12
12
Claudius császár nem tartá fenn a birodalom hatalmát nyugoton. Elesett a gótok elleni harcban. Ezúttal a császári trón a harcparipa nyerge lőn, s ki azt a több követelők közül legbiztosabban ülte meg, az Aurelián volt.
A nép ahhoz pártol, akit legerősebbnek lát; Aurelián rövid idő alatt markába bírta szorítani a szétbomladozó római birodalom részeit. Egyik lázadó a másik után elesett, vagy meghódolt, legyőzetett, vagy áruló lett.
Csak Zenóbia állt még, csak Palmíra mert még Róma vetélytársa lenni. Kelet minden népei szövetséget kötöttek vele a fenyegetve közelgő Róma ellen, maga Sapor király is odaveté a harc mérlegébe kardját, míg Egyiptom népeit Firmus lázítá fel a közellenség ellen, fanatizálva a vad szaracén fajokat.
Európa minden határán köröskörül hallatszott a fellázadt népek csatakiáltása.
Mindez nem volt képes Aureliánt megdöbbenteni.
Egy reggelen a bizanti hajók az ázsiai partokra szállították Aurelián légióit, s a másik reggelen már meg volt hódítva Bythinia.
A nomád seregek bámulva hátráltak az előrenyomuló hadtömegek előtt, melyeknek szabályosan rendezett hadsorait semmi oldalról sem lehete megtámadni. Hasztalan állták el útjaikat a hegyszorosokon, a velitesek fölkeresték a gyalogösvényeket s utat törtek a seregnek, hasztalan támadtak reájuk véletlen, midőn útban voltak, egyszerre minden oldalról. Azok rögtön, mint egyetlen gép, tömegekké alakíták hadsoraikat, miket seholsem lehetett megbontani; hiába rontottak rájuk éjjel. A római sereg ahol megjelent, egy óra alatt körülsáncolta magát, s egy perc alatt ébren és helyén volt mindenki. Hiába temették be előlük a kutakat, hiába égették el az élelmiszereket; a légionárius, nehéz fegyverzetén kívül, tíz napi eledelt is hordott magával. A dunai légiók voltak ezek, az örök csatákban felnőtt veteránok, kiknek játék volt a háború, s a legnehezebb fáradság mindennapi szokott munka.
Ancyra megrettenve ellenállhatatlan közeledtük miatt, melyet előre elhíresztelt a futó keleti csoportok ijedelme, megnyitá a császár előtt kapuit.
Tiana bezárta azokat. Azon nép, mely közt Apollonius élt, nem adhatta meg magát ingyen. Aurelián faltörői nem üthettek rést a város kemény falain, sem ajánlatai a nép kemény szivén.
Hosszas ostrom után egy éjszaka egy tianai polgár kiszökött a városból, ki a császárnak illő jutalomért elárulá, hogy egy vízvezető üregén keresztül észrevétlen a város közepébe juthatni.
– Magadhoz méltó jutalmat fogsz kapni, – mondá a császár az árulónak, s válogatott triariusai élén belopódzott a fölfedezett úton az alvó városba.
A csatazajra ébredő tianai nép városa közepén találta az ellenség legbátrabb légióit, élükön Aureliánnal.
A kard még kezében volt az elárult népnek, s ha nem védheté magát vele, önszívének fordíthatá azt, hogy hősi öngyilkolással meneküljön az ostromló bosszújától.
Ekkor Aurelián nyájas, bíztató arccal lépett közéjök.
– Bátrak voltatok, – úgy monda – nem gyávaságtok, hanem árulás adá a győzelmet kezembe; és én nem azért jöttem, hogy büntessem az erényt, s jutalmazzam a bűnt. Ti legyetek szabadok és sértetlenek, az áruló pedig legyen a tiétek.
Ezt mondva, megragadá az áruló kezét, s kilódítá azt a dühödt néptömeg közé.
Azok egy perc alatt ízekre tépték az árulót, s a másik percben hódolattal borultak a császár lábaihoz, ugyanazon kardot, melyet egy óra előtt ellene emeltek, most mellette ajánlván föl.
Így hódítá meg a népeket a római, előbb elfoglalá városaikat, azután sziveiket.
