16
16
Nap nap után múlt, anélkül, hogy Palmíra falai gyengültek volna; a nép kijárt a falakra, a rómaiakat gúnyoló fölhívásokkal bosszantani, mindenki el volt bízva.
Zenóbia legtitkosabb szobájába vonult félre Vaballathtal s széttekintve, ha nem hallja-e meg szavait valaki? így szóla hozzá reszkető hangon.
– Vesztünk közelget. Ellenünk a sors. Szövetségeseink egyenkint meghódoltak Róma előtt, legbuzgóbb párthívünk Tirmusz, Egyiptommal együtt elveszett, s Sapor király, midőn éppen segítségünkre készült, meghalt, s halálával birodalma is szétomlott. Semmi reményünk a megszabadulhatáshoz. Isteneink is elhagytak, a szél nem oly dühös, a nap nem oly forró, a föld nem oly kopár, mint egyébkor. Ellenségeink kutakat ástak a puszta közelében, s minden világrészből szállítják számukra az eleséget. Az egyiptomi légiók vezére, Probus már útban van Aureliánhoz csatlakozandó; ha őt is bevárjuk, össze kell roskadnunk a támadás alatt. Még egy kétségbeesett merény van számunkra hátra. Ugyanaz, mely húsz év előtt megmenté Palmírát: a hegyek közt lakó nomád népeket föllázítani, s egyetlen rohammal elsöpörni az ellenséget falaink alól. E végre egyikünknek a környező ellenségen keresztül ki kell jutni a városból, s a másiknak védni azt azalatt, míg a segély megérkezik.
– Eredj te, anyám.
– Jó, határoznunk kell gyorsan és tenni rögtön. Az éjjel rohamot kell intézni minden kapuról, s e zajban könnyű lesz kimenekülnöm. De visszatérek!
– Anyám, – szól Vaballath – vidd magaddal kisleányaidat is.
– Miért vigyem el őket innen?
– Ha vissza nem találsz térni, ha minket meg nem szabadítasz, gondolod-e, hogy Palmíra megadja magát másképp, mint romba dűlve? vidd magaddal a gyermekeket.
– Te el vagy szánva.
– Mindenre. Ha meghaltak, akik a falakat védték, haljanak meg a falak is, vesszen el Tadmor neve is, ha népe elveszett! bennünket ne lásson senki rabszolgának. A dicső Palmíra történetét ne folytassa egy nyomorult, megalázott Palmíra!
– Véremből nőttél, – szólt Zenóbia, megszorítva kezét, s még az alkonyat leszálltával harcra rendezé a csapatokat, a királyné két leggyorsabb futó dromedárját hozatá elő, a puszták hajóit, mik pihenés nélkül futnak meg tíz mérföldnyi útat.
Alig csöndesült el az éj, midőn egyszerre megnyíltak Palmíra kapui mind, s a szíriai seregek kirohantak minden oldalról a várost környező római hadakra. Azok egy pillanat alatt talpon állottak, s úgy várták be a rohamot. Hozzászoktak már a keletiek harcolásmódjához, éji rohamaikhoz, támadásuk zajához, elefántjaikhoz és görögtüzeikhez; de Zenóbia még egy új nemét találta fel számukra a harcnak. Összefogatott kétszáz vad bikát a palmírai legelőkről, a legszilajabbakat, minők emberarcot tűrni nem szoktak, azoknak szarvaik közé szurokba mártott venyigenyalábokat kötöztetett, s ezeket meggyújtva, egyszerre kibocsátá valamennyit a rómaiakra.
Ezek hallák a rémséges üvöltést, láták az égő tüzeket sebes rohammal közeledni magok felé, miket a bőszült állatok szilajon ráztak alá s föl kínokban, s el nem tudták képzelni, minő ellenséggel leend dolguk. Bátran megálltak előtte, s midőn a szarvaikon hordott tűznél megismerték a bikákat, már akkor késő volt a csatarendet megváltoztatniok. Szétszórt sorokban kellett volna azokat elfogadni, mert az oktalan ellenség nem törődött az összetömött harcrenddel, hanem a dárdák közepébe rohant s a fájdalomtól elvakulva keresztültörte az érchadsorokat, égő homlokával föltaszítva az előtte állót. A megtámadt dandár erre zavarba jött, nem csata volt az többé, hanem bősz viadal dühös vadállatok ellen, alkalmatlan fegyverekkel; a légiók szétbomolva hátráltak sáncaik mögé s onnan lődözték le nyilaikkal e bőszült vadakat, mik vad bömböléssel nyargaltak alá s föl a mezőn, a földet túrva égő szarvaikkal.
E látmány alatt senki sem vevé észre, hogy két dromedár sebesen vágtat el a rómaiak sáncai között.
Az utolsó római őrszem észrevette a futókat, s a könnyű lovasság egy cohorsa rögtön utánok indult, hogy őket elfogja. A királyné meghallá az üldözők robaját s pihenés nélkül vágtatott a pusztan keresztül. Az egyik tevét, melyen két kis leánya ült, maga előtt hajtá. A két gyermek egymást átkarolva ült a nyeregben, Zenóbia meghagyá nekik, hogy hátra ne nézzenek.
A reggel első sugarai a puszta közepén találták a királynét. Üldözői még mindig nyomában voltak; a láthatár tulsó szélén már látszott valami hosszú ezüst vonal csillamlása, az volt az Eufrát folyam, melynek partjain már a szabad nomád népek ménesei legeltek; ha azokat elérheté, többé nem kellett futnia az ellenség elől.
A dromedárok előrenyújtott nyakkal röpülni látszottak a homokpuszta fölött, egyszerre azonban az első, melyen a két gyermek ült, megbotlott a kavicstömegekben, még azután kétszeres erővel nyargalt egy darabig, úgy hogy társa alig bírta utólérni, akkor futása elkezdett lassudni, szügye reszketett, s egyszerre megállt, és hátramaradt. Zenóbia ijedten ragadta meg a teve kantárát, s erővel vonta azt maga után, az mindig lassabban haladt, s gátolta társának futását, végre két térdére rogyott, s onnan egész testével a földre. A másik teve lehajlott hozzá, s megfogta nyakán levő kantárát fogaival, hogy föl segítse emelkedni. Az ismét visszarogyott, lábai nem bírták többé.
– Kapaszkodjatok fel hozzám, – kiálta Zenóbia leányainak s maga mellé ültetve őket, egy ijedt pillanatot vetett közelgő üldözőire, s vágtatott tovább.
Az elhagyott teve fájdalmasan bőgve vergődött ott a homokban, föl-fölemelt fejével az eltávozottak után fordulva, mintha nem az fájna neki, hogy meghal, hanem az, hogy elhagyatik.
Az üldözők és a királyné közötti tér azonban mindinkább fogyni kezde. A dromedár futása lasúbb kezde lenni a hármas teher alatt, már a római lovasok nyilai fütyültek a futók körül. Nem volt menekülés többé.
– Vess el minket, anyám, – szólt az egyik gyermek – s menekülj meg magad.
Zenóbia könnyezve csókolá meg a gyermeket s szorosabban ölelé magához.
Ha a dicsvágy nagyobb lett volna szivében, mint az anyai szeretet, megszabadulhatott volna.
Hogy hajítná el az anya gyermekeit, még ha koronáját mentené is meg általuk.
Még egy félórai futás s kelet királynéja a reménylett partokhoz oly közel, ellenségei kezébe jutott.
Az elfogott királyné nemsokára Aurelián előtt állott, legyőzve, megalázva.
– Miért támadtál fel Róma ellen? – kérdé a büszke győztes.
– Nem hajthatám meg fejem egy Galienus, egy Aureolus előtt, – felelt Zenóbia, még fogságában is királyné. – Téged egyedül ismerlek el legyőzőmnek.
A hírnök trombitahangja a várfalakra idézte a palmíraiakat.
– Mit kívánsz? – kérdé Vaballath a kapu tornyában állva.
– Meghódolást Rómának.
– Sokszor kérted azt, a választ sokszor elvivéd.
– Most nem kérem ingyen, hanem cserébe királynétok életéért; – ezt mondva, egy arany bilincsekkel leláncolt nőt s két gyermeket mutatott föl a hírnök.
E látvány a palmírai nép szívéből a lelket lopta ki, Vaballath halálra sápadva fordult társaihoz vissza, s csüggedten ment le a piacra.
– Minden el van veszve, még a dicső halál reménye is, – szólt leverten az egybegyűltekhez. – Kapunk kulcsa van az ellenség kezében, anyám élete. De ne essetek kétségbe soha. Nyissátok meg a kapukat az ellenség előtt, de zárjátok be sziveiteket. Ássátok el a kardot, de ne ássátok el a gyűlöletet. Nem utolsó napja ez még a világnak. Bocsássátok be az ellenséget, én esküszöm, hogy nem fog az megvénülni itten; legalább ha összeomlanak e falak, nem egyedül minket temetnek el.
A palmírai nép városa kulcsaival vásárolt kegyelmet királynéjának.
Aurelián megbocsátott neki.
De alig távozott el Palmíra alól, midőn a nép föllázadt az ott maradt dandárok ellen, s azokat az utolsó emberig kiirtá, és újra be lőnek zárva a kapuk, kitűzve az ormokra a harci lobogók.
A császár rögtön visszafordult, s napok múlva, akik keletre néztek, midőn alkonyodott a nap, úgy tetszett nekik, mintha egyszerre két helyen volna az esthajnal: nyugoton is vörös volt az ég, keleten is.
