3. AZ ELTÉVEDT ÜTLEG
3. AZ ELTÉVEDT ÜTLEG
Harangi professzor úr azalatt jött nagy dühvel hazafelé. A Sisera hadai elől kénytelen volt egy mellékutcára menekülni, ahová nem üldözte a fertelmes lárma.
A közös lakóháznak a hátulja erre a mellékutcára dűlt ki, s errefelé semmiféle ajtaja nem volt, hanem egy hat láb magas téglakerítése; az is szegekkel kiverve, minden betörési merénylet ellen.
Amint nagy dérdurral végig robog a padlón a nagytiszteletű úr, s felpillant a szomszédház tűzfalára, íme mit lát meg ottan? a padláslyukban két lábszárat, azon lefüggve egy diákot.
Hogy diák: azt láthatta a tógáról; hanem hogy mit csinál odalenn? azt már nem láthatta, mert magas volt a fal; s amilyen könnyű valakire a fejéről, olyan nehéz a lábáról ráismerni. A delikvens feje pedig lenn volt a láthatár alatt. Hogy az a fej nem jóban töri magát, annyi bizonyos. Hogy az ott nem egy lábánál fogva felakasztott ember, az is bizonyos, mert hallik, hogy beszél; még pedig duettben. No ehhez a duetthez majd mindjárt jön, aki a taktust üsse.
Harangi professzor úrnak a markában volt egy jó vadszőlővenyige pálca, pásztorbot módjára meggörbített fogantyúval. Nagyot suhintott vele a levegőben.
„Exspectas tantum” – dörmögé magában, s minthogy a falon keresztül nem mászhatott, az utca végére kerülni pedig félórába került volna, mert a debreceni utca egy egész fél választókerület: tehát rohant a hetedik szomszéd telkéig, aki becsületes kötélverő lévén, mind a két utcára nyitva volt az udvara, azon tört keresztül, így rohant a saját lakása ajtajáig, hogy el ne szalassza a gyilkos betörőt. S csakugyan! amint az utcaajtón belépett, íme ott látta azt a kisudvar ajtajában állva, két kézzel az ajtófélbe fogózva: semmi kétség, hogy ő a tettenkapott bűnös; mert még a háta is meszes.
Nyaviga úr azalatt ült a számára szolgált konyhaszéken s dehogy engedte a kalapját kivétetni a kezéből: szüksége volt neki arra. Olyan volt ránézve az a szék, mintha az volna a gerebeny. Bánta nagyon, hogy ráült. Mivelhogy mind a két asszonyság azzal ostromolta, hogy mit tud a lunátikusról? Neki már csak hivatalosan értesülve kell lennie felőle, mert egyike a kollégium esküdt felügyelőinek. De egyúttal azt is megmondta neki mind a két asszonyság, hogy mi véleménye van e tárgyról? Az egyik hiszi, a másik nem hiszi. Éppen, mint a közvélemény odakinn a piacon. S annyit tudott Nyaviga úr a filozófiából, hogy két egymásnak ellentétben álló véleménynek, egy időben és egy helyen, egyszerre igazat adni nem lehet.
Ilyenkor nagy kincs a hallgatás. A bíró kihallgatja mind a két perlekedő felet, s miután mind a kettő kibeszélte magát, akkor hazaküldi őket, hogy hozzanak újabb bizonyítékokat.
Nyaviga úr ez esetben sajátmagát küldé haza.
Felállt a székről, behúzta a nyakát a két válla közé; kebléhez szorítá a sabbeszdeklit s azt mondta, hogy nem várhat már a professzor úrra; haza kell sietnie.
– Maradjon még egy kicsit, kedves Nyaviga úr! – marasztalá őt Tóbiássyné asszony.
– Nem lehet, kérem alássan. Haza kell mennem. A múltkor is megloptak, mikor otthon nem voltam.
– Szegény Nyaviga úr! – sajnálkozék Tóbiássyné asszonyság.
A bezárt fiókomból elvitték valamennyi alkalmi verseimet.
– Szegény tolvaj! – sajnálkozék Haranginé asszonyság.
Nyaviga úr aztán búcsút vett, és olyan modorban kotródott ki a konyhából, mint aki valamit ellopott odabenn, s siet vele odább állni, míg nyakon nem kapják.
Amint azonban az utcaajtóba érve, megüté füleit az a már szakértőleg leírt zene, amit a gerebeny hallat, mikor a kendert tépi, az a gondolatja támadt, hogy meg kellene lesni, milyen lehet egy szép kisasszony, mikor gerebenyez?
Nyaviga úrnak vannak bátor ötletei, mikor tudja, hogy nem látják.
Visszafordult az ajtóból, s lábujjhegyen, a falhoz lapulva, hogy csupa mész lett a háta, visszalopózott. A konyhaajtó előtt, melynek csak alsó fele volt csukva, lekuporodott s négykézláb osont végig; a két asszonyság nem vevé észre, mert azok nagy vitában voltak akkor egymással s a futni készülő levessel s a megégett rántással. Szerencsésen áthaladt e veszélyes ponton.
Innen aztán könnyű volt eljutni a kis udvarig, melyet deszkakerítés választott el a főudvartól. Azon volt egy alacsony kis ajtó, melyen ha bedugta Nyaviga úr a fejét, azt éppen eltakarta az ajtó szemöldökfája, a két karjával pedig megfogódzkodott az ajtóban és a küszöbfában, úgyhogy se kinn, se benn nem volt. A kis leány egyedül volt már, dalolt a munka mellett.
– Alázatos szolgája Veronika kisasszony, – szólt Nyaviga úr selyemszál hangon.
– Nini: Nyaviga úr! Most majd beleütöttem a kezemet a szegbe ijedtemben.
– Mivel tetszik magát mulatni?
– Nem látja, hogy zongorázok?
– Hogy tudta megtanulni?
– Bizony sokszor belevágtam addig a kezemet.
– Jaj, csak én akkor ott lettem volna, hogy meggyógyíthattam volna.
– S meg tudta volna gyógyítani?
– Vannak fájdalmak, amiket egyszerre meg lehet orvosolni.
– Én olyanokat nem tartok.
– Annál inkább bővölködöm én azokban.
– Hát miért nem gyógyíttatja, édes Nyaviga úr?
– Mert azokat egyedül csak Veronika kisasszony képes megorvosolni.
– Lám még azt sem tudtam. Hát mije fáj, édes Nyaviga úr?
– Jaj, ha azt meg merném mondani.
– Tán biz a foga fáj?
– Sokkal több annál.
– Tán csak az egész feje fáj?
– Ha csak még a fejem volna.
– Hát ugyan mije fáj?
– Aujajaj a hátam!!!
Persze hogy a háta fájt, mert Harangi professzor úr akkorát húzott rajta végig a szőlővenyigével, hogy porfelleget vert a tóga.
Mikor aztán Nyaviga úr visszafordult felköszöntője felé, mind a ketten sóbálvánnyá változának a bámulat miatt. Különösen Harangi professzor úr, aki ugyan nem Nyaviga úr hátának szánta ezt az irgalmatlan köszöntőt.
– Hát domine Nyaviga „az”?
– Én vagyok kérem alássan professzor úr, – szabódék siránkozó hangon Nyaviga úr. – Nem beszéltem én semmi rosszat a kisasszonynak. Megmondhatja.
– Trifurcifer! Azt úgyis tudom. De mit jár a domine olyan furcsa, furcsa, furcsa úton a házhoz, mikor egyenes úton is bejárhat?
Professzor úr értette: a padláslyukon. Nyaviga úr pedig érezte magát bűnösnek annyiban, hogy ő már elment egyszer, úgy lopózott vissza, a konyhaajtó előtt bukva ment keresztül: ez mind igaz; de azért nem érdemelte meg, hogy ekkorát húzzanak a hátára.
– Kérem alássan: én azt gondoltam, hogy énnekem szabad.
– Szabad! szabad! szabad! Hiszen énnekem is szabad a kürtőbe felmásznom, s a kéménylyukon kidugnom a fejemet, de azért nem teszem meg. No már most ez megtörtént; nem tehetünk róla: ne szóljunk felőle senkinek. Felejtsük el az egész dolgot.
(Könnyű professzor uramnak, – gondolá magában Nyaviga úr, mert csak a botja szenvedett; de hogy felejtse el az én hátam?)
– Jól van, jól van: már most gyerünk be hozzám; de az asszonyok előtt elhallgassuk az egész kázust. Veronka! Én se szólok az anyádnak, de te se szólj! De csak azt mondja meg a domine, hogy jutott eszébe, fejel lefelé jönni be a házhoz?
Hát tudott erre Nyaviga úr felelni?
