A FRANCIA UTAZÓ VÁZLATA
A FRANCIA UTAZÓ VÁZLATA
Az 1872. nyár utóján egy francia utazó: Beaulieu Gaston megkísérté a svájci havasok egyik legmagasabb csúcsára, a Mont Vierge-re feljutni. Úti naplójából közöljük ezt a részletet.
Augusztus huszadikán reggel továbbindultunk a pásztorgunyhóból, hol az éjszakát töltöttük, a Mont Vierge csúcsa felé, melyet még egy veszedelmes jégmező választott el nyugpontunktól.
E jégmező egymásra düledező romtömegein keresztülhatolás közben, az egyik vezetőm oly szerencsétlenül csúszott el, hogy a fejét belevágta egy párkányba, s eszméletlenül terült el.
A másik vezető, ki emennek testvére volt, a balesettől úgy megrémült, hogy nem volt rábírható a továbbmenetelre. Azt mondá, hogy ő már előre tudta, hogy valami baleset ér bennünket, mert reggel, amint kitekintett a kunyhóból, előtte ugrált el a fehér kőszáli kecske: a havasi vadászok rémkísértete, akivel találkozni bizonyos veszedelmet jelent.
Miután a fickót semmi ígérettel és biztatással nem bírtam rávenni, hogy a pompás hegycsúcsra feljöjjön velem, föltettem magamban, hogy nekiindulok egyedül. A jégkúp, melyre még föl kellett mászni, kétszáz méternyi magasan meredt föl előttem, s én nem akartam magamon hagyni azt a szégyent, hogy ily közel a céltól engedtem magamat visszariasztatni. A vezetőt utasítottam, hogy mit csináljon a bátyjával, hogy azt életre hozza, s azután várjanak ott rám, míg visszatérek, ha nem akarnak utánam jönni.
Három órai erőfeszítő fáradság után felkapaszkodtam a Mont Vierge legmagasabb csúcsára, ahonnan a világ legszebb panorámája látható be körös-körül.
De nem a nagyszerű kép lepett meg első pillanatra, nem a napfénytől tündöklő jéghegyek csoportjai világoskék árnyékaikkal, nem a fehérrel fehérre rajzolt havasi tájképek, nem az egymásba folyó kék hegyláncok, – hanem ami közvetlen előttem volt: két holttest a szikla tetején.
Egy ifjú férfi és egy leány.
A leány halt meg elébb, mert feje oda volt téve az ifjú keblére, ki egyik karjával magához ölelte őt, míg más karján saját feje nyugodott. A leány arca az ifjú mellét érinté, míg ennek az arca ég felé volt fordítva, azon ég felé, mely örökké derült. E pontját a földnek felhő el nem éri soha:
Mellettük hevert a két kiürített üveg, melynek tartalma halálukat okozta.
A leány úgy feküdt ott, mintha alunnék: lecsukott szemekkel, – az ifjú mintha virrasztana fölötte, felnyitott szemeivel az égbe nézve.
Mióta alhatnak itten?
Kővé fagyva az örök hidegtől, szobrok, amiket az idő el nem pusztít. Megörökítve a halálban. Eltemetve a szabad égbe!
Minő balsors üldözhette őket, hogy ezt a helyet, ezt a halált választották maguknak a világtól megválásra?
Semmi írás, semmi jel nem volt náluk található, mely kilétükről felvilágosítást adhatott volna. Régen itt lehetnek már.
A kőszáli sasok nem jöttek el értük. Talán nem járnak ily magasan prédát keresni? Talán nem bántják a halottakat? Vagy talán azt hiszik, hogy él az a férfi, ki szemeivel folyvást az égbe néz, s félnek hozzá közelíteni.
Körös-körül ünnepélyes csend van: a természet teljes, tökéletes hallgatása. A ritkult légbe a mély völgyből semmi zaj sem emelkedik föl. Háborítatlan alhatják álmukat: egyik, kedvese keblére borulva, másik, örökké nyitott szemmel nézve a kelő és lemenő napot, s a támadó és leáldozó csillagokat. Gyönyörű sírbolt!
Minő tragédia előzhette meg ezt a végzetet?
A szerző *) alatt megjegyzi, hogy az eset tán összefüggésben van annak a magyar ifjúnak a rejtélyes eltűnésével, ki pár év előtt a párizsi diplomáciai körökben is feltűnt. Szerző is találkozott vele egyszer, s a halott arcvonásaiban hasonlatosságokat hisz fölfedezhetni. – A vezetőket azonban semmi áron nem bírta rávenni, hogy a holttesteket lehozzák a magasból. Amint azok meghallották, hogy ott halottak feküsznek, elfutottak onnan.
