Hogyan lett Dúl Mihály uramból Rácz János? • A Debreceni Krónikákból
Hogyan lett Dúl Mihály uramból Rácz János? • A Debreceni Krónikákból
Történt ez a különös eset az 1668-ik esztendőben, Balyik András uram főbírósága alatt; amikoron is vala Dúl Mihály uram derék, becsületes, keresztyén polgárember a Csapó utcában, kinek nemcsak szép gazdasága, tornácos háza és jármos ökrei voltak, de ami ezeken felül való, igen szép, szőke hajú, piros arcú felesége, akit csak tavaly hozott el Kassáról, s akivel nagyon szerették egymást; Rácz János pedig, akit nem tisztelek meg azzal, hogy meguramozzam, volt egy istentelen lator nagy tolvaj és alattomos gyujtogató, aki lakott a kis Péterfia utcában, egy rongyos tetejű, sároldalú házban, aminek bárha kapuja sem vala, mégsem lehetett az udvaráról semmit ellopni, nem levén azon belül semmi, ami ember szemének megtessék; a házában belül sem lehetett egyebet találni a feleségénél, attól pedig az Isten őrizzen meg minden becsületes tolvajt, hogy azt magának ellopja, mert annak ugyan megkeserülte volna az áldomását.
Hanem hogy voltaképpen megérthesd ezt a dolgot, kegyes olvasóm, szükségképpen el kell mondanom egynémely dolgot Debrecen városának akkori állapotjairól, amik nem úgy vannak most, mint voltak régen.
Több mint száz esztendeje múlt már akkor, hogy kegyelmes urunk Török Bálint azt a nagy, tiszta magyar várost reformálta minden benne lakókkal egyetemben, s a rákövetkezett zavargós időkben úgy állt azután Debrecen az alföldi kenyértermő puszták közepén, mint egy kis önálló státus, mely magamagának parancsol, s melynek azonfelül mindenki parancsol, aki csak közelből éri; Nagyváradról a török pasa izengetett rá, Szatmárból, Székelyhidáról a labanc vezérek ijesztgették; hol a kuruc látogatta meg, hol a tatár, hol a palatinális hadak; onnan Erdélyből is parancsoltak vele, s a fejedelmek alattvalóiknak tartották őket, küldtek is a városnak hol egy énekes könyvet, hol egy aranyos gombot a torony tetejére.
Az volt tehát a kis alföldi álladalom státusférfiainak legbölcsebb feladatuk, hogy a sok egymással ellenkező parancs közül mentül kevesebbet fogadjanak meg; a hadakozó feleket mentül okosabban lerázzák a hátukról, akármelyiknek is mentül kevesebbet segítsenek s minden ellenségnek a torkában levén, egyik által is el ne nyelessenek.
Ezt a feladatukat mindenkor hagyományos bölcsességgel és ösztönszerű tapintattal századokon át folyvást keresztül is vitték, s valóban Isten csodája, hogy városukat százszor tőből ki nem forgatták amaz eseményes idők; úgyhogy bizvást elmondhatni, miszerint Debrecent nem kőfalak és sáncok védték, hanem előljáróinak bölcsessége.
Mert egy csekély árkon, s annak a gátjába ültetett sövényen kívül semmi kerítése sem volt a városnak; s azt is kegyetlen dekrétumokkal kellett biztosítani, hogy a lakosság keresztül ne mászkáljon rajta.*
„1606. decemb. 10. Noha a mi városunk csak árokkal és tövistöltéssel keríttetett körül, mindazonáltal az Isten ő felsége ennyi sok veszedelmes állapotban kegyetlen ellenségek ellen is erőssé tett. Eddig sok rendbeli ember meghágta s hányta, lakatunkat leverte, kiből fogyatkozásunk esett, – hogy ezután az ne essék, – aki azt meghágná, az ellen büntetést végeztünk: – hogy semmi rendbeli ember, se itt való se pedig kívül való, nemes ember, vagy hajdú, senki és semmi rend a városunk kerítését sem egy, sem másfelől, sehonnan meg ne merje hágni és általhágni, se ki, se be ne menjen; a kapuról egyikről, se nagyról, se kicsinyről a lakatot le ne merje verni; mert ha valaki – akárki legyen, az ellen cselekszik, a félkeze elvágattasék. – Item decretum est: hogy vasárnap, miglen a délesti prédikáció meg nem lészen, semmiféle szekerest a sorompókon be nem kell bocsátani.” Régi jegyzőkönyvi kézirat. (J. M.)
Egy pár apró filagória a város végében volt az egyedüli őrhely, mely a veszedelmek elhárítására felállíttatott, ugyanazokban a szenátorok és esküdtek személyesen tartoztak felügyelni, pénzen fogadott katonákat nem küldhetvén maguk helyett.
Azok sem voltak pedig a járó-kelő hadak ellen felállítva, hanem csupán kalandozó rablók, tolvajok távoltartására; kik ellen a kis respublika szigorú itéletekkel védte magát, ha egyszer megkaphatta őket. A nagyobb rablók, kik feles számú cinkosokkal bírván, egyik vagy másik hadviselő fél pártfogása alatt álltak, szinte gonosz tolvajoknak neveztetnek ugyan a jegyzőkönyvekben, de üldözésök nem tartatik tanácsosnak; a legnagyobbak pedig, mint voltak a váradi basák, a székelyhidi és nagykállói úri emberek, helyükbe vitették maguknak az ajándékot; kik ellen nem volt semmi védelem többé; csak néha szalasztott ki az érdemes tanácsjegyző ilyen mondásokat a tollából, mikor a lefizetett sarcot feljegyezte: „konfundálja őket az úr Isten.”
Háromfelé húzták-vonták a szorgalmas, becsületes népet; a török adót, ajándékot fizettetett velük; valahányszor váradi basaváltozás volt, azt nekik kellett beneventálni, mégpedig sommás pénzzel, ha a basa megszorult, beléjük kötött, fizetteté magát. Egyszer éppen az jutott eszébe, hogy minden Debrecenben meghalt hagyományából részt kapjon. Másfelől Bánfi Dénes uram vitette magának a somlyai várba a város borait és gulyáit; ismét a labanc tábornokok szekereztettek Székelyhidára nagy mennyiségű lisztet, s veszekedtek, ha öregre volt darálva; a könyörgő követeket mindenütt lefogták, bezárták, megverték, esztendőkig tömlöcben tartották; bírákat, tanácsbelieket elhurcoltak Sztambulba; városuk mellett emelt szavakért fejüket is vették, megzsinórozták; – és azért mégis mindig volt férfi a jó Debrecenben elég, aki elvállalja a követséget, bíróságot, előljáróságot, ami mind nagy veszedelemmel járó tisztesség volt akkor; a nép megfizette az adót háromfelé is, dolgozott, takargatott, hogy legyen miből, s nem engedett romlást jönni városára.
Hanem aztán a város határain belül olyan úr volt a főbíró, mint egy római konzul a maga idejében, s az érdemes belső tanács, miként hajdan a patres conscripti. Nem is átallották birodalmukat köztársaságnak nevezni* és a „haza” azt jelentette náluk, hogy „Debrecen”.
„Városunknak egy erős oszlopát, hazájának édesatyját, tiszteletes, nemzetes Dobozy István urunkat, a tanácsi rend között 44, a főbíróságban 11 esztendőnek dicséretes viselése után, Ekklezsiánknak és republikánknak nagy szomorúságára a bölcs itéletű Isten tőlünk elvette életének 77-ik esztendejében stb.” U. o. (J. M.)
A derék elöljárók a város önállóságát, szabadalmait védve kívülről, benn a legháborgósabb időkben is józan rendet és istenes erkölcsöt tudtak fenntartani. Iskoláikat, papjaikat gazdagon fizették; nagy gondjuk volt a tudományokra; jeles tanulókat a város költségén küldtek ki németországi akadémiákra;* asszonyaik virtusaira ügyeltek, még abba is beszólott az érdemes tanács, hogy mikor idegen hadak járnak a városon, az asszonyszemélyek mennyire kapcsolják össze ruháikat, s az öltözetben ne bujálkodjanak; aki pedig a jó erkölcs ellen vétett, az olyan némbert nemcsak a tisztelendő urak exkommunikálták, hanem a tanács első izben megseprőzteté „szkíthai módon”, másodízben tollkoszorúval fedezve kikorbácsoltatá a városból, harmadízben máglyán égetteté meg; s a tanács jegyzőkönyvei bizonyítják, hogy e drákói rendszabályok mindannyiszor végre is hajtattak.
Mégpedig szép munificenciával: Medgyesi Pálnak adott a tanács 200 aranyat, 100 császári tallért, polturában 100 magyar forintot; akkori időkben nagy pénz, ha hozzávetjük, hogy egy hadnagy hópénze volt 6 magyar forint, s hogy egy nagy emeletes kőházat a piac után ugyanazon időben Duskás Ferenc és neje eladtak örök áron 1800 forintért, két asszonyi hosszú köntösre való 12 rőf rásaposztóért, másfél rőf ingvállnak való kamukáért, s ennek beszegésére kivántató 18 rőf aranycsipkéért. (J. M.)
Csak így maradhatott meg Debrecen Debrecennek.
Csak így őrizheté meg falait és birtokát, csak így tarthatá meg annyi viszontagság közepette az arany jólétet, mely ha csorbult is néha, de újra helyre nőtt, olyan gyorsan, ahogy elfogyott; csak így lehetett minden veszedelem egyesült tűzpontjában folytonos menhelye a nemzeti tudományos művelődésnek; azért ne is csodálja senki, ha a debreceni népszellem maig is gyökerestül különbözik más városokétól; mert erre őket századok tanították.
Abban az időben tehát nagy tatárjárás volt; a váradi vezérbasa Kucsuk Mehmet uram olyan nagy becsülettudással volt Debrecen városa iránt, hogy jó eleve megizente a főbírónak, hogy jön a tatár, Kolozsváron a derékhada; s ismerve embereit, utasítá a tanácsot, hogy vitessenek maguknak Váradról csauszokat, a város ótalmáról gondoskodjanak, mert a tatár erre is jön; a földnépe a tanyákról takarodjék be a városba, s kinek mi féltője van, dugja el, vagy vigye magával Debrecenbe, ott jó helyen lesz, a csauszok oda nem eresztik be a tatárt, de az árkon kívül bizony nem felel azokról senki.
Nemzetes Balyik András bíró mindjárt illendően szekeret küldött Nagyváradra, elhozatott tizenkét csauszt, azokat a legmódosabban beszállásolta, s gondja volt rá, hogy a drága atyafiaknak semmiben fogyatkozásuk ne legyen, mint akiknek palástja védelmezi meg a leggonoszabb pusztító hadtól a várost.
Egyike a csauszoknak Dúl Mihály uramra lőn kiosztva, ő rajta lévén a szállásadás sorja; az érdemes csauszt, biz én nem tudom, hogy hívták? Azt sem tudom, szép volt-e, rút volt-e? arra nekem éppen olyan kevés gondom van most, mint volt akkoriban Dúl Mihályné asszonyomnak, aki irtózatos dolognak tartotta volna egy idegen férfinak képét megbámulni, kiváltképpen törökét és csauszét, amit nem is csodálhatni egy olyan derék, deli termetű férj mellett, mint amilyen volt Dúl Mihály uram, kivált mikor ezüst gombos mentéjét felvette, csatos szíját összeszorította s pörge bajuszát kipödörte, megállhatott volna akármelyik fejedelem előtt. Azután meg Klára ifjasszony tisztességes, szemérmesen nevelt asszonyszemély is volt, akinek nem volt egyébre gondja, minthogy férjének kedvében járjon, s annak szerelmét megérdemelje.
Nem is volt e felől Dúl Mihály uramnak legkisebb aggodalma sem, bátran járt-kelt a maga dolga után, s még nagyon is meg volt nyugodva házának biztossága felől abban, hogy hozzá adták a csauszt.
Történt azonban, hogy valami okos ember azt találá kimondani, miképpen jó volna, ha sietnének a város népei leszüretelni, minekelőtte megérkezik a tatárhad; a szőlő ugyan még nem érett meg nagyon, de ez nem tesz semmit: legfölebb egy kissé savanyú lesz a bora; de jobb, ha a bor savanyú, mint az embernek a képe.
Azért egy szép, meleg napon felkerekedék Debrecen apraja-nagyja, ki puttonnyal, ki kosárral, s kimenének a szőlőskertekbe, összetakarítani, amit az Isten adott.
Otthon csak a gazdasszonyok maradtak, hogy a szüretelők számára megfőzzék a vacsorát, akik estére majd éhesen jönnek haza. Dúl Mihály uram is otthon hagyta a feleségét, jól meghagyva neki, hogy mindent jól zárva tartson; a csausznak főzze meg a fél toklyót köleskásával, adjon neki a méhserből, ha a bort nem issza, különben semmitől se féljen, hiszen ott van a csausz.
Nem is félt Klára ifjasszony, mitől félt volna? semmi rosszat sem gondolt magában, végezte a ház körüli dolgát, ebédre megfőzte a töröknek kedvenc piláf ételét, feltette neki a sört vászonkorsóban, s megterítette az asztalt a számára.
A csausz leült enni, s a közben azt kívánta az asszonytól, hogy ő is üljön le az asztalhoz, s amit enni, inni adott neki, abból ő is egyék, igyék, mert különben azt hiszi, hogy meg akarja őt mérgezni.
Klára ifjasszony szót fogadott, hogy ne gondoljon semmi rosszat az atyafi, evett ő is egypár mártást a tálából s húzott egyet a korsóból; meg is rázkódott egy kicsit tőle: „juj milyen rossz, hogy ihatják azok a férfiak?”
Mikor az megtörtént, akkor azt mondá neki a csausz:
– No már most asszony, minthogy a tálamból ettél, a korsómból ittál, ezentúl az én feleségem vagy.
– Ne bolondozz török bácsi, – szólt a menyecske nevetve; – nem esküdtem én meg veled.
– Hjah, hallod-e, nálunk ez áll esküvés helyett, annyi mintha török mód szerint megesküdtél volna.
– De van ám már nekem uram, török bácsi.
– Majd elvégzem én azzal, ne búsulj, az az én dolgom.
– De nem hagyom ám el érted.
– Micsoda? hát nem vagyok én különb ember, mint az? Nézz csak rám.
– Bizony nem ám. Nagy szakállad, tar a fejed.
– Hiszen éppen az a szép; nem ama csúnya bozontos fej és kopasz áll, amit a te urad visel.
– No már elég szép az nekem; aztán ha még oly csúnya volna is, mint ahogy nem az, akkor is kedves volna nekem, mert derék, jó, nyájas ember, akinél jobbat kigondolni sem lehet.
– De én még százszorta jobb vagyok, – bizonyozott a csausz – kérdezd majd meg a másik két feleségemet, tudnak-e ellenem valamit panaszkodni.
– Hát neked már két feleséged van? – szörnyűködék kezeit összecsapva Klára asszony – s én kellenék talán harmadiknak? ó, pokolra való törökje, meg ne fogd a kezemet.
De a török bizony csak megfogta Klára kezét, még a derekát is átölelte s azt a rosszat mondta neki, hogy már most őt csókolja meg.
– Tréfál kend csausz bácsi, ugye?
– Nem, nem, itt csókolj meg engem, itt a képem közepén, itt ahol legpirosabb az orcám, azután majd én is megcsókollak téged ott, ahol legpirosabb az orcád.
Klára asszony úgy pofoncsapta erre a szóra a törököt, ott, ahol a legpirosabb az orcája, hogy két mennyországot szikrázott bele a szeme.
A török nagyot csattantott rá a nyelvével, mint akinek igazán jól esett valami.
– Derék menyecske, hatalmas egy asszonydarab. Ezt szeretem én ni. Hát haragszol? hát durcás vagy? no az nekem nagyon tetszik; már most hát még inkább kell, hogy megcsókolj.
Azzal kihúzta széles handzsárját a török, odatette maga mellé az asztalra.
– Hát látod szép Gülnárém, ezt a nagy kést; ha nem akarod, hogy szépszerével megcsókoljam az orcádat, hát majd levágom a fejedet, ideteszem magam elé az asztalra, s úgy csókolom meg szépen.
Klára asszony csak most kezdett el hüledezni. Az egész háznál nem volt senki, de még a szomszédban sem volt, aki segítségére jött volna, hiába lett volna minden kiabálás; az urának, aki a szőlőben szüretelt, hogyan adjon jelt a nagy veszedelemről? már azon gondolkozott, hogy magára gyújtja a házat, arra majd csak hazaszalad a nép; de meg az jutott eszébe, hogy ilyenkor, minden ember a városon kivül levén, ha tűz támad, fél Debrecen porrá éghet… végre egy jó gondolat ötlött az eszébe. Megszüntette képén a haragot s hamiskás enyelgésre kezdte fordítani a dolgot.
– Tudod mit, török bácsi, legalább mosd meg az orcádat, ha azt akarod, hogy tisztességes személy megcsókolja; én az ilyenre kényes vagyok, a kenyeret meghámozom, mert azt hiszem, bogár mászott rajta végig; orcádat más is találta csókolni ma, azt mosd le onnan.
A csausznak már ez a szó tetszett.
– Hozz vizet; de megállj, el találsz szaladni, én veled megyek.
– Bizony jőjj ám, el sem is bírnám a sajtárt egymagam.
A csausz segített az asszonynak a sajtárt kivinni, behozni; a fortélyos menyecskének sikerült a közben észrevétlenül a nagy tiz akós szapulókád dugaszát kiereszteni, amiből a víz lassankint egyenesen ráfolyhatott vagy hat zsák oltatlan mészre, miket építésre vett az ura, s addig is míg megoltanák, beállított a tornácba.
A csausz megmosdott szépen a sajtárból odabenn a szobában; Klára asszony azt kívánta tőle, hogy hétszer mosdjék; a török nevetett és szót fogadott; lélekadta finnyás menyecskéje, de nagyon szereti a szépet.
Ezalatt szép csendesen folydogált a lugzó víz a meszes zsákok alá, keresztül áztatva valamennyit, amiből az lett, hogy a mész elkezdett füstölögni; hát egyszer odakinn a szőlőben meglátják ám, hogy valami nagy fehér füst kanyarodik fel a város közepéből. Egyszerre mindenki otthagy szüretet, mustot és hordót, veszedelmes lárma kerekedik: „tűz van! hol van? a Csapó utcán van!”
Dúl Mihály uramnak sem kellett több, hirtelen felkapott lovára nyereg nélkül, s vágtatott, amerre legrövidebb volt az út hazafelé.
A jó Klára asszony ezalatt mindenféle asszonyi praktikával védelmezte magát a gonosz török incselkedései ellen, aki azonban mindig erőszakosabb kezdett lenni, s a jámbor asszonyt már-már kétségbeejté, amidőn egyszerre meghallja valami közeledő paripa robogását kinn az utcán.
Ez a férje! E gondolat egyszerre oroszláni bátorságot öntött az asszony szívébe; amint a török éppen ölelgetni akará, hirtelen belemarkolt balkezével a szakállába, a másik kezével pedig felkapta a handzsárt az asztalról, s dühödten kiálta a csauszra.
– No most te istentelen pogány lator ember, elhordd magadat innen ettől a háztól, mert mindjárt én vágom le a fejedet ezzel a nagy késsel.
A csausz nem tudta, hogy nevessen-e vagy haragudjék? mennykő menyecske ez; hogy tépi az ember szakállát, s hogy forgatja azt a nagy kést: még kárt tesz magában vele. Aközben azon iparkodott, hogy elvehesse tőle a kést; a szakállát ördög vigye, majd kinő megint.
Erre a veszedelmes huzakodásra nyit be Dúl Mihály uram a szobába. Azt meglátni, hogy a csausz a feleségét hogy üldözi, s azután úgy ütni főbe ököllel a csauszt, hogy hanyatt essék, ez persze egy dolog volt reá nézve. A szegény Klára asszony akkor kezdett el csak aztán sírni, mikor már férje karjai között volt, s sok ideig alig bírták egymást helyre vigasztalni.
Csak azután jutott eszükbe a csausz. Hát abból mi lett?
Az biz ott feküdt most is a pallón hanyatt.
Dúl uram látva, hogy semmi baj sem történt, csöndesebben kezdett hozzá szólni.
– Nini, atyafi, kelj fel már, nem bántlak többet; de aztán te se bántsd a feleségemet.
De biz az atyafi nem hallgatott rá, hanem fekve maradt.
– Tán csak nem haltál meg, jámbor csausz; mi a patvar? hiszen csak a kezemmel ütöttelek meg egyszer.
De ha a csausznak az is elég volt.
Nosza hirtelen ecetet dörzsöltek, tormát reszeltek az orra alá, mosták a fejét hideg vízzel; állítgatták talpra; de biz az csak lehajtotta mindig a fejét, s akármit csináltak vele, meg volt halva tökéletesen.
– Hjüj, lélekadta nyomorult csausza, szégyen, gyalázat ilyen rongyos koponyát tartani török embernek, hogy egy pofoncsapástól meghaljon. Mit csináljunk, uram Jézus? Megtörtént a nagy veszedelem. Asszony, asszony, most végünk van. Hanem azért jól tetted, hogy nem csókoltad meg a pofáját.
Azzal otthagyta Dúl Mihály uram a házát mindenestül, s ment egyenesen a városházára, Balyik András főbiró uramhoz.
– Bíró uram, megöltem a csauszomat.
Balyik uram majd kiugrott az ablakon ijedtében.
– Mihály öcsém, ne mondj ilyen bolondot!
– Megöltem biz én, bíró uram; oka nem vagyok, minek volt porcelánból a koponyája. Azt akarta, hogy a feleségem csókolja meg; én azért ráütöttem az öklömmel; az biz ott van, meghalt, sohase lesz többet eleven.
– Oda is vagyunk akkor városostul! Itt a tatárság a gallérunk megett, porrá égetnek, pozdorjává törnek mindnyájunkat! Ördög bújjék a te vas öklödbe! Hiszen jól tetted, hogy megütötted, ha feleségedet meg akarta csókolni, de legalább ütötted volna meg olyan helyen, hogy ne halt volna bele.
– Már hiszen, bíró uram, ott vagyok, adjanak ki, vágjanak négyfelé, álljanak rajtam bosszút, azért jöttem; csakhogy a városnak ne történjék az én hibám miatt semminemű kára.
Balyik András uram egyet gondolt.
– No te Mihály, már az igaz, hogy bolondul cselekedtél; hanem én is úgy tettem volna. Már most hogy a mennykőbe segítselek ki a bajból tégedet is, meg a várost is?
– Vágassa le a fejemet.
– Nem kérdeztem tőled. Most csak maradj itten, és ne beszélj senkivel, haza pedig ne merj menni; a többit majd elvégzem én.
Balyik uram mindjárt el is csukatta Dúl Mihályt egyik hátulsó szobába, s meghagyá viszont a porkolábnak, hogy hozza fel az alsó tömlöcből a Rácz Jánost; azután meg egy hajdú menjen el a Péterfiára, hívja ide annak a feleségét, a vén boszorkányt.
Rácz János keze-lába huszonnégy fontos vassal volt ellátva, midőn a bíró elé hozták, amiből kilátszott, hogy ez nem valami csekély ember lehet, aki ilyen nagy kitüntetésben részesül.
Balyik uram kiküldött mindenkit a szobából, csak ő maradt ott a rabbal.
– Hát, Rácz Jankó, csak kisült rád, hogy te gyújtottad fel a pap méhesét, s míg más oltott, te loptad el az úrvacsorához való ezüst tányért.
– Kegyelmes bíró uram, nem igaz.
– No csak ne sírj és ne essél térdre; azon már túlvagyunk. Tudod-e már a szentenciádat?
– Irgalom! kegyelmes bíró uram.
– Bolond-fejű, mintha éntőlem függne az irgalom. Karóba fognak húzni.
– Jaj nekem, kegyelmes bíró uram!
– Bizony nem is nekem. Elébb azonban három fával megkoronáznak. Tudod mi az?
– Hogyne tudnám, kegyelmes bíró uram. Jaj csak ezt az egyet engedje el.
– Hát még a tüzes vassal való sütögetést?
– No meg azt. Soha sem állom én azt ki.
– No csak ne szabadkozzál annyit; ez már ki van rád mondva, megszolgáltad. Holnap majd megkapod írásban; ha valamit nem értessz belőle, Lengyel gazda majd megmagyarázza.
(Lengyel gazda volt a hóhér.)
Az elitélt kétségbeesve veté magát a bíró lábaihoz, s láncos kezeivel átölelve azokat, sírt, könyörgött, hogy engedjék el neki azokat az irtózatos kínzásokat, s azt a rettenetes hosszan tartó kivégzést; tegyenek vele kegyelmet, öljék meg hirtelen, vágják el a fejét.
– No megállj, te Rácz Jankó, ámbár nem vagy arra érdemes, hogy a fejedet vegyék, én mégis kicsinálom, hogy ezt megkapod idehallgass rám.
A rab meg volt vigasztalva.
– Még a porait is áldani fogom bíró uramnak…
– Te bizony nem sokat fogod áldani az én poraimat, ha a fejedtől megváltál; hanem hát idehallgass: ha azt akarod, hogy a kegyetlen torturázástól megszabadulj, s a kínos karó helyett pallos által halj meg, cserélj nevet Dúl Mihállyal, aki egy törököt ölt meg, mert a feleségét meg akarta csókolni; akárki kérd, azt mondd, hogy te vagy Dúl Mihály, te ölted meg a törököt, akkor szépen bekötvén a szemedet, Lengyel gazda hátulról olyan gyöngyen leüti a gombodat, hogy észre sem veszed. De ha bolondul elárulod magadat, s kivakkantod, hogy Rácz János vagy, akkor a Rácz János itélete alá esel; Lengyel gazda fejedre teszi a hármas fát s hatot csavarít mind a három végén, hogy a koponyád háromfelül lapul össze, azután meg szekérre kötnek, s minden utca szegletén megsütögetik a fájos részeidet tüzes harapófogókkal.
A rabnak a fogai is vacogtak rémültében.
– Tehát ahhoz tartsd magadat, ha szépen akarsz meghalni, légy Dúl Mihály; ha csúnyául, maradj Rácz Jankó.
Azzal visszavitette főbíró uram a rabot tömlöcébe, s felhozatta maga elé annak feleségét.
Nem illik, nem is udvariasság asszonyszemélynek ábrázatját leírni, ha azok nem szépek, amiért is Rácz Jánosné felől jobb ha elhallgatunk. Elég azt tudni, hogy nagyon vén volt és félszemű.
– No te tüskére való, – köszönté őt bíró uram; – tudod-e, hogy holnap megtorturázzák az uradat? mégpedig a triplex torturával.
– Bizony bánom is én; kínzott ő engem harminc esztendeig, – felelt durcásan a némber.
– Igen ám, de azt is fogják tőle a puncta deutri közt kérdezni, hogy igaz-e, miként te méregkeverő volnál?
– Rám is vall az akasztanivaló, ha azt kérdik tőle, az már bizonyos.
– Akkor pedig ciherre tesznek s megégetnek, elhiszed-e?
– Elég keserves lesz az nekem.
– Ne félj semmit, vén boszorkány, adok neked jó tanácsot: tagadd el, hogy az a te urad.
– El is tagadtam már százszor.
– Ismered Dúl Mihály uramat ugye?
– Hogyne ismerném?
– Tyúkot is loptál tőle; azt akartad mondani. No jól van. Hát ha szorongatni találnak, mondd azt, hogy ő a te urad. Ha a házadhoz megy, bánj vele úgy, mint az uraddal, de ki ne kapard a szemét! egy szóval ő legyen ezentúl előtted Rácz János, akárki kérdezi, érted?
A vasorrú bába nem értette biz azt, de nagyon megörült neki, egyfelől azért, hogy nem égetik meg, másfelől, hogy olyan derék kapitális férje lesz ezentúl: kezet is csókolt érte bíró uramnak.
Balyik uram azt is elcsukatta egy szobába, hogy amíg nem kell, el ne hiresztelje a dolgot, s akkor azután leült és írt egy levelet a nagyváradi basának.
Kegyelmes és méltóságos uram, nagyságos vezérpasa. Szálljon terád mindenféle áldás. Mivelhogy az a rettentő eset történt e mai napon a mi városunkban, hogy egy idevaló istentelen ember, akit Dúl Mihálynak neveznek, a feleségét féltvén, egyikét a te vitéz csauszaidnak ököllel vaktába megütvén, a csausz menten meghalálozott; nehogy az ilyen rettenetes gyilkosság bosszulatlan maradjon, s az is a te tudtoddal történjék, kérünk igen szépen, küldd el hozzánk a holnapi napon a te kegyelmes tihádat, hogy legyen jelen, amidőn törvényt tartandunk a gonosz gyilkos felett és lássa meg, hogy a bűn büntetlen nem marad; mely után maradunk kegyelmességednek kézcsókoló szolgái, Debrecen város bírája és belső tanácsa.
Ezt a levelet sárga viasszal lepecsételvén, elküldé egy lovas legény által menten a váradi basának.
Az éjszaka nagy félelem között tölt el. Mert nem volt tudható, vajon a basa beelégli-e azzal, hogy a gyilkos megölessék, vagy sarcot vetend az egész városra? vagy éppen rájuk szabadítja a tatárokat, s porráégeti a várost?
Reggelre izenet helyett ott volt maga a basa, egy csapat lovas kiséretében.
Maga jött, nem a tiháját küldte; gondolta, hogy azt rászedhetik könnyen.
A tanácsbeliek nagy tisztelettel fogadták a derék urat, ki különben nem volt a magyarságnak ellensége, s felvezetvén őt törvénytartó teremükbe, leültették a legelső székre az asztalfőhöz.
A basa belepillantván a jegyzőkönyvbe, megtekinté a feljegyzett kauzákat s sürgeté, hogy legelőször is vegyék elő a gyilkos Dúl Mihályét.
Két darabont előhozta Rácz Jánost; fogni kellett, hogy el ne essék.
– Te volnál Dúl Mihály, micsoda? – kérdé gyanúsan a basa a reszkető embertől.
– Igenis, én vagyok.
– Hát ilyen nyomorult ember tudott egy ütéssel megölni egy csauszt?
Bíró uram közbeszólott.
– Összehúzta a jámbort a félelem és magába szállás.
– S ezért a madárijesztő pofáért nem akarta a menyecske az én derék csauszomat megcsókolni?
– Nagyon virtusos a jámbor, – magyarázá bíró uram.
– No hát jól van, mondjatok rá itéletet, – hagyá helybe a basa.
A tanácsbeliek mind felálltak az asztal mellől s jegyző uram felolvasá az itéletet, mely szerint amaz istentelen gyilkos Dúl Mihály, ki egy derék csauszt szerelemféltésből megölt, fejétől elválasztassék, „háza annak földig romboltassék, telke sóval bevettessék és minden marhája a státus részére konfiskáltassék”. A basa ránézett az elitéltre.
– Nincs ellene semmi kifogásod?
– Semmi sincsen, – szólt az megkönnyebbült szívvel sóhajtva.
– No ha neked nincs, nekem sincs; – szólt a basa s ráütötte az itéletre pecsétnyomó gyűrűjét. A gyilkos, gyujtogató Rácz Jánost mindjárt kivitték az udvarra, s a basa szemeláttára fejét vették; ami bűnei sokaságát nézve, elég nagy kegyelem volt neki.
Azzal a basa ismét visszaült helyére s azt mondá, hogy csak folytassák tovább az igazságszolgáltatást, tartsanak törvényszéket, ő majd sorra megerősíti a többi itéletet is.
Balyik András uram kész volt erre is. Rácz János ítélete következett.
Előhozták Dúl Mihály uramat.
A basa végignézett rajta: derék, hatalmas egy legény; erről inkább föltehetné az ember, hogy egy csauszt egy ütéssel agyonüssön a felesége miatt. Aztán miről vádolják? Hogy templomedényt lopott. Ez éppen nem néz ki a szeméből.
Olyasmi jutott a basának eszébe, hogy Székely várnagy már egyszer megtette éppen a váradi basával, hogy katonáinak megölői helyett elitélt gyilkosokat végeztetett ki. „Hát azt az embert mire ítéltétek?”
A jegyző felolvasá a kegyetlen szigorú itéletet; kínzással, hármas halállal teljes.
A basa csóválgatta a fejét; ez törökül sem lehetne jobban. Végül azonban, mikor minden marcangolás be volt fejezve, következett az a záradék, hogy miután Rácz János azt vallá, hogy tud egy helyen elásott kincset, s ha megkegyelmeztetik, kész azt a helyet fölfedezni, melynek pedig egy harmada az eklézsiát, más harmada a várost, harmadik pedig ő nagyságát a váradi vezérbasát illetendi, tehátlan mindezeket tekintetbe vévén, a gonosztevő is jövendőbeli jobbulást fogadván, a bűnösnek a halálos itélet elengedtessék, s ahelyett egy esztendei fogság diktáltassék.
A basa még jobban csóválta a fejét; „nagy selmák vagytok ti valamenyien”, mormogá magában; – aztán mennyi az a rejtett kincs? – kérdé a bűnöstől.
– Hatszáz darab arany, – felelt az.
– Nekem jut kétszáz. No nem bánom, maradj élve semmirevaló, nekem nem vétettél. Van-e feleséged?
– Igenis van, nagyságos basa; Dorkának hívják szegényt.
– Dorkának hívják? szeretném azt látni.
Bíró uram kiküldött egy esküdtet Rácz Jánosnéért, hogy hozza be.
A basa összenézte a két embert; sehogysem akart a fejébe menni, hogy az a kettő egy pár.
– Te Dorka asszony, hát ez itt a te urad?
Dorka asszonynak tetszett igent mondani.
– Hát te Rácz János, ez itt a te feleséged?
A kérdezett keservesen felelé, hogy úgy van.
– No hiszen, Rácz János, meg is vagy te akkor jobban büntetve, mint Dúl Mihály, akinek a fejét levágták.
Azzal nem kutatta tovább a dolgot a basa, hanem megpecsételé Rácz János ítéletét, kitörölvén belőle kalamussal az egy esztendei fogságot.
– De fiam, csak eredj te haza szépen, s élj a feleségeddel együtt; az a te árestomod.
Több veszedelem azután nem támadt ebből a bajból a városra és a közönségre nézve, minden a legjobban rendébe hozatván.
Igen bizony, de már most a szegény Dúl Mihálynak két felesége volt, egy szebbik, akire nem volt neki szabad nézni, és egy nem szebbik, akivel egy házban kellett neki lakni.
A váradi basa pedig azután is folyvást ügyeltetett rá, hogy az itéletet ki ne játszhassák, s bár a debreceni nép közül egyetlen egy ember sem támadt, aki elárulta volna előtte a dolgot, s detegálta volna a pia fraust, azért a basának mégis nagy gyanúpere volt a dologban, hogy az igazi Dúl Mihály most is él s ő a szépasszonynak a férje s várta nagy figyelemmel titokban, hogy mi lesz majd ennek a vége?
Dúl Mihály házát le is rontották a földig, özvegye fekete ruhát vett magára, s hazament az anyja házához.
Néhány hét múlva erre a nemes tanács eladott egy házat, melyet Igyártó Alberttől foglalt le hadból elszökés bűne miatt, telkestől együtt ötven magyar forintért; megvette azt Rácz János uram, bele is költözött.
…Aha! kezdődik már, – mondá magában a basa, amint ezt megtudta. – Házat már szereztek neki. Mit csinálnak vajon tovább?
Egy hónap múlva Rácz János uram válópert indított a felesége ellen; volt neki tizenkét tanúja, aki bizonyította, hogy az asszony hűtelen volt; Dorka asszony sem tagadta.
…No nézze meg az ember, mit találtak ki a semmirevalók? – mondá erre a basa – az a vén asszony még hűtelen az urához, s maga is megvallja szépen.
A konzisztórium helyesnek találta az okokat, miként Rácz János uram válni akar a feleségétől s annálfogva azok annak rendje szerint törvényesen divortiálódtak.
…Ez ugyan szépen megy előre; vajon mit fundálnak még? Félesztendő múlva aztán Rácz János uram fellépett, mint kérő, özvegy Dúl Mihályné asszonyom szülőinél; akik is azt felelték neki, hogy mihelyt a gyászesztendő letelik, örömest hozzá adják leányukat, addig járjanak jegybe.
Mikor ezt is megtudta a basa, már akkor nem állhatta tovább a dolgot, hanem fogott egy pergamentet, s írt Balyik András uramnak egy levelet
Becsületes bírák, érdemes tanácsosok!
Ti kutyahitű emberek, már látom, hogy milyen szépen megcsaltok ti engemet most mindjárt. No ti ugyan nagy mesterek vagytok. Ki tudnátok csalni az angyaloknak a szemeit is. Hát csak vett házat Rácz János ötven forintért, kőházat, pincével, ugye? – Hát csak elvált a feleségétől: attól a vén boszorkánytól rendén, ugyebár? Mostan pedig elveszi Dúl Miháy uram özvegyét, azt a szép menyecskét, nemde? No nem bánom: ördög álljon a hátatok megett; a ti lelketek rajta. Már megcsaltatok, azt látom, egészen; hanem legalább küldjetek nekem is a lakodalmi kalácsból. S azt izenem Rácz Jánosnak; hogy Rácz János maradjon halála napjáig, mert bizony különben megrövidíttetem egy fejjel. Egyébiránt áldás békesség rajtatok.
A gyász letelvén, Dúl Mihályné asszonyom csakugyan összekerült ismét szeretett férjével, kivel minden szokásos szertartás mellett újra megesküdteték, s csupán az a különbség támadt rá nézve, hogy újra megtalált szerelmesét ezentúl Mihály helyett, Jánosnak kellett neveznie.
A basa is megkapta a lakodalmi kalácsot, melybe ötven tallér volt belesütve, amiért viszont ő egy arannyal hímzett bársony nászkendőt küldött vissza a menyasszonynak, ami megért száz aranyat.
S ilyenformán elcsendesült a nagy veszedelem mind a városról, mind a szerető felek családjáról Balyik András főbíró uram bölcs és előrelátó intézkedése által, s így lett Dúl Mihály uramból holta napjáig Rácz János.
1857
