XV. A vadász a veremben
XV. A vadász a veremben
Boltay és Teréz egy szóval sem mondtak ellent Fanny határozatának, nem szóltak soha a férjhezmenetel felől, hanem az idő alatt, mint szokás, a kiházasítási cikkek után kezdtek látni, miknél ugyan mind fényesebbeket fog vehetni, ha majd a főúr neje lesz, de legalább elteheti emlékül, s előveheti, ha néha-néha a nagyvilág zajából a polgári csendélet szerény örömeire visszagondol.
Fanny férjhez készülése azonban oly titokban volt még tartva, hogy senki nem tudhatott az érdekelteken kívül felőle semmit, azoknak pedig természetökben feküdt nem dicsekedni és nem panaszkodni vele.
Különös történet adta elő az idő alatt magát.
Egy napon, midőn Boltay mester éppen otthon volt gyári házában, berohan hozzá egy szennyesen, csaknem rongyosan öltözött asszonyszemély, kiben Boltay mester alig bírt valami ismeretes arcot kitalálni. De nem is volt arra szükség, mert a szomorú alak sietett megmondani, hogy kicsoda, és azután iparkodott, hogy Boltay mester szóhoz ne juthasson, amíg ő ki nem beszélte magát.
– Én vagyok az a szerencsétlen Mayerné – Fannynak az anyja! – zokogá megkeseredett szívvel az asszonyság, s odaveté magát Boltay úr lábaihoz, elébb a kezeit, azután a térdeit, utoljára a csizmáit csókolva össze, és hullatva tenger mennyiségű könnyeket. Boltay, ki nem volt szokva ilyen tragédiákhoz, csak állt ott, mintha leszegezték volna, és sem azt nem mondta neki, hogy keljen fel, sem azt nem kérdezte, hogy mi baja.
– Óh, uram, óh, én kedves uram, maga derék, maga mindenekfelett becsületes, nagylelkű Boltay úr, engedje, hogy lábai porát csókolhassam, hogy még a másvilágon is érte könyöröghessek. Maga a minden igazak őriző angyala, védelmezője az ártatlanoknak, hogy isten éltesse sokáig, és jutalmazza meg minden égi-földi jóval! Látott-e ilyen esetet, mint ez az enyim, hallott-e ilyet valaha ember? Nem. A szívem megreped, ha el kell mondanom; de mégis elmondom. Meg kell tudni a világnak, de leginkább meg kell tudni Boltay úrnak, hogy milyen szerencsétlen anya vagyok én. Óh, óh, Boltay úr, maga sem képzelheti azt, milyen iszonyatos egy anyának a kínszenvedése, akinek rossz leányai vannak, és az enyimek rosszak, nagyon rosszak, de úgy kell nekem, magam vagyok az oka, minek neveltem őket kényök szerint; ütni, verni, robotoltatni kellett volna őket, akkor majd megbecsültek volna, akkor majd nem hoztak volna gyalázatot szegény megőszült fejemre. Óh, hogy ilyen napokat kellett megérnem! Én Istenem, én Istenem! Mire hagytál meg engemet! Szegény lelkem uram jókor elköltözött e gyalázat elől a világból, nem bírta meg azt, beleugrott a Dunába; bár én is utánaugrottam volna akkor! De látja, uram, az anya szíve csak mindig érez, még ha rosszak is a gyermekei, csak szereti őket, csak azt hiszi, hogy majd megjavulnak; óh, bár vakultam és süketültem volna meg azóta! Négy álló esztendeig tűrtem azt a szégyent, az isten csudája, hogy még egy szál hajam van, hogy mind el nem ment bele. De ami sok, végtére csakugyan mégis sok. Ha én el akarnám azt az iszonyatot mondani, ami az én házamban naponta történt, így állnának az ég felé Boltay úr hajai. Végtére tegnap volt a napja, hogy megsokalltam a hosszú tűrést, és kifakadtam, és kiadtam, ami lelkemen volt. „Hát már ez így fog menni mindig? Hát ti már azt sem kérditek, mi illik, mi nem illik? Hát ti már sohasem fogjátok magatokat becsületesen viselni, hát már énnekem sohasem lehet az utcára kimennem, hogy a szemem ki ne égjen, ha becsületes emberrel találkozom?” Hát, uram, e szavakra, mint a megtestesült hárpiák, úgy támadtak rám egyszerre: „Mit leckéz minket az anyánk, mi köze ahhoz, amit mi csinálunk? Nem mi tartjuk-e úri módon? Azt a ruhát is én vettem, ami most rajta van. Azt a fejkötőt is tőlem kapta, az egész házban egy szalmaszéke nincs, ami a saját keresménye volna, mindent mi vettünk!” Én csak elszörnyedtem, uram. Hát így kell tinektek bánnotok anyátokkal, ez-e az én keserves fáradságaimnak a jutalma? (Itt a fuldoklásig vitte a zokogást a beszélő, de azért csak folytatta az előadást.) Ezt érdemlettem én annyi keserves álmatlan éjszakáért, miket betegágyaitoknál eltöltöttem, hogy a magam szájától elvontam a falatot, csak hogy tinektek legyen, hogy magam cudarkodtam, piszokban, rongyban jártam, csak hogy titeket felcifrázhassalak, hogy cselédet nem tartottam, magam voltam a szolgáló, csak hogy ti kisasszonyok lehessetek! Ilyeneket kell énnekem ezért hallanom, semmirevaló teremtések! Ekkor, uram, ahelyett, hogy meghunyászkodnék, nekem áll az a legnagyobbik, s nagy pikantul még azt mondja, hogy ha nem tetszik velök együtt laknom, és magamat általok tartatnom, hát elég nagy Pozsony városa, vegyem elő a kapitálisaimat, fogadjak magamnak külön szállást, válasszam külön a bútoraimat, vitessem el a gardróbomat, és éljek nálok nélkül olyan tisztességesen, ahogy nekem tetszik. „No, várjatok, gonosz leányok, azért se higgyétek, hogy engemet megcsúfoltatok” – mondám, és levetém a ruhákat, amiket ők vettek nekem, előkerestem azokat, amiket lelkem uram idejében viseltem, mikor a konyhán magam főztem, hogy legyen ezeknek a culáknak mit enni; azokat vettem fel, s úgy szaladtam ki az utcára. Magam sem tudtam, mit csinálok. A Dunának megyek, ez volt a legelső gondolatom. Hanem mire odaértem, mintha valami angyal súgta volna a fülembe: „Hiszen van még teneked egy leányod, akit emberséges emberek becsületben, virtusokban neveltek fel, eredj oda! Azok az emberséges emberek téged sem fognak eltaszítani, valahol valamelyik szegletében a háznak adnak helyet, ahol élhess meghúzódva, amíg Istennek úgy tetszik, és meghalhatsz, ha megeléglette szenvedéseidet a mennyei felség.” Ezzel jöttem ide, uram. Így vagyok, ahogyan lát. Semmim sincsen az ég alatt, még ma nem ettem egy falatot, s ha az úr kitilt a házból, ha a leányom nem akar látni, az utcán kell meghalnom éhen, mert inkább elveszek, mint egy falatot elfogadjak többet a gyalázatos, a háladatlan gyermekektől; koldulni pedig nem tudok, én csak azt tudom, hogy elébb-utóbb úgyis utána megyek lelkem szegény jó uramnak, akit ezek a rossz gyermekek vittek a sírba, a Dunába.
Boltay mester fejében a sok mindenféle közül az ragadt meg legerősebben, hogy a jámbor asszonyság még ma nem evett, minélfogva nagy keresztyéni kötelességet vélt az által elkövetni, hogy a faliszekrényből egy tányér boszorkánypogácsát* s egy pohár bort állíta elé az asztalra, és kényszeríté, hogy egyék, s ami legelső, mentse meg magát az éhenhalástól.
Így hívják Duna mentén a töpörtős pogácsát.
– Óh, uram, ezer köszönet, hiszen bizony egy cseppet sem vagyok én éhes, inkább el vagyok keseredve, annyit eszem én különben is, mint a madár, csak annyit tesz az én evésem az asztalnál, mintha ott sem volnék. Többet érne énnekem a világ minden jóságainál az, ha én valaha az én lelkem Fanny lányomnak egy jó szavát hallhatnám. Nem lehet az, ugyebár? Nem nézhet ő az anyjára, szégyenli magát, ha látja. Talán rám sem ismerne már? Ilyen nyomorúságban… ilyen rongyosan, piszkosan, … így megvénülve, … legalább csak én láthatnám őt még egyszer – nem kívánom én, hogy vele beszélhessek, csak hogy valahol, ablakon keresztül, elbújva láthassam őt előttem elmenni, hallhassam, mikor mással beszél. Nekem nincs több kívánságom.
Boltay mester egészen elérzékenyült e szavakra, eszébe jutott, hogy valami német tragédiában látott már hasonló jelenetet, milyen jól játszott benne az a Wildner, akkor is úgy megríkatta az eset.
– No, no, asszonyom. Ne legyen olyan elkeseredett – biztatá a siránkozó anyát –, amit ön kíván, az minden kétség nélkül meg fog történni. Ön meg fogja látni leányát, beszélni fog vele. Ott fog lakni ön is. Szépen ellesznek együtt, és nem lesz semmi baj.
– Óh, uram, ön úgy beszél, mint egy mennyből leszállt angyal. De a leányom, óh, a leányom nem fog engemet szerethetni többé. Ő utálni fog engem.
– Efelől legyen ön megnyugtatva, asszonyom. Önt sohasem rágalmazta leánya előtt senki, s Fanny sokkal jobb lelkű, minthogy anyját a nyomorúságban meg ne ismerné. El fogom önt hozzá vinni, mert falura küldtem, hogy holmi incselkedésektől megszabadítsam. Ott lakik atyja testvérével együtt. Az ugyan kissé szigorú személy, de majd kibékítem én őt magával.
– Óh, uram, nem várom én, hogy engem Teréz magához emeljen, elleszek én mellette mint szolgáló, mint konyhacseléd, csak hogy leányom, egyetlenegy leányom körül lehessek.
– Ugyan, asszonyom, mit beszél összevissza! – pattant fel jámbor nehezteléssel Boltay. – Van énnekem cselédem elég, csak nem fogom gyámleányom anyját munkára fogni! Ön egy óra múlva velem jön falura, a többit azután bízza énrám.
Mayerné még egyszer újólag meg akarta ragadni Boltay csizmáit, de az emberséges ember elszaladt az érzékeny jelenés elől, s ott hagyta a szobában a tisztes asszonyságot, megígérve neki, hogy egy óra múlva visszakerül, addig talál ott az ablak hídján mindenféle jámbor könyveket, nézegessen belőlök.
Ezt az egyórai távollétet arra használta Boltay mester, hogy elment egy ruhaáruló boltba, s összevásárlott mindenféle kész öltözetet Mayerné számára, mert átallta őt azon kétségbeesett külsővel leánya elé vinni, hogy azt meg ne szomorítsa, s egy egész teljes öltözettel tért vissza a házba, mellyel Mayernénak minden nemes vonakodás dacára át kellett cserélni nagy hatású rongyait.
Hogy Boltay mesternek az ilynemű vásárlásoknál nem volt oly tisztult ízlése, mint megboldogult hazánkfiának, P. H. Lázárnak, kire a legelegánsabb delnő rábízhatta a piperevásárt, az nagyon valószínű; ő bizony csak azt tartá szemei előtt, hogy minden jó bő és meleg legyen, s hogy melyik esztendőrül való divatú valami, az iránt nemigen kérdezősködött; úgyhogy amint Mayerné teljesen fölequipírozva magát, a tükörbe tekintett, egyedül levén a szobában, meg nem állhatta, hogy nagy keserűsége engedvén, el ne nevesse magát saját figurája felett! – Hogy fognak majd a leányok odahaza és a galant ifjú urak nevetni, ha őt ilyen staffage-zsal meglátják!
Mit?
Igen, igen, a leányok és a galant ifjú urak odahaza.
Mert ahhoz, hogy az imént eljátszott tragédiát valónak tartsa valaki, éppen olyan erős hitének kellene lenni, minővel Boltay mester van megáldva. Nem igaz abból az egész monológból egy betű sem. Mayerné nem veszett össze a leányaival, azok sem kergették őt el maguktól, nem is volt neki szükség a Dunába ugrani, hanem így áll a dolog:
Abellino (ismét ő) az utóbbi idők kudarcai által a dühig fokozott szenvedéllyel veté magát sikerületlen terve után. – Éppen most kérte ki Mr Griffard-tól az utolsó százezer pengőt a második millióból. Abellino mellett szüntelen volt egy kéme a cselédségből az eszélyes bankárnak, ki rögtön sietett azt levél által tudósítani Párizsból a legelső kárpátfalvi eseményekről, mik János úr neve éjszakáján történtek. Mr Griffard, megtudva, hogy János úr haldoklik, százezer helyett kétszázezret küldött Abellinónak, ami a visszafizetésben természetesen kétannyit teende. Az egész mintha tévedésből történt volna. Négy nap múlva természetesen megérté a másik levélből, hogy a nagybátya élve maradt, de már akkor a pénz útban volt, s éppen jókor érkezék Abellinónak vigasztalásul.
Százezer forinttal több pénze volt, mint amennyire számított. Ilyenkor az ember elbízott szokott lenni. – Ennyi éppen elég lesz a sikerre.
Ő maga csinálá ki a tervet, miszerint Mayerné (az anya!) ravaszul férkőzzék a Boltay család körébe, utolsó leányához, és – tudja a többit.
Hatvanezer pengőben alkudtak meg, ha a terv sikerül.
Lehetséges ez?
Ne mondjátok, hogy szörnyetegeket festek. Ez az élet.
Mayerné elgondolta, hogy hatvanezer pengő szép pénz, abból ő magának a takarékpénztárba tesz harmincezret, a másik harmincezret pedig Fanny számára teszi le, s mindketten biztosítva vannak holtig a szükséget látás ellen; s mit kell érte eladni? Úgyszólván semmit, olyan chimérát, aminek addig semmi értéke sincs, míg valaki megtartja – csak akkor van, ha eladja: – az erényt. És a hatvanezer forinttal jól meg van fizetve. Ő úgyszólván jóltevője lesz ezáltal leányának.
Tehát mégis – az a bűnös, aki vesz.
Mert ha nem volnának rabszolgatartók, nem volnának rabszolga-kereskedők.
Egy óra múlva előállt a szekér. Boltay mester kérte a mélyen megszomorodott Mayernét, hogy szíveskedjék felülni, és ne mutassa a kocsis előtt, hogy sír, mely kívánatnak eleget tenni nagy megerőtetésébe került a jó asszonyságnak.
Boltay mester azonban nem ült mellé, hanem kiült a kocsishoz. Azzal menté magát, hogy ő mindig ott szokott ülni, mert fél, hogy a kocsis elalszik, a lovak elragadják a szekeret s több efféle; pedig voltaképpen úgy állt a dolog, hogy bármily nagy mértékben tisztelte, becsülte légyen a magát megjavított asszonyságot, de csak mégis szégyellt mellette ülni egész Pozsony városa láttára.
Vevé is a gyeplűt és ostort a kocsis kezéből, s úgy elhajtott a városból, mintha valami nagy halálos veszedelem forogna kérdésben, amiért sietnie kell.
Midőn a falu végére értek, leszállt a szekérről, s lesütött szemekkel elmondá nagy akadozva Mayernénak, hogy neki itt egy kis dolga, azazhogy beszéde van a zsidóval, akará mondani a göröggel, csak tessék azért a házához hajtatni, azért ő hamarább hazakerül a kertek alatt, s mire a szekér odaér, ő is otthon lesz.
Alig bírta ez együgyű hazudságot elmondani a derék ember, talán most hazudott először életében, arra is a végső szükség kényszeríté; ő bizony a kertek alatt elébb otthon akart lenni, mint a szekér megérkezik, s előre értesíteni fogja Terézt és Fannyt Mayerné jöveteléről s megkérni őket szépen, hogy, amennyire lehet, bánjanak vele nyájasan, és ne mutassanak valami rémületes meglepetést, ha meglátják. Egyúttal elmondá nekik az okokat is, melyek Mayernét e futásra kényszeríték, s mindezt oly rövidséggel véghez is vivé, hogy mire a kocsizörgés az utca végén hallatszott, már ő kint állt a kapuban vendégét elfogadandó, s fölösleges buzgalommal kiabált a kocsisra:
– Erre hajts, ne menj neki a sárnak, jól kitérj a kapunak!
A két hölgy künn állt a folyosón. Fanny éppen akkor jövén a kertből, előre leoldá nagy szalmakalapját, mely akadályozandott az anyjávali ölelkezésben; Teréz is letevé kezéből azt a perpetuum mobilét, amit az asszonyok kötésnek neveznek, nehogy a tűkkel ki találja szúrni testvérje özvegyének a szemét.
Mayerné asszonyság, meglátva leányát, le sem akart szállni, hanem csak úgy leesni a szekérből, amit azonban sem a kocsis, sem Boltay mester egyáltaljában meg nem engedtek neki, hanem levették szépen, s úgy tették le a földre; azt azonban semmiképpen meg nem gátolhatták, hogy a jeles asszonyság valamennyi cselédek, aratók előtt el ne játssza a csodát, amit leánya számára tartott fenn. Ott előttök térdre esett, úgy csúszott a két nő lábaihoz, akik azáltal annyira meg voltak lepetve, hogy egyiknek sem jutott eszébe őt felemelni. – Végre is Boltay mester szedte fel a földről, kit nagyon bosszantani látszék, hogy az udvari szájtátók láttára megy véghez ez a szcéna.
– Ugyan, Mayerné asszonyom, ne térdepeljen! Magyar ember sohasem szokott térdepelni, magyar ember nem térdepel senki előtt, még ha koldus is, még ha bűnös is, még ha megölik, sem térdel.
A jó kézműves még a nemzeti büszkeséget is segélyül hívta, hogy Mayernét egyenesen állásra bírja, de mind nem használt az semmit, amint leányához ért, ott ismét térdre rogyott, Fanny pici lábacskáit iparkodván meglelni, hogy azokat megcsókolja. Fanny ezen csakugyan megijedt, mert korán reggeltől kerti munkával levén elfoglalva, arra sem ért rá, hogy parányi lábacskáira egyebet is húzzon a kis házi papucsoknál, s azon veszedelemben forgott, hogy Mayerné törekvései napvilágra hozzák, miszerint – nem húzott harisnyát. E gondolattól egészen elrémülve, elpirulva, hirtelen lehajolt Mayernéhoz, s mielőtt a botrány megtörténhetett volna, felemelte őt magához, melyet a kegyes anya ölelésnek véve, odaborult leánya keblére, sírt, fuldoklott, átölelte, és csókolta, ahol érte. Fanny csak állta, csak tartotta, anélkül, hogy ölelést, zokogást vagy csókot vissza tudna adni.
Az különös, az ember úgy van néha, hogy semmit sem tud érezni; az egyik könnyekbe olvad fel a találkozásnál, a másik hideg, mint a fagy.
Végre sikerült az egész család egyesült törekvéseinek Mayernét a pitvarból a szobába betuszkolni, ott leültetni, s megfoghatóvá tenni előtte, hogy itt fog a szobában lakni; erőnek erejével ki akart menni. Elébb a padláson akart hálni, azután a konyhában a cselédek között, végtére azon könyörgött, hogy ha már szobában lakásra érdemesítik, csak egy akkorka kis szobácskát rendeljenek számára, ahol kezét-lábát összehúzva elférhet, ne nagyobbat, mint egy pincegége, csak hogy a leányát láthassa onnan. – Szerencsétlenségére Boltay mester házában minden szoba akkora volt, mint egy granárium.
Boltay mester odakinn, falusi házában s maga fajtájú emberek iránt nagyon vendégszerető ember volt; ha már egyszer valakit házába befogadott, azt akarta, hogy az jól is mulassa ott magát. Ő ugyan nem volt az az ember, aki valakit el tudott volna mulattatni, hanem bírt egy jó tulajdonsággal: ha valakinek szenvedélye volt beszélni, ő elhallgatta éjfélig. Eszerint Mayerné benne emberére talált; Boltay mester csak arra kért engedelmet, hogy pipára gyújthasson, s azután engedé magának a beszédhez jött Mayerné által elmondatni azt a hosszú históriát, ami az ő életének története, s melynek előadásában célszerűen vegyítvén a valót a költészettel, néha annyira belebonyolódott a jó asszonyság, hogy önmagával lőn kénytelen disputálni, vagy egészen újra kezdte a felvett szöveget, ami Boltay mestert csendes szemlélődéseiben éppen nem háborította.
Fanny és Teréz ezalatt a Mayerné lakául szánt szobát siettek rendbe hozni. A jó asszonyság csak azon könyörgött, hogy olyan szobába tegyék, ahol kedves leánya szavát hallhatja, vagy mikor dalol; sőt arra is vállalkozott, hogy egy tolóágyban azon ágy alatt aludjék, melyben leánya alszik, mely kívánatát megközelítőleg Teréz egy benyílót rendezett el számára, mely Fanny zongoraszobájával szomszédos; elébb ugyan saját szobáját akarta neki átengedni, mely leánya hálószobájába nyílt, de Fanny esengve kérte, hogy maradjon ő ott továbbra is.
– Lássa, Teréz, én nem tehetek róla; örülnöm kellene, hogy anyámat látom, sírnom, hogy ilyen szomorú állapotba jutott, és nem tudok sem sírni, sem örülni, igen rossz szívemnek kell lenni. Én is szégyenlem, rosszul esik, hogy érzéketlen vagyok.
Teréz tudott volna mit felelni, meg tudta volna magyarázni az érzést, sőt a magáét elmondva, azt még ki is tudta volna egészíteni, de még most jónak látta hallgatni és vigyázni. Gyanította, sejtette ő, mi lappang ez álarc alatt, de időt akart neki engedni, hogy azt levethesse, alkalmat engedni, hogy csigaházából kiöltse szarvait, úgy tenni, mintha nem is ügyelne rá, mintha minden szavát elhinné, és amellett, mint az árnyék, úgy követni minden lépését.
Mikor készen voltak a szobarendezéssel, Teréz bizalmasan fogá meg Fanny két kezét, s nyájasan tekintve szemébe, monda:
– Fanny, légy anyád iránt előzékeny, szelíd, nyájas! Ne kerüld, sőt iparkodjál kívánatait teljesítni. Úgy látszik, hogy téged nagyon szeret. Ezt nem volna ok miért tagadni. Szeresd te is. De egyre kérlek: ne szólj előtte semmit leendő férjhezmeneteledről. Tarts titkot egy ideig – az én kedvemért!
Fanny megfogadá, hogy eltitkolja azt. Azt hivé, hogy érti Teréz célzatát. Ő ilyen magyarázatot adott anyja megjelenésének:
„Anyám kétségkívül régóta restelli testvéreim életmódját, s csak az alkalmat leste, hogy tőlök megszabadulhasson. Most megtudta valahonnan, hogy én gazdag férjet kapok, s azért csatlakozik hozzám, tudva, hogy én majd magammal viszem. Önzés. Nemigen alkalmas arra, hogy a gyermeki szeretetet újra felköltse.”
Hátha még azt sejtette volna, amit Teréz!
Azonban nyájasan kellett anyjával bánnia, nehogy azt hihesse, miszerint Teréz őt elidegenítni iparkodott tőle, amit az valóban nem is tett soha. Igaz ugyan, hogy esztendőszámra sem igen szokott előfordulni közöttük Mayerné neve, tehát alkalom sem volt arra, hogy róla leánya előtt rosszat beszéljenek.
A kirendelt napon elküldé Boltayhoz Palkót az öreg Kárpáthy (ámbár ezentúl nemigen szabad már őt öregnek neveznünk, egy házasulandó vőlegényt), s nagy örvendezésére hallá a választ, miszerint jöjjön gyűrűjeért maga.
Repült! Nem, ez sok lett volna tőle. De sietett, ahogy lábai engedék; akik az utcán találkoztak vele, el nem tudták gondolni, mi érte, mert arcán meglátszott, hogy valaminek nagyon örül. Ha szegény ember törné magát így az utcán, könnyen rá lehetne fogni, hogy lutriba tett, és quinternót csinált, de mit nyerhetett ez a nábob, aki egész Pozsony városát, úgy ahogy áll, minden benne levőkkel együtt, megvehetné; minek örül ez?
Boltay mesterhez érve, annak meg kellett engedni, hogy őt összevissza ölelje. Rögtön, azonnal akart menni a menyasszonyért. Azon gondolat, hogy a tündér szépségű leány kész hozzá nőül menni, valóban szerelmessé tette őt bele; kénytelen volt Boltay mester figyelmeztetni rá, hogy az összekelésnek még néminemű előkészülési és törvény szabta szertartásai is vannak, amikről hogy a főúr mint törvényhozó tag elfeledkezett, világosan mutatja, mennyire el kellett neki a házasság eszméje által ragadtatva lenni, és viszont, hogy Boltay mesternek ugyanazok eszébe jutottak, bizonyítja azt, hogy az ő elragadtatása e tárgyban sokkal csekélyebb.
Csupán arra kérte tehát Kárpáthy leendő nászurát (ki nálánál, mellesleg mondva, jó húsz évvel fiatalabb lehetett), hogy addig is tartsák titokban az egészet, amire neki sajátságos okai vannak.
Boltay megígérte, s csak a főúr búcsúvétele után kezdett eszmélkedni felőle, miszerint Teréz és Fanny hasonló titoktartásra szólíták fel, s ez összevetést közölte Terézzel.
E körülmény is erősíté Teréz gyanúját. Ha mind a két félnek érdekében áll, hogy a házasság az esküvő napjáig titokban maradjon, úgy nem tudhat afelől semmit Mayerné – tehát más oka volt idejönni. Mert valami okának kellett lenni, az bizonyos.
Az előkészületek a házon kívül folytak, különben is az egész család nagyon ritkán jött úgy össze, hogy mindnyájan együtt lettek, s egymás titkait kémlelhették volna.
Igen természetes helyzet az, miszerint Teréz és Fanny között is nagyon észrevehető volt az eltávozás. Teréz nem feledheté, hogy Fanny már egy milliomos arája, kinek szerencséjén nem tud örülni; Fanny pedig önmaga előtt szégyenlé bizalmasan közelíteni nagynénjéhez vagy gyámjához. Mit gondolnának azok? Azt hinnék, hogy mindazt csak tettetésből cselekszi; hisz aki az oltár előtt azt mondhatja valakinek: „Én szeretlek”, akit nem szeret, mit ér annak a hízelgése mások iránt is? Hazugság, tettetés.
Emiatt oly hideg lehangoltság ült a társalgáson, valami egymástól való tartózkodás, hogy néha az egész ebéd felett senki sem szólt egy szót is, mintha megnémultak volna.
Aki ezt a lehangoltságot legélesebb figyelmére méltatá, az bizonyosan Mayerné volt. A leány nem boldog. Ezt gondolá. A leányt nagyon szigorúan tartják. Teréz hideg hozzá és bizalmatlan. A leány unatkozik és szerencsétlennek érzi magát ebben a nyakig érő falusi boldogságban. Egész nap nem lát magához illő ifjút, pedig a szív vágyai ilyenkor legerősebbek. Hm. Lesz ebből valami.
Emellett Mayerné folyvást oly alázatosan viselte magát, hogy minden lépten-nyomon utána kellett járni, mit csinál. Majd azon kapták rajta, hogy kiült a cselédek közé tollat fosztani, majd mikor megtudta, hogy szapulnak, korán reggel kiszökött, és segített szappanyozni; kisöpörte a szobákat, mire észrevették; minden ebéd idején erővel kellett az asztalhoz hurcolni, erővel rakni a tányérjára az ételt, mert nem akart sem enni, sem inni, s a harmadik tál után mindig felkelt, mintha a negyedik tálból már őt nem illetné semmi.
Ez együgyű fogásokkal elérte azt, hogy Fanny számtalanszor járt utána, bevitte magához, beszélgetett vele, zongorázott neki – szánta.
Hinni kezdé, hogy a szegény asszony csakugyan kedvét akarja neki keresni. Önzés ugyan, de szánalomra méltó önzés. Ha leánya csak felpillantott, már kérdezé, mit parancsol; ha kellett neki valami, szaladt érte; ha a cseléd elkésett valamivel, ő sietett azt felkeresni, olykor lopva megcsókolta a ruhája szegélyét, elkérte imakönyvét, s midőn visszaadta neki, Fanny a szülőknek gyermekeikért való imádságukat tartalmazó lapot találta behajtva és benedvesítve. Azok bizonyosan könnycseppek akartak lenni.
Olykor nagyokat sóhajtott Fanny hallatára, s ha ez kérdezé, hogy mért sóhajt, azt felelte, hogy van őneki arra oka elég.
Egy napon Teréz berándult Pozsonyba a menyasszonyruhák után nézendő, s minthogy azok nem voltak készen, éjszakára is benn maradt, maga helyett ezalatt Boltayt küldve ki házőrzőnek.
Fanny ez ideig még sohasem hált egyedül szobájában, nagynénje még mindig ott aludt a benyílóban, s a két szoba ajtaját nyitva hagyták, s nagy zivataros éjszakákon, mikor az eső veri az ablaktáblát, a szél rugdalja az ajtókat, a kutyák ugatnak a folyosó alatt– olyan jólesett arra gondolni, hogy hozzá közel egy éber lélek pihen, ki Isten után legfigyelmesebb szemmel tekint reá.
Ez az éjszaka éppen ily viharos volt, úgy szakadt az eső, úgy zúgott a szél a fák között, ugattak az ebek, s futottak, mintha valakit kergetnének, a szél rázta az ajtókat, mintha valaki nyitogatná kívül. Fanny behívta magához az anyját, hogy háljon ott az éjjel.
Valamivel figyelmesebb szemlélő, mint ő, észrevette volna azt a veszedelmes örömöt, azt a kapóra jött alkalom fölötti meglepetést, mely e pillanatban Mayerné arcára szökött. A másik pillanatban már el volt az fedve, elsimítva. A jó anya örült, hogy gyermekével egy levegőt szíhat.
Hölgyek hölgyek előtt nemigen szoktak óvatosak lenni, midőn éjszakai toalettjöket végzik. Fanny egész gyermeki gondatlansággal rakta le mindazon öltönyeit anyja jelenlétében, miket lefekvéskor nélkülözni szokás, nem gondolva vele, hogy szűz szépségének szoborszerű idomait elárulja az utolsó patyolat öltöny. Ki látja azt? Nő – egy nő, ki neki édesanyja. Mit rejtené magát, mit óvakodnék ez előtt? Tulajdonképpen nem is gondolt semmire, egész elmélázva ült ágya szélére, s fésűjét kivonva hajából lebocsátá a hosszú tömött kettős tekercset, mely fekete volt, mint a bársony, és fényes, mint az acél, s kibontva annak többszörös fonadékát, éjszakára hármas ágra kezdé azt újra fonni; a kibontott gyönyörű haj, mint egy varázsfátyol ömlött végig szép fehér alakján, természetes göndörödéssel kígyózva le egész térdeig.
Mayerné nézte, sokáig nézte a leányt. Szemeit le nem vette róla. Már az ágyban feküdt, ott is felemelkedék, hogy tovább láthassa, mint fonja nagy gondatlanul azt a hosszú selyemhajat, még csak a tükörbe sem néz, hogy bámulná, csodálná magát; sőt amint a gömbölyű tükör előtte áll, s egyszerre véletlenül belepillant, elfordítja azt magától, hogy ne lássa magát abban ily pongyolán, s keblén szűkebbre hurkolja az ingfodor szalagát.
Mayerné egyre nézte a leányt. Bámulni, gyönyörködni látszék benne. Minden mozdulatánál új szépségben tűntek elő szűz termetének idomai. Ah, ez valóban a legműértőbb szemek becsülése után sincs drágán eladva hatvanezer forintért…
– Ah, minő szép vagy te, Fáni! – suttogá végre önkénytelen hízelgéssel.
Fanny hirtelen felrezzen. Ijedten tekinte szét, mintha először nem tudná, honnan jött e szó. Szemei Mayerné szemeivel találkoztak, azután hirtelen felugrott az ágyába, félig befonva hagyta haját, magára rántá fehér takaróját, s elfútta a gyertyát maga előtt, és behunyta szemeit.
És csak azután lassan merte azokat ismét felnyitni, mintha attól tartana, hogy azok a vizsgáló szemek a sötéten keresztül is ránéznek, s még most is hallani vélte: „Milyen szép vagy te, Fáni!” … Ez a kerítőné suttogása volt.
Fanny reszketve várta, fog-e még valamit szólani ez asszony.
Óh, igen…
Éjszaka, sötétben, mikor a gyertyát eloltják, az öreg asszonyságok akkor legerősebbek a beszélgetésben, kivált ha akadnak valakire, aki hamar el nem alszik, aki türelmesen hallgatja, amit beszélnek, s legfeljebb csodálkozó, szörnyűködő, helybenhagyó s más efféle buzdító interjekciókkal mozdítja előre svádájukat. Ilyenkor van a legalkalmasabb idő elmondani tíz, húsz év, ötven év alatt történt dolgokat, elkezdeni születésen, keresztelésen, keresztülmenni férjhezmenésen, halálozáson, míg végre egyik vagy másik fél horkolása véget nem vet a diskurzusnak.
Mayernénak is sok mondanivalója lehetett a leányához, és soha jobb alkalma nem volt rá, mint ilyenkor, mindkettő ágyban fekve; senki, semmi nem zavarhatja a beszédet, nem lehet előle elmenni semmi ürügy alatt, a tárgyat százszor lehet változtatni, s a sötétben semmi módon nem vehetni észre, ha az ember elpirul.
– Óh, óh, lelkem jó leányom, édes szép leányom, te – így kezdé a beszédet Mayerné –, de nem hittem volna soha, hogy még olyan boldog lehessek valaha, hogy teveled egy szobában aludjam. De sokszor elmondtam magamban, bár ne lett volna több leányom, mint te, vagy bár vette volna el az Isten amazokat tőlem, hogy csak te maradtál volna, akkor tudom, nem jutottam volna ilyen sorsra. Milyen sors, milyen sors! Négy esztelen leány, egyik bolondabb, mint a másik, mert ha bolondok nem volnának, nem úgy kellett volna magukat viselniök, mint ahogy ők viselték. Mindeniknek volt tisztességes viszonya, ami mellett meglehetett volna, de nem becsülte meg, mindegyik az egész világé akart lenni. Majd úgy veszik hasznát!
… Ez volt az első roham. Lepiszkolni egy dísztelen életmód alsóbb fokát, hogy a kevésbé alacsony némi tetsző színben tűnhessék fel. Megszólni azokat, kik világ leányaivá lettek, mért nem voltak elég okosak maguknak tisztességes viszonyt biztosítani.
Tisztességes viszonynak nevezik a finom társaságok nyelvén azt, mikor egy hölgynek van egy bevallott szeretője és több nincs, s ez aztán életszükségeiről illően gondoskodik.
Fanny egy szót sem válaszolt. Mayerné abbanhagyta e rohamot, egyet ásított, azután kezdett más beszédet.
– Te ugyan boldog vagy ennél a háznál. Látom, hogy mindenki szeret, egy kicsit szigorúak ugyan, de jó, becsületes emberek. Milyen ezer szerencse rád nézve, hogy ide kerültél; mindened van, amit csak megkívánsz. Itt már csak nyugodtan ellehetsz, amíg az öreg Boltay él; bár az isten éltesse sokáig, pedig attul félek, hogy egyszer hirtelen fog meghalni, mert nagyon sűrű a vére, az apja is gutaütésben halt meg, meg a két testvére, éppen az ő korában. Ámbár még akkor is tudom, hogy nem hagyna ő tégedet nyomorúságban, gondoskodnék rólad, ha nem volna neki egy unokaöccse, aki prókátor, arra akar hagyni mindent. Természetes is, az a család büszkesége. Hiába, a vér csak a vérhez szít, ki-ki azt pártolja, ami a magáé.
Ez volt a második roham. Döbbenjen meg a leány arra a gondolatra, hogy mi lesz belőle, ha Boltay meghal. Addig, míg Boltay él, tán kárba vész drága ifjúsága, s akkor késő lesz azután sóhajtozni, hogy mennyivel jobb lett volna azt – eladni!
Az volt a borzasztó, hogy Fanny mind értette, tudta, az anyja miért beszél, hová céloz, mit kísértget, mit tapogat. A sötétségen keresztül vélte látni ravasz arcát és ez arcon keresztül ravasz lelkét, s szemeit lehunyta, és füleit eltakarta, hogy ne lásson, hogy ne halljon.
Mégis látott, mégis hallott.
– Hja – jah! – sóhajta fel Mayerné mintegy hangolásul, hogy ismét beszélni fog.
– Alszol már, Fáni?
– Nem – rebegé a leány. Nem bírt annyi ravaszsággal, hogy felelet nélkül hagyta volna e kérdést; akkor tán azt hitte volna Mayerné, hogy elaludt, s nem beszélt volna többé.
– Haragszol rám, hogy beszélek? Szólj, ha nem szereted.
Fanny erőt vett önkénytelen reszketésén, és alig hallhatólag rebegé:
– Tessék!
– Alig ismertem volna rád, hogy megláttalak. Ha az utcán találkozunk, bizonyosan elmegyek melletted, és meg nem szólítalak. Igaz is. Milyen kicsiny gyerekleány voltál, mikor tőlem elvettek. Miért is nem maradnak a leányok mindig olyan kicsinyek!
Ezen együgyű és számtalanszor hallható óhajtás rendesen olyankor szokott kiszalasztódni a jámbor anyák ajkain, midőn felnőtt leányaik sorsán elkezdenek aggódni, töprenkedni.
– Haj, haj! Mire is nőnek fel mai világban szegény ember leányai? Bár valahányszor szegény embernek leánya születik, gyászolnának ahelyett, hogy vigadnak. Mi lesz belőlük, ki veszi el őket? Mai világban már senkinek sincs kedve házasodni. A kereset mindig gyérül, a háztartás költsége szaporodik, s ha férjhez is megy egyik-másik, mit nyer vele? Korhely, részeges férjet kap, egész élete nyomorúság, gond, aggodalom, egyik bajból a másikba esik, dolgozik, mint a szolgáló, a sok rossz gyerek a nyakára nő, s ha megvénül, kidobják az utcára. Héj, bizony jobban tenné minden anya, mikor leánya születik, ha előre megsiratná!
Íme, elmondá leánya előtt a férjhez juthatás nehéz voltát, s a házasélet kellemetlen oldalait. És a leány mind jól tudta, hogy mért mondja ezt neki, mert azon szónál: „Minő szép vagy te!”, egyszerre világ derült gondolatai közt, s ő is megtalálta a gyanút, melyet Teréz nem mert vele közleni, hogy anyja lélekkísértőül jött hozzá.
– Fázol, te Fáni?
– Nem én – rebegé a leány, összehúzódva takarója alatt.
– Úgy tetszik, mintha reszketni hallanálak.
– Nem.
– Ugyebár ismerted te Halm Rézit?
– Ismertem – viszonza Fanny halkan, s rettegve várta, mi új fordulat, mi új támadás vár ismét reá.
– Ugye, milyen büszke leány volt az? Tudhatod, szomszédban laktunk, milyen büszkék voltak valamennyien! Szóba nem álltak velünk. Mikor nénéddel az a szerencsétlenség történt, még csak ránk sem néztek többé, sőt még veled sem hagyták beszélni a leányukat. És most, tudod mi történt a leányukkal? Egy gazdag földesúr megszerette, elszöktette; ők elébb kiátkozták, kitagadták, később a földesúr vett a leánynak egy szép jószágot, akkor kibékültek vele, s most valamennyien ott laknak őnála. A büszkék, akik más embert olyan hamar el tudtak ítélni. És most ők mondják azt, hogy hiszen nincs abban semmi kárhoztatni való, a leány boldogabb, mint akárhány asszony, s az az ember hűségesebb hozzá, mint sok férj a feleségéhez, minden kívánságát teljesíti, ami legjobb, legszebb, azt mind megszerzi neki; a cselédek nagyságos asszonynak hívják, s akármely úri társaságban szívesen látják, s nem kérdik, ki és mi. A promenádon karonfogva sétál vele, s minden ember köszön neki; úgy bizony, így beszélnek most azok a büszke, dölyfös Halmék, akik olyan könnyen pálcát törtek más ember leánya fölött, s ha egyszer-másszor valaki mégis pletykázik róluk, akkor azt mondják, hogy az az ember még az idén el fogja venni Rézit; csak arra vár, míg az anyja meghal, azután meg, míg egy nagybátyját kiengeszteli, s az emberek elhiszik, és keresik a barátságukat. Ilyen bolond a világ.
Itt megállt egy percre Mayerné, hogy időt engedjen Fannynak a mondottakon végiggondolni.
A leány hirtelen, vágyó, ösztönszerű sugallattal, amint anyja elhallgatott, a támadt csendben egy Úrimáját* kezde elmondani magában, kezei már régen össze voltak téve reszkető keblén, sietett, sietett azt elmondani, s úgy örült, hogy elébb kimondhatá az áment, mint anyja beleszólt volna.
A „Miatyánk” igen helyes címe a hitformákban.
Mayerné kis idő múlva ott kezdé el, ahol elhagyta.
– Ilyen bolond a világ. Ha tisztességesen férjhez ment volna, a kutya sem ugatná meg, így meg az egész világ beszél róla, és irigykednek rá. Persze, hogy irigykednek. Az meg csak neveti őket a kastélyából. Beszéljetek, bolondok. Árt is az neki. Egyébiránt ki tudja, nem jobban történt-e ez így rá nézve. Lám, ha ahhoz a polgáremberhez ment volna, akihez a szülői akarták erővel adni, most milyen keserves élete volna! Az később más leányt vett el, s még alig háromesztendős házasok, máris elválni készülnek; ha három gyerek nem volna a nyakukon, régen el is váltak volna; az ember iszik, kártyázik, mindenét elkölti, s mindennap megveri a feleségét. Ha Rézi megy hozzá, ott van ni, ő lett volna vele a szerencsétlen. Csak hiába, sokszor jót akarnak a szülék, és a legrosszabb lesz belőle; sokszor meg azt hiszik, hogy a legnagyobb szerencsétlenség történt a gyermekükkel, s abból lesz a legnagyobb szerencse! Fáni! Te fázol?
– Nem, nem – suttogá a leány, és reszketett, mintha lázban volna.
– De fázol, én hallom, a fogaid is vacognak bele. Várj, egy vánkost teszek reád, vagy megdörzsöljem a lábaidat!
– Ne! nem! Nem fázom – rebegé Fanny. Irtózott azon gondolattól, hogy anyja e percben testéhez érjen.
Mayerné megnyugodott benne, hogy leánya nem fázik. És azután jó hosszú ideig elhallgatott. Fanny azt hivé, hogy már alunni fog.
– Te, Fáni – szólalt meg egyszerre, újra kezdve a beszédet –, alszol már?
– Nem – szólt a leány. Kíváncsi volt hallani, mi következik még. Van az emberben néha olyan merész kíváncsiság; tudja, hogy félni, rettegni fog attól, amit megtud, és mégis meg akarja azt tudni.
– Én nem tudom, mi lelt? – szólt Mayerné. – Én sem tudok aludni, egy cseppet sem vagyok álmos. Tán hogy ismeretlen vagyok a szobában. Mindig oda képzelem az ablakot, ahol a tükör van. Úgy ne járjak, mint a rozsnyói követ, aki másodmagával aludt egy idegen szobában, hol be volt téve minden ablaktábla, s reggel felé meg akarta tudni, virrad-e már, de az ablak helyett a sajtos almáriomba lépett, s aztán azt felelte a társának, hogy az egész világ sötét és sajtszagú.
Mayerné asszony nagyon jót nevetett a sötétben ennek a lőcsei kalendáriumban megjelent anekdotának, amiben Fannyra nézve mégis annyi vigasztaló volt, hogy ez mégis nem az ő megrontására hozatott fel.
Kellett közbe-közbe valami tréfás, közönyös anekdota is, hogy az előadás célja annál rejtettebb legyen.
Itt újra szünet állt be. Mayerné elkezdett sóhajtozni, s Istent emlegetni, mint ki az álmot érzi már jönni, s nyugodalmas eszmékre tér. Egyszerre újra megszólalt.
– Te Fáni! Tudsz te még hímezni?
– Tudok – felelt Fanny. (Ez talán mégis ártatlan tárgy fog lenni.)
– Onnan jutott eszembe, hogy a legutolsó hímzésed most is megvan odahaza, tudod, az a pamlag, avval a két csókolódó galambbal; most is ott áll az arcképed alatt, amit az a fiatal festő vett le ingyen. Jaj, abból azóta híres festő lett, azóta legalább háromszáz formában lefestette a képedet, el is küldte mindenfelé a műtárlatokba, ott a legnagyobb urak vették meg azokat drága pénzen, úgyszólván egymásra árverezték. Mondhatni, hogy azzal alapította meg a szerencséjét az a festő, mert azóta minden főrangú háznál ismerik a nevét. Egy kép tette az egészet.
Ah! most kerül a hiúság ajtajára.
– Nem hinné az ember – folytatá Mayerné. – Egy úr, igen nagy úr, annyira beleszeretett abba a képbe, persze külföldön látta, hogy expressus idejött Pozsonyba amiatt, megmagyaráztatta magának, hol lakott az, akiről azt lefestették, s eljött hozzánk. Láttad volna, milyen kétségbe volt esve, mikor megtudta, hogy te nem lakol már ott. Főbe akarta magát lőni. Hanem azután sikerült neki kitudni, hol vagy, meglátott, s azóta még jobban odalett; mindennap odajött hozzánk, leült arra a pamlagra, melyről megtudta, hogy a te hímzésed, s óraszámra elnézte azt a képet ottan szembe. A testvéreid haragudtak rá, mert rájuk sem nézett, de én azért szerettem, mert tőle hallottam mindég tefelőled valamit. Mindenütt utánad járt, s legalább így megtudtam, ha egészséges, ha beteg vagy. Óh, az az ember egészen őrült volt miattad!
Hát ennyire vagyunk?
Fanny most fél könyökre emelkedve hallgatá anyja beszédét azzal a visszaborzadó tudásvággyal, amilyennel Damiens nézte a testén tépett sebeket, mikbe égő olajat töltöttek.
– Óh, mennyi bohóságot elkövetett ez az úr nálunk – folytatá Mayerné, vánkosai egyik feléről a másikra helyezve át magát nagy zörejjel. – Az ember igazán nem tudja, hogy nevessen-e rajta, vagy csodálkozzék. Nem múlt el egy nap is, hogy oda ne jött volna, s számtalanszor mondá, hogy ha most itt volnál, mindjárt feleségül venne. „Menjen az úr! – mondám neki. – Majd hiszi azt valaki az úrnak, szokták is az urak szegény emberek leányát elvenni!” Igen: elvenni és visszaadni. Attól őrizkedjél ám, édes leányom; hogy ha valamely nagy úr azt mondja, elvesz; az csak bolonddá akar tenni, ez bolondság!
E kegyes észrevétel után megpihent Mayerné, s Fannynak ideje maradt magában ilyenformán egészíteni ki a mondatot:
„Hanem ha megmondja, hogy nem vesz el, de pénzt ád; az okosság, arra hallgass. Leányokat elcsábítani, házasságot ígérve, szerelmet esküdve, ez komisz diákok és incifinci negyedvér mágnásgyerekek dolga; ezeket kerüld; igazi gavallér azon kezdi, hogy ,mit ád’, erre hallgass.”
Pfuj! pfuj! Utálat, förtelem!… Ilyen az élet!…
Vajon ilyen-é? Csitt. Hallgasd, jó leány, mit beszél tovább anyád! Ne dugjátok be füleiteket, finom érzelmű, előkelő hölgyek, a magasabb, nemesebb világkör jól őrzött virágai; rátok nem ragad ebből semmi, mert ez csak szegény emberek bűne. Legalább legyen róla valami fogalmatok, minő látkör alatt vesznek el azon szerelem legforróbb sugarai, melyből számatokra többnyire csak az őszi alkonyat deres fénye jut.
Fanny irtózva várta, mit fog beszélni tovább édesanyja. Lesz-e bátorsága végtől végig lejátszani rettentő szerepét? Befurakodni a szerencsétlenség álarcával egy nyugalmas, becsületes család körébe, mely szánó, megbocsátó kart tár eléje, csak azért, hogy annak legféltettebb kincsét, a becsületet, az erényt, a szűztisztaságot ellopja, elrabolja, és ez tulajdon leánya becsülete, erénye, tisztasága, mit idegeneknek kelle oltalmukba venni, s idegenek oltalmábul kelle elorozni!!
Óh! Feketébb az ördög, mint aminőnek festik.
– Én az ilyen beszédeket meg sem szoktam hallgatni. Még ha igazat mondana is, nem volna az jó; az alacsony sorsbul származott nőket azokban az úri társaságokban lenézik, fumigálják, megvetik; míg az olyan nőkkel, mint Halm Rézi, nem törődnek. Azok ellehetnek miattuk.
(Igen, azokat megvetik, azokrul nem beszélnek.)
Csak tovább.
– Azt sem tudtam már, unjam-e, vagy szánjam azt a szegény embert, egészen odalett. Egyszer csak eltűntél a városból. Már ekkor egészen kétségbe volt esve, azt hitte, férjhez vittek valahová. Úgy jött hozzám, mint az őrült. Kérdezte, hogy hová lettél. „Én nem tudom, uram – mondék –, tőlem régóta el van véve. Az bizony meglehet, hogy férjhez ment.” Erre csak elsápadt az ember, s leveté magát – ugyanarra a pamlagra, amit te hímzettél, melyen két csókolódó galamb van egy rózsakoszorú közepében. Én sajnáltam a szegény embert, mert szép, gyönyörű ifjú volt, sohasem láttam nálánál szebb férfit életemben; milyen szemek, milyen szemöldök! Finom, halavány arc, olyan kéz, mint a bársony, gyönyörű száj és fölséges termet!… Nem tehettem róla. Mondtam neki, hogy miért nem sietett, ha komoly szándéka volt veled. Mikor ő csak arra várt, hogy nagybátyja meghaljon, aki ellenzé ezt a házasságot. Igen ám, uram, de a leány nem várhat addig, míg ön nagybátyja meghal, mert akkorra megvénülhet, addig nem lehet mindig leány. Hát azt mondja, addig titokban esküdött volna meg veled. Jaj, uram, bajos abban bízni, mai világban nem lehet hinni a férfiaknak. Ön szerencsétlenné teheti a leányt, s örökre titokban hagyhatja a házasságot. Erre azt mondta, hogy no jó, ha én nem bízom az ő becsületszavában, esküvésében, ő kész hatvanezer pengő forintot egyszerre készpénzben letenni a kezembe, s ha ő olyan gyalázatos szószegő volna, hogy tégedet valaha elhagyna, veszítse azt el. Hatvanezer pengő nagy pénz, azt bizony bolondul senki sem dobja ki, az akárkitől is nagy áldozat volna, s hamarjában nemigen tudok olyan nagy urat, aki a szavát megszegje, hogy hatvanezer forintot elveszítsen, kivált, mikor a szavát egy olyan szép, remek leánynak adta, mint az én Fánim…
– Jó éjszakát, alunni akarok – rebegé Fanny, vánkosai közé vetve magát, és azután még sokáig hánykódott ágya párnái közt, küszködvén lelkében iszonyattal, gyűlölettel és undorodással. Csak a késő hajnal hozott végre álmot fáradt pilláira.
A nap már besütött az ablakon, midőn Fanny felébredt.
Egész alvása alatt különös álomlátásai voltak, s a felébredés pillanatában még minden összevissza zavartan lebegett eszmélete előtt, álom és való, tudat és képzelet.
Az ember sokszor fél, remeg egész éjen át, s midőn reggel azután felébred, egészen szokva érzi magát azon eszmékhez, miktől a sötétben úgy félt.
Vagy néha, mélyen belemerülve gondolataiba, töprenkedéseibe, ugyanazon képeket átveszi az álom, s gyakran oly erős a képzelet, hogy nemcsak ábrándképeket, de jó ötleteket is ad. Ilyenkor lát az álmodó a jövőbe. Ezért mondják, hogy az álom jó tanácsot ad. S midőn reggel felébredünk, oly messze, messze látszanak az álom varázsködén keresztül az egész éjjel hányt-vetett gondolatok, mintha hetek, havak múltak volna el aközben.
Fanny, látva, hogy Mayerné már korábban felkelt, és ki is ment, míg ő aludt; hirtelen jókedvvel felkelt, felöltözött, alig vett magának időt haját egyszerűen elrendezni.
A reggeli már készen várt reá, Mayerné azalatt kinn volt a konyhán, megfőzte a kávét, megpirította a kenyérszeletkéket, semmit sem hagyott a cselédnek végezni; megérdemli az ő kedves szép leánya, hogy anyja egy kicsinyt fáradjon érte.
Boltay mester sohasem szokott ezzel az idegen ország termesztette sötét nedvvel élni, hanem korán reggel ötvenesztendős szokás szerint szalonnázott, elgyűrvén jó darab füstölt paprikás szalonnát, s bevágott utána egy tele kotyogós szilvapálinkát, s azzal ment ki a mezőre. Csak a hangján érzett meg egy kicsinyt a papramorgó.
Fanny és anyja egyedül maradtak a kávézásnál. Boltay nem talált rá okot, hogy emiatt aggódjék, hadd panaszkodja ki magát szegény öregasszony. Fannynak bizonyosan nincs mit panaszkodni, legalább gyámjaira nincs.
Fanny jó reggelt kívánt anyjának, és kezet csókolt neki, melyet ez azzal torolt vissza, hogy viszont ő is kezet csókolt leányának.
– Ezt a szép kezet, ezt a gyönyörű kezet. Óh, te kedves, egyetlen leányom. Jaj, be boldog vagyok én, hogy melletted lehetek. Engedd, hadd én csináljam meg a kávédat. Én már tudom, hogyan szereted; sok tejjel, kevés cukorral, így ni. Semmit sem feledtem még el.
Az asszonyság igen beszédes lőn; addig Teréz jelenléte miatt alig mert leányához szólni; annak hideg, örökké vigyázó szemei aggasztó befolyást gyakoroltak rá. Most ettől ment volt.
Fanny figyelve szürcsölé kávéját olykor anyjára tekintve, ki nem szűnt meg őt magasztalni, szépnek, jónak, tündérinek elmondani, s erővel azt akarta, hogy Fanny költse el az egész reggelit.
– Mama – kezdé a lyán, megfogva anyja kezét; nem irtózott tőle –, hogy hívják azt az urat, aki felőlem kérdezősködött?
Mayerné szemei hamiska módon kezdtek ragyogni, ah, a vad a hálóhoz közelít!
Pedig, ha figyelt volna leánya arcára, megláthatá, hogy az ily kérdést téve még csak el sem pirul, hanem hideg, halvány maradt.
Nagy titkolózva elébb körülnézett, ha nem hallja-e meg valaki, azután odavonta magához leánya fejét, és megsúgta neki a kérdezett nevet:
– Kárpáthy Abellino.
– Úgy? Ő az? – monda Fanny különös, nagyon különös mosollyal.
– Tán ismered?
– Láttam egyszer, nagyon messziről.
– Óh, szép ember, finom, kellemetes; soha életemben nem láttam olyan férfias alakot.
Fanny a morzsákat szedegeté fel ujjacskáival az abroszrul, s kávéskanalával játszott.
– Ugye, anyám, sok pénz hatvanezer forint?
(Ah, a hálóban a vad, gyorsan! gyorsan!)
– Nagyon sok, édes leányom, annak háromezer-hatszáz forint a legális interese. Sokat túrhatja az orrával a földet a szegény ember, amíg annyi jövedelemre szert tesz.
– Mondja csak, mama, volt a papának annyi jövedelme?
– Dehogy volt, leányom. Neki sok volt, amikor kilencszáz forintra felment, ez annak csak egynegyed része. Úgy van, négyszer kilenc harminchat. Negyedrésznyi jövedelme volt.
– De hát, mama, igazán mondta azt Abellino, hogy engem elvesz?
– No, a biztosítékot minden percben kész letenni.
Fanny meggondolni látszék magát.
– Hiszen, ha megcsal, ő bánja meg, a hatvanezer forint mindenesetre a mienk marad.
„Ah! okos leány! Nem olyan szeles, mint a testvérei. Ez ám nem hagyja bolonddá tenni magát. Ez az én igazi leányom” – gondolá magában Mayerné, s kezeit dörzsölé örömében.
Most meleg a vas. Most lehet ütni.
– Hja, leányom, biz az ábrándozás szép dolog, hanem az ember hamar megéhezik mellette. A poéta urak szeretnek ideális dolgokrul firkálni, de azért ők is csak azt nézik, hogy mi fán terem a pénz. Ma az egész világ csak pénz után jár, akinek pénze van, annak van becsülete is. A koldus lehet becsületes, senki sem ügyel rá. Még most fiatal vagy, szép vagy, még most kapnak rajtad. Meddig tart ez a szépség? Tíz esztendő alatt vége van. Ki ad teneked azért valamit, hogy ifjúságodat nagy kegyes életben töltötted el, hogy magadat minden örömtől megfosztottad?
Ez az asszony úgy beszél, mintha soha keresztvíz nem érte volna. Minden csak e világból való. A vallás csak poézis.
– Sőt tíz esztendeig sem tart ily módon a szépség – folytatá még erősebb nyomattal Mayerné –, mert az olyan hölgyek, kik a világ örömeitől megfosztják magukat, hamarább hervadnak.
– Csitt, Boltay jön!…
Az öregúr belépett, jó reggelt kívánt, s kérdezé, nem izennek-e valamit a városba, mert rögtön indul, a kocsi be van már fogva.
– A mama be akar menni – felelt Fanny egész készséggel –, nem lenne szíves, bácsi, hogy bevinné?
Mayerné szemet, szájat meresztett. Ő nem mondta, hogy el akar innen menni.
– Szívesen – felelt Boltay –, hová parancsolja?
– Haza akar menni leányaihoz (Mayerné megijedt), nekem vannak ott holmi hímzéseim, nem akarom, hogy a nénéim elhányják, még zsibvásárra vetik, azokat fogja elhozni nekem.
(Ah, okos leány, arany eszű leány!)
– Nevezetesen egy pamlagom van ottan, tudja, mama, magam hímeztem, azzal a két galambbal, azt már most semmi esetre sem akarom nénéimnek hagyni. Érti?
De hogyne értené? Ez azt teszi, hogy elfogadja annak a pamlagülő úrnak az ajánlatát, s mily finoman adja tudtára, ez a vastag fejű Boltay egy betűt sem gyaníthat semmiből. Bölcs leány, arany eszű leány!
Boltay egy percre kiszólt a kocsisához, hogy csináljon ülést az asszonyságnak, e percet használva, suttogó szóval kérdé Mayerné:
– Mikor jöhetek vissza érted?
– Holnapután.
– S mit feleljek ott?
– Holnapután – ismétlé Fanny.
Erre ismét belépett Boltay.
– Egy percig várjon még, édes bátyám – szólt Fanny –, néhány sort írok Teréznek, vigye magával.
– Szívesen. Ámbár azért kár betintáznod az ujjadat, mert ha szóval megmondanád is, átadnám.
– Jól van bácsi, tehát mondja meg a néninek, hogy vegyen nekem egy köteg kasmír harrast, egy rőf pur de laine vagy poil de chèvre…
Boltay megijedt az idegen szavaktól.
– Csak írd le, jobb lesz. Mert ezt meg nem tanulom.
Fanny mosolyogva vevé íróeszközeit, s egy rövid levelkét írt, összehajtá, bepecsétlé, s átnyújtotta Boltaynak.
Mayerné még egy titkos egyetértő pillantást lopva leánya szemébe, fel hagyá magát emelni a szekérre, s az víg ostorpattogás közt elhajtatott.
Fanny utánuk nézett egy ideig, azután hideg, megvető gunyorral fordult vissza szobájába, megöntözé virágait, megeteté madarait, és dalolt igen-igen jókedvűen.
A szekér a városhoz érvén, a legelső boltnál ismét leszállt Boltay; tűzkövet vagy mit árultak ott, amiből okvetlen vásárolni kellett neki. A kocsisnak megparancsolá, hogy csak vigye Mayernét, ahova parancsolni fogja. Ő majd hazatalál gyalog.
Mayerné nemsokára ismét szerettei körében volt. Éppen ott találta Abellinót. A dandy leste már, mit fog végezni, s mindnyájan várták, midőn betoppant. Ugyanazon öltönyben volt, melyet Boltay mester vett számára. Ah, minő nevetség volt az! Hogy ugrálták körül, hogy forgatták erre-arra a dévaj leányok! Abellino megkérte, engedje meg, hogy ily alakban lefesse. De nem, most nem ért rá. Csak gyorsan. Mit végzett?
Mayernénak két óráig tartott, míg elmondta szerencsés merényletét, mennyit küzdött, milyen ékesszólással volt, míg a leányt rávehette az engedékenységre. Mert a leány szemérmes szörnyen, s el kellett vele hitetni, hogy a lovag bizonyára nőül veendi őt, hát csak mindig azt mondja neki.
Abellino nem állhatá meg, hogy összevissza ne ölelje a duennát, amit azzal bánt meg aztán, hogy Mayerné elmondá neki, milyen szép alaknak írta ő le Abellinót Fanny előtt. – Hagyjuk őket ott vigadni.
Ezalatt Boltay uram is szépen hazaballagott. Teréz már várta az ajtóban, mert a kocsis elébb hazaért, s jöttét hírül adá. Első dolga volt a levelet átadni.
– Levelet hoztam, mert ami benne van, az törökül van, el nem tudtam volna mondani szájjal.
Teréz felbontá a levelet, elolvasá. Boltayra nézett. Megint elolvasá. Harmadszor is elolvasá, s ismét Boltayra nézett.
– Ez igazán törökül van. Én sem értem. Nézze ön!
S azzal Boltaynak nyújtá a levelet.
– Hm – dörmöge az öregúr, csakugyan azt gondolva, hogy a levél tele van idegen szavakkal, s elbámult, midőn ezt olvasá benne:
„Kedves nagynéném! Mindent tudok. Azon nő, kit anyámnak nevezni irtózom, ne jöjjön hozzánk többet. Izenjék meg Kárpáthy János úrnak, hogy még ma keressen fel, fontos, sietős beszédem van vele. Jöjjenek kegyetek rögtön. Szerető rokona, Fanny.”
Mit jelent ez? Mi történt ezek között? Mikor volt ideje valaminek történni? Olyan szép csendesen kávéztak együtt, oly bizalmas suttogással váltak el egymástól. Kezet csókoltak egymásnak… Boltay mester nem értett semmit.
De Teréz kezdé érteni.
Tehát rögtön izenni kell Kárpáthy Jánosnak. Ki megy érte? Elmegy Boltay mester maga. Az ő lábai jók, egy perc alatt ott van. A vén Palkó már ismeri, s karonfogva cepeli be urához. A vőlegény megérti az izenetet, rögtön hintajába fogat, öt perc alatt útban vannak. Boltay, Teréz a hintóban ülnek mellette, a fedett ablakon át senki sem látja őket, az öt sárkány-paripa, három előre fogva, kettő hátul, nyargalva vágtat végig az országúton. Két óra alatt megjárják az utat, ami Boltay mester csendes hajtásával jó négy óra járás.
Fanny maga fogadja az érdemes vendéget, arca valamivel halványabb, mint máskor, de a halványság úgy illik neki. János úr magánkívül volt elragadtatásában, meg nem állhatja, hogy a szép ara elé járulván, ilyen szokatlan beszédet ne ejtsen, kezét ünnepélyesen mellére téve:
– Kisasszony, engem az isten úgy segéljen, ahogy életemben nem lesz egyéb gondom, mint hogy kegyednek örömet szerezzek.
– Én pedig, uram, fogadom – szólt Fanny határozott, nyugodt hangon –, hogy életemben nem fogok erősebb kötelességet ismerni, mint az ön nevének becsületére válni. Most legyenek önök mind a hárman szívesek néhány órai beszélgetésre elzárkózni velem.
E szavak oly nyugodt, oly határozott hangon voltak mondva, hogy engedelmeskedni kellett nekik, s mind a négyen eltávoztak a legbelsőbb szobákba, bezárva minden ajtót magok után.
Néhány óra múlva ismét egyenkint felzároltattak az ajtók, s előjöttek mind a négyen.
De minő változás minden arcon!
Fanny arca nem volt többé halvány, hanem piros, mint a hajnal, kinyílt, derült, mint a feslő rózsa.
Boltay mester egyre pödrötte a bajuszát, mint ki rettentő fenyegető dolgokra készül; ha olykor el nem nevetné magát, haragosnak is láthatnók.
Még a jámbor Teréz szemei is szikráznak, de e szikrák a diadalmas bosszú szikrái azokban.
Hát még a vőlegény, János úr! Hol van a János úr, hová lett az öreg nábob? Ismeri őt valaki? Ez a vidám, ugráló, szökellő, nevető, diadalmaskodó alak; vajon ő volna az? Ej, ej, bizony húsz évvel megifjult. Oly kedve van, hogy madarat lehetne vele fogatni. Kicserélték!
Nem találja helyét, oly kedve van; el van bűvölve, el van ragadtatva, ez a leány tündére, angyala, istennője. Nem hiába támadt ő fel halottaiból.
– Tehát holnap délután! – mond örömtől reszkető hangon.
– Igen, holnap – viszonza Fanny ígéretteljes hangnyomattal, s szemök különös tűztől villog, amint egymásra tekintnek.
Kárpáthy túláradó érzelemmel szorítja meg Boltay kezét, azután Terézét, most Fannyra kerül a sor.
– Szabad-e e szép kezet megszorítanom?
Fanny szívélyesen nyújtá eléje a legparányibb, a legsimább, a leggyöngédebb kezecskét. A villanyos érintésre egészen odalett János úr; nemcsak kezébe, hanem ajkaihoz is szorítá azt, s a leány nem haragudott érte.
E merénylet sikerülte fölötti örömében sorra ölelte János úr még egyszer Boltayt és Terézt, s azon vette magát észre, hogy egyszer csak Fannyt is karjai közt tartá. A leány szelíden simult hozzá, minden prűd, ízetlen vonakodás és minden kacérság nélkül, ahogy minden természet gyermeke fogna tenni.
Erre azután rohana János úr hintajához, maga kinyitva annak ajtaját, s nem várva, míg Palkó lebocsátja a felhágót, onnan is visszakiálta:
– Holnap délután!
– Csitt! – inte kicsiny ajkaira téve mutatóujját Fanny.
– Hajts Pozsonyba! – kiálta János úr nyugtalan sietséggel, míg Palkó egész tempóval kapaszkodott fel a bakra, onnan flegmatice nézett vissza urára.
– No, mit bámulsz? Hajts!
– Valamit itt hagytunk – mond az öreg szolga.
– Mit hagytunk itt, te?
– Húsz esztendőt az öregségből, nagyságos ifjúúr! – viszonza amaz el nem mosolyodó képpel, s nagyot húzva azon a legelső „ú”-n.
János úr jókedvűn nevetett e tréfás megjegyzésre. A kocsis pattogva ereszté ki sudarát, a sárkányok belekaptak az útba, s perc múlva messze porzott a hintó az országúton.
… Vajon mit végezhettek odabenn?
*
Másnap reggel hetivásáros kocsin érkezett ki Boltay falusi lakába valami cselédféle egyéniség, kit Mayerné küldött a hímzett pamlaggal Fannyhoz.
A cseléd titokban megsúgá, hogy a pamlag aljában levél van eldugva.
Igen jó.
Fanny előkeresé a levelet. Anyja írása volt az. A gazdag úr nagyon örül. Örömében Fanny tiszteletére másnapra nagy estélyt rendez Kecskerey úr őnagysága szállásán, s arra Fannyt ünnepélyesen meghívja; ide van mellékelve a cifra meghívási jegy.
„Mademoiselle Fanny de Mayer avec famille.”
Családostul.
Értve alatta anyját, nénjeit s más efféle pereputtyját.
Ah, tehát közönségrül is van gondoskodva! Nagy sokaság lesz, nézők, bámulók! Annál jobb. Az előadás is jó leend.
Fanny visszabocsátá a cselédet azon izenettel, hogy az estélyre való meghívást elfogadja, s üdvözletét küldi nagyságos Kecskerey úrnak.
Hát ez a Kecskerey úr kicsoda? Még ezt is meg kell ismernünk?
Egy derék gentleman, ki a finom társaságokban nem megvetendő szerepet szokott játszani, s egy olyan korszükséget pótol, melyet nála nélkül sokkal nehezebb volna elviselni.
Ismeri őt mindenki, aki magát nevezetességnek szereti tartatni, legyen az nagy úr vagy nagy művész.
Az ő termei, az ő estélyei, az ő reggélyei szoktak gyűlpontjai lenni az egész finom világnak.
Előkelő hölgyek, kiket a művészet iránti buzgalom kényszerít egy-egy hírneves művészt közelebbről is láthatni, szabadelvű amazonok, kik hímen láncain túl terjeszték viszonyaikat, éltes dámák, kik szeretnek jókedvű népet látni magok körül, unalmas, illedelmes szalontársalgások helyett; kegyelt művésznők, kiknek társalgása valódi fűszere a vigalmaknak, egypár basbleu, felvilágosult szellem, filozófasszonyok, kik naplót írnak minden emberről, akit láttak, akivel beszéltek; egy-egy delnő a magasabb körökbül, kit nagy énekesnőnek tart a világ, s ki szereti magát bámultatni; homályos születésű divatszépségek, kiket egy vagy más tónadó kegyelése a finom társaságokbani megjelenhetésre jogosít, s tisztességes anyák, kik leányaikkal együtt jőnek ide, akik elég együgyűek nem találni ki azon okot, mely őket a szerencsére jogosítá; ifjú gavallérok, szellem és vagyon arisztokratái, gourmand öregurak, kiknek csak a szeme és a szája élvez már gyönyörűséget; egy-egy szatirikus szellem, ki szeret mások balgaságain mulatni; holmi idegen dúsgazdag gavallérok, kik a szépség és élvezet műkiállítását kívánják magok előtt látni; blazírt kedélyek, kik az unalom ragályát terjengetik; őrült poéták, kiknek csak inteni kell, hogy rögtön kiálljanak középre, s rettentő grimaszokkal elszavalják tulajdon verseiket, s végre két-három feuilletonista, aki a lapokban mindent leírjon, amit Kecskerey úr estélyén látott, hallott, evett, ivott, és amit mások láttak, hallottak, ettek és ittak.
Ilyenforma elemekből állanak a finom társaságok, melyek Kecskerey úr estélyein össze szoktak gyűlni. Ily estélyek pedig tartatnak minden héten kétszer, sőt rendkívüli esetekben, például valamely vendégművész keresztülutaztával, soron kívül is, és minden a legfényesebben szokott azokban menni.
Aki ebből azt következtetné, hogy Kecskerey úrnak valami képtelenül gazdag embernek kell lenni, az csalatkoznék. Semmije sincs annak a nap alatt, sőt a föld alatt és a víz alatt sincs; de van „renoméja!” Finom, lovagias, művészetismerő, mívelt és tudós férfinak tartatik. Nála megjelenhetni megtiszteltetés. Nála nem szégyellheti magát senki, mert ő valóban hódol az arisztokráciának, csakhogy nála egyesül a címer, pénz, szellem és szépség arisztokráciája. Ez elmés közvetítése a különböző társadalmi köröknek. Ez elmésség indítja azután gazdagabb főurainkat, a derék bankárfiúkat s a galant öreg mágnásokat, hogy maguknak ily szellemdúsan összeállított világot alkossanak, melyben az anyag az ő szerzeményök, csak a művészi kezelés a házigazdáé. – Magyarul beszélve: ők adják a pénzt az estélyekhez, mikre Kecskerey úr hívja meg a vendégeket.
Aki erre azt a szót ejtené ki száján, hogy Kecskerey úr eszerint „kerítő”, az nagyot vétene az illedelem szabályai ellen. Kecskerey úr nem biztat, nem szerez meg senkit, az ő estélyein minden a legszigorúbb illedelemmel történik.
Elébb a művészek és művésznők szavalnak, énekelnek, furulyálnak, zongoráznak, azután zongora mellett néhány szerény quadrille-t, keringőt táncolnak el, akkor vacsorához járulnak szép rendben, a hölgyek ülve, a férfiak állva falatoznak, néhány pohár pezsgő üríttetik a jelenlevő hölgyek s netaláni celebritások egészségére; azzal rövid, szellemdús társalgás után ismét egypár quadrille, keringő táncoltatik le, tizenegy óra után a hölgyek felkészülnek, eltávoznak, csupán néhány dandy – ifjabb és vénebb – marad hátra poharazni és kártyázni.
Ebből láthatja mindenki, hogy ez estélyeken legkisebb illem- és erkölcssértés sem szokott történni.
Óh, Kecskerey úr azt meg nem engedné! Ő büszke a maga renoméjára. Ő csupán alkalmakat szokott szerezni összejövetelekre, de ő szerelmet nem szerez. – Az már megint másik személy dolga. – S ha őt ezért valaki kerítőnek nevezi, annak csupán ez az ostoba magyar nyelv az oka, miért nincs benne két különböző kifejezés – ugyanazon dologra?
Kecskerey úrnál tehát nagy estély készült a kitűzött napon. Abellino erszénye bánta a költségeket, tulajdonképpen nem is az övé, hanem Fennimoré, kinek ez estve Fanny megjelenésével ezer aranyat kelle veszíteni, fogadás fejében.
A dolog pedig már oly bizonyos volt, hogy titkot nem kellett belőle csinálni. A tréfa angolos. Abellino kivetett hatvanezer pengőt azért, hogy megnyerjen egy ezeraranyas fogadást, a többi csak mellékes dolog.
Hivatalos volt az estélyre, s meg is ígérkezett mind a finom világ, a szabadelvű delnők, a jókedvű öreg dámák, a kegyelt divatszépségek, a művészek és művésznők, a naplóíró kékharisnyák és a versmondó költők, a dandyk, a gourmandok, a bánátusi szellemdús földesurak s más efféle buzgó közbirtokosok, kiknek halmaza kétségbe ejteni képes egy szegény feuilletonistát, ha mindenkinek külön megtisztelő epithetonnal akar felszolgálni.
A válságos nap reggelén, mely ifjú honatyáinkat jobban érdeklé, mint a legújabbi válaszfelirat, bérkocsiba ült Mayerné ugyanazon öltözetben, melyet Boltay mester vett neki; az úton így főzte ki magában a további tervet: a bérkocsit elhagyja az erdő mellett, s gyalog megy Boltayék lakáig; ott azt fogja mondani, hogy vásárosokkal érkezett. Fannyval azután lesétálnak a mezőre, mintha a vetéseket néznék, s a bérkocsihoz jutva felülnek, azzal aztán isten hozzád, kapufélfa! Búcsúzzék el, akinek tetszik.
Így kicsinálva kegyesen jó szándékát, be is érkezék szerencsésen Boltay mezei lakába; a mennyei gondviselés olyan kegyes volt iránta, hogy sem kezét, sem lábát nem törte az úton.
Hanem abban a kellemetlen meglepetésben kellett részesülnie, hogy amint a cselédektől Fanny után tudakozódott, ezek azt válaszolták neki, hogy a kisasszony még reggel bekocsikázott Pozsonyba.
Helye volt a megijedésnek.
– Tán az öregek vitték be?
– Nem, azok még hajnalban elmentek, s ő csak pár óra múlva távozott el fogadott szekéren.
Jajaj! – Mit gondolt ez a leány? Talán bizony csak ki akarja az anyját játszani, s egyedül lát a nyereséges üzlet után? Tán csak nem világosította fel valaki, hogy hasonló szolgálatok után a szolgálattevő közbenjárókat legjobb nélkülözni. No, ez szép volna, ha őt skiccírozná!
Uccu! vissza a bérkocsihoz! Rajta, vissza Pozsonyba, lóhalálába! Vajon hova lehetett az a leány? Jaj, ha az ideig össze talált jönni Abellinóval; vagy hátha mást gondolt, s most már nem fog eljönni. Pedig már mindenki arról beszél, az estély is azért van rendelve. Nem, nem lehet, jobban ismeri ő már az asszonyi szíveket, hamarább attól fél, hogy nála nélkül fog megjelenni. Mindegy, mindegy, azért csak mégis az ő érdeme, az ő fáradsága, hogy őt rábeszélte. Ah, minő keserű aggodalmakkal kell küzdeni egy anya szívének!
A vendégek pedig már mind gyülekeznek Kecskerey úr termeiben, egymás után szállnak le a kecses delnők a bejárás előtt, finom kacérsággal engedve láttatni szalagos lábacskáikat a szemüvegező gavallérok előtt a hintókból alálépve; a tornácban kölcsönadott egyenruhás inasok szedik el a meghívójegyeket, mikre szokásos felügyelet van, s a burnuszokat, sliffereket; a háziúr, őnagysága Kecskerey, magas leereszkedéssel fogadja az ajtóban az érkezőket; minden ember tudja, hogy az estély nem az ő pénze ára, ő is tudja jól, hogy erről mindenki meg van győződve, hanem azért olyan díszesen bókolnak egymásnak, mintha igazi házigazda s igazi vendégek volnának. Kecskerey úr éles orrhangja keresztülhangzik az egész társalgáson.
– Nagyon örülök, hogy nem veté meg szerény meghívásomat. – Nagysád nagy tiszteletben részesíti szegény házamat jelenléte által. – Mesdames, önök kegyesek voltak nem feledkezni meg legőszintébb tisztelőjökről. – Uram, ez igen szép öntől, hogy fontos tanulmányozásait félbeszakasztá miattam! – Grófné, ez estély legfőbb öröme önnek szirénénekében gyönyörködhetni stb., stb…
Azután jönnek az ifjú gentlemanek, s bemutogatják egymást a házigazdának, ki mindezt természethű prozopopeával fogadja. Ezúttal nem paradoxon azt mondani: természethű prozopopea.
Az érdemes házigazda nagymértékben lelkére vette, hogy vendégei jól és fesztelenül mulassanak. Akik még nem ismerik, s ismerni kívánják egymást, azokat egymásnak bemutatja, meglehet, hogy azok nála nélkül is régen ismerik már egymást. A poétának lapokat ad, melyekben tulajdon munkáit olvashassa; a művészt zongorához ülteti, s állít háta mögé valakit, aki dicsérje, s mindenkinek tud valami lekötelezőt, valami érdekest mondani, frissen sült újdonságokat, pikant anekdotákat szór a csoportozatok közé, teát főz, amit senki sem ért jobban, és mindenkit lát, mindenkire szeme van. Ez már a derék házigazda.
Végre jön Abellino. Neki nem volt szabad jókor érkezni. Egy éltes, idegen férfiút hoz karján, s egyenesen a háziúr elé vezeti és bemutatja.
– Kecskerey barátunk, monsieur Griffard, banquier.
Meghajtások, bókok, kézszorítások.
– Megbocsát, tisztelt házigazdánk, ha e nagyon tisztelt világcelebritás mint kebelbarátaink egyike, ez órában véletlenül érkezvén Párizsból, siettem az alkalmat megragadni, őt becses vendégei elitjével megismertetni.
Óh, Kecskerey úr nemcsak hogy megbocsát, sőt ezerszer lekötelezve érzi magát, hogy ily jeles egyéniséggel megismerkedhetni szerencséje lehet. Ismét bókok, hajlongások, kézszorítások. S mindez oly komolysággal történik, mintha nem Abellino volna valósággal az estélyt adó háziúr, s mintha nem tudná ezt minden ember.
Tulajdonképpen a derék banquier azért jött le Párizsból, melyet még akkor nem hoztak oly közel a vasutak Pozsonyhoz, mint most, hogy saját szemeivel meggyőződhessék róla, hogy vajon az a vén nábob, kinek bőrére ő már annyit kölcsönzött, akar-e hát voltaképpen valahára meghalni, vagy sem.
Kecskerey úr a kitűnő férfiút a legkiválóbb figyelemmel iparkodott mulattatni, a legkellemesebb delnők társaságába vezetve őt, fő cél levén ebben, hogy Abellino nyakáról lerázza, ki több fiatal dandy társaságában kivonult ezalatt a kártyázóterembe, ez levén legkellemesebb neme az időtöltésnek, míg Fanny megérkezik.
Már akkor többen ültek a zöld asztalnál, köztük Fennimor is, kinek láttára hangos, impertinens nevetésre fakadt Abellino.
– Ah, Fennimor, te ma kegyetlenül erős lehetsz a játékban, mert a másikban ugyan ellenkező póluson áll az iránytűd. Diable, neked ma sokat kell nyerned, mert ellenemben ezer aranyat veszítél. Haha! Ti azt hiszitek, hogy ez az estély az én költségemre megy? Csalatkoztok. Ennek Fennimor adja meg az árát. Adjatok egy kis helyet az asztalnál, hadd kísértsek én is szerencsét!
Fennimor egy szót sem szólt, ő adott éppen bankot. Néhány perc múlva bankja szét volt ugratva, Abellino nyert bomlottul.
– Ah, ah! barátom, terajtad rosszul teljesül a példabeszéd: szerencsétlen a kártyán, szerencsés a szerelemben. Szegény Fennimor, bizony isten sajnállak!
Fennimor felkelt, és nem játszott többet. Ha tejfehér arca még engedne meg valami nüanszot visszafelé, úgy azon meg kellene látszani a sápadtságnak, melyet elfojtott dühe okoz.
Vesztett fogadás és mellőztetés, pénzveszteség és a győztes, a nyerő általi kigúnyoltatás epével, méreggel tölték el szívét. Egynehányszor közel állt hozzá, hogy egy gyertyatartót tettleges demonstrációkra használjon. De mégis jobbnak látta felállni, és kimenni a szobából.
Abellino tovább is játszott, tovább is nyert, s kötekedő, kérkedő modorával vérig boszontá azokat, akik vesztettek. Ostoba szerencséje volt ma. Nem győzött rajta kacagni.
– Na! – szólt elvégre, tárcájába seperve az előtte halmozott bankjegyeket – Fennimor kettős szerencsétlenségével hazudtolta meg a közmondást, én megyek azt kettős szerencsémmel cáfolni meg.
A legközelebbi teremben éppen szemben találkozott egyik inassal, ki régóta keresi. Mayerné asszonyság vár reá, itt van az előszobában, nem jöhet be, mert útról jön, s nem ért rá átöltözni.
– Hopp! ez nem jó jel! – Abellino sietett rögtön beszélni vele. Azt mondá, hogy nem találja a leányt, de az bizonyosan el fog jőni, mert különben nem fogadta volna el a meghívást.
Abellino bosszúsan fogadá e kedves hírt, s otthagyta Mayernét az előszobában.
– Diable! Ha rászedtek volna!
Ott pedig nem vala szabad a bosszúságot mutatni, hanem folytatni kelle az örvendő, kihívó, diadalmaskodó arcot. Inkább vesztette volna minden pénzét, csak e leány el ne maradna most.
Ezúttal nagyon kellemetlenül esett neki Fennimor fehér arcával találkozni, s gondolkozni kezdett róla, vajon ne legyen-e nagylelkű, és ne békítse-e ki maga iránt.
Azután ismét kiment Mayernéhoz megkérdezni, hogy nem mondta-e a leánynak, hogy nőül fogja venni.
– Óh, igen, és a leány nagyon látszott rajta örülni.
Ez megint megnyugtatá egy kicsint, s újra visszament a társalgási terembe, s Mr Griffard-t igyekezett mulattatni.
Már a teát kezdték felhordani, s X. grófné már elénekelte a „casta divát”, midőn Abellino inasa urához furakodva fülébe súgja:
– Éppen most láttam a hintóból leszállni Mayer Fanny kisasszonyt.
Abellino, ami kezébe akadt, néhány aranyat nyomott a szolga markába, s azzal kissé rendbe szedé magát, felkelt, egy tükör előtt megnézte magát. Csinos volt, csinos. Azt meg kell neki engedni; hajfodrozata kifogás nélküli, arca sima, bajusza, szakálla festői, nyakravalója elragadó, s mellénye magasztos.
„Quanta species!” – mondaná rá Aesopus rókája.
Most belép a vendégeket jelentő komornyik, kit Abellino csak a tükörből lát, s szaloni díszhangon jelenti az érkezőket franciául:
– Madame Fanny de Kárpáthy, née de Mayer!
– Patvart! – gondolja magában Abellino –, ez a leány komolyan használatba vette nevemet. No, csak tessék neki, ha ez mulattatja. Ártani nem árt.
– Ah, házasság! – kiálta Griffard úr. – Ön megházasodott?
– Csak balkézre – viszonza Abellino tréfásan.
A vendégek egy része kíváncsian tódul az érkezők elé, a házigazda (Kecskerey úr) az ajtóig megy eléjök, a komornyik kitárja a szárnyajtókat, s belép rajta egy fiatal hölgy egy férfi társaságában. A bámulat elhallgattatja egy percre a társalgást. A szép nő tekintetén bámultak-e úgy el? Valóban szép volt! Egyszerű, de becses csipkeöltöny hullámzott alá pompás termetén, akkori idők divatja szerint kissé rövidre hagyva s bámultatni engedve a parányi domború lábacskákat; gazdag hajtekercsét könnyű kis brüsszeli csipkefőkötő takarta, kétfelől hosszan engedve aláomlani az angolos fürtöket márványsima vállaira s elragadó szépségű kebelére. És ez arc, e halványpiros, istennői tekintet, ez égő fekete szemek, teli szenvedéllyel, indulattal, ellentétben a gyermeteg ajkkal, mely az alvó ártatlanságé, de oly összhangzók ismét az arcok és a rózsás áll szerelemgödröcskéivel, miken elvész az ember lelke, ha őt mosolyogni látja.
Így mosolygott most, midőn Kecskerey úr elé lépett, aki nem talált mit mondani.
Fanny üdvözlé őt.
– Uram, örömmel fogadtam el ön becses meghívását – családommal együtt; ím férjem, Kárpáthy János úr! – szólt a vele jött férfira mutatva.
Kecskerey nem mondhatott egyebet, mint hogy véghetetlenül örül, mialatt a legláthatóbb zavarban látszott szemeivel keresni Abellinót.
Az, mint Lót felesége, sóbálvánnyá változva állt a tükör előtt.
Kárpáthy János azonban – a jókedvű, a vidám, a ragyogó János úr – megszorítva a háziúr kezét, mint régi ismerősét, neje kezét karja alá fűzé.
– Kívánjon ön nekem szerencsét, tisztelt barátom! Egy kincset, egy másvilági kincset nyertem ma. Boldog vagyok. Semmi szükségem sincs a paradicsomra többé; ezen a világon idvezültem.
Azzal nevetve, tündöklő arccal lépett a társaság közé, egyenkint bemutogatta nejét a tiszteletre méltó körnek, mely által üdvkívánatokkal halmoztatott el.
És Abellinónak mindezt néznie kellett.
Elgondolni, hogy azon leány, kit ő szerelmével oly kitartón üldözött, nagybátyjához ment férjhez, s ezáltal örökre megközelíthetetlenné vált rá nézve.
Ha az egekbe vitték volna vagy a poklok fenekére, ha sziklavárban őriznék, vagy égő karddal vigyáznának rá bosszús arkangyalok, nem volna rá nézve úgy elzárva, mint e név talizmánja által: „Kárpáthy Jánosné”.
Neki Kárpáthy Jánosnéval semmiféle viszonyt sem volt szabad kezdeni.
Minden szem, mely a szép menyecske bámulásában kifáradt, őreá tévedt vissza, s minden tekintet gúny és kacagás volt reá.
A dandy, ki nagybátyja lakodalmát üli!
A kijátszott kérkedő, kinek imádottja őhelyette nagybátyjának adta kezét.
Szinte jólesett Abellinónak, hogy látott még a társaságban valakit, ki ez eseten nagyon meg volt ütődve: Mr Griffard-t. S hogy még most se tagadja meg gunyoros természetét, ahhoz fordult kötekedő szóval: mintha éppen csak azt érdekelné a dolog:
– Qu’en dites vous, Mr Griffard? (Mit szól hozzá?)
– C’est bien fatal!
– Mon cher Abellino – szólalt meg ekkor mellette Fennimor cérnavékony hangja. – Úgy látszik, mintha ön nekem ezer arannyal tartoznék. Hahaha!
Abellino dühösen fordult felé, de e pillanatban szemei János úréival találkoztak, ki éppen őhozzá ért ekkor, karjára fűzött hitvesével, s a legnyájasabb mosolygással mutatá be őket egymásnak.
– Kedves nőm! Ez itt kedves öcsém, Kárpáthy Béla. Kedves öcsém, ajánlom atyafiságos indulataiba feleségemet.
Ah! ez volt az a pillanat, melynek úgy örült előre, ez volt az a kikeresett bosszúállás, mely az üldözött leány szívében született, s mely oly szikrázóvá tette mindazon szelíd lények szemeit, kiknek azt elmondá.
A vadász a veremben! Saját vermében. Megcsalva, megvetve, megtorolva.
Abellino feszesen meghajtá magát, ajkait összehúzta, és fehér volt, mint a fal.
János úr odább ment, magát Mr Griffard-ral is megismertetendő, ki rendkívüli örömét fejezé ki afölött, hogy őt ilyen jó egészségben tisztelheti.
Abellino pedig, amint elfordultak tőle, hüvelykét mellénye szegletébe dugva, dúdolva, fölemelt fővel, mint akinek semmi baja sincs, lejtett végig a társasági termen, s nem látszott rá ügyelni, hogy minden suttogás, minden sziszegés, elül, hátul, őt gúnyolja, őt neveti.
Sietett a kártyázószobába.
Amint benyitott az ajtón, hallá, mint nevetnek, mint kacagnak mindannyian, Fennimor éles hangja kitört valamennyi közül. Amint őt meglátták, rögtön félbeszakadt nevetés, jókedv és előadás; mindenki iparkodott komoly és hallgató képet ölteni. Lehet-e ennél boszontóbb valami?
Abellino széket húzott az asztalhoz, s közéjök ült.
Miért nem nevetnek? Miért nem folytatják a beszédet? Fennimor mit erőszakolja az arcát, hogy komoly legyen, minek fordul el annyit?
Osszátok azt a kártyát.
Legalább van az embernek min nevetni, akár nyer, akár veszt valaki, kacagnak. Ez csak ürügy, hogy legyen min kacagni. Most Abellinóra kerül a sor, hogy bankot adjon.
Elkezd veszteni.
Az asztal túlsó felén ül Fennimor, és egyre nyer, néha bennhagyja az egész tételt kétszer-háromszor, hogy négyszeres, nyolcszoros húzást tegyen.
Abellino veszteni kezdi hidegvérét, s szeleskedik. Nem vigyáz a tételekre, a nyerőt húzza be, s a vesztőnek fizet. Másutt jár az esze, s a folytatott tárgyra hárul ingerültsége.
Most ismét egy négyszeres tételt húzott be Fennimor.
– Ah, ah! – meg nem állhatja, hogy diadalmasan ne nevessen. – Monsieur Kárpáthy, a példabeszéd önön is rosszul teljesül; szerencsétlen a kártyán, és szerencsétlen a szerelemben! Szegény Abellino, bizony isten sajnállak. Ezer aranyommal tartozol.
– Én? – kérdé Abellino ingerülten.
– Valóban te. Hiszen csak nem állítod még most is, hogy Fannyt el fogod csábítani; mert hiszen most már gazdagabb, mint te vagy, pénzed el nem bolondítja, ha pedig udvarlót akar magának választani, akkor választhat mindnyájunk közül, akár engem, akár Liviust vagy Konrádot. Sőt neked nagy okaid vannak éppen attól őrizkedni, hogy beléd ne szeressen, mert egy ilyen kalandnak az lehetne a vége, hogy a majorátustól elcseppennél. Ah, ez famóz! Abellino fut nagybátyja nejének ölelése elől, egy új József és Potifárné. Sőt kénytelen vigyázni, hogy a nő valakit mást, derék fiatal embert meg ne szeressen. Ah, ah, ah! Abellino mint erényőr! Abellino mint garde des dames! Ez felséges szép. Ez tárgy egy vaudeville-re!
Minden szó mérges fullánk, minden szó a vérig, az elevenig hat. Abellino sápad, és elfagy a dühtől. Amit Fennimor mondott, az igaz. Neki remegni kell most, hogy e nő szeretni talál! Kárhozat, kárhozat.
És egyre veszt.
Alig látja már, mit raknak. – Fennimor újra négyszeres tételt nyert. Abellino fizet neki, de csak kétszeresen.
– Ohó, barátom, tévedsz, kétszer hagytam benn a tételt.
– Én nem vettem észre.
– Ah, ez flibusterie*! – kiált elbízott indignációval Fennimor. E megbántó szóra Abellino egyszerre talpra ugrik, s az egész tucat kártyát Fennimor szemei közé vágja.
Kalózság.
A fehér arc egyszerre elkékül, elzöldül; felkapja a széket, melyen ül, s Kárpáthyra akar rohanni. A társaság közbeveti magát, Fennimort visszatartják.
– Bocsássatok! Bocsássatok reá! – ordít egészen elváltozott hangon a szenzitív ifjú, ajka tajtékzik, és szava a düh erőködésében rekedt rikácsolássá válik. Abellino nem szól egy szót is, de melle zihál, és szemeit elfutja a vér. Társainak dolgot ád őt visszatartani.
– Bocsássatok! Adjatok kést! Megölöm, megölöm! – rikácsol Fennimor, s nem szabadíthatva kezeit az őt fogva tartók karjaiból, bosszúját az ártatlan székeken tölti, azokat rugdalva fel.
A dísztelen zajra egészen alarmírozott képpel rohan be Kecskerey úr, s roppant imposant tekintettel megállva a tülekedők között, harsányan közbekiált:
– Tiszteljétek házam szentélyét!
Ez intervenció magukhoz téríti a feleket. Átlátják, hogy nem itt a helye hasonló modorú ügyeket elvégezni. Sokakat a ház szentélyérei hivatkozás éppen jókedvre hangol. Fennimornak és Abellinónak tanácsolják, hogy menjenek mindketten haza. Reggel elintézendik az ügyet. El is távoznak azonnal, s a társaság azért nem zavartatik meg. Néhány pillanat múlva ugyan már mindenki megtudta, hogy Fennimor és Abellino összevesztek a kártyán, de mindenki úgy tesz, mintha semmit sem tudna róla. János úr félrehívja a házigazdát, s nagy titokban megkéri, hogy legyen szíves elfogadni tőle a mai estély ragyogó elrendezéseért egy ezerforintost, és egy óranegyed múlva az egész társaság tudja, hogy az estély hőse János úr, ki szép nejét kívánta a finom társaságnak bemutatni; a vigalom éjfél után két óráig tart, amidőn minden ember egymásba szerelmesedve oszlik haza; s otthon mindenki a furcsa történeten gondolkodva hajtja fejét nyugalomra, s ha van valaki, aki nyugtalan álmokat alszik, az Abellino, Fennimor és monsieur Griffard.
