A kitalálhatatlan irat
A kitalálhatatlan irat
Mint nagyon tisztelt barátom, dr. Kepes törzsorvos egyik érdekes felolvasásában bizonyítja, a vadludak azon utazási szenvedéllyel megáldott madarak, melyek a világon mindenfelé eltekintenek, úgyhogy nem ritkán találkozhatni ugyanazon vadludakkal a Jeges-tenger partjain, melyeket a Balaton mellől valami kocapuskás elriasztott. Eljárnak azok még Amerikába is, túlrepülve lúdbátorsággal az Északi-póluson.
Ezelőtt mintegy hat héttel Quebec tartományban egy vadludat lőtt meg egy bucanier*, ki, amint azt kopasztani kezdé, bámulattal tapasztalá, hogy a lúd farka tollainak mindegyikére rá volt húzva egy másik tollnak levágott üres hengere, s mikor egy ilyen tollburkot lehúzott a másik tollról, abból egy vékony, összegöngyölt hártya bújt elő, aminek valami sajátszerű barna piszkos színe volt.
bucanier = bölényvadász
A bucanier felvitte a ludat Quebecbe s megajándékozta vele dr. Smollist, a hírhedett természetbúvárt.
Dr. Smollis mindjárt tudta, hogy mivel van dolga. Ez a vadlúd egy galambposta. Helyesebben lúdposta. És azok a piszkosnak látszó összegöngyölődött hártyácskák ott a két tollüreg közé szorítva, nem egyebek, mint vékony kollódiumlapok, amik fotográfia segélyével megkicsinyített iratok másolatát viselik.
A tudós természetbúvárnak semmi sem volt könnyebb, mint ezen kollódiumlapokat egy kétezerszer nagyító napmikroszkóp segélyével egy szemközt álló fehér lepedőre lemásoltatni, mely eljárás után azoknak betű szerinti tartalma olvashatóan kitűnt.
Nagy volt azonban a tudós professzor kétségbeesése, midőn az olvasott sorokban semmiféle ismeretes nemzet idiómájára rá nem talált.
A kezdő sor így szólt:
„Garbalirbibarba Perbetirbi jérbég arbalarbattirbi narbaplórbójarba.”
Ez csak indus nyelven lehet írva! Ilyen hosszú szavakat csak Kelet-Indiában eresztenek.
Dr. Smollis nagy fáradsággal lemásoltatá egymás után a kitalálhatlan nyelvű jegyzeteket, s megküldé azokat a calcuttai tudóstársaságnak s a mexikói és rio-janeirói nyelvészeti társulatoknak. Azok nem tudtak velük elbánni, s áthelyezték a jeddói* és pekingi akadémiákhoz. Azok is beletörték a késüket, s egyik szanszkrit nyelvnek, másik ladino zsargonnak nyilvánítá a megfejthetetlent. A szentpétervári akadémia a bisbariba nyelvet vélte benne felismerni, s utasítá a helsingfjördi akadémiához, onnan a finn rokonság révén átszármaztak a budapesti tudóstársasághoz, ahol ott hevertek három esztendeig. (Igaz, hogy csak három hete, hogy odajutottak, de a három hét alatt hevertek három esztendőre valót.) Végre megoldás végett a nyelvtani osztállyal közöltetvén, a mi kezünkbe jutottak, s a „Hon” szerkesztőségében közszemlére kitétettek.
jeddói = tokiói
A Hon szerkesztősége, mint tudva van, az univerzális karaván-szerája az „ambuláns-szerkesztőségeknek”. Egy szegletben szövik az Igazmondót, amott írják az Üstököst. A Bolond Miska, ha a pusztából megérkezik, itt pakolja ki a málháit. Ha a Figyelőnek sietős cikke van, itt írja meg. Néha Vadnay is megír itt egy újdonságot. Ha Gyulai el akar késni a Budapesti Szemlével, idejön disputálni; a Magyar Polgárnak itt írják a pesti dolgokat, Egyesy itt sztenografiázza a gyors híreit, a Vasárnapi Újság fele itt terem. Egy szóval, itt vagyunk mindig sokan. És akik vagyunk, mind értünk valamihez.
Hegedűs tud angolul, Szathmáry Gy. franciául, Törs lengyelül, György Aladár olaszul, Bakcsi székelyül, Moldován oláhul, Mudrony ért a chiffrekhez, Frecskai a kottákat ismeri, Beksics tud spanyolul, Visy görögül, Erődy mester a török és perzsa nyelvekben, Szathmáry K. érti az ékírást, Jakab Elek az ódon írásmódot, magam meg tudok a fehér sorok között olvasni, de ezt a rejtelmes nyelvet egyikünk sem bírta megérteni.
Szerencsére van egy életrevaló ember a szerkesztőségünkben, akit úgy hívunk, hogy „A Sándor”. Legszükségesebb tagja az újságcsináló irodának: aki a legtöbb kéziratot szolgáltatja lapunkhoz. Amíg ő meg nem érkezik, addig hozzá nem foghatunk a szerkesztéshez.
Egyszóval életrevaló ember „A Sándor”. (Csak olyan sok pénzt ne kérne gyertyára, fára!)
Amíg ott vesződünk a megoldhatatlan rejtéllyel, ő belepillant s elneveti magát.
– Ejnye urak! Hisz ez madárnyelven van írva! Úgy kell olvasni, hogy „Galiba Peti jég alatti naplója”.
Íme! felfedeztük! Ami a világ minden tudós akadémiájának nem sikerült.
De már most, ha mi fedeztük fel a rejtélyt, nem is adjuk azt ki a kezünkből; hanem az egész jég alatti naplóját a Tegetthoffon ottfeledt tengerésznek magunk fogjuk közölni az Üstökös hasábjain.*
Idegen nyelvre fordítás jogát fenntartjuk magunknak.
