1. A KURUZSLÓ
1. A KURUZSLÓ
(No, te istentelen – kezdé másnap a soltész. – Eljutottál immár bűnlajstromodnak a végére. Ugyan megmutattad, hogyan lehet megháromszorozni a hét főbűnt, s csinálni belőle huszonegyet, s aztán megint mind a huszonegyből úgy kidisputálni az embernek magát, hogy egy se maradjon a nyakán. A sok furfangos historizálással elhúztál öt hónapot meg két hetet az időből: azt hitted, ugye, hogy azalatt a franciák majd csak elfoglalják a várat, s megszabadítanak téged a vesztőhelytől. Nem lett belőle semmi. – Most már csak az utolsó bűnöd van hátra: az árulás, amit a vár ellen elkövettél. Ezzel az eggyel fogom a nyakadat. Ebből az egyből, szeretném látni, hogyan mosod tisztára magadat!)
– Megkísértem – monda a vádlott, s felfohászkodott a múzsájához, akinek a segítségével foglalt el eddig napot nap után a halál birodalmából, hogy segítsen neki még egy napot megnyerni ebben az Isten szép világában!
Tehát, kegyelmes uraim, mint azt jól méltóztatnak tudni, a francia táborból való megszökésem után ide álltam be kegyelmességtek szolgálatába, s teljesítettem híven és pontosan kőtelességeimet, mint igaz katonához illik.
(– Azt meg kell adni, hogy a legjobb konstábler voltál a tüzérségemben – bizonyítá a nagyherceg.)
Egy napon, amint mérnöki tanulmányaimban elmerülve ültem a kazamataszobában, az őrök egy olajkárt hoztak elém, akit a védművek előtt ácsorogva fogtak, s aki azt mondta, hogy ő az én küldöncöm volt az ellenséges táborban, s onnan hozott kikémlelt tudósításokat.
Tudtam, hogy ez nem igaz, mert én nem bíztam meg ilyen küldetéssel senkit. Meghagytam, hogy hozzák elém az embert.
Köpcös, tömzsi fickó volt, hamis, ravasz pofával, a hátán cepelte az egész patikáját, aminőt ezek az olajkárok szoktak hordani: egy szekrényt fából, aminek kétfelé nyíló ajtajai vannak, s abban mindenféle fiókok, és a fiókokban különb-különbféle írok, kenőcsök és csodatevő labdacsok.
A fickó a szemem közé nevetett, s azt kérdezte tőlem szemtelenül:
– Hát nem ismersz?
– Nem én, sohase láttam a pofádat.
– Én sem a tiedet, azért mégis ismerlek – Belfegor!
Megijedtem!
– Te vagy az, Beherik?
Azzal kiküldtem az ordináncot, hogy egyedül maradjak vele.
– Hogyan találhattál rám – kérdeztem tőle –, mikor sohase láttál álarc nélkül?
– Hát tudod, ennek az a mestersége, hogy van két varázsgyűrűm. Az egyik a jobb kezem, a másik a bal kezem kisujján, mind a kettőt a kövével befelé fordítva hordom. Mikor azt mondom nekik: én most fel akarom keresni az én vércimborámat, Belfegort, akkor az egyik gyűrű elfordul az ujjamon. Az tudatja velem, hogy merre induljak el. Aztán valahányszor válútra jutok, az egyik gyűrűm bejelenti, hogy merre térjek el; így vezetnek el egész odáig, ahol egyszerre mind a két gyűrű előre fordul a két kisujjamon. Ez azt teszi, hogy helyben vagyok; az előtt állok, akit kerestem.
A magyarázat kissé hézagos volt ugyan; hanem azért nem tagadhattam el az ördöngős fickó előtt magamat, akit különben is szerettem, mert hűséges cimborám volt, s egymásnak a vérét nem szívtuk át hiába. Az én vérem az ő ereiben lüktetett, s az övé az enyimben.
– Hát mi hozott ide, cimbora, hogy engem ily szoros helyen felkerestél, ahol nem osztogatnak semmit olyan bőven, mint tüzes golyóbisokat?
– Azért jöttem hozzád, hogy cseréljünk testet.
– Miért kívánod ezt?
– Parancsolatom van rá a makertól.
– Tehát te még most is baklovag vagy?
– Valamint te is. Ez nem betegség, amiből ki lehet gyógyulni, sem hivatal, amiből ki lehet lépni, sem ruha, amit le lehet venni, sem feleség, akitől el lehet válni. Aki a baklovagok közé állt, az a baklovagoké.
– De én csak a testemet kötöttem le nekik, a lelkemet nem.
– Hát hisz nem is jövök én a lelkedért, csak a testedért. A nyomorult animuládat tartsd meg magadnak meg az Ábrahám kebelének; hanem a testedet ki kell cserélned velem. Az én testemben aztán viheted a lelkedet, ahová akarod.
– De mit csináljak én a te testedben széles e világon?
– Azt, amint én csináltam. Árulsz theriákot meg sárga arsenicumot, lapis nephréticust meg nostoc Paracelsit, opoponaxot és szalamandrakenőcsőt a bolondoknak, s fizettetsz magadnak kemény tallérokat érte. Ez a legkönnyebb életmód a világon.
– De én valamennyi elősorolt kuruzslószereid közül egyet sem ismerek, s meg nem tudom mondani, hogy melyik mire való.
– Nem is kell azon törnöd a fejedet. Nézz ide a szekrényembe. Itt vannak fiókonkint rendbe fölállítva a tégelyek, fiolák, dobozkák, cincsészécskék, a tetejükbe írt címeikkel; alattuk pedig, arra a helyre, ahol állnak, fel van jegyezve apró betűkkel, amiket csak ezzel az erős nagyító üveggel lehet elolvasni, mindenik írnek az a tulajdonsága, mellyel bizonyos bajok ellen csalhatatlan a foganatja. Ha jönnek hozzád a páciensek, csak elolvasod az utasítást, s aztán adsz nekik a köcsögből amennyinek megadják az árát.
– De hát aztán meddig kell nekem ezt a te fertelmes alakodat viselnem, s viszont a magam délceg termetét terajtad hagynom?
– Amíg mind a ketten vissza nem kívánkozunk a magunk testébe. Evégett átveszed majd az egyik gyűrűt, nálam marad a másik. Ha jön majd olyan idő, amikor egyszerre, egy pillanatban mind a ketten elfordítjuk a kisujjainkon levő gyűrűket, akkor rögtön vissza lesznek cserélve a testeink. No, hát húzd fel ezt az ujjadra, aztán hídd be az ordináncodat, mondd meg neki, hogy kísértessen ki a várkapun, ott bocsásson szabadon: aztán kínálj meg egy pohár pálinkával.
Úgy tettem; behíttam az ordináncot, kiadtam a rendeletet, s aztán egy poharat töltöttem meg pálinkával, s azt odanyújtottam a Beheriknek, hogy hörpintse föl.
Hát csak akkor vettem észre, hogy az a pálinka az „én” torkomat égeti végig – már akkor énrajtam volt a Beherik teste.
S hogy az én testemben megint a Beherik volt, azt mindjárt abban a percben tapasztaltam. Egy pattantyús jött be azzal a tudósítással, hogy a harmadik ütegben a második ágyú megrepedt.
Az én alakom erre azt mondta:
– No, hát csak enyvet kell főzetni, és össze kell ragasztani, addig is jó erős madzaggal össze kell szorítani, hogy tovább ne repedjen. Az ordinánc meg a pattantyús egymásra néztek, s a markukba kezdtek nevetni.
– No, ez mindjárt ferdére megy! – gondolám magamban.
– Te, Beherik – súgám az alakomnak –, cseréljünk egy percre vissza.
Mind a ketten elfordítottuk a gyűrűinket.
Megint én voltam „én”.
– Vigyétek az öntődébe – parancsolám a pattantyúsnak –, s hozzatok helyette a IV-es kamrából a bronz sugárágyúk közül. Mit röhögtök? Ostobák!
Aztán megint elcseréltük a testeinket.
Engem a Beherik alakjában aztán kikísértek a várból, ahonnan osontam tovább. – Keresztül kellett mennem az ostromzároló táboron, ahol természetesen föltartóztattak. Mikor elkezdtek hozzám beszélni, akkor vettem észre, hogy nem tudok franciául. Én, aki beszélek diákul, angolul, franciául, lengyelül, oroszul, törökül, indusul, hollandusul, most az ostoba Beherik fülével egyiket sem értem, s az ő nyelve egyikre sem forog, csak a svábra. A főparancsnokkal csak tolmács útján tudtam beszélni.
– Voltál a várban? – kérdé tőlem.
– Voltam.
– Átadtad a konstáblernek, amit küldtem?
– Átadtam.
– Meg fogja tenni?
– Bizonyosan meg fog tenni mindent.
Erre a parancsnok a markomba nyomott ötven tallért, s én ki nem tudtam találni, hogy miért. Aztán intett, hogy mármost elhordhatom az irhát.
Én aztán a nyakamba vettem a világot, s addig vándoroltam egyik városból a másikba, míg eljutottam Magdeburgba. Azalatt a gyógyszereimmel annyi pénzt szereztem, hogy kocsit, lovat vehettem magamnak; nem hordtam már hátamon az orvosságos szekrényeimet, hanem inast tartottam, aki dobolt, trombitált a bakon, míg én a piacon a csodaszereimet kikiáltottam.
Olyan pompás életem volt, hogy egy percig sem jutott eszembe visszacserélni a testemet Beheriktől. Csak hadd sütögesse ő az ágyúkat az Ehrenbreitsteinon, ha neki ahhoz volt kedve; dehogy adom vissza neki a testét! Nagyon okos test ez. Teljes életemben a lelkemnek nem volt annyi megélni való esze, mint ennek a testnek. Ápoltam is gyöngyen. Úgy kihízlaltam, mintha a saját magamé lett volna. Volt is módom benne. Valamennyi doktor mind megbukott Magdeburgban, mert csak nálam keresett minden ember segélyt. Az én szereim igazán csodákat míveltek.
Hanem egyszer aztán megtörtént rajtam a nagy veszedelem. Mikor egy napon éppen a piac közepén hirdetném a csodaszereimet, valami gazember (alkalmasint egynémely irigy fizikusnak a bérence) tüzes taplót dugott a lovam fülébe, mire az elragadta a kocsimat, s feldöntött; valamennyi tégelyem, fiolám, skatulyám mind szétgurult az almáriomomból. – A nyakamat ugyan nem törtem; hanem nagyobb baj volt az annál, hogy a szétgurult gyógyszeres edényekről mármost nem tudtam, hogy mi hová való. Csak úgy találomra rakosgattam őket vissza a helyeikre, s bizonyos, hogy sokat összevissza cseréltem eközben.
Amiből aztán mindenféle subscusok támadtak.
Nem is említem az olyan szerencsétlen kúrákat, mint midőn például egyszer a syndicushoz hívattak, akinek az egyik lába hosszabb volt, mint a másik, hogy segítsek rajta. Én akkor éppen kissé kapatos voltam a jó francia bortól, s tévedésből az „ínnyújtó” balzsammal azt a lábát kentem be erősen, amelyik anélkül is hosszú volt. A jámbor syndicusnak aztán az a lába úgy megnyúlt, hogy nem tudott vele máshová leülni, mint az almáriom tetejére, s ha föl akart állni, beleütötte a fejét a gerendába. Ez agyon akart ütni.
A másik inconvenientiám a kereskedelmi kamara elnökével történt meg, akinek régóta gutaütött volt mind a két lába, csak két mankóval tudott járni. Ez ellen is volt nekem csalhatatlan szerem. Csakhogy persze nem kellett volna belőle többet egy borsószemnyinél bedörzsölni: én ahelyett tudatlanságomban fél tégellyel felkentem a lábaira, amitől azután azokat úgy meglepte a gyorsaság spiritusa, hogy a tisztes öreg úr kénytelen volt egy időre beszegődni a brandenburgi választófejedelemhez kengyelfutónak, mert járni nem tudott, csak szaladni. S ülni nem volt képes másutt, mint a takács szövőszékén, ahol folyvást rugdalhatott a lábával, s aludni éppen csak egy taposómalomhoz kőtőzve tudott.
De végképpen elrontottam az orvosi hitelemet, amidőn a csodaszereim az előbbi helyeikből leszóródva, hamis helyekre kerültek.
Így például volt két dicső szerem, amelyik közül az egyik a kopasz fejre dúsgazdag hajat varázsolt, a másik pedig a kihullott fogak helyébe újakat növesztett, ha az ajkra kenték. Ezek a kiszóratás által helyet cseréltek, s mikor aztán az egyiket egy kopasz fejű úrnál alkalmaztam, ami fognövesztő volt, attól annak a homlokán két olyan óriási agyara nőtt, hogy azt minden ember szarvnak nézte, ami annál nagyobb bosszúság volt rá nézve, mert feleséges ember volt; míg a másik kenőcstől megint, egy asszonyságnak, akinél hiányzottak a fogak, ezek helyett akkora két bajusza nőtt, hogy egy tamburmajornak is sok lett volna.
De mindez semmi volt ahhoz a veszedelmes kúrához képest, mikor egyszer a főbíró feleségéhez hívattak, aki jó reményben volt, hogy adjak neki valamit, amitől elmúljon róla a csuklás, amit az egész doctorum consilium nem tudott róla elmulasztani. – Nekem ilyen szerem is volt bizonnyal; csakhogy nem az igazira találtam. Ahelyett beadtam neki azokból a labdacsokból, amik arra valók, hogy a tyúkok sokat tojjanak. S a szerencsétlen asszony hat hét múlva hét élő gyermeket hozott a világra!
(– De már ezt az utolsót csak magam sem hiszem el! – kiálta fel a nagyherceg, kinek már eddig majd az öve szakadt szét a nagy kacagástól. – De már itt nagyon elvetetted a sulykot.)
(– Nem, kegyelmes uram – szólt a soltész –, ily esetet valóban jegyeznek fel a krónikák. Magyarországon Micbánus gróf úrnak a felesége szaporodott meg ily csodálatra méltó ivadékkal, s mind a heten fiak voltak, és fölnevelkedének.)
(– No, hát bizonyosan az is ezekből a pilulákból vett be.) Mindezek is nagy ingerültséget költének már ellenem, de bekoronázta szerencsétlenségemet a polgármesterrel való esetem.
Volt ugyanis két csodatevő szerem, melyek közül az első olyan kenőcs volt, amelytől az orron levő rezesség eltűnik, a másodiktól pedig minden ezüst arannyá változik. A polgármesternek volt egy nagy ezüst tubákospikszise és egy igen nagy vörös orra. Egyszer odahívat magához sub rosa, s fölszólít, hogyha igaz a csodaszereimnek ez a tulajdonsága, tegyek próbát velük őnála: csináljam arannyá a burnótszelencéjét, s tűntessem el az orráról azt a verességet. Átkozott csere! A szerek össze voltak tévesztve, s a használat után a polgármesternek az orra lett arannyá, s a pikszise tűnt el.
(De már ez a kúra annyira megtetszett őkegyelmességének, hogy azt mondta: – Elég volt ennyi a jóból mára! Hagyjunk valamit holnapra is, mert bizony nem állja ki az ember nevetés nélkül!)
Nagy querela lett ebből! A polgármester nem annyira azért haragudott, hogy az orra arannyá lett, mint inkább azért, hogy az ezüst burnótszelencéje eltűnt. Azzal vádolt, hogy elloptam. Pedig ha ismerte volna a kémiát, hát tudhatta volna, hogy vannak szerek, amelyek egymást elnyelik: az argentum vivum elnyeli az aurumot, s az „aqua fortis” csak úgy éhezi az ezüstöt, mint a sovány tehén az árpát. Ezeket „occulta qualitasoknak” híják.
Hanem hát a magdeburgiaknak nem volt ehhez való eszük, hogy ilyen transzcendentális dolgokat meg lehessen velük értetni: a soltész elé vittek; az átadott a landvogtnak, s az meg apósa volt egy doctor medicinae et magister chirurgiaenak, csupa bosszúból kimondta rám a büntetést, hogy varázsló kuruzsolás és keresztyén emberek megrontása miatt pellengérre kiköttessem, és megkorbácsoltassam.
Ekkor azt mondom magamban: „No már, barátom, Beherik! Addig csak viseltem a testedet, amíg azt osztrigával és lúdmájpástétommal kellett táplálni, de mikor arra kerül a sor, hogy a bőröd kilencágú macskafarkával végigcirógattassék, akkor csak viseld azt magad, cseréljük vissza! Hátha te is meguntad már az én testemet?”
Már ki is kötöttek a pellengérhez, s a bakó napvilágra hozta a hátamat, fölfedezve, hogy nagyon sok előzetes korbácsütésnek a nyoma látszik már azon, amire én természetesen nem emlékezhettem vissza, mert azokat a Beherik kapta, s annálfogva, minthogy már ez a Beherik hátának nem volt újság, a nagyobbik korbácsát hozatta elő, amelyiknek a végei horogfejű szegecskékben végződtek.
– De cimborám, Beherik, ezt már csak álld ki magad! – A két kezem össze levén kötve, oly módon, hogy a bitót átölelve tartottam, sikerült a gyűrűt megfordítanom a kisujjamon.
S abban a pillanatban itt voltam megint az ehrenbreitsteini kazamataszobámban.
Éppen őkegyelmessége a soltész úr állt előttem, az árulás tanújelét, a tűzkorsót és a levelet tartva elém, hogy mit szólok ehhez? Ekkor láttam, hogy micsoda gonoszságot követett el az én testemben a vércimborám. A franciák, akik a baklovagok szövetségesei, azért küldték őt ide, hogy ily gonosz árulásnak eszközévé legyen.
Őkelme azonban, amint vette észre, hogy kitudódott a fertelmesség, gondolta magában: „Nem jó lesz ebben a testben maradni, nesze, Belfegor! Add vissza a magamét!” S ő is egyet fordított a gyűrűn, ugyanakkor, amikor én.
Hanem képzelem a meglepetését, amikor az első viszontlátásra olyat húzott a hátára a hóhér, hogy hét helyen hasadt végig a bőre. Ezen még most is jóízűt nevethetném, valahányszor eszembe jut, hogy milyen pofát csinált hozzá!
Ez volt az én utolsó halálos bűnömnek az igaz története.
