XXI.
XXI.
Egy napon nagy dolognak kellett történni a hercegnővel, mert ** grófnénál tett látogatást, mégpedig szokatlan kora reggeli órában.
A grófnő már akkor visszajött a reggeli miséről, amit egy nap sem szokott elmulasztani.
Blanka arcán szokatlan izgatottság látszott, amire betegség után különben is fogékonyság marad fönn. A grófné budoárjában négy tagból álló hölgytársaságot talált, kik a háziasszonnyal egy elmés alkotású ruhatartó bábot álltak körül, melyre egy új női ruha volt felakasztva. Ez öltözetváz mintája volt azon jelmezbáboknak, amikkel később a császári trónra hivatott Montijo grófnő egész termeket megtöltött.
Mikor az ember fel van indulva, olyankor a mellékkörülmények, amiket egészen közönyös tárgyak képeznek, leginkább megragadnak a lelkében. Blankának emlékében maradt az, hogy a szemlére kitett öltöny narancsszín-sárga moire, zöld és lilaszín szegélyhímzéssel.
– Panaszom van önre – előzé meg a háziasszony a belépőt. – Az, hogy engem nem látogat meg, még csak hagyján, de a templomban sem látni önt soha.
Blankának, ha nyugodt kedélyállapotban lett volna, az leendett a válasza, hogy hosszas ideig beteg volt, feküdt, recidívázott, orvosi tilalom alatt állt, s ezt teljes értékű mentségnek fogadta volna mindenki.
Ehelyett nagy keserűen ezt találta felelni:
– Nekem nincs leimádkozni való bűnöm: mindennapi kenyérrel és börtönnel pedig olyan jól el vagyok látva holtig, hogy nem kell érte könyörögnöm.
– Ah, a kis pogány! Neki nincs leimádkozni való bűne! Ez a szó maga olyan nagy bűn, hogy vezeklésül egy hétig kell önnek velem eljárni az „oltáregyesület” számára kéregetni.
Blanka aztán észrevette, hogy az egész társaságot megsértette, ami nem volt szándéka, s sietett mentségét elmondani.
– Bocsásson meg a grófnő; de egészen magamon kívül vagyok az izgatottságtól és rémülettót. Éppen azért siettem ide, hogy védelmet vagy elégtételt, vagy nem tudom mit keressek önnél. Minthogy a gróf, a nagykövet, most nekünk is pártfogónk, magyaroknak.
Ekkor aztán körülfogták, leültették, s kérték, hogy beszéljen, mi történt vele.
A hercegnő elmondá azt néhány szóval. Ma reggel, mikor a Campo Vaccino mellett kocsijával el akart hajtani, egy nagy népcsoport útját állta, köztük egyenruhás alakok, akik a többieket izgatni látszottak.
– Ah, azok a „reduci”-k.
Mit tudta azt Blanka, hogy mik azok a reducik. (Megtanulta később!)
Aztán az történt, hogy a lovait megállították, kocsiját minden oldalról megrohanták, fenyegető kiáltozások közt, a felemelt öklökben kések villogtak; egy marcona alak felszakította a hintó ajtaját erőszakkal, a hágcsóra fellépve, fogai között éles kést tartott. Blanka azt várta, hogy meg fogják ölni. Hanem amint a hintó hágcsóján álló ember őt meglátta, egyszerre elmúlt arcáról a düh kifejezése, a kést visszadugta az öve mellé, s kezével inte a népnek, s e szókat mondá: „Lasciate! La condannata!” Erre rögtön félreálltak a kocsija elől; utat nyitottak a számára, s engedték tovább menni. Még most is reszket az ijedségtől.
Senki se csodálkozott az elbeszélt eseten. A vendéghölgyek összesúgtak.
– Bizonyosan Cagliari herceg előfogatának nézték az önét, hercegnő, a kocsis bérruhájáról s a hintó színéről. Nagyon jó lesz, ha ön rögtön más egyenruhát ad a cselédjeinek, s hintaját elcseréli, mert még többször is összetéveszthetik.
– No, és ha Cagliari herceg ült volna a kocsiban? – kérdé Blanka.
– Akkor a római mártírok száma eggyel több volna ma – szólt a grófné hidegen. – A herceg azonban okosabb ember, mint hogy ilyen malapropos-t meg hagyjon történni magán. – Amint a Lateránból ma hazafelé jött, s neszét vette az őt fenyegető bajnak, elhagyta a kocsiját, titkárjával együtt bérkocsiba ült, s azóta Civita Vecchia felé jár, ahol a nép dühe utol nem éri.
– S nem fordulhat-e a feldühödött nép a palotája ellen, ha őt magát az utcán meg nem kaphatja? Én egy nőnevet is hallottam szidalmaztatni a néptömegtől.
(Nem akarta a száján kiejteni a „Szép Cyrene” gúnynevét.)
– Bizony, az könnyen megeshetik – szólt a grófnő, a ruhabábon helyreigazgatva az öltönyredőket –, de az már nem lesz nagy baj. Azon esetben a rendőrség közbe fog lépni, és szétveri a csőcseléket.
– Istenem! Vér fog folyni!
– Csak hadd folyjon. Az olasz szeret érvágással gyógyítani.
– De hát mért kell ennek így lenni?
– Olvas a hercegnő hírlapokat?
– Nem én.
– Hát vitessen fel magának egyet. Ne egyet, de kettőt: a két szélsőségből, amelyiknek a nevét legjobban kiabálják az utcán; azokból mindent meg fog érteni. Az utcára néző ablakain azonban hagyja csukva a vastáblákat ezentúl.
– Boldogságos szűz!
– No, ugye, hogy van még miért imádkoznia világon! Az ember semmi vétket sem hisz elkövetni, mégis beüt a házába a villám vagy a petárda. Ami Angliában a kérvényi jog, az Rómában a petárda-elsülés joga. Meg kell azt szoknunk. Holnap jöjjön el hercegnő a Szent Ágota-templomba reggeli misére. Most pedig mondja meg a véleményét erről az új öltözetről. Mi nevezeteset talál rajta?
Blanka kissé különösnek találta, hogy ily nagy és nehéz ügyeknek egy új, selyemruha bírálatával kell bevégződniök.
– Úgy találom, hogy ez az öltöny még a grófnő délceg termetére is nagyon hosszú lesz.
– No, és nem veszi észre, hogy négy gomb van a szoknya négy hímzett betétén, ezeknek négy zsinór felel meg, amikkel az uszályt körül fel lehet akasztani. Ezt a divatot én hoztam be. A neve „á la Atalante”. – Holnaptól kezdve az úrhölgyek mind ilyet fognak viselni. – Hát a derekát nem találja ön különösnek? Ez a „ceinture protée”. Egy általam feltalált fűzőkészülékkel ez a derék a legkarcsúbb és a legköpcösebb termetre egyaránt alkalmazható.
– Ennek a hasznát valóban nem tudom megítélni.
A vendégúrhölgyek egymásra néztek, és mosolyogtak, ők mind férjes nők voltak.
– Ne közöljem önnel a divatszabóm címét?
– Köszönöm! A fekete rutához nem illik az Atalante divat.
– S ön mindig feketében fog járni?
– Legalább erről rám ismernek, hogy én vagyok a „la condannata”.
– Tehát a viszontlátásig a Szent Ágota-templomban.
Blanka után alig csukódott be az ajtó, midőn hallhatá, hogy a hölgyek mind összenevetnek odabenn.
Talán őrajta nevetnek.
Hiszen bizony kacagni való tréfa is az, mikor a nép meg akar gyilkolni egy asszonyt azért, mert az elvált férje s annak a kedvese ellen van feldühítve, de azt nem kaphatja meg, s aztán az asszony kétségbe van esve, meg van ijedve, s mikor az illetékes helyre panaszkodni megy, ott azt mondják neki, hogy így van az jól. Ha a fölséges nép őt par hasard meg találná gyilkolni, ebből milyen szép politikai kapitálist lehetne majd kiverni – a nép ellen!
Blankának legelső gondja volt, amint hazaérkezett, beszerezni az annyira szükséges hírlapokat. Megvetetett nem egyet, nem kettőt, hanem valamennyit, aminek csak az utcán kiabálták a nevét; pedig volt sok. Azután közéjük ült, s elolvasta valamennyit.
Azok közül pedig egy is elég volt arra, hogy valakinek a fejét megzavarja, hát még mindannyi együtt! Ugyanazon helyzeteket, eseményeket szemközt álló, ellentétes szempontokból megítélő szózatok, amik csak az egymás elleni keserűség, szitok és kíméletlenség dolgában összhangoznak csodamódon, s együttesen oly kétségbeesettnek, oly rohadtnak, oly felfordultnak festik az egész világ helyzetét, hogy az olvasó lemond a reményről ennek más megoldását találhatni, mint az ítéletnapi világégést.
Hát még egy olyan olvasó, aki a politikai eseményekről nem is gondolkozott, akinek ez a mámorító méregital még egészen új, aki mindenik ellenmondásnál azt hiszi, hogy a legutolsónak van igaza, s a sok igazság közt nem tudja, hogy melyikért haljon meg. – Mert mindegyik leader azt követeli, hogy az olvasó az ő igazságáért tudjon meghalni. – Olcsóbban nem adja. Vagy ha meghalni nem akar, akkor menjen ölni. Csak az hiányzik, hogy nincs kitéve az előfizetési díjak közé, hogy „Egyes szám ára két soldi vagy egy emberfej!”
Most aztán megtudott Blanka olyan dolgokat is, amikről eddig nem is álmodott.
Nincs már a nép szeretetétől hordozott pápa! Nincs már a népszabadságot hirdető Vatikán! Nincsenek már békés reformokat tervező tekintélyes nagy hazafiak. A három összetéve volt a mitológiai chimaera. A feje oroszlán volt, a farka kígyó, a közepe bak. –A chimaera szétbomlott alkatrészeire, s most az oroszlán és a kígyó marakodnak egymással, s a szegény közbeszorult „bűnbak” bír ugyan szarvakkal, de azok nem öklelésre valók. Őtet az a másik kettő megeszi.
Blanka mentül tovább haladt e rettentő olvasmányokban, annál jobban képzelé annak a tehetetlen vergődőnek a gyötrelmét, aki a tengerparti futóhomokba belesüllyedett, s aztán érzi, hogy nyeli el lassanként a föld, és nem tud kiszabadulni az iszap halálos öleléséből. Látta a szent és magasztos alakokat megtépve a sárba leráncigálva, fényes öltözeteiből kivetkőztetve; tisztességes nőket pellengérre állítva, karikatúráknak festve, megseprűzve, kihirdetve, hogy reggel apácák, este hetérák. Az egyik azt mondta a másikról, hogy táborát papi talárba öltözött gyilkosok képezik, kik megmérgezik a szentelt vizet s az áldozati ostyát; a másik fél meg elmondta a szabadsághősökről, hogy azok egy banditacsoport maraudeurjei, kik hetekig uralkodtak Bolognában, s raboltak, fertőztettek, akasztottak, míg maga a polgárság s az olasz vezérek szét nem verték őket, most Rómába menekültek mind. No, azután Cagliari hercegről és annak környezetéről is olvashatott eleget, ami nem volt csupa merő hízelkedés. Azok a ma délelőtt felemelt kések ezeknek a cikkeknek a kommentárját képezték.
A Cagliari-palota volt kikiáltva az osztrák reakció fészkéül. Mert Róma abban a szerencsés helyzetben volt akkor, hogy a bennszülött tősgyökeres reakción kívül még volt osztrák, bajor, nápolyi, francia és angol reakciója is, amik mindnyájan igyekeztek egymásnak a sarkára taposnia Vatikán küszöbén, s azon versenyeztek, hogy – melyik tegye le a remeket.
Mikor végigolvasta Blanka valamennyi hírlapot, akkor meg kellett neki abban nyugodnia, hogy aki Rómában jelenleg nem jezsuita és méregkeverő, az mind rabló és gyújtogató.
És neki nem szabad elhagynia Rómát. Ebben is meg kellett nyugodnia.
Azokkal, amiket megtudott, szerzett magának még egy új szenvedést.
S bár legalább tartoznék vagy az egyik, vagy a másik táborhoz, hogy kívánhatná valamelyiknek a győzelmét s a másiknak a porrá töretését!
De ő nem kívánt semmit, csak békességet.
Ott is volt másnap reggel a Szent Ágota-templomban, s ** grófnő láthatta őt igen buzgón imádkozni.
Tehát nem áll az, hogy mikor valaki mindent elvesztett, vagy mindent megkapott, akkor már nincs miért imádkoznia.
Nagyon jó értelme van annak a köszöntő párbeszédnek, amit magyar emberek szoktak egymás közt kicserélni:
– „Adjon Isten, ami nincsen!” – mond az egyik. – „S vegye el, ami van!”– mondá rá a másik.
Blanka azért imádkozott, hogy vegye el az Isten azt a feje fölött függő vihart, azt a lába alatt morgó földindulást arról a helyről, amit az ő örök lakóhelyéül elrendelt.
És íme, az imának milyen jó sikere van!
Amint reggelizés után ismét felhozatta magának a napilapokat, valamennyinek az elején egy vastag betűkkel nyomtatott újdonság kapta meg a figyelmét.
„A pápa Rossit hívta meg a kormányra!”
A derék, az okos, a tiszta jellemű hazafit; akire sem azt nem mondhatják, hogy méregkeverő, sem azt, hogy bandita. Aki sem az oltárt nem rontja le, sem a szabadságot el nem árulja. Aki nem akar se ölni, se gyújtogatni, hanem kibékíteni, felvilágosítani, jólétet, munkakedvet, nemes erényeket népe közt meghonosítani. Aki nem tartozik sem a tízféle reakcióhoz, sem a húszféle radikál párthoz, s ezért haragszik rá mind a harminc.
És aki a hercegnőnek is oly jóakaró pártfogója!
Milyen nagy örömet okozott szegény asszonynak ez a hír! S talán csak egyedül őneki az egész nagyvárosban.
Nem kellett már akkor a kibékülés senkinek: nem hitt benne senki.
Egyedül a szegény condannata gondolt arra, hogy vajha megerősödnék a hatalma e nemes férfinak. Akkor ez a hatalom talán az ő sorsán is tudna könnyíteni!
