IX.
IX.
A tenebrének késő este van vége. A Miserere véghangjai után a sötétben mozgó alakok dübörögve hullnak térdre, sarkaikkal tombolnak a földön, s jajkiáltásaik jelzik a keresztre feszítés pillanatának gyászát, mire megnyílnak a Sixtina ajtajai, s a közönség előtt feltárul a „királyi terem” vakító fénnyel megvilágítva. A nap végződött.
Másnap nagyon korán reggel ott kellett már lenni Manassénak a híveivel, hogy egy kis helyecskét kapjon számukra a királyi teremben.
A Vatikán már hajnal óta nyitva volt, és minden terme tömve tolongó csoportokkal; idegen utasok és olasz földnép összevissza keverve, akik azt sem tudják, hol kezdjék el a bámulást; e halmazában a kincseknek, mikkel a világuralom, a kegyelet, művészi kéz és fejedelmi pazarlás telezsúfolt egy óriási palotát, amibe, aki reggel bemegy, este jön ki belőle, s meg nem pihent sehol. S jól van intézve, hogy kincs és művészi remek a tóduló nép özönét szétossza; így juthat a nap nevezetes pompájához a választottak serege, mely még mindig légió.
Blanka és kísérői a királyi terembe csupán Manassé hadvezéri taktikája mellett juthattak el ezúttal. Onnan egy pillantást vethettek a Sixtina kápolnába, mely e napra már egészen fehérrel volt bevonva, még az oltár is (az Eucharistia emlékére) – s egy másik tekintetet a Paulina-kápolnába, mely ezen az egyetlen napon szokott megnyitva lenni. Ez a szent sír. Megérkeztükkor már a pápa eltávozott a Paulinába a szent kehellyel, melyet ott a nagy hamvederbe fog letenni. A kórus egy része a Sixtinában énekelt, másika a Paulinában, egymásnak felelgetve. S a királyi termen végigvonult az ájtatos processió.
Ott vonult el szemeik előtt az egész világ!
Az a világ, amely volt ezer év előtt, és megmaradt olyannak, amilyen volt ezer év előtt. Zarándokok a föld minden részéből, ahol csak hívők laknak; Szíriából és a délszigeti és kínai missziókból, Abissziniából és Oroszországból; szerzetesek, remeték, vitézi rendek, bíborpalástban, aranykoronákkal és hátratűrt csuklyákkal, szőrcsuhában és mezítláb, facipőben, keresztvégű botokkal, mikről kobak függ alá, s drágaköves pásztorgalymókkal, öveikről lecsüggő olvasókkal, köpenyeiken Szent Jakab kagylóival; helveták, a kantonok pallosaival; minden fegyver hegye s minden tekintet a föld felé irányozva. S aztán a nőszerzetek változatos jelmezű alakjai: az a női köntös, amin a divatnak nincs hatalma; szemek, amikben nincs epedés; ajkak, amiken nincs nevetés soha. Egy végeszakadatlan látvány, mely fogalmat ád arról a hatalomról, mely körülövezi az egész földet, s egyenlősíti a századokat. Ez a menet most is ugyanaz, ami ezer év előtt volt; ez alakok most is ugyanazok. A horizon egyik felén lemennek, a másikon visszajönnek.
A zarándoksereg hosszú menetét bezárja a tizenhárom apostol.
A föld tizenhárom nemzetéből választott papok, földet seprő hófehér ruhában, turbán alakú fövegekkel, akik letelepszenek egy kerek emelvényre, míg odajön hozzájuk a Paulina sötétjéből fölmerülve egy szelíd, folyvást mosolygó arcú alak, minden pompa, ragyogás nélkül. Senki se mondaná róla, hogy ez a fejedelmek fejedelme: – a pápa. Oly szerényen, oly alázatosan közeledik „társaihoz”; lehajlik lábaik elé, leoldja szandáljaikat, a bussolantik aranymedencét visznek előtte izsópillatos langy vízzel; azzal mind a tizenháromnak megmossa a lábát, megtörülgeti lágy gyapotkendővel, és aztán megcsókolja; a kincstárnok mindegyiknek átnyújt egy piros selyemerszényt, abban egy nagy arany- és ezüstérem, egyfelől a pápa arcképével, másfelől a lábmosási jelenettel.
Az egyházi menet után tóduló tömeg aztán, mint a zuhatag ragadta magával Blankát és kísérőit, nem kellett már útmutató, az ár vitte őket az igaz úton, keresztül a vestibulumon, a királyi lépcsőn, Constantin tereméig, ahol a „Cená”-hoz volt megterítve.
Ott ült már a tizenhárom apostol (a tizenharmadik az „angyal”, ki Szent Gergely lakomáihoz meg szokott jelenni), előttük egy kosár tele virággal, ezüsttányérok és kések, az asztalon a húsvéti bárány. Az egyházfejedelem körüljár, s aranytálból ételt oszt nekik: ráklevest és sült halakat. Minden, ami az asztalon van, a vendégeké: étel, virág és ezüst. Azt kosaraikba rakják, és elviszik.
Innen az embertömeg kataraktái sodorják tova a hívőt és hitetlen bámulót, míg a nagy tengerbe beomlanak: a Szent Péter templomába.
A tömeg nagy részét elvonják a Szent Veronika-szobor előtt kirakott legnagyobb ereklyék: a zarándokok körülfogják Szent Péter sírját. Manassé Blankát, ki, hogy el ne tépjék tőle, két kézzel kapaszkodott a karjába, egy oldaltranssepthez igyekezett eljuttatni, melyhez egy kimagasló trónmennyezet volt a jelmutató fárosz. Az ügyvédet és Dormándynét egy másik ága a népfolyamnak elszakítá tőlük, s elvitte más embertömeg örvényébe. Ők eljutottak a nagy vezeklés látványához.
A transsept közepét lépcsőzetes emelvény foglalja el, beárnyékozva aranyszövetű mennyezettel.
Ezen a napon, ősi szokás szerint, egy halálos bűnt elkövetett vétkes kap bocsánatot, s a bíbornokok egyike adja meg neki a nép előtt a feloldást.
A pápa választja ki a szertartást végrehajtó bíbornokot, s a bíbornok választja ki a szabadon bocsátandó gonosztevőt.
A megkegyelmezett orgyilkos volt, ki politikai fanatizmusból le akarta szúrni a miséző papot az oltár előtt. Hogy ezt bocsátják szabadon, mindenki tudta már, s Manassé előre figyelmezteté rá a hercegnőt. Hanem azt, hogy ki lesz a kegyelmet osztó bíbornok, csak akkor lehetett megtudni, mikor az a mennyezet kárpitjai közül kilépett.
Blanka Manassé karjára támaszkodott. Mikor a bíbornok fellépett az emelvényre, a hercegnő úgy érzé, hogy kísérője megrendül, összerázkódik. Bámulva nézett fel:
– Ezt magát akarta a gyilkos megölni! – súgá oda Manassé Blankának.
Az áldozat maga jött fölmenteni az ellene vétkezőt.
Még sápadtan a vérvesztéstől, mit a rosszul irányzott tőrütés okozott; még reszketve a borzalomtól – mit a gyáva test érez, mikor az erős lélek parancsol vele, hogy közeledjék a halál helyéhez – foglalt helyet a főpap a trónszékben, s inte, hogy hozzák eléje a bűnöst.
Egy melléksekrestye-ajtón bevezették azt a terembe, nehéz szövetű szőrcsuhában; nyakán a kötél. A bűnösnek felesége is volt, és három kis porontya. Azok is vele jöttek.
A vétkes háttal volt fordulva Blanka és Manassé felé, addig nem láthattak az ő arcába, míg a bíbornok trónja előtt térdepelt, és gyónt; csak a főpap arcát látták, amint szelíd biztatással suttogott ahhoz vigasztaló szókat; végül reszkető kezét fejére tette, megáldó, levette nyakáról a kötélhurkot, s azt saját karjára csavarta, s aztán megölelte a feloldott gonosztevőt.
Mikor a bíbornok felállt a székéből, a megkegyelmezett is felemelkedék, és megfordult, hogy a hét lépcsőn leszálljon. Ezalatt arcába lehetett látni.
Olyan arc volt az, amit egyszer látva, nem lehet többé elfelejteni. A széles, magas homlok két szeglete annyira kidomboruló, mintha szarvak akarnának rajta kinőni, s az üstök közepén egy csipetnyi rögtön őszült hajtincs, mint egy fellövellő sugárkéve a fekete haj között. Sötét, tömött szemöldei, mint két kígyó húzódnak alá szemeire. Felvetett ajkait göndör bajusz és szakáll veszi körül; a római szabású sasorr középcsontja valami ütéstől betörve látszik.
A félelem igézete jár e tekintet előtt.
Maga a nagyobbik fiú, mikor apját leszállni látja az emelvényről, félve húzódik anyja mellé, csak a kis ölbeli csecsemő vet feléje csókot a kezével.
A baljóslatú alak lassú, dac terhelte léptekkel halad végig a számára nyitott fegyversoron, s félre sem tekint senkire, még nejére és gyermekeire sem. – Blanka sokáig fog álmodni a szörnyű alakról!
Ezzel a nap ünnepélye végződött. A gyilkost szabadon bocsátják, míg a megváltó a Golgotán kiszenved. Legnagyobb emberi gondolat ez; könnyű volt Istent találni benne! – A harangok megnémultak; a kerepelők szólnak.
Mikor hazavezette a hercegnőt Manassé, azt kérdé tőle:
– Nem fáradt ön ki, hercegnő?
– Új erőt nyertem – felelé neki Blanka.
És akkor forrón, erősen megszorítá Manassé kezét. Senki sem volt jelen. Ügyvédjét, társalkodónéját a néptörvény hurcolta magával, s a kézszorítás alatt gondolta magában: „Nem foglak elbocsátani!”
És Manassé elérté a kézszorítást, és gondolta magában: – „Szegény asszony! Milyen nagy kincseket kellene elvesztened: millióit a világi vagyonnak, siklusait és talentomait a szívbeli kincsnek, hogy megnyerj érte egy ilyen ágról lehullott, lábbal taposott, széltől elkapott falevelet, amelyre az én nevem van írva. Dobj el engem: – s maradj »ilyen« gazdag!”
Azután még ott maradt nála mindaddig, míg hozzátartozói hazakerülnek, s ez idő alatt elmondá a hercegnőnek a látott szertartások mély értelmét, amiről a nézők nagy része fogalommal sem bír, a vallási misztériumokat, miknek közlésével a mai nap áhítatos gyönyörét az üdv érzetéig fokozta a hercegnő szívében. Ó, a profánus, mind jól ismerte azokat.
S mikor aztán azt hitte a hercegnő, hogy a felmagasztaltság régióiban feltalálták lelkeik azt a paradicsomi tájat, amelyben boldog taláIkozót adhatnak egymásnak, akkor Manassé ezzel a szóval: „Gyönyörű költészet mindez!” – leveté magát az égből hanyatt-homlok a földre, s otthagyta a hercegnőt egyedül a paradicsomban.
Gábor úr és Dormándyné megérkeztek, s áldották azt a csengettyűszót, mely jelt ád – nem a feltámadáshoz, hanem a table d’hôtehoz, az igazhívőknek, akik reggel óta se nem ettenek, se nem ittanak, se le nem ültenek vala.
