1. A NAGY PIACON
1. A NAGY PIACON
A nagy piacon szokatlan izgalom élénkíté a különben is mozgalmas képet.
Párt, mint szabad észjáráshoz, önkormányzathoz szokott néphez illik, a debreceni piacon is mindenha létezett. A piacnak is van arisztokráciája és demokráciája.
Aki szalonnát, disznóhúst árul, aki óriási döbözökben az illatozó túrót bocsátja az emberiség rendelkezése alá, azt a viszonyok hatalma arisztokratikus hajlamokra kényszeríti. Ahhoz bizonyos fekvő tőke szükséges, és házbirtok, és kukoricaföld, gyári készülékek és tanulmány, tehát pénz és intelligencia. Aki fontot és serpenyőt kezel, egy nemét gyakorolja a földesúri hatalomnak, midőn sátorában igazságot szolgáltat, minden apelláta nélkül.
Míg ellenben aki csak sulymot, sárgakását, sült tököt árul, s legfeljebb fonatosig, fűzött perecig és mézkenyérig viszi az indusztriát, az önkénytelen a demokrácia táborába sodortatik, s igen természetes, hogy egészen más programbeszédet kell tartani annak, aki pattogatott kukoricát osztogat kupával egy krajcárért, mint annak, ki a drága jó paprikás szalonnáért engedi kéretni magát, s egy sustákon alul hozzá sem nyúl, s midőn a forgalomban levő pénzek minden nemeit avatott szemmel felismeri, s megtudja ítélni a különbséget a fekete bankó, meg a schein forint között, s azoknak viszonylatait a huszashoz, tizeshez, az öt és három konvenciós krajcárhoz; közben egy téveteg máriás belbecsét meghatározni, a régi kétgarasost az újak közül visszautasítani, mikre harminc krajcár van verve: a három krajcárt két krajcárra devalválni, mindezekhez, valljuk meg, sokkal több financiális kapacitás kívántatik, mint a vámszövetségről perorálni. Ide már intelligencia kell.
Szerencsére, ha voltak is pártok a debreceni piacon, de az intelligencia mindig többségben volt és mindig győzött. Engedte a demokráciát harsogni kedve szerint s aztán nyugodt majesztással leszavazta.
(Nem állhatom meg, hogy útközben meg ne örökítsem azon festői és drámai jelenetet, amelynek magam is tanúja voltam e históriai nevezetességű piacon. 1849-ben volt, a márciusi napokban. A piac tömve emberrel és asszonnyal. Egyszer a néptenger között híre futamodik, hogy itt hoznak egy hírhedett várfeladót, akit fogolyképpen szállítanak a vésztörvényszék elé. A fedett hintót egy róta huszár kísérte a városházig. A nép dühe lángra lobbant, elállták a hintó útját, félretolták a huszárokat, kések, vasvillák erdeje villogott a hintó körül; halál az áruló fejére! – ordítá az ezertorkú rém. S bizonyára ezerekre lett volna darabolva az áldozat, ha a vihar pillanatában egy hatalmas alak fel nem ugrik a fenyegetett hintó bakjára, kiben a nép kedvenc szónokát ismeré fel: Besze Jánost. Hah! Besze János! Mik vagytok ti ahhoz képest, mostani piacbekurjantó epigonok? Mikor ez oroszláni hangját nekieresztette a viharnak, s mondott olyanokat, hogy az ijedtség megfordult s vitézséggé vált, a düh meg kacagásba csapott át: – „Polgártársak! megálljatok!” – mennydörgött alá a kocsibakról a hatalmas hang. – „Hozzá ne érjen kezetek e hazaárulóhoz! Mert ez oly rettenetes gonosztevő, aki nem érdemes rá, hogy a nép szent keze tépje őt széjjel; ennek a bakó pallosa alatt kell elvérezni!” – „Igaz a!” – mondá e szóra a nép. Győzött az intelligencia; csizmaszárba visszadugattak a kések, s a vádlottat bántatlanul szállíthatták a vésztörvényszék elé, ahol föl is mentették rendén, ma is él; de ezt bizonnyal csak az intelligencia győzelmének köszönheti.)
Tehát a nevezetes piac izgalmai közepett állunk jelenleg; azaz hogy a század első negyedében, ami ismét csak figurásan értendő; minthogy akkor még sem én (a szerző), sem a teljes című (az olvasó) még sem nem álltunk, sem nem ültünk sehol, levén még akkor nem is születve.
Tehát a gyékénytetejű sátor alatt állva, mint egy trónmennyezet árnyékában, félkezét csípőjére téve, másikban az érettúró-keverő vaslapátot használva meghosszabbított taglejtésnek, tett a fórumhoz Dudásné asszonyom következő tartalmú betanulatlan beszédet:
– Hallják pedig. Ide hallgassanak. Ne legyen Dudásné a nevem, ha nem igaz. Úgy áldjon meg az Isten, mint a suhai malmot* ha egy máknyi makulányit teszek hozzá. A magam két szemével láttam, mikor este, éjfél után két órakor hazamentem, a Dajkosné leányomnál voltam a Cegléd utcában. Minden ember tudja, hogy tegnap körösztölte a kicsijét a nagytiszteletű úr a nagytemplomban. A strázsák is megszólítottak a szegleten, pedig lámpás is volt nálam; hát mikor a kollégium elébe érek, csak zeng ám valami ének onnan felülről. Mi az? mondok. Hát amint feltekintek, ott jár a háztetején valaki. Nem volt rajta se tóga, se a fején a csóka orrú, hanem egy fehér lepedő; fölmászott a kollégium legeslegtetejére, nekivetette a hátát a kis toronynak, akiben a csengettyű van, belekapaszkodott a holdvilágba, s csak úgy lógázta le róla a lábait, aztán elkezdett énekelni, de nem értettem, hogy mit, mert diákul volt. Utoljára bebújt a padláslyukon, aki olyan szűk, hogy nappal egy macska se fér be rajta.
Nagy elátkozás! Hétszer ütött bele egy nyáron a mennykő. (J. M.)
Száz hang kiáltotta a sátorok alul, hogy úgy van: egyik látta, a másik hiteles személytől hallotta, s annálfogva szentül hitte, hogy ő is látta; az egész sátoros arisztokrácia azon a nézeten volt, hogy „ez a lunátikus”. Ellenben a Siserahad, a demokrata sulyomáruló nép zsibajjal fogadta ez előadást, hazugságnak, mesebeszédnek kiáltva ki az egész látományt. Dudásné asszonyom bizonyosan jól felpálinkázott, attul látott ilyen csudát. Csudák pedig egyáltalában nem történnek; de különösen nincs nekik semmi helyük eme tősgyökeres kálvinista városban, ahol még a szenteknek sem szabad csudákat tenni, hát a diákoknak, hogy volna még szabad?
A piac véleménye egészen két táborra volt oszolva. A vásárlók, kik a jobb és baloldalon alkudoztak, kénytelenek voltak színt vallani, ha azt akarták, hogy bőrös pecsenyéhez jussanak, s Dudásné asszonyom el-kikergette az olyan vevőt a sátorából, aki nem hitt a lunátikusban, s nem adott neki túrót, ha még úgy nyögött is érte. Még a világ legflegmatikusabb népét, a kétkerekű talyigást is megmozdította kurta gubájában az általános népmozgalom, hogy a makrapipán keresztül a gyalogjárókkal feleselni kezdjen, élő tanubizonyságául a hold befolyásának a földön lakókra.
Itt csak a csengettyű parancsolhatott csendet. Nem a képviselőházi elnöki csengettyű, mert az itt nincs; hanem a kollégium csengettyűje, mely hirdeti, hogy tizenegy az óra, ki van a classis; most mindjárt nyitják a kollégiumkaput s omlik belőle Góg és Magog megjövendőlt hada, mint a kifüstölt darázsraj s ihol jön egymást püfölve, tépázva, taszigálva, szemközt jövők hasának ütközve, útbaeső kosarakat átugrálva, könyvekkel hajigálózva, csúfolódva, kötekedve, kutyakergetve – a jövendő reménysége.
Ez intermezzo alatt tanácsos a pártoknak abbahagyni a vitát, és kinek-kinek a saját kosarára, döbözére vigyázni; mert ha azt a vásott fickót a pajtása beletaszítja az olvasztott mézbe, azt ugyan nehéz lesz róla lenyalni. Dudásné asszonyom is várhatja a rendes kosztosát, aki sajtos sátora elé érve elővesz egy lyukas krajcárt s azt kérdi, jó-e ez a túró?
– Jó, ha hiszed a lunátikust.
– Hogyne hinném! – Azzal leveszi a sipkáját, s elkezdi imádkozni az asztaláldást.
– Te! Csak nem akarsz itt nálam kóstolásból megebédelni?
– Nem. Majd sorba megyek.
S azzal megebédel, végig kóstolva az egész sajtbazárt, s még a lyukas krajcárt is megmenti.
– De a perecesekhez át ne menj, fiam, mert azok nem hiszik.
– Hiszen, mire odaérek, akkorra már majd én sem hiszem.
Az előrohant könnyű sereg után jönnek az öregebb diákok; ezek már nem szaladnak hebehurgyán, nem is engedné a sarkat verő tóga; de azért helyet követelnek a pallón a szemközt jövőtől, mert a hosszúszárú pipával nem lehet kitérni, s ha négy-öt ember széltében karöltve összefogózik, az el is seper maga előtt még a nagy dobogó hídról is minden keresztény népet.
De ime két tudós férfiú közeledik, akik még csattos cipőben járnak, s háromszegletű kalapot viselnek; a régi jó medesztus idők maradványai: nagytiszteletű tudós Harangi Ézsaiás és szintén azon című Tóbiássy Mózes professzor urak. (Még akkor tanárok nem voltak, csak professzorok.)
Sógorság, atyafiság a feleségeik után; annálfogva egy házban is laknak, s így indikálva van, hogy egy úton járjanak, bár természetükre nézve egymásnak tökéletes ellentétei. Harangi filozófia professzor, még pedig a régi, embertől érthető Kant-féle filozófiáé, kurtanyakú, hevesvérű ember; akármi, csak nem filozófus; Tóbiássy pedig fizika professzor, hosszú szikár alak, a flegma személyesítve, akit semmi kerékkiesés ki nem vesz nyugalmas sodrából. Ki nem állhatják egymást, hanem azért el nem tudnak lenni egymás nélkül, még utazni is együtt járnak, s az egész úton veszekednek: az egyik szangvinice, a másik flegmatice.
Már a kollégium-ajtóban elkezdték a disputát. Harangi professzor úr, ha tűzbe jött, megállítá a pallón kollegáját, annak pedig meg kellett állni, ha nem akart a vízbe menni: levén a palló két oldalán bokáig érő latyak.
– Nem lehet ezzel a perverzus haddal boldogulni! Ha rajtam állna, megtizedeltetném őket, mint a szökevény katonákat! Egész tribust kiírtanék közülük, mint hajdan a Benjaminitákat.
– Mink se voltunk jobbak deákkorunkban.
– Ez lehet antropológiai felfogás, de nem etikai és logikai. Ha most saját magunk kerülnénk, mint diákok, a saját magunk keze alá, mint professzorok keze alá, mink saját magunk, mint professzorok, becsukatnók saját magunkat, mint diákokat, kenyérre, vízre.
– Az fizikai lehetetlenség!
– De logikai lehetőség! Este nyolc órakor minden kapu zárva van, magam megvizsgálom. A vigilátorokat előre sorba csapatom, hogy el ne aludjanak. Mégis minden éjjel tele a város diákkal. Az utcákon végig dalolnak, a lányos házakhoz bekukucskálnak, a lakzikban reggelig táncolnak, isznak, dorbézolnak, a strázsákat megkergetik, a kútágasokat ellopják, a kapukat végig döngetik, sőt még annyira viszik a vakmerőséget, hogy az ablakom alá eljönnek, s ott kiáltják el, hogy „éjfél után óra kettő!” bolondos verseket toldva hozzá. Ezt csak diák teszi, mert mesterlegény, csizmadia, szabó nem tud kádenciákat csinálni.
– A jurátusokat kell megdorgálni, mért nem vizitálják a szobákat pontosabban.
– Hiszen minden este vizitálják; akkor ott van valamennyi, s úgy tesz, mintha alváshoz készülne, s nevének felolvasásakor siet kiáltani a „hic sum”-ot, nehogy úgy járjon, mint a minap humanissime Naszályi, aki aludt már, mikor a vizitátor jött, ki is ezért távollévőnek jegyzé őt fel, mondván: aki aluszik, az nem él; – aki nem él, az nincsen; – aki nincsen, az jelen sincsen. De amint a vizitátor lefeküdt, nosza rajta, felmásznak a kéményen, azon kibújnak a padlás tetejére, ott végig sétálnak a ház gerincén, a tűzfalig, onnan a félbehagyott fal kiálló tégláin lehágnak a szomszéd ház tetejére, – onnan az eperfára s onnan le a földre. Tegnap is láttak egyet, teljes holdvilágnál, amint con amore végig sétált a ház tetején, s még olyan impertinens volt, hogy a „dungót” dalolta. Csak megkaphatnám ezt a virginálót!
– Juridicus felfogása a szomnambulizmusnak.
Micsoda szomnambulizmus? Tán biz álomjáró volt? holdkóros? lunátikus? Hogy valaki éjjel felmásszék a ház tetejére s ott elkezdjen virginálni: az logice lehetetlen.
– De fizice lehetséges.
A két vitatkozó úr oly fennhangon értekezett, hogy a két oldalt székelő közönség figyelmét okvetlenül magára vonta. Jobb és baloldal kezdett buzdító szavakat közbekiáltozni, s mentül jobban belehevültek a tudósok a maguk tézisének két különböző szempontból való illusztrálásába, annál nagyobb kofaközönség csoportosult köröttük, a zsivaj nagyra nőtt: az egyik ad captum megmagyarázta, a másik ad abszurdum dedukálta a lunátikus létezését; a pro és kontra vitatkozás már-már a zendülés mérveit kezdte felölteni, amidőn Tóbiássy professzor úrnak az a jó ötlete támadt, hogy fel kellene ülni egyikére ama népszerű vehikulumoknak, melyek azon időben kiváló közlekedési eszközét képezték a nagy kálvinista Rómának: állván egy szekérből, melynek csak két kereke van; mint a római curriculumnak, azon igen helyes számításból, hogy két kerék nem akad el olyan véglegesen a sárban, mint négy. Az ülésbe tanácsos volt hátulról felkapaszkodni, s aki értette a módját, háttal fordult az ülésben a ló felé, kiszámítván, hogy mikor a jármű hirtelen elakad, vagy önkényt megállíttatik, sokkal kényelmesebb lesz róla előre lebukni, mint hátrafelé. A járműt vezérlő egyéniség, a télen-nyáron elválhatatlan gubával a nyakában, él azzal az elővigyázattal, hogy maga nem ül a kocsijába, hanem a lovára, sajátszerű, utánozhatatlan lötyögtetési modorban lovagolva paripáját, míg a sokkal rosszabbul elhelyezett pasasér két oldalt a szekéroldalba fogózik.
Az indítványt Harangi professzor úr részéről is helyeslőleg fogadtatott, s már-már utánzandó vala kollegája példáját, ki a talyiga ülésébe eleve felkapaszkodott, amidőn a sajtok nagyasszonya pártszenvedélyből arra vetemedék, hogy lekiáltson erős várából az egy ló urának:
– János bátya! Fel ne vegye kend azt a másikat a szekérre; mert az nem hiszi a lunátikust!
– Nem hiszi-e? – mondá hátrafordítva fejét az igazhivő férfiú, végig célozva a hitetlenen a szeme elé tartott pipa kupakján keresztül. – No akkor hát csak jöjjön gyalog. Gyüh te fakó.
Azzal belevágott az ostorral a lóba, meg a vendégbe egyet hátra, másikat előre, s meglódult a sár közepébe, s otthagyta a hitetlenek prófétáját, akinek e megszégyenítés miatt csak annál nagyobb lett azután a haragja a lunátikus ellen.
