A kénytelen mulatság (EGY ÖREG BÁRÓ FECSEGÉSEIBŐL)
A kénytelen mulatság
(EGY ÖREG BÁRÓ FECSEGÉSEIBŐL)
(EGY ÖREG BÁRÓ FECSEGÉSEIBŐL)
Nemde, kedves barátocskám, ismeritek gróf Repey Stefinét? Az ifjabbikat, nem az öreg asszonyt, azt a kis creol princeszt, azt az én fekete szemű coboldomat – nem az enyémet, dehogy az enyémet, csak úgy szavam járása ez. Mind ismeritek, te is, ő is, én is; sóhajtoztatok utána eleget: te is, ő is, én is; de olyan szerencsés egyiktek sem volt, mint én, hogy vele egy kocsiban utazhatott volna éjjel. No persze, a társalkodóné is ott volt. De mindamellett is nagy szerencse. Hanem köszönöm én az ilyen nagy szerencsét.
Egyszer Kerékváron, a kastélyában eszébe jut neki késő este, hogy holnap casino-bál lesz Aradon, őneki okvetlen ottan kell lenni; azonnal befogat; nem volt más nála, csupán csak én: „Kérem, kedves báró, legyen szíves, kísérjen el Aradra.”
No, kedves báró! Mit mondhatok neki? Grófné, ma déesse! Sötét van, felfordulunk, kitörjük a lábunkat, hogy táncolunk aztán kitört lábbal? Három Körösön kell keresztülmennünk, egynek a hídja okvetlenül el van romolva, ez napirend; belefulladunk; Szalontánál átkozott nagy erdőn kell keresztülmennünk, az tele van zsivánnyal, én meg nem védelmezhetem egyedül. Aztán mi szükség ma elindulni? Holnap reggel szépen tea után kocsira ülhetünk, délutánra a négy holdas pej beröpít bennünket Aradra, s estig elkészülünk a toilettel.
Beszélhettem én annak. Ismeritek, mentől inkább beszéli le az ember valamiről, annál inkább akarja. Hogy ő bizony lóhalálában nem akar sietni. Ki akarja magát pihenni az út után; csak nem mehet azon törődötten, echauffirozva, brizirozva, maltraitirozva a hintóból egyenesen a bálba. Meg hogy ő mennyire szeret este utazni, hogy az milyen szép, milyen ideális: a csillagok, a békék meg más mindenféle; pedig semmi sem volt benne, mint egyedül az ő szeretetreméltó capricea, ami az ő mignon fejecskéjében született s aminek teljesülni kellett, ha mindjárt az ég-föld összeszakad is.
Enfin, mi választásom maradt? Vagy vele menni, vagy ottmaradni egyedül a kastélyban; én természetesen az elsőbbre resolváltam magamat, amiért ő megengedte, hogy átellenében ülhessek a hintóban.
Hiszen az igaz, hogy az pompás élvezet volt; a grófné lassanként egészen elhalmozott kegyeivel, először egy skatulyát adott az ölembe, azután egy muffot, később egy úti necessairet akasztott a karomba, azután még egy pár darab collit; végtére pedig elkezdett aludni. Én kérdezhettem tőle, amennyit akartam; legfeljebb, mikor néha nagyot zökkent a kocsi, és ő felébredt, akkor kérdezett sorba: megvan-e a necessaire? Hol a táska? Hol a ridicule? Nem feküdtem-e rá a kalapskatulyára? Azután megnyugtatva aludt tovább. Később a társalkodóné kezdett el fohászkodni, hogy Herrgott! Milyen migraine-je van; akkor aztán én is úgy tettem, mint aki alszik.
Egyszer arra ijedünk fel, hogy a kocsi nagyon féloldalra fordul és megáll, mintha valami árokpartnak ment volna neki.
Az én grófném is fölébred, s nagy álmosan kérdezi, hogy mi baj.
Az inas leugrik a bakról, s odajön a hintóablakhoz.
– Nagyságos asszonyom, aligha el nem tévedtünk.
– Nos, aztán? – kérdi a grófnő. – Azért nincs mit megállnunk, ha út van előttünk, valamerre csak eljutunk rajta.
– Igenis, de…
– Mit igenis, de? Valahová csak visz az út.
– Visz ám, de attól tartok, hogy nem jó helyre.
– Bolond vagy. Van is nem jó hely a világon. Hát mi tájon vagyunk?
– Instállom, a szalontai erdőben.
– No, biz a szalontai erdő nem rengeteg, akár szélében, akár hosszában megyünk rajta végig, két óra alatt szélit érjük.
– Igenis, kérem, de attól fél a kocsis…
– A kocsis? Hát az van a conventiójában, hogy féljen?
– Igenis, hogy valami baj éri a nagyságos asszonyt.
– Hát mi köze hozzám a kocsisnak?
– Vagy pedig a lovakat.
– No, már azokhoz van köze.
– Merthogy ebben az erdőben szoktak lenni szegénylegények.
– De bolond az a kocsis; hát ő nem szegény legény?
– Igenis; olyan szegénylegényeket gondol a kocsis, akik a lovakat elveszik az embertől.
Erre én is közbeszóltam:
– Grófné, ma déesse, ez nem tréfa. Lássa, minek jöttünk el éjszaka hazulról, most itt hálhatunk az erdő közepén; elvehetik a lovainkat, az életünket és még más egyebünket is; bárcsak a revolverem itt volna.
– Hogy még azt is elvegyék, ugye? – tréfált a kis daemon kacagva; azzal, mielőtt gátolhattam volna, kinyitotta a hintó ajtaját, s kiszökkent belőle.
– Ah, minő pompás éjszaka! Milyen illatos az erdő, hogy ragyognak a fénybogarak a fűben. Nézze csak, báró.
– Nézzem? Mikor háromlépésnyire nem lehet látni a sötétségben.
– Dehogynem lehet. Hát ott a fák közül nem csillámlik elő valami világosság?
Bennem meghűlt a vér. Valami haramiabarlang közelébe jutottunk.
A kocsis a bakról olyan hangon felelt, mint akiknek a torkát szorongatják.
– Igenis, nagyságos asszony, az a vendégmarasztó csárda.
– Vendégmarasztó! Ah, bravó. Ez hát éppen nekünk való. Térjünk arra.
Én kétségbeestem: – Az Istenért, grófné, mit akar? Az ott egy hírhedett haramiabarlang, ahol mindnyájunkat megölnek, egy rosszhírű gyilkosverem, aminek a kocsmárosa egyetértésben áll a vidék minden rablójával, ahol már számtalan embert megöltek.
A gonosz lény még kacagott rajtam; azt mondta, hogy én mindezeket a rémdolgokat csak a VaterländischerPilger-ből olvastam, amik sohasem történtek meg; és hogy aztán, ha volna másik vendégfogadó, abba szállnánk, de minthogy csak ez az egy van, tehát nincs válogatás. Azzal meghagyta kocsisának, hogy szép csendesen hajtson utána, majd ő előtte megy gyalog, s mutatni fogja az utat.
Minden sopánkodás, ellenkezés haszontalan volt; mennünk kellett cakumpak az elátkozott csárda felé; mert ő azzal fenyegetett, hogy egyedül is odamegy, ha mi félünk.
Már az igaz, hogy ez a kis rossz tündér nem is fél semmitől. Amint közelebb értünk a csárdához, egyszerre víg kutyakopogó zene ütötte meg füleinket, mely az ablakon keresztülhangzott.
– No, mon Dieu; most éppen tele van zsiványokkal.
– Lássa! – szólt kötekedve a grófné. – Bálba indultunk, bálba jövünk, sorsát senki sem kerülheti el. – Azzal vakmerően sietett az ajtó felé.
Én egy percig azon gondolkoztam, hogy megfordulok, otthagyom és elszaladok; de ez mégsem illett volna, meg nem is tehettem, mert mamzell Cesarine, a társalkodóné, úgy belecsimpajkozott a karomba, hogy nem menekülhettem tőle. A jámbor személy már félig meg volt halva, csak félelevenen követte grófnéját.
Az ajtón kívül is jól lehetett már hallani a szilaj táncrobajt s a víg rikoltozást, amit egy csoport férfi odabenn elkövetett; az én grófném mindettől meg nem riadva, merészen fölnyitotta az ajtót, s belépett a csárdába.
Csúnya, nagy, hosszú meszelt szoba volt az, melyben első ijedtemben vagy ötven embert láttam ugrálni, táncolni; később azután, hogy megszámláltam őket, tűnt ki, hogy csak kilencen vannak, azok közül is egy a kocsmáros, aki nem táncol, és három cigány, aki muzsikál. Hanem hiszen az öt is elég nekünk.
Mind nagy magas szál legények voltak, csak úgy ütötték ököllel a mestergerendát, rettenetes széles vállú fickók; mind az öt puskája oda volt támasztva egy szögletbe.
No, mi jó helyre jöttünk. A fickók, amint megláttak bennünket, egyszerre abbahagyták a táncot, s bámulni látszottak merészségünkön. Az én grófném azonban hódító mosolyával mondá nekik:
– Megbocsássanak, jó barátim, hogy mulatságukat zavarjuk. Eltévedtünk erre utazva, s minthogy odább nem mehetünk a sötétben, betértünk ide, ha szállást adnának.
E szóra egy karcsú, nyalka fickó kivált a többi közül, egyet pödörintett a pörge bajuszán, levette betyáros kalapját, összeüté bokáit, s meghajtva magát a grófné előtt, azt mondá neki, hogy éppen nem találja megjelenését alkalmatlannak, sőt inkább nagyon szerencsésnek érzi magát. Ő most itt a gazda, neve Fekete Józsi (az a híres zsivány). Hát a nagysága kicsoda?
Mielőtt megránthattam volna a grófné mantille-ját, hogy meg ne mondja, kinek hívják; már ő felelt is: „Én gróf Repeyné vagyok innen Kerékvárról.”
– Óh, van szerencsém. Ismertem az öreg grófot; egyszer utánam lőtt dupla puskájával, de nem talált. Tessék leülni, grófné. Kellemes ismeretség!
A grófné leült a lócára, a fickó melléje, engem nem is kínált.
– S hová tetszik utazni ilyen éjszaka?
(Meg ne mondja! – inték neki szemeimmel.)
– Aradra megyünk a casino-bálba.
(Adieu, báli ékszerek!)
– Óh, akkor hát nagyon jól jött az eltévedés: nem kell nagyságtoknak tovább menni, mi is éppen bált adunk; ha nem vetnék meg meghívásunkat. Igen jó cigányaink vannak, szalontai banda. Pompás csárdásokat húznak. More, azt a szép asszony nótáját! Láb alatt legyen a szemed!
A semmirekellő nem is kérdezősködött tovább, hanem amint rárántották a csárdást, félvállra vetette gombos dolmányát, derékon kapta a grófnét, s kipördítette a középre.
Egy másik kamasz meg szinte odaugrott mamzell Cesarinéhez, azt félájultan, egész őrülten felragadta; annak azután sohasem kellett magáról gondoskodnia, mert egyik kézről a másikra adták, hogy sohasem érte a lába a földet.
Hanem az én grófném kitett magáért. Mintha csak Aradon a vixolt padimentomon járná, oly kedvvel és tűzzel lejtett. Sohasem láttam őt csábítóbbnak, kedvesebbnek, mint ez órában. Máskor is láttam én már magyar táncot, s akkor legfeljebb is furcsának tetszett előttem, de így meg nem értette még velem senki, hogy mi az, mint ez a semmirekellő betyár.
Eleinte nagy délcegen jártatta körül táncosnéját, mintha neki volna legtöbb oka a világon mostan kevélynek lenni, csak úgy félvállról büszkén tekintve le rá, majd meg belerikkantott a zenébe, mikor már sok volt, ami sok, s kiállt a középre, maga előtt járatva táncosnéját, aki szemérmesen húzódozva lejtett előtte, mint valami lepke, mely minden virágot megérint, de egyre sem száll le: igazán mondom, nem látszott, hogy ér-e a lába a földhöz. A legény nagy nyalkán oda-odahajlott hozzá, mintha mindjárt át akarná ölelni, azután csak megállt, egyet dobbantva lábával s a fejét fölvetve büszkén; a bűbájos kis tündér ide-oda csalogatta maga után, néha egészen odafutott hozzá, mintha keblére rohanna, azzal egyet pördült, megint messze volt tőle, csak a szemeik nézése mutatta, hogy összetartozó pár. A legény utóbb, mintha neheztelne, elfordult táncosnéjától, odaállt a cigány elé, s annak járta a maga dacos haragját, mikor aztán kitáncolta a bosszúját, egyszerre visszapattant, elragadta táncosnéját, megforgatta maga körül, mint a forgószél; a grófné úgy táncolt, mint egy villi.
Én a nagy gyönyörködés mellett csak azon aggódtam folyvást, hogy ez a vad fickó nagy hevében nem engedi-e magát valami illetlen demonstratióra ragadtatni a grófné ellenében. Tudjátok, a kísértés nagy volt. A grófné egészen az ő hatalmában; a fickó úgyis régen halálfia, egy gonosz tettel több vagy kevesebb sem árt, sem használ. El voltam rá határozva, hogy amint a grófnét csak egy illetlen érintéssel is megbántja, odaugrom a lerakott puskákhoz, felkapok egyet, s agyonlövöm a gazfickót. Becsületemre mondom, hogy erre egészen el voltam szánva.
Azonban erre nem volt szükség: a táncosok eljárták a három táncot, a zsiványvezér szépen helyére vezette a táncosnéját, s tisztességgel kezet csókolt neki; megköszönte szívességét, s azzal odalépett hozzám, s kegyesen vállamra veregetve kérdé:
– Hát öreg uracskám, nem táncol?
(Én, per öreg uracskám!)
– Köszönöm, nem tudok táncolni.
– No, jól van. – Szólt és visszament a grófnéhoz.
– Bocsánat, nagysád, hogy nem vagyunk illendően elkészülve ilyen díszes vendégek elfogadásához, s vegye jószívvel, amink van; nem sok az, de jó.
Érté alatta a báli lakomát.
Pompás banquett volt, mondhatom. Egy nagy bográcsban pörkölt borjúhúst tettek fel a hosszú asztalra, s azt körülülték.
Tányér nem volt a világon, ki-ki körme közül falatozott, egy darab kenyeret fogva kezével s bicsakkal szedve ki a koncot a bográcsból.
Az én grófném úgy evett, mintha három nap óta koplalt volna. A zsiványvezér maga saját csillagos bicskájával szedegette ki számára a legpirosabb húsdarabokat (úszott minden a paprikás lében), s úgy rakta fehér cipóra. Azt mondta, hogy valami fölséges!
Egyszer eszébe jutott a fickónak észrevenni, hogy én nem eszem.
– Egyék, öreg uracskám; ettől hízik az ember, mert lopott jószág.
Szépen vagyunk.
– Köszönőm, nem ehetem, mert nagyon paprikás.
– No, hát jól van. – Azzal ismét békét hagyott.
A bort persze kulacsban adták fel; pohárról nem lehetett szó. Fekete Józsi paraszt szokás szerint elébb maga ivott a kulacsból, azután megtörülve annak száját bő inge ujjával, a grófnéra köszönté; az elfogadta és, lelkeim! lelkeim! ivott belőle. Bámulatos egy asszony ez!
Ekkor megint felém fordult a gazember, s megkínált.
– Igyék hát, öreg uracskám (megint öreg úr!), mert biz elalszik itten.
– Köszönöm, nem ihatom; homoeopathiával élek.
– Ahá! – kacagott a fickó. – Similia similibus. – (Még deákul is tud a kópé.) – Én is homoeopathiával élek, s minthogy tegnap megártott a bor, ma borral gyógyítom magamat.
Szentül meg voltam győződve felőle, hogy majd mikor lerészegednek, akkor azután agyonvernek bennünket. Megittak öten egy hordó bort. Mikor felálltak az asztaltól, még csak nem is tántorgott egy is.
Míg a cigányokat traktálták, a zsiványvezér megint odajött hozzám.
– Ejnye, öreg uracskám – (ördög vigyen el öreg uraddal) –, hát se nem eszik, se nem iszik, se nem táncol? Mivel mulatja hát magát? Szeret-e kártyázni?
Azzal egy tucat kártyát vont elő a zsebéből.
No, most ez azt akarja megtudni, mennyi pénz van nálam?
– Nem tudok semmiféle kártyát.
– No, majd mindjárt megtanítom én egyre. Könnyű azt megtanulni nagyon. Nézze, egy kártyát kiteszek ide, a másikat emide. Erre tesz maga, arra teszek én, amelyikünknek hamarább kijön a figurája, az behúzza a másikat.
A gazember elkezdé nekem formaliter magyarázni a landsknechtet: mintha nem azon vesztettem volna el Újfalut és Ófalut. Kénytelen voltam megtanulni tőle.
Mit volt tennem? Le kellett vele ülnöm kártyázni; a zsebemben volt egy csomó rézpénz, gondoltam azt rárisquirozom, s kitettem az asztalra.
– Micsoda? Csak nem akar itten rézpénzre játszani? Nem vagyunk mi a malom alatt. Itt a bank. – Ezzel kiterített az asztalra egy rakás új húszast és aranyat.
Erszényemben volt egynéhány húszas is. Nagy félve föltettem belőle egyet az első lapra. A kártya fordult, s én megnyertem a tételt. A zsivány fizetett. Világért el nem mertem volna tenni a pénzét; otthagytam az egészet. Másodszor megint megnyertem. Megint nem vettem el. Negyedszer, ötödször, hatodszor, folyvást nekem járt a szerencse; én izzadni kezdtem. Rettenetes helyzet, mikor az ember egy zsivánnyal kártyázik s annak egyre nyeri a pénzét. A hetedik tétel megint az enyém lett. Már akkor egy egész határ húszas állt előttem. Nekem hideg veríték csorgott alá a két halántékomon. Mért nem tudott ez a szerencsém lenni Pozsonyban az országgyűlésen? Ismét otthagytam az egészet, magamban imádkozva: óh, uram Isten, engedd már, hogy elveszítsem ezt a pénzt. Hiába, nyolcadszor megint én nyertem meg. De már halál fia vagyok. A fickó nevetve mondá: „Öreg uracskám, maga alighanem szerelmes ebbe a szép grófnéba, mert gyalázatosan nyer.” A semmirevaló még példálózni mert velem. Én reszkettem minden porcikámban, mikor a kilencedik forduló következett. Ott van! Az is az én részemre ütött ki. A zsivány nagyot ütött az öklével az asztalra, s kacagva mondá: „No, öreg uram, ha maga így nyer, akkor én elveszteném itt egy óra alatt Bihar vármegyét!” – Azzal összeszedte, ami pénze maradt, és felállt az asztaltól. Én remegve bátorkodtam őt megkínálni az általam nyert pénzzel. A fickó büszkén, mint egy hidalgó nézett le rám: „Kinek néz az úr engem? Eltegye a pénzét, mert kilököm vele együtt az ajtón.” Uram Isten, mit csináljak már most ezzel a pénzzel? Olyan pénzzel, amiért már valakit agyonütöttek, s amiért engem is agyon fognak ütni. Fogtam az egészet, oda adtam a cigányoknak. Akkor láttam át csak, hogy milyen bolondot cselekedtem! Hisz ezzel legjobban elárultam magamat, hogy pénzes ember vagyok.
A gaz cigányok aztán körülfogtak, hogy elhúzzák az én nótámat, mondjam meg, melyik az én nótám. Azzal vágtam ki magamat, hogy a grófnéhoz utasítottam őket, húzzák az ő dalát.
A grófné nem sokat kérette magát; elkezdte az ő gyönyörű szép syréni hangján dalolni a „Télen, nyáron pusztán az én lakásom”-at, olyan szépen, olyan bűbájosan, hogy én elfeledtem magamat, azt gondoltam, Pesten vagyok a casino-páholyban, s elkezdtem neki tapsolni.
A zsiványelnök szintén tapsolt; hanem már most ő tanítja egyre a grófnét, ez az ő nótája.
A vad gazember aztán fújt valami mezei ritmust, amit én bizony nem tanultam el tőle.
– Nomármost, öreg uracskám, önön a sor, énekelje el ön is a magáét.
Én rettenetes zavarba jöttem. Én énekeljek? Ebben a halálos szorongattatásban énekeljek, aki egyéb nótát sem tudok, mint „isten hozzád, te csöndes ház”.
– Én egyáltalán nem tudok énekelni. (Ez a gonosz lidérc asszony mindig rettentőket szokott kacagni rajtam, mikor egy operarészt öntudatlanul elkezdtem dúdolni, gyalázatos, rút, rekedt hangom van, mint egy pávának.)
A grófné ekkor franciául szólt hozzám, hogy énekeljek, ha azt nem akarom, hogy vonakodásom miatt valami insulteot tegyenek mindnyájunkon.
No, még ez a biztatás kellett az én talentumomnak, hogy semmit se tudjak. Mit tehettem? Szívemben a rettegés nyilaival, torkomban a halálos félelem anginájával rákezdtem az „Isten hozzád”-ot s eresztettem magamból nagy keservesen. A közepéig nagy ájtatossággal viselte magát a grófné; de amint a „csak benned lehettem boldog”-nál fölfelé erőlködve, egy kegyetlen gixert találtam ejteni, kitört belőle a kacagás; utána az egész zsiványhad elkezdett rajtam nevetni; míg utoljára magam is nevettem, pedig tulajdonképpen egy csepp okom sem volt rá.
Azután megint táncolni kezdtek, a grófné kifáradhatatlan volt. Ott járta kivilágos kivirradtig. Mikor a nap besütött az ablakon, akkor azt mondá a zsiványnak, hogy már most köszöni a mulatságot, elég volt, fogassa be a lovait, hadd menjen odább.
No, most lesz mindjárt agyonverés.
A haramia kiment, felköltötte a kocsist, az inast, befogatott rendén, s visszajött jelenteni, hogy felülhetünk.
Bizonyosan az úton akarnak bennünket leöldösni.
Nagyobb félelemmel, mint leszálltam, ültem fel megint a hintóba. Gyanús volt előttem nagyon, hogy a tárcámat nem kérik el tőlem.
A fickó maga is lóra kapott, s hintónk mellett nyargalva elvezetett bennünk az országútig, ott útbaigazított; kalapot emelt, jó mulatást kívánt és visszafordult.
Én csak akkor mertem hinni, hogy élek, mikor Zerindre értünk. Csak itt kezdtem el azután szemrehányásokat tenni a grófnénak, hogy micsoda szomorú kalandba keverhetett volna bennünket, ha ezek a gazfickók tőlem nem félnek, mi mindenféle sotiset követhettek volna el rajta. Hiszen így is elég volt. Kivilágos kivirradtig betyárokkal táncolni a csárdában.
A kis hamis végighallgatta szemrehányásaimat, s akkor azt mondta:
– Apropos, kedves báró, nem álmos ön?
– Nem biz én – felelék neki bosszúsan.
– Úgy elénekelhetné most azt a dalt, aminek a végével adós maradt.
– Mármost hát álmos vagyok.
Egész Aradig azzal a gondolattal kecsegtettem magamat, hogy mennyi kegyre lesz a grófnénak szűksége, hogy a detestabel kaland titokban tartását tőlem megvásárolja. Hat órakor értünk Aradra, amíg a fogadó ajtajától szobájáig fölmentünk, három ismerősnek mondta el ő maga, hogy mi történt vele. Mire a bálba jutottunk, már minden ember tudta. Még ettől a profitomtól is megfosztott.
Azért mégis ő volt a legszebb asszony a bálban. És ezt ő jól tudta, különben minek is ment volna oda! Hiszen egy lépést sem táncolt! Azt felelte mindenkinek, hogy halálba el van fáradva. El is hiszem. Tizennyolc csárdást táncolni éjféltől reggelig. Én nem táncoltam, mégis alig álltam a lábamon.
Magam a játékszobába siettem. Most ölelkezik veled a szerencse; most szorítsd, gondolám magamban. Egy asztalnál landsknechtet játszottak. Félre innen, ma dühödt szerencse van velem. Igen biz az; elvesztettem nettó ezer pengőt. Csak akkor üldözött a jó szerencse, mikor látta, hogy félek tőle.
Fél esztendő múlva egy hírlap akadt a kezembe, melynek hivatalos rovatában (egyebet nem is olvasok) azt találtam, hogy Fekete Józsi, a hírhedett haramia, a szegedi rögtönítélő bíróság által halálra ítéltetvén, felakasztatott.
Elvittem Repey Stefinéhez az érdekes hírlapot, s mutattam az újdonságot neki.
– Ejnye – szólt ő, végigolvasva az ítéletet –, pedig milyen jó táncos volt.
