogó, belül éles.
Ez óriási templomok, roppant oszlopsoraikkal, mind úgy voltak alkotva, mintha váraknak lennének szánva, miket egykor védeni kell. Szilárd, tömör épületek mind, amiknek külalakját ragyogóvá varázsolta a keleti költészet.
A tágas, egyenes utcák palotáinak homlokzatán művészi véső remekelt, a roppant kerek tornyok, miken köröskörül egy tekergő csigalépcső vezetett, porfír oszlopokkal voltak tetejökig rakva; nagy, magas házak tetején virultak a függőkertek, kettős, hármas fokozatban, virágok, fák és tavak, mikben hattyúk fürödtek a magasban. A város közepén emelkedett Odenath mauzóleuma, arany oszlopokkal, márványszobrokkal, miken a márvány becsesebb lőn az aranynál, az egész padlat a legragyogóbb színekből összeállított mozaikkal kirakva.
Vele átellenben állt Zenóbia palotája, egészen fehér márványból, alabástrom oszlopokkal, csak nagyszerűségben királyi, minden körülragyogvány nélkül. A királyné szerette látni a pompát, de nem magán.
És minden, amit a szem látott, olyan volt, amit a lélek megszeretett, nagy és szép együtt; az egymás fölé emelkedő csarnokok különböző színű kövekből építve; kék, zöld és rózsaszínű márvány, vereslő porfír, ragyogó fekete épületek, ezüst oszlopokkal; roppant kúptetők, miket réz elefántok háta emelt; csodás portikuszok, miknek szövevényes bolthajtásai egymást látszottak támogatni, ellepve aranyozott rácsozattal, mely messziről úgy tűnt elő, mint egy arany csipkefodor; a szobrokkal rakott merész ívezetű hidak s a tágas téreken fölnyúlongó hattyu-karcsú obeliszkok, a sötét mirtuszberkek közepéről fellövellő szökőkutak, mikben bájos istenszobrok füröszték márvány tagjaikat; s mind e pompa és magasság fölött egy nagy uralkodó templom dombteteje, egészen megaranyozva, hogy még a nap is megismerhesse benne azon helyet, melyben őt imádják.
