A tatár tábor
A tatár tábor
Milióra csupa angyalokkal álmodott, akiknek nincsen emberi arcuk.
Mikor felébredt, már fényes reggel volt; a nap besütött az ablakán. Axamita ott várt reá, hogy felöltöztesse. Milióra nevetett rajta, hogy őnála most a szobaleányi szolgálatot egy gránátos őrmester teljesíti, egész uniformisban. Jó kedvre ébredt, úgy mondják, hogy „jobb lábbal kelt fel az ágyból”. A reggelije is készen várt rá: kávé kecsketejjel. Azt jó étvággyal elköltötte; Axamita megfésülte és befonta a haját (az őrmester ehhez is ért). Azután megmutatta neki a faliszekrény kincseit: a sok olvasni való könyvet, amiket Metell válogatott ki a számára. Sok mulatságot ígérő címek. Robinson Crusoe története, Telemach, Gulliver utazásai, Klimius Miklós, Bertuch képeskönyve. Milióra még eddig nem olvasott egyebet, mint a Hübnert és a „Mártírok oszlopá”-t. Ezek itt bizonyosan mulatságosabbak lesznek.
– Én majd fennhangon olvasom, te meg hallgatod, Axamita, ugye? Aztán majd együtt nevetünk rajtuk.
Miliórának az a képzelete volt a történetes könyvekről, hogy azoknak a meséin okvetlenül nevetni kell. S nevetni sokkal jobban esik az embernek másodmagával, mint egymagában.
– Igen – monda Axamita –, de majd csak estenden, lefekvés előtt; nappal az embernek egyéb dolga van, mint könyvet olvasni.
– Hát ugyan mi dolga van az embernek?
– Azt majd mindjárt megmondom. Én főzöm az ebédet.
– Hát én mit csinálok?
– A kisasszony meg zongorázik.
– Min zongorázom?
– Jöjjön csak le az alsó szobába, ott van a fortepianó.
– Tudod te, hogy mi az a fortepianó?
– Ohó! Hányszor háltam benne! – (Biz azt a katona urak szokták ilyesmire használni, mikor holmi elhagyatott kastélyokba bekvártélyozzák magukat; igen jó nyoszolya lehet!)
Milióra örvendve csapta össze a kezeit, mikor Axamitával leballagva az alsó szobába, abban a zongorát megpillantá, a hangjegyhalmazzal. Mindjárt le is ült eléje, s elkezdett rajta játszani, ez volt a kedvenc mulatsága.
– Mégis jó ember ez az én bátyám, ugye? – szólt egyszer aztán Axamitáthoz.
– Mégis jó hely ez itten, ugye? – viszonzá rá Axamita.
– De hát délután mivel töltjük az időt? Mit csinál itt az „ember”?
– Azt is megmondom. Nekem van egy veteményeskertem, abban kapálok, öntözök, ültetek, a kisasszony pedig a virágoskertjét gondozza.
– Hát van itten virágoskert is?
– Menjünk oda, majd meglássa.
Axamita levezette a kisasszonyt a hátsó ajtón át a kis rejtett zugba, ahol a régi olajfa állt. Milióra csak elbámult, mikor az ajtón belépett, tele volt a kert mindenféle szép virággal. Hogy kerültek azok oda? Azt Axamita tudja, aztán meg azok az emberek, akik csak éjjel látnak, akiknek a császár szabadalmat adott, hogy amit kinn az ég alatt találnak, amit megkívánnak, magukkal vihessék. Lesz itt új virág mindig. Azok elhozzák éjjel a Puntához. S reggelre Axamita elülteti a kis kertben, úgy lesz az, mint a tündérmesében.
Most már teljesen boldognak érezte magát Milióra. Egyik virágtól a másikhoz futott, fogta az öntözőkannát, sorba megöntözte; bele is melegedett, a kendőjét feldobta az olajfára, az arca egészen nekipirult. Azután letekintett a tenger felé nyíló résen abba a mélységbe, mely meredeken hanyatlik alá a hegy lábáig.
– Itt csak nem jöhetne fel ember!
Meg-meg fölnézett az égre.
Ez a kis kertecske úgy függ az ég és a föld között.
– No, én megyek a konyhába ebédet főzni – monda Axamita.
– Ebéd után pedig majd megint mesélni fogsz nekem olyan szépet, mint tegnap?
– Hát szép volt az a mese?
– Nagyon szép volt a Marguerita meséje. Azt még többször is el kell mondanod, hogy jól eszemben maradjon.
Már nem találta rettenetesnek. Egészen gyermek volt még. Ugyanaz a rémrege este megríkatta, nappal megnevetteté. A sötétben a fejére húzta a takaróját, hogy meg ne kísértse valami olyan arc nélküli rém, nappal pedig kíváncsian kukucsált keresztül a kerítésfal résein Rovina felé, hogy nem láthatna-e meg egyet ezek közül a Isten csoda-állatjai közül.
– Délután tudod mit mesélsz el nekem, Axamita? Említetted tegnap, hogy te voltál a „tatár táborban” is.
– Nos aztán? – szólt Axamita nagy nyersen.
– Hát elmondod nekem, hogy milyen az a tatár tábor?
– De már azt nem mondom el!
– Miért nem mondod?
– Mert nem tudom.
– Nem tudod elmondani azt, amit a két szemeddel láttál?
– Nem hát! Hiányzanak nálam a szavak hozzá. Ott voltam, emlékezem reá, most is előttem áll, mégsem tudom elmondani.
– Olyan gyönyörű, vagy olyan rettenetes?
– Olyan gyönyörű és olyan rettenetes együtt.
– Csak azt mondd meg hát, hogy hol van az a tatár tábor? Melyik világ végén?
– Ez bizony egyik világ végén sincsen, hanem ott van a világ közepén. A tatár tábor Párizsban van.
– Eredj! – szólt felkacagva Milióra, s a hátára ütött Axamitának. – Te engem gyöngén bolonddá tartasz.
Axamita vállat vont, s a szájába dugta a pipáját, aztán ment a konyha után látni.
Milióra még azután is nevetett. Micsoda bolond ötlet, azt mondani, hogy Párizsban van a tatár tábor!
Pedig hát ott volt.
A világváros legfényesebb részét foglalta el, a Palais Royalnak az udvarát.
Csaknem ötven esztendeig látta a félvilág a „tatár tábort”, egy fabódékból, deszkasátorokból, emeletre tákolt gerendatornácok ból egymás hegyire-hátára halmozott tömkeleget, a Palais Royal udvarán garázdálkodni.
Annak a Palais Royalnak az udvarán, mely királyok s azok fölött uralkodó miniszterek és kegyencnők számára épült, túlhalmozva a művészet minden kincseivel; melynek termeit, folyosóit, díszlépcsőit és titkos feljáróit nagy történelmi események, kéj, pompa, olympi istenmámor jelenetei tették emlékezetessé; mely milliókat nyelt el, s milliárdokat okádott ki (a Mississippi arannyá vált hullámaiban), s aztán megint népeket nyelt el, és vértengert okádott ki (innen indult ki a forradalom); hát ennek a dicsőségtől eltelt palotahalmaznak, a praktikus utókor, hogy hasznát is vegye, deszkasátortömeget ragasztott a fényes corridorjaihoz, s ott volt a világ zsibvásárja félszázadon keresztül.
Ennek a gúnyneve volt a „Camp des Tartares”.
Azonban, amire a francia ráteszi a kezét, még ha szemét is, virággá változik. Az a deszka-Bábel úgy fel volt cicomázva ékítményekkel, úgy befestve tarka fénymázzal, úgy teleaggatva drága függönyökkel, elrejtve virágok, felfutó folyondárok közé, hogy azt senki sem vehette észre, hogy fából van. Az óriási bazár árutornácai közepette egy cirkusz is volt, legalább annak hívták, de nem volt az lovak számára készült porond, hanem a válogatott emberi bolondságok színpada. Az is csupa deszkából volt, de úgy felcifrázva, szőnyegezve, kívül-belül befestve, megaranyozva, délvirágok csoportjaival körülvéve, hogy aki meglátta, azt hitte, ez a Nagymogul kioszkja.
A két sor árubódé s az emeletes facsarnok az Ezeregyéjszaka legvakmerőbb tündérmeséjén is túltett változatos pompapazarlással; itt volt felhalmozva, amit ízlés, művészet, bizarr szeszély emberi érzékek felmagasztosítása végett előteremt: aranyműves boltok ékszerhalmazai, keleti szőnyegek, divatöltönyök, pipere, művirág, toll, drága prém, festmények, szobrászati művek, eleven madarak tárlata, velencei kristályok, órák egész raktárszámra, félbeszakítva egy-egy kávéháztól, melynek falai csupa tükörből vannak, egy-egy étteremtől, melynek bejáratánál ki vannak rakva a ritka vadak, halak, déligyümölcsök, amik odabenn az asztalra kerülnek, süteményes boltoktól és könyvárus-kirakatoktól. Minden ragyog, illatoz, mosolyog, csábít. De leginkább az, ami eleven. A lepkeraja az asszonyi szépségnek. Azok a szép nők, akik azt kiálták a bevonuló szövetségesek elé palotáik erkélyéről: „Vivient nos amis, les ennemis!” (Éljenek a mi barátaink, az ellenségek) s amely nap meghódította a muszka, angol és német Párizst, másnap meghódították ők mind a hármat. A világ legkönnyelműbb népe, gond nélkül, fájdalom nélkül, lelkiismeret nélkül. A vétkezés remekművészei. Amint a szövetséges seregekkel együtt beözönlött a világ fővárosába a barbárok minden nemzetének idegen csoportja, ők felvették valamennyinek a viseletét. Máskor Párizs adta a divatot az egész világnak, most Párizs vette át az egész világ divatját. Néhány évig egy folytonos maskara-bál volt itt az élet, s a szép hölgyeknek minden bolondság jól illett. Nem volt olyan elhihetetlen, szörnyeteg csodachimaerája a piperekultusznak (mert ez több volt már, mint divat, ez vallás volt!) , amit a „boule rouge” kecsei elragadóvá ne tettek volna. Ott rajzottak egész nap a babiloni népcsődületben. Délig a tatár tábor sétányain, délben az éttermek asztalainál, este a színházaiban (volt több is a Palais Royalban), éjjel a kivilágított barlangokban, miknek puncsterem, játékház volt a neve.
Különös zagyvaléka volt a kiáltó ellentéteknek ez években a világváros. Egy nagy nemzet, mely eddig a fél világnak osztott parancsokat, mely trónokat alakított, s azokba a saját fiait ültette idegen országokban, mely adófizetőjévé tette egész Európát, s azután a műízlésével, a divatjával, a művészetével még egyszer meghódította, még egyszer adófizetőjévé tette; most letiporva, meghódítva, megkötözve a hyperboraeok minden szegletesfejű népei által, tűrnie kellett azoknak az uralmát, dölyfét, üldözését – és nevetni hozzá.
A házakban gyász, az utcákon tivornya. Minden családnak volt akit megsirasson: a jó hazafiak zárt ajtók mögött, leeresztett ablak függönyök alól lestek ki az utcára, s kinn a boulevardon ölelkezve járt a hazatért royalisták serege a diadalmas idegennel, aki nemzetét leverte.
A piacok, az utcák szegleteiről vakarták a régi neveket, amik diadalmas időkre emlékeztettek. A Vendôme-oszlopra húzták fel nagy mesterséggel a világhódító óriás szobra helyébe az ólom liliomot; kevesebb gonddal csomagolták a rokkantak explanade-ján a Szent Márk szárnyas oroszlánját, hogy visszavigyék, ahonnan idekerült, Velencébe. Annak a helyébe is egy liliombokor jött ólomból. A nagy diadalívet bedeszkázták; Desaix gyönyörű ércszobrának burkolatot csináltak. Egészen mezítelen volt az ércalak; s a bronzcsábító ellen védeni kellett a similor erényt.
Az új francia király jó, becsületes ember volt, verseket is írt, azok is becsületes versek voltak. Ha mások jobb verseket nem írtak volna, mint ő, poétának is megjárta volna. Éppen úgy, mint ahogy Franciaország királyának is megjárta volna, ha nem éppen Napóleon császár után érkezett volna meg. De mindannak dacára, hogy olyan kedves ember volt, neki is voltak ellenségei. Majd egy szabólegény állt elő, azt állítva, hogy ő XVI. Lajosnak a fia, az igazi trónörökös, majd meg egy facipőkészítőnek a fia hozta a bizonyítványait, hogy ő az igazi dauphin, őtet illeti meg a királyi trón; utoljára egy faóra-készítő állt elő a világot felvilágosítani, hogy ő az igazi, valóságos XVII. Lajos, Mária Antoinette kedvenc „Louis Charles”-ja. Szegény XVIII. Lajos azt sem tudta, melyik ellen védelmezze bicegő trónját. A visszatódult emigráns sereg, a hajdani márkik és vicomtok mind azt követelték, hogy a domíniumaikat, amiket a forradalom elkobzott, adják vissza nekik, s a püspökök, az apátok, hogy a templomaikat, kolostoraikat, amikből a respublika panteont, színházat, kaszárnyát csinált, megint alakítsák vissza. Ami mind lehetetlen volt. Olyan okos ember lett volna elég, aki parancsolni tudjon, de olyan bolond nem akadt, ki engedelmeskedjék. Párizs még mindig az idegen invázióé volt. Ha ezelőtt fegyverrel a kezében özönlötte el a világvárost az idegen sokaság, most pénzzel a zsebében rohanta meg. Rendet nem lehetett tartani, mert az ember nem tudhatta, hogy az a garázdálkodó maskara, akit utcai verekedésért befognak, nem valami muszka herceg-e? S az a veszedelmesen kihívó magaviseletű hölgy, aki fényes nappal nyilvános botrányt csinál, nem valami hatalmas angol mylordnak a myladyje-e?
Valamint megfordítva, arról sem lehetett bizonyos a rendőr (ha egyáltalában kíváncsi akart lenni ilyen aprólékosságokra), hogy az a nagy applombbal terjeszkedő hatalmas muszka hercegforma úr, azzal a sok érdemrenddel, nem a legközönségesebb zsebmetsző cég tagja-e? S az az úrhölgy, aki négylovas hintón hajtatott idáig, szerecsen inas hordja utána a perzsa sálját, nyakláncán, övcsatján borsónyi gyémántok, nem valami kalandornő-e? S hogy valóságos gyémántok-e azok, s igazi fekete-e az a szerecsen? Azt pedig éppen hiábavaló fáradság lett volna kitanulás alá venni, hogy ebből a hemzsegő tarkabarka hangyabolyból ki minő nemzethez tartozik? Mert aki itt azt a hosszú lengyel krakoviánkát viseli, az nem lengyel, hanem börze-agioteur; azok a hosszú sarkantyúk, amik a kozák pantallon alól kimerednek, s a hölgyek uszályát fenyegetik, hozzájuk a zsinóros mellény, a kifent bajusz, azok nem valami magyar urat jelentenek, az a boltoslegények divatja; a Stuart Mária főkötőt meg éppen nem az angol myladyk viselik, hanem a Breda utcai lorette-ek. Azok a múlt századbeli alakok pedig, akik pötyögős culotte-ban, púderezett máslis hajjal, keresztbe dugott karddal őgyelegnek előre-hátra, éppen úgy lehetnek hazatért emigránsok, kik mindenhez hívek maradtak, még a parókáikhoz is, mint próbára siető színészek, vagy a Ranelaghból hazatérő maskarák.
Hozzá van szokva a világ minden bizarr, rendkívüli viselethez; senki semmiben sem ütközik meg, s a tarkabarka zagyvalékot csak a társalgási modor teszi egyformává: illem, tisztesség, udvariasság mind a száműzött fogalmak közé tartozik. Nem a régi francia nép ez, de nem is a mostani. Az egész világ bolondjainak a gyűlhelye van itt, akik találkozót adtak egymásnak a föld minden részéből, egy helyen, ahol minden szabad. Dévaj kacagás, orcátlan megszólítások, céda mozdulatok, leplezetlen hívogatás, kótyavetyén osztott kegyek, ínyenc élvvadászat lót fut, kergeti egymást, leskelődik áldozatára, kérkedik, ha megtalálta, árulja a becsületét, s dicsekedik szemérme veszteségével.
Egy szakadatlan zsibvására ez a kéjnek, a gyönyörnek. Az egyik azért jön ide, hogy mire vesztegesse a pénzét, a másik, hogy mit adjon el érte. S megvehető minden! Egymás mellett árulják a boltokban a hamis gyémántot, meg az igazi gyémántot, s mind a kettő megvehető azokkal együtt, akik azt viselik; különbözik csak az áruk.
S ha egy-egy büszke hölgy-alak megy végig néha a tarka pillangóraj között, hercegnői tekintettel, állig begombolt egyszerű, de drága nehéz bársony köntösben, aki elnéz az emberek feje fölött, s istennői fenséggel ignorálja a fényes csőcselék hódolatát, az a legveszedelmesebb valamennyi között. Az is megvehető, csak az ára igen nagy.
Azok az arcképek, ott végig egy hosszú tornácban, a legszabadelvűbb öltözethiánnyal, mind megvehetők, az eredetijeikkel együtt. S mikor néha a cifra sokaságon egy fekete ruhás szerény alak furakodik keresztül, hogy a főlépcsőkhöz juthasson, mely a „monsieur” (Artois herceg) lakásához vezet, hóna alatt a bőrtárcával, melyben a legújabb sürgönyök vannak, az is megvehető – sürgönyöstül együtt.
Mert a tatár tábor egyúttal arra is szolgál, amire most a hírlapirodalom, a hírek elterjesztésére. Itt tudni meg mindent legelőször, ami a nagyvilágban történik – és azt is, ami nem történik. Itt van a pletykavásár. A publikum maga a reporter. Gyorsabb ez, mint a gőzsajtó. Délben (csillagászi időszámítás szerint) a börze-agiotage ideje van; aki a börzéről jön, ide siet, itt folytatja. Minden ember látja az aranyborjú körtáncát. Egy órával később egész pompájában van a tatár tábor, akkor jelenik meg az elegáns világ, pazar ragyogását bemutatni; a galériák akkor essbouquet-tól és eau de mille fleurstől illatoznak; két órakor jön az emigráns arisztokrácia, akkor a csarnokok illata átváltozik pézsmává; három órakor megnyílnak a restaurateurök pinceablakai: a kápri- és a szerencsendiómártás szaga csalogatja a közönséget a gourmand asztalhoz; ekkor egy kicsit megritkul a népcsődület, sokat elnyelnek az éttermek, de még maradnak elegen, akik nem szoktak ebédelni, vagy még nem kaptak valakit, aki megebédeltesse őket; azoknak a mulattatására előjönnek az utcai énekesek, muzsikusok, a vándor csemegeárulók, akkor a félzsoldon levő katonatiszteké, meg a Kairó-utcai kisasszonyoké a világ, s kezd úrrá lenni a csarnokok légkörében az ánizs, eltaposott narancshéj bűzével vegyítve; estefelé aztán, mikor meggyújtják az ezernyi argandlámpákat, sevro-gyertyákat, akkor összekeveredik a nappali raj azzal a másikkal, amelyiknek mind az arca, mind a toalettje éjszakai világítást kíván, s akkor aztán parfüm, ételszag, dohányfüst, aroma, elöntözött bor-, pálinkagőz összeelegyül a forró emberi lélegzettel s a gyertyák bűzével, úgy, hogy otthon találja benne magát minden ember. Hét óra felé aztán, mintha kisepernék, úgy kitisztul minden, de még akkor is ott helyben marad, ami eltűnt, a színházba zsúfolta össze magát. A Palais Royalnak két nagy színháza van, s azonkívül számbavehetetlen spektákulum-barlangja; minden zaj, minden nép azokba költözött. Ott folytatják a nagy zsibvásárt zene és énekszó mellett. Éjfél felé kibocsátják megint a rajaikat a komédiatemplomok, s tódul elő kacagva, dalolva, kiabálva az egész Babilon, s amint jön, úgy el is vész a puncstermekben, amiknek kivilágított ablakain láthatók a szilaj taglejtések, a táncmozdulatok, a valcer hangjai mellett, míg egy-egy ajtónyitásnál végig lehet látni egy-egy fénytől ragyogó termen, melynek csupa tükörfalai sokszorozzák a drága carcel-lámpák, a sinumbrák fényét. Azok ott játéktermek; tömve mindig; a legszebb hölgyeket ott látni, a legfényesebb toalettekben, és azok nélkül is, ott pezsgőt is adnak a játszóknak ingyen. Ezek a haramiabarlangok igen szép haszonbért fizetnek a kormánynak, s szabadalmuk van rabolni trente et quarante-tal, biribivel és rulettel. De csak éjféltől három óráig, nyitott ajtóknál, azontúl zárt ajtók mellett. Ez a napirend a tatár táborban, így vázlatosan ismertetve. Vannak idegenek, akik a Palais Royal tatár táborán kívül nem láttak Párizsból egyebet; idejöttek, s addig ki sem mozdultak innen, amíg mindent meg nem tudtak, amit megtudni érdemes volt.
Csak késő éjjel három óra után, mikor a Palais Royal óriási kertjének hársfái töltik el fölséges mézillatukkal a salakjaitól megszabadult levegőt, akkor látni ott a lámpák világánál egyes köpenybe, talmába burkolt csoportokat, akik egymást csöndesen köszöntik, halkan beszélgetnek. Ezek azok a férfiak, akik megmaradtak franciáknak és becsületes embereknek, anélkül, hogy száműzetésbe keveredtek volna.
Mondják, hogy néha maga Artois herceg is lejön egy melléklépcsőn fényes palotájából, ilyen késő éjjeli órában, a gyéren látogatott kert fasorai alá, friss levegőt, hársillatot belélegzeni – és talán még más egyebet is.
Hogy mindezeket Axamita őrmester leányasszony, dacára annak, hogy szemeivel látta, mégis, hogy nem tudta elmondani Milióra kisasszonynak, azt már körülbelül lehet gyanítani.
Valamint aziránt is lehet némely fogalmat elvonni, hogy miért nem hozta a húgát ide magával Metell.
Hanem, hogy őt magát mi hozta hát ide? Ez még mindig olyan kérdés, ami komoly válaszra vár.
