A menyegző
A menyegző
Két nap múlt el ez emlékezetes csónakázás után; e két nap alatt Viktor két dolgot vett észre a háznál.
Egyik az volt, hogy Malárdy többször bizalmas beszélgetésbe elegyedett Kálmán fiával, s atyai nyájasságot árult el iránta; másik pedig az, hogy Herminát azontúl sohasem találta más, mint mostohaanyja kíséretében, sőt egyszer olyat is hallott Malárdytól, hogy midőn Eudemia valami sétára szólítá fel Herminát, az alispán félkomolyan azt mondá neki: „Önnek magának is gardedámra van még szüksége”.
Ezekből Viktor azt tanulta meg, hogy a záporeső mégsem olyan sűrű fátyol, hogy semmit se lehessen rajta keresztül látni, és hogy a poéták mégsem olyan bárgyú emberek, mint amilyeneknek hiszi őket a világ, s hogy a véletlen megjelenések nem mindig olyan véletlenek, aminőknek szeretnének látszani, s hogy végre a családapák és anyák, nemkülönben a testvérek, leányaik s illetőleg testvéreik életében nemigen szívesen látják a regényességet.
A második napon Malárdy igen nyájasan tudakozódott Viktortól, hogy mikor kapott levelet édesatyjától, az öreg bárótól?
Viktor értette a többit. Akkor röviden azt válaszolá, hogy mindennap várja atyja megérkezését. Ennek Malárdy örült. Nemcsak mondta, hogy örül, de valóban örült.
Két nap múlva Viktor levelet kapott atyjától. Az öreg bárónak egy lovas hajdúja hozta azt; egy fiatal, eszes cseléd, ki már több ízben hozott Viktornak levelet Kadarkútról.
Abban azt írta fiának a báró, hogy ő most súlyosan beteg, alig reményli, hogy ágyából felkelhessen többet; az orvosok azt mondják, hogy vízibetegség kezdetén áll: óhajtaná fiát minél előbb látni.
Egy másik levele az alispánhoz volt intézve, szokott szarkasztikus modorában, amit Malárdy jól ismert. A báró ismeretes sokszarvú betűivel azt írta neki, hogy már ővele nemigen fog másutt találkozni, mint a vakandokok országában, mert ővele minden héten azt a bolondot cselekszik az orvosok, amit a tót a nyírfával, csapot ütnek a bőrébe, s úgy kenik savanyú mustárral, mintha előre bifszteket akarnának belőle csinálni a föld alatti vendégségre; szeretné tehát, ha csakugyan van az alispánnak egy elvesztegetni való leánya, azt minél elébb zsinegelné össze azzal a semmirevaló fiúval, hogy jöhetne haza, míg őt életben találja, mert félő, hogyha ő egyszer nagyon elalszik, majd sok olyan ember kereskedik az almáriomokban, aki nem tett oda semmit. Egyébiránt ő atyai áldását és mindenét ráhagyja az egyetlen fiúra, azt sajnálja csak, hogy hitelezőit nem viheti magával a föld alá. Egyébiránt egypár százezer forint adósságot még ugyanannyi hold föld csak megbír, s felteszi Viktorról azt a becsületet, hogy ő is szerez még hozzá ugyanannyit, tudniillik nem földet, hanem adósságot. Ajánlja Malárdy figyelmébe, hogy a tisztelt vővel igen szoros kötést csináljon móring dolgában, nehogy leánya is úgy járjon, mint Viktor anyja járt: hűtlenség bizonyulván be rá, a móringot elvesztette; hasonló eventualitásokat jó preveniálni. Egyébiránt nagyon kéri, hogy a lakodalom előtt ne szomorítsa meg Viktort azzal a hírrel, hogy apja haldoklik, mert attól tart, hogy majd annak efölötti örömében akkora kedve támad, hogy még a házasság fölötti bánata sem lesz azt képes eltakarni, pedig már mégis a vőlegénynek illik lakodalma napján kissé szontyolodott képet mutatni. Egyébiránt marad, aki volt, és nem ölel senkit, mert a hasa annyira meg van dagadva, hogy az őtőle senki sem is kívánhatja: a viszontlátásig – Pilátus úrnál a vacsorán stb.
Egészen az öreg Kadarkuthy irálya, így szokott ő írni, tenni, gondolkozni: ez a vad tréfa még a halál eszméjével is, ez a csúfolódás minden érzelemmel, ez a nevetségessé tétele saját bajainak; ez a fitymáló őszinteség, mely nem elégli meg, hogy mezítelen legyen, még nyúzott is akar lenni; minden betűben ráismer Kadarkuthy kezére az olvasó, s aki nem látja a betűket, a szavakból kitalálja a levélíró nevét.
Malárdy elégült mosollyal tevé el a kedves levelet.
Ő bizony igen udvarias dolognak találta az öreg bárótól, hogy akkor meghaljon, amikor éppen Viktor az ő leányát elveszi, s egy cseppet sem haragudott ezért a tréfáért, annálfogva az öregúr levelét igen szellemdúsnak ismeré el.
Minthogy történetesen e levélben az is rá volt parancsolva, hogy Viktorral atyja közelgő halálát ne is sejtesse, még csak erőszakot sem kellett tennie arcán, hogy jó kedvét eltakarja, amidőn Viktorral tudatja, hogy az öreg báró úrtól levelet kapott.
– Én is – szólt Viktor nagyon komoly arccal.
Malárdy kíváncsian kérdezé, hogy mit ír?
– Tréfa alá rejti a gyászt szokás szerint – válaszolt Viktor. Hanem a hírnök maga elmondá előttem, hogy nagyon beteg, hogy kevés remény van felgyógyulásához.
Malárdy kénytelen volt szintén szomorú képet ölteni.
A két szomorú férfi érzékenyen szorítá meg egymás kezét azzal az erős meggyőződéssel mindkét részről, hogy milyen nehezére esik most ennek a másiknak az a szomorú komédiázás.
Néhány nap alatt minden rendbe volt hozva, apróbb formasági hiányokat egy Malárdy hatalmas befolyása mellett könnyen mellőzni lehetett, híres ügyvédek fúrtak-faragtak a házassági szerződményen, úgy megkötözve abban az ifjú vőlegényt és annak minden földön lévő pereputtyát törvényes frázisokkal, mint valami pusztát bérlő birkást, aki armentum ferreumot vesz át. Viktor aláírt mindent, tán el nem olvasott egyebet, mint az okirat címét.
A menyegzői előkészületekre nem volt négy napi időnél több engedve, a véletlen ezt a határidőt is megrövidíté. A harmadik nap reggelén Viktor ismét levelet kapott hazulról, most már az orvostól, aki röviden értesíté, hogyha még atyját életben akarja találni, egy napot se késsék.
Az idő sürgetős volt. Viktornak e levélre ellenmondhatatlanul sietnie kellett haza, márpedig az alispán nem találta célszerűnek az esküvő elhalasztását leendő visszatértéig. Még aznap meg kelle annak történnie.
Az asszonyok eléggé kétségbe voltak emiatt esve, az alispánné pecsenyéi még nem töltöttek elég időt a pácban, a tortákat el sem készítették, Eudemia salüpje még nem érkezett meg Bécsből, s Hermina menyasszonyi köntösén félben kellett hagyni a hímzést, amin négy masamód leány dolgozott éjjel-nappal.
Nagyobb baj volt még ennél, hogy a meghívott előkelő vendégsereg a menyegzői szertartásra már most nem gyűlhetett össze, pedig Malárdynak kiterjedt a figyelme mindazon fő- és nagyurakra, kik vele bármi összeköttetésben voltak, a környék nevezetességei és a nagy atyafisereg mind hivatalos volt ez ünnepélyre, melyben a Malárdy nemes családfa ismét egy bárói ággal oltatik be; nem is volt valószínű, hogy a meghívottak közül valaki otthon maradjon, hacsak keze-lába nem törött, sőt mindenki sietni fog, hogy a legszebb párt meglássa az oltár előtt, s beszélhessen otthon arról a pompáról, amit a Malárdy-kastély asztalairól mesélni szoktak.
Csakhogy mindez a szép mulatság már most el van rontva. Egy része a vendégeknek, a szegényebb atyafiak, még ma este ugyan meg fognak érkezni, tán a közelebbi mágnások is és a hivatalbeli urak, de a nevezetesebb rész, a nyomatékosabb főurak, akik nem szoktak nagyon korán jönni, akik hozzá vannak szokva, hogy magukat várassák, azok csak holnap reggel érkezendnek, amikor már Viktor és menyasszonya útban lesznek Kadarkút felé, s a sok pompás úri hintó szemközt fog találkozni a bőröndökkel felpakolt utazóhintóval, melyből egy kis felvert poron s egy futó pillanaton kívül egyéb nem jut számukra a vőlegényből, menyasszonyból.
Minden fájdalom közt legnagyobb volt az, hogy a dicsőség emelésére meghívott násznagyok sem jelenhettek meg a szertartásra. Pedig Viktor násznagyául Lánghy gróf volt meghívva, a környék leggazdagabb főura, Malárdy Hermina részéről pedig az ország legtekintélyesebb hivatalnoka, az országbíró, Malárdynak egykori iskolatársa; mind a kettő örömmel tudatá készségét e kegyeletes szolgálat elvállalására.
És most ők sem lesznek jelen az esketésen. Talán mégis jókor érkeznek, hogy neveiket az anyakönyvbe bejegyezzék a helyettesített két násznagy nevei elé, kiket e sietségben kénytelenségből rántottak elő: Viktor számára Durdayt, Hermina részére pedig a kuruc nemest, Vasady urat.
Az alispánné sehogy sem tudott kibékülni a sietséggel; hogy ez mégis szörnyűség, ez minden jó szokás ellenére van; háromszori előleges kihirdetés nélkül, a meghívott násznagyok, vendégek és atyafiak bevárása nélkül, nagy sebbel-lobbal összeadni tisztességes szülők gyermekeit, s egyszerre kocsira ültetni őket, mint akit égetni visznek; senkinek sem adni időt arra, hogy magát egy kissé meggondolja, rendbeszedje, hogy ez Isten ellen való vétek, s az ilyen házasságon nem lehet áldás, hogy ezért az egész világ megszólja, elítéli őket, s vagy azt fogja hinni, hogy bolondok voltak kicsinytől kezdve nagyig, vagy azt, hogy úgy szöktette a vőlegény a menyasszonyt.
Malárdy igazat adott feleségének, ő maga sem szerette, hogy ez így történik, hanem azután, mikor azt kérdezte, hogy mit tegyen hát, itt tartóztassa-e még napokig a vőlegényt, s kockáztassa azt, hogy haldokló apja által gyöngén kitagadtassék, vagy elbocsássa őt most haza, és várjon rá, míg visszajön. Tessék választani a kettő közül.
Malárdyné pedig nem választott semmit, hanem azt mondta rá, hogy üsse meg a kő az egész bolond történetet, bolond volt Kadarkuthy életében, bolond a halálában is, bolond az apja is, a fia is, bár sohase látott volna az egész familiából annyit is, mint a körme feketéje. Mármost ami megvan, megvan. Aki mit főzött, azt egye meg, ahogy vetette a feje alját, úgy aludjék rajta.
Az egyszerű, nyíltszívű asszonyság ami ellenszenvet az első pillanatban felvett Viktor ellen, azt le nem bírta vetkőzni az utolsó pillanatig, egész addig a pillanatig, amelyben a vőlegény azt mondja napának „édesanyám”, s az örömanya azt kénytelen mondani neki „édes fiam”.
A jó, nemes asszonyság indokai a báró iránti ellenszenvre ugyan többé-kevésbé nagyon gyöngék voltak, részben nem is voltak igazak, vagy éppen sajátszerű látcső képei, mely mindent felfordítva mutat; nem tetszett neki Viktorban, hogy olyan fiatal: anya kellene neki még, nem feleség; nem is találta szépnek, szemei olyan nagyok, mint egy bagolyé, s úgy égnek, mintha mindig ittas volna; a képe vörös, mint valami kanászbojtáré, az egész ember csupa „gaukler”, szüntelen ugrabugrál, bolondokat mond, énekel szemtelen elragadtatással, táncol vakmerő mozdulatokkal, mindenbe beleszól, lovait agyonnyargalja, a cselédeket meg sem látja, csak a pénzt szórja nekik; ha valaki tréfálni próbál vele, mindjárt duellumra hívja … a legfőbbet sohasem említé a derék asszonyság: hogy az ő jó szelíd Kálmánját úgy megszégyeníté, hogy azokat a gyönyörű szép verseket úgy a tűzbe dobatta… csak legalább egyet tartott volna meg Kálmán az ő számára, ő nem mutatta volna azt senkinek – mint elégetni a verseit! Később még jobban fájt neki az, hogy Kálmán maga is kiengesztelődik iránta, hogy őt is bevonta ama bűvkörbe, melyben mindenki elszédül mellette; a mostohaanya sajnálta, hogy nem törvényes anyja gyermekeinek, hogy kiragadhatná őket a bűbájos csábító kezei közül, azt mondva neki: „El innen, én anya vagyok, gyermekeimet védem”. Nem teheti azt, azt mondanák: „mostohaanya”. Késő is volna már.
A menyegzőnek meg kelle történni; semmi világos ok nincsen annak elmulasztására, de annál több a sietésre.
Malárdy rokonai és a környékbeli ismerősök, kiket az előbbre tett határidőről tudósítani lehetett, még nagyrészt meg is érkeztek az esküvőre; tehát jelen lehetnek a nagy diadalon, mit egy zászlósúri család összeköttetése a Malárdy törzzsel hozand a nemesek legbüszkébbikére.
Hogy Viktor rokonai és rangtársai nem érkezhetnek meg a siettetett órára, az jól felvéve ismét nem olyan nagy baj: az ő jelenlétük több fényt adna ugyan az ünnepélynek, de megszorítólag hatna az alsóbb rangú Malárdy büszkeségre… és végre, minden emberi okoskodás kifogytán áll az utolsó védok, miszerint minden jövendő Isten kezében van: a Malárdy-család fejére egykor súlyos átok zúdíttatott alá elkeserült ezrek zsolozsmáitól visszhangoztatva, és íme az mégis felvirult és boldog lett, s egy új lépéssel halad ismét a boldogság és a hatalom felé…
Fehér selyemruha volt a menyasszonyon, drága tűhímzéssel, széles aranyfodrokkal hosszú uszályán. Karcsú derekát antik bogláros öv köríté, fehér hattyúnyakát három sor igaz keleti gyöngy tette még fehérebbé; hajfürteibe félkör alakú párta volt fonva, gyémántos rezgő tűkkel. A gyémántos tűk úgy remegtek, mint a menyasszony szíve belül.
A vőlegényen fehér kamukadolmány volt ezüstzsinórzattal, gyémántos gombokkal, vállán fehér bársony panyóka kacagány hattyúprémmel; egész öltözete tiszta fehérből állt, olyan volt benne, mint egy valóságos tündér, aki most szállt le ide valamelyik csillagról.
– Gyönyörű egy pár! – mondja mindenki, midőn őket látja; egymással suttognak; mindenki titokban mosolyog: az édes suttogás lehet!
– Hermina, még öt perced van a gondolkozásra.
– Nem tudok gondolkozni.
– Ha nem emlékezel arra, amit neked mondtam; ha nem szeretsz engem úgy, ahogy asszony tud szeretni férfit, hanem csak úgy, ahogy úrnő szereti urát: még szabad vagy, visszaléphetsz.
Hermina némán sóhajtott, és megszorító vőlegénye kezét.
– Nézz szét magad körül; nézz meg jól mindent, rokonokat, atyát, anyát, testvért, ősi palotát, az egész világot, és azután nézz rám: ha nem szeretsz engem jobban, mint mindazokat, mint az egész világot: akkor ne jőjj hozzám; még négy a perc.
Hermina nyögdelve, lihegve simult közelebb hozzá, és az több volt minden feleletnél.
– Milyen boldog pár! – mondák, akik látták őket.
Azután közbejöttek a násznagyok, a nyoszolyók, a vőfélyek, külön vevék a vőlegényt és menyasszonyt; bevezették őket a családi kápolnába; letérdepeltek egymás mellé a hímzett vánkosokra, hol az oltár előtt a lelkész várt reájuk.
Az egyház tisztes szolgája malasztos igéket szónokolt a térdeplőknek; azután egymásba tevé kezeiket, s kérdezé tőlük, hogy szeretitek-e egymást?
Viktor alig hallhatóan rebegé a választ: „Szeretem”; e pillanatban oly gyöngének látszott: csaknem összeroskadt, s homályos szemekkel tekinte menyasszonyára, mintha még egyszer figyelmeztetné: gondold meg, amit kimondasz!
A menyasszony bátran és tisztán mondá ki a szót: „Szeretem”; ő nem félt.
A szerelem esküjét is reszketeg hangon mondá el a vőlegény: és amidőn a leányra került a sor, oly erősen szorítá annak kezét, s oly halványan nézett annak szemeibe, mintha lelkébe súghatná e szavakat: „Menj, fuss mellőlem, vesd el jegygyűrűmet, hányd le menyasszonykoszorúdat a földre, mert jaj neked, ha hamisan esküszöd, hogy szeretsz – és jaj, ha igazán esküszöd!”
A menyasszony pedig reszketés nélküli hangon mondá el a súlyos szókat: „Véle tűrök, véle szenvedek, sem jó, sem balsorsában soha el nem hagyom.”
Megtörtént. Férj és feleség keltek fel az oltár zsámolyáról.
A rokonok észrevételeiket közlék egymással. Mily elfogult volt a vőlegény, milyen bátor a menyasszony. Az alispán megcsókolá vejének orcáit; az kezet csókolt az örömanyának, az alispánné nem szólt neki semmi szót, hanem mostohaleányát átölelve, elkezdett keservesen sírni, több ízben mondva zokogásai közt,: „Szegény leányom”.
Azután a többi rokonok is sorra összecsókolóztak a vőlegénnyel, ki ekként a család tagjává lőn felavatva, s a családfán egy aranyos koronával több ragyogott, alatta az aranyos név: „Kadarcsi és kadarkuti báró Kadarkuthy Viktor”.
A lakománál egymás mellett ült a vőlegény és a menyasszony. Mindenkinek feltűnt az, hogy a máskor oly merész vőlegény most olyan hallgatag, s valahányszor egy felköszöntő áldomást intéznek hozzá, úgy elhalványul; szinte megdöbbenti a reá köszöntőt.
A későre végződő lakomát zene és dalidó váltja fel; a táncterem csillárai meggyújtatnak, a zenekar, mely ebéd alatt a rejtett karban mulattatá a vendégeket ábrándos szimfóniáival, most tánczenéket hangoztat; az illem és jószokás szerint egy kecses menüettel nyittatik meg a tánc; azzal a száműzött szép tánccal, mely egykor annyi kellem és csábnak adott tért, s mely később a szeles keringő s a marionettszerű quadrille által egészen kiszoríttatott az emlékezetből.
A vőlegény és a menyasszony kezdé a lejtést: midőn Viktor kivezette a terem közepére kezénél fogva menyasszonyát, a bámulat önelégült sóhaja hangzott körül: mily szép, mily délceg egy pár, milyen nemes tartás, mily finom mozdulatok, mily csábos tekintet: sohasem lejtett a Malárdyak ősi termében ezeknél szebb vőlegény és menyasszony.
Az alispán büszke volt örömében. Egy főúri vő; eszes és bátor; előtte minden pálya nyitva; egykor még az ország legmagasabb hivatalszékeiben is ülhet.
Ezalatt még egy új vendég érkezett a terembe.
Egy idegen vendég, aki nem is volt ide hivatalos: egy öregember, időtől megőszült, homlokán kihullott hajjal, de vénségtől meg nem alázott termettel. Rajta a lelkészek egyszerű fekete ruhája.
Malárdy ráismert: ez Gutai Thádé.
Mi hozza őt ez órában ide? Mi hozza ide a híres átkozódót, ki egykor azt mondá, felemelt kézzel az égre hivatkozva: „Jegyet tégy az ő homlokára, hogy megismerjék őt a te ártó angyalaid, s kikerülje őt az áldás, ami onnan felyül jő az égből …és terjeszd ki e keserű kiáltásnak szózatát az ő gyermekeire és egész családjára: ne legyen öröme magzataiban, ne legyen vigasztalás utódaiban; hanem szórassanak széjjel az ő gyermekei a világ minden részeiben, s legyen példa az ő történetük mások előtt!.…”
És íme a legfényesebb öröm pillanatában idejön az erős átkozódó, és láthatja, mily büszkeségtől ragyog a megátkozottnak arca, és mily öröm hangzik a Malárdy-ház falai között: és gondolhat arra, minő gyász, minő bánat maradt otthon az ő tulajdon házában.
Malárdy Ferenc önmagában szánni kívánta a férfiút, s bámulta a vak sors kegyetlenségét, mely azt éppen ily pillanatban hozza az ő házához.
A lelkész pedig nem keresé sem a ház urát, sem a ház asszonyát, hanem amint a lejtő párok járták a menüettet, odalépett egyenesen közéjük, és megfogta a vőlegény kezét.
A vőlegény éppen gyönyörteljes mosollyal bókolt táncosnéja elé; de amint e hideg kéz megfogá az övét, amint e sápadt arc szemébe tekintett: elhalt a mosoly arcáról, és fehér lett az, mint egész ruházata.
A pap odavonta őt maga mellé, s visszafordult vele. A vőlegény ellent nem állva, engedelmeskedett.
A vendégek bámulva néztek reájuk. Senki sem tudta elképzelni e jelenet okát; Malárdy azt hivé, hogy ez az ősz ember megtébolyodott, s odarohanva hozzá, útját állta:
– Mit akar ön itt? Mit cselekszik ön ez úrral?
– Ezen úrral? – kérdé Gutai Thádé feljül emelve fejét az alispánon s végignézve a büszke férfin – ki légyen ez az úr?
– Az én vőm – báró Kadarkuthy Viktor.
Gutai Thádé mély megvetéssel nézett le a megnevezettre, kinek kezét még folyvást kezébe szorítva tartá, s azután keserű szánalommal fordult Malárdyhoz a fájdalom és szégyen és szomorú szemrehányás hangján mondva neki:
– Ez az úr – egy országos csaló: az én fiam…
