CSATAVESZTÉS UTÁN
CSATAVESZTÉS UTÁN
Hasztalan volna elsorolnunk a neveiket azoknak a kiváló férfiaknak, akik a két főúr, Nornenstein és Etelváry elnöklete alatt, rendesen az etelvári családi palotában gyűlésezni szoktak, mert azokon nem igazodnék el a história. A magyar főrangú körökben a legtöbb kiváló egyént nem arról a nevéről ismerik, amelyikkel a főrendiház jegyzője szokta szavazásra felhívni, egymás között ők bámulatosan furcsa neveket használnak, amelyeket a legheterogénebb tárgyaktól vettek kölcsön. Házi és mezei állatok, emberi tagok és közhasználatban levő tárgyak élnek, uralkodnak és házasodnak ottan, némelyiket csak a címéről emlegetik; mást hároméves korában saját magának adott becenévről; valamelyik egy híres táncosnőnek udvarolt, s most csak annak a neve alatt ismeretes, másik megint egy régi római költőt fosztott meg nevétől, még az egyházi méltóságék sincsenek kivéve e sors alul; akiknek az apjuk mestersége vagy nemzetiségi különlegessége válik prédikátumukká. Némelyik maga is tudja, hogy mi neve, más előtt holta napjáig titokban marad, hogy kinek hívták. Így például a két klubelnök közül az egyik: Nornenstein, tudja azt, hogy őt társai egymás közt „Nagymogulnak” hívják, míg Etelvárynak sejtelme sincs róla, hogy más név alatt társai nem emlegetik, mint a „Karthauzi”, amire hallgatag modora szolgálhatott ürügyül.
A „Nagymogul” sehogy sem volt megelégedve a választások eredményével. Ki is fakadt egész keserűen a bizottsági ülésben.
– Ennyi tenger pénzt elprédálni, s ily kevés eredménnyel!
Már hiszen, uraim, azt Oroszországban is megszoktuk, hogy ha valamit meg akarunk nyerni, akkor vesztegetni kell, de legalább ott az, akit megvesztegettünk, az a mi emberünk lesz; nálatok is elfogadják a douceurt, de utána, mint Otelló asszonyai, megtörlik a szájukat, s azt mondják: „nem ettem”.
– Ez lecke a vesztegetőnek – mondá rá az igazmondó prépost.
– A leckét nem fogjuk elfelejteni, s másodszor nem lát ilyen választási kampányt Magyarország, mint az idei volt.
Kolompi úr letéve jegyzői tollát, jónak látta tódítani a panaszt.
– Legsajnosabban sújtott bennünket az etelvári roppant nagy árulás, ahol éppen azon ember, kit bizalmunkkal elhalmoztunk, szedett rá bennünket oly perfidül! Saját pénzünkön választva meg magát.
Ennél a szónál a lázas pirosság gyulladt ki Etelváry herceg arcán, az a vád megszólásra bírta a „Karthauzit”.
– Én nem hiszem, hogy Zárkány Leon bármily becstelenséget tudott volna elkövetni.
Kolompi úr kapkodott a tárcájához:
– Kérem alássan, nekem adataim vannak, a félbankjegyek.
Nornenstein visszanyomta őt helyére.
– Hagyja ön azokat nyugodni. Zárkány úr bennünket erősen megtréfált, annyi igaz. De mi e tréfáért még csak egy szemrehányással sem férhetünk hozzá közel. A legkorrektebb volt az eljárása. Ő felhasználta minden eszközét a választási küzdelemnek, hogy a mi jelöltünket győzelemre segítse. Az utolsó eszközök oly drasztikusak voltak, hogy az én Alienorom előlük megszökött. Én is megszöktem volna azok elől. Zárkány egyedül maradt, és megválasztották őt. A pénzkérdésben pedig egészen gavallér módra viselte magát. A választás után rögtön még Sipotáról megküldé nekem a rábízott huszonötezer forintot.
– No hát huszonötezer forintunk mégis megmaradt – vigasztalódék a prépost.
– Dehogy maradt! Én igen természetesen visszaküldtem azt neki, azzal a szóval, hogy semmi közöm a pénzhez, nem tudok felőle.
– Hát akkor mégis nála veszett! – kapott rajta Kolompi.
– Bár nála veszett volna. De ő azt hozzácsatolta rögtön a bátokiak által felajanlott összeghez, s most a mi saját pénzünkön fognak építtetni tanyai és községi iskolák. – Szemináriumok demagógok számára. – Mert az „egyház és állam” csak ellenségek, de az „egyház és iskola” riválisok!
– Azt kellene kitudni, hogy ki árulhatta el az összeilleszthető bankjegyek titkát? – mondá fejét a furfangokon törő Kolompi. Nornenstein fejedelem ajkát pittyeszté.
– Könnyű kitalálni. Az osztrák nemzeti bank hivatalnokai között szabadkőművesek is vannak, akiknek a révén minden cselszövény céljához talál.
– Én meg fogom támadni lapomban az osztrák nemzeti bankot.
– Csak dugja ön hüvelyébe kardját, s ne támadja meg a nemzeti bankot. Lássunk a magunk dolga után. Vegyük számon, hogy kikre számíthatunk.
Furcsa játékot játszottak az urak. Európának csináltak új térképet. Lehet játék, lehet komoly világváltozás.
Számításba jött minden közreműködő.
A sok alkatrész között, mely a világtörténet óraművét mozgatja, Magyarország is helyet foglal. Ő ez óraműben az „ütő”. Csak akkor vesznek róla tudomást, mikor üt. Mikor nem üt, akkor akár ne is volna az óraműben. Hanem ha egyszer aztán nem üt, akkor mégis utánajárnak, hogy mért nem üt?
Ennek pedig különb-különbféle okai vannak.
Pedig számítani kell rá, mert félmillió szuronnyal és karddal figurál az európai koncertben.
A bizottság tagjainak a nézetei igen szerteszét ágaztak. Volt egy csoport, mely kifogyhatlan leleményességet tanúsított azon akadályok feltalálásában, amik Magyarországot visszatartják minden európai akcióba lépéstől. E csoportnak Etelváry herceg látszott a központja lenni.
Nornenstein fejedelem lassankint rájött arra a bizonyosságra, hogy Magyarországon nincs olyan konzervatív elem, mely az alkotmányos életet meg tudja vetni. Különféleképpen értelmezik azt, de mind úgy féltik, mintha a lábuk alatt levő föld volna. Pogányok! Nem kívánkoznak az égbe, ahol nincs konstitúció. Végre kijött a türelméből s kifakadt:
– Uraim! alkotmányos élet csak nagy államoknak való. Kis államok elpusztulnak vele. A duódec fejedelmecskéket nevetségessé tudták tenni, pedig azoknál sokkal nevetségesebbek a duódec Pittek és miniatűr Robespierre-k: köpönyeg nagyságú országoknak toronymagas államférfiai.
Ez aztán egész vitát keltett föl a gyülekezetben, melyet elvégre Falbenheim tábornok a Brennus-karddal vélt Nornenstein részére eldönteni.
– Hát hiszen beszéljetek, urak, amit akartok. Csináljatok parlamentet, kormányt, ahogy tetszik. Nekünk arra semmi gondunk. Amikor arra kerül a sor, hogy közbe kell vágni, akkor a katonai kormány adja ki a parancsot, s akinek az nem tetszik, annak a dolga hallgatás. Akkor majd el fog dűlni, hogy kik vezetik a monarchia sorsát: a szónokok-e vagy a custozzai hősök?
Az igaz, hogy ezzel a buzdító felvilágosítással a vita szépen el lett csendesítve. Nem okoskodtak többé: elhallgattak vele. Alig bírta Nornenstein Octavian elvtársait ismét annyira bemelegíteni az ügybuzgalomba, hogy célravezető terveinek részleteit kellő figyelemmel meghallgassák.
Az ülés tagjai apródonként megszökdöstek.
Az ülés után Nornenstein Octavian hintajával hazavitte Falbenheim tábornokot. Útközben azt mondá neki:
– Kár volt az uraknak azt mondani, hogy a katonai kormány minden, ők csak addig valamik, amíg ennek úgy tetszik.
– Hisz az úgy van Európa-szerte, s azt a nagy férfiak maguk is tudhatják.
– Tudják is: de szeretnek úgy tenni, mintha nem tudnák, s megorrolnak érte, ha ezt valaki fennhangon felfedezi többek jelenlétében.
Nornenstein Octavian ez estén nem is ment a kaszinóba, hazatért lefeküdni.
A korai hazatérés annyira feltűnt Vendelinnek, hogy azt kérdé tőle:
– No! Talán valami baj van?
Vendelin komornyik volt a fejedelemnél. Régi szolga, akinek már joga van ilyen kérdést intézni urához.
– Mi közöd hozza? Eredj a pokolba! – válaszolt neki Octavian fejedelem, becsapva maga után hálószobája ajtaját.
Perc múlva aztán csengetett neki.
– Parancsol, magasságod?
– Nem parancsolok, Vendelin. Bocsáss meg, hogy megbántottalak. Rossz kedvem van. Ki vagyok fáradva. Csináld meg éji toalettemet.
– Mibe fáradt ki, magasság? – kérdé Vendelin egy alacsony szekrényt nyitva fel, s abból egy pokrócot vonva elő.
– A komédiajátszásba, fiam. Egész nap komédiát játszani: minden embernek mondani valamit, ami nem igaz, s átvenni tőle, amit az hazudik vissza. S ez így megy egész nap.
– Nehéz sors! – mondá Vendelin, egy tigrisbőrrel bevont tábori ágyra terítve ki a vastag fehér pokrócot.
– Igazán úgy vagyok, mint Midás borbélya, ha te nem volnál meg, nekem is egy lyukat kellene ásnom a földbe, abba kiabálnom bele, hogy „Midas habet aures asininas”.
– Annyival jobb, hogy énbelőlem nem nőnek ki nádszálak.
– Igaz, Vendelin, utolsó és egyetlen hívem vagy a világon. Az ember ötvenesztendős koráig sokat megtud, ha tanulni szeret. Volt idő, mikor azt hittem, hogy alattvalóim szeretnek: megtudtam, hogy a hátam mögött összeesküdtek. Hittem azt, hogy szuverénem kegyel: megtudtam, hogy semmivé akar tenni. Gondoltam, hogy hű hozzám az „asszony”. Elhagyott, mikor rám unt. Aztán azt képzeltem, hogy szeretnek az „asszonyok”. Megöleltek és megcsaltak. Egyetlen fiam mind azon töri a fejét, hogyan szedjen rá, s előle kell legjobban rejtegetnem titkaimat, mert akárkinek elárulja. Szövetségeseket keresek, s minden alkalommal azt veszem észre, hogy nem én lovagolok őrajtuk, hanem ők énrajtam. S mindehhez még jó pofát kell csinálnom, s nincs más, kinek elpanaszoljam, hogy miért van rossz kedvem, csak a komornyikomnak.
– Hát panaszolja el, magasság, majd én azalatt levetkőztetem.
– Elébb nedvesítsd meg a pokrócot.
– Bocsánat: előbb kiviszem a gyertyákat a szomszéd szobába.
– Megint igazad van, Vendelin. Nehogy úgy járjak, mint János király, akit a komornyikja szintígy szokott estenkint borszeszes pokrócba bevarrni, s egyszer a gyertyától meggyulladt a borlél, s a jámbor fejedelem nyomorultul elégett a pokrócban. Látod: ezt sem tudja rajtad kívül senki, hogy engem minden éjjelre borszeszes pokrócba varrnak be, úgy tartom fenn sokat elhasznált életerőmet. Ha egy ember tudná rajtad kívül, azóta ott volna a figurám az élclapokban, szépen bepólálva. Te vagy az egyedüli igaz barátom, viseled a livrémet, s hagyod magadat leszidatni és küldöztetni.
– Kegyeskedjék csak hanyatt feküdni ide a pokrócra.
– No hisz az igaz, hogy viszont te is parancsolsz nekem, s én sem fogadot szót másnak, csak neked. Egymáshoz szoktunk, Vendelin, huszonöt esztendő óta. Az idén megtarthatnók az ezüstmenyegzőnket. Szeretnél-e még Nornensteinba visszakerülni? A fejedelmi palotába?
– Nyújtsa ki a lábát, magasságod! Hisz így nem tudom bevarrni.
– Közeledünk hozzá, Vendelin, bár minden ellenem esküdött is. Ezek a magyar urak csalnak engem. Én azt hiszem, hogy ők a mi hajónkon csak „blinder passagier”-ként utaznak. Azt nem bánják, ha a tyúkszemüket kivágom, hanem már az eleven húsukba nem engednek belemetszeni. Mihelyt valami merész vállalkozásról van szó, egyszerre azzal állnak elő: hogy így meg úgy! a magyar nép vére kímélendő. A kék Úristenre Bajorországban! Ha én nem kímélem az én német népem vérét!
– Ne tessék úgy rugdalózni, mert felfordul a tabouret.
– Csak a fiam volna egy tizedrésznyi férfi abból, ami én vagyok! Még egy olyan nyomorúságnál is, mint egy magyar képviselőség, kudarcot vallok vele. Tudod, hogy ki segített ehhez a bukáshoz? Ki nem találnád, ha fejedre állnál sem. A szép Pompeia baronesse. Miért is voltam én olyan bolond, hogy azokat a félbankjegyeket őrá bíztam? Azt hittem, szereti Alienort, tehát legjobban rajta lesz a győzedelmén. Nem gondoltam, hogy túljárjon az eszemen, s észrevegye, hogy e győzelem egyúttal Rafaela hercegnő kezét is megnyeri számára. Ezt hiúsította meg az a leány. Senki sem tudja, hogy ő tette, csak én. Annak a bárgyú Kolompinak azt mondtam, hogy a szabadkőművesek tették a nemzeti banknál. Elhitte és el fogja majd híresztelni. Csak ezt a Falbenheim tábornokot tudnám valakivel helyettesíteni, hogy kidobnám a hajóból baronessével együtt! Azóta Alienor mindig az ezüsthajú szépségnél ül. De keresztet húzok a szép Lorelei számadásán végig. Tudod, hogy mit csinálok? Alienort a bukás dacára nagykorúsítom, s akkor fenntartom az eljegyzési viszonyát Etelváry herceg leányával. Biz ez egy kis mésalliance lesz. Egy magyar herceg nem sokkal nagyobb rang egy cserkesz hercegnél vagy egy oláh bojárnál. De gazdag és nagy befolyása van ebben az országban. Ha kilátás volna valami európai akcióra, nem gondolnék rá, mert akkor ott volna fiam számára az ehrenbreitsteini uralkodó fejedelem leánya. De az a kilátás most nagyon homályos, s amíg kitisztul, tartok tőle, hogy Alienor valami bolondot csinál. Az a Pompeia veszedelmes egy varázsló. Olyan, mint Circe. Hogy kidobatott velem ötvenezer forintot! Tartotta volna meg magának! Akkor most megvehetném. – Így pedig rettegek tőle. – Miért nem bíztam reád azt a dolgot? Azért, mert azt gondoltam, hogy elcsensz az ellenőrzetlen pénzből, mint ahogy bizonyosan megdézsmálod a szivaraimat, a boros palackjaimat, s percenteket veszesz a szállítmányosaimtól. Ezt én jól tudom, s nem lármázok érette. Természetesnek találom, s azért tudom, hogy tűzbe-vízbe mennél értem. Rád kellett volna bíznom ezt is. Legalább a te tőkepénzed is szaporodott volna. Szépen szereztél mellettem: úr lehetnél, ha akarnál, mégis itt maradsz nálam szolgának. Ez szép tőled. – Hát Alienort megházasítom. Vegye el a szép hercegnőt. Azzal Pompeia baronesse megszűnik rám nézve veszedelmes lenni. Mit szólsz hozzá? Tudom, hogy azt mondod most magadban, hogy „micsoda hebehurgyaság!” Hát ha időjártával úgy fordul a világ, hogy a cselekvés ideje eljön, akkor princ Alienorra nézve éppen olyan nagy baj lesz, hogy már egy magyar hercegnő neje van, mint volt rám nézve az, hogy a hollandi bankárleányt elvettem. De gondoltam én erre. Halld csak, milyen messze lát az én eszem! Mikor legutóbb a fiammal együtt Etelvárott voltunk, egy ottani parasztnak fia született. Kieszközöltem, hogy a szülők híják meg Rafaelát és Alienort keresztkomáknak. Mármost ide figyelj. Ha egyszer arra találna szükség lenni, hogy Alienor az ehrenbreitsteini fejeledelemkisasszonyt vegye nőül – az, hogy ő Rafaelával keresztszülői rokonságba lépett, ok lesz arra, hogy elválasszák őket. Antonelli bíbornok lekötelezettem: a pápa megteszi azt a kedvemért, s úgy hiszem, hogy Rafaela hercegnő, ha egyszer Alienor felesége lesz, örülni fog, ha elválhat tőle. Ugye, hogy messze jár az eszem, Vendelin?
– Engedje az éji italt a szájába töltenem, magasság.
S azzal a karjára emelte a rendúr fejét a komornyik, s megitatta őt egy csücskés edényből, mint valami pólyás gyermeket. Aztán felhúzta a zeneszekrény óraművét, mely háromféle melankolikus dallamot játszott egymásután szakadatlanul. Enélkül a nagy ember nem tudott aludni.
– Auh, auh! Mit szólsz hozzá, Vendelin? Eredj, imádkozzál helyettem.
