Bevezetés
Bevezetés
Mert hát a pénz mindenütt isten.
Afrika kaffereinél és a Jeges-tenger csukcsjainál; ha nincs is császárkép nyomtatva rá. Egyik helyen a kaurikagyló, másikon a tengeri-kutya-fog a pénz: abban számítanak. Ahány nép, annyi neve az istennek. Talán Buddha, Brahma, Szjadei Hahe, Viclipucli, Jehova? Dehogy! Lak-rúpia, Taël, Millereis, font sterling, tallér, líra, frank, lej, márka, korona, piaszter, rubel, duros, dollár: ez az isten.
A bálványhoz, a láthatatlan istenhez csak azért imádkoznak, hogy segítsen nekik ehhez a másik istenhez, az igazihoz kegybe jutni.
Délelőtt prédikál nekik valaki a mennybéli istenről, azon elalusznak, délután prédikál nekik más valaki a földi istenről, a pénzről, arra fölébrednek.
A Jehova kiadja nekik a tízparancsolatot: azt nem fogadják, meg; a pénzisten az ellenkezőjét hirdeti, azt megfogadják: „de lopj, de ölj, add el, vedd meg a szerelmet, hamisíts, kívánd a másét, óhajtsd apád és anyád halálát, hogy örökséghez juthass e földön!”
Hogy az emberek a Jehovát, a Krisztust káromolják, az úton-útfélen hallható, de hogy azt a „Krisztus”-t, aki alatt a pénzt értik, szidta volna valaha ember, ez nem történt meg soha.
Akinek pénze van, az a próféta.
Akinek pénze van, az idvezül.
Akinek pénze van, azé a hatalom, az ország és a dicsőség. (Azért ki is maradt ez a három szó a Miatyánkból: nagyon természetesen; mivelhogy a „mi atyánk”-tól csak kenyeret kérünk, nem pénzt.)
Milyen világ lehet ott, ahol a „mi Atyánk” ád kenyeret, amennyi kell, ideértve minden földi boldogságot; de ahol a pénzt nem ismerik?
Ilyen hihetetlennek látszó történeteket írtam én le két külön regényben.
Az egyik a jelenkorban folyik le s még jövendőre is kiterjed, ennek a címe: „Vashajó a hegytetőn”; a másik kétszáz évvel ezelőtti adatok alapján épült, ennek a címe: „Bona”.
Nem mesék, nem fantazmagóriák, reális helyzetek leírásai, ahogy kezemhez kerültek.
*
Hogy jutottam az első történetnek az adataihoz, azt rövidesen elmondom.
Az Adria Magyar Tengerhajózási Társaságnak igazgatósági tagja vagyok, melynek gőzösei Dél-Amerikáig közvetítik a magyar kereskedést. Egy igazgatósági ülésen a tanácskozásban részt vevő kormányi megbízott kérdést intézett a vezérigazgatóhoz az iránt, mi oka lehet annak a ténynek, hogy az Adria gőzhajóin nincsenek magyar hajóstisztek, hajósapródok alkalmazva, holott Fiuméban évek óta fennáll egy tengerészeti akadémia, melyben számos magyar fiú nyer kiképeztetést. Kétféle vélemény van az iránt. Az egyik azt állítja; hogy az idegen nemzetiségű felsőbb tengerésztisztek (dalmátok, olaszok) durván bánnak a magyar fiúkkal, a matrózok is üldözik őket; a másik nézet ellenben azt vallja; hogy a magyar úrfiak nem szeretik a fáradságos munkát, s a tengerészi sovány élelem nem felel meg a kívánságaiknak. Az igazgató rögtön megfelelt a kérdésre. Sem az első, sem a második feltevés nem helyes. A fiumei tengerészi-iskolából kikerült ifjak mind beválnak a hajós-életpályán; nem is üldözi őket senki; hanem az a körülmény forog fenn, hogy éppen nagyon kitűnő készültségük miatt elkapják tőlünk őket az idegen hajósok; különösen a nyelvismeretük teszi őket keresettekké. Ezek beszélnek spanyolul, angolul, franciául, olaszul; a magyar könnyen tanul minden idegen nyelvet, egyéb ismeretekben is kitűnően vannak felkészülve. Amint a mi hajónk valami külföldi kikötőben megállapodik ki- és berakodásra, a mi hajóapródunkat nagyhamar elszegődtetik angol, amerikai, hollandi hajóra, hadnaggyá előléptetve, busás fizetéssel.
Erre a felvilágosításra az Adria igazgatósága nem hozhatott más határozatot, mint azt, hogy utasította a vezérigazgatóságot, hogy azokat a magyar tengerészifjakat, kiket kitűnő ismereteik és gyakorlati ügyességük miatt szerződtettek el tőlünk idegen hajóstársaságok, szerződtesse hozzánk vissza még előnyösebb feltételek mellett, minél elébb.
Ez már kezd foganatosíttatni.
Egy fiatal hajóshadnagyot sikerült visszaszerződtetni az Adria-gőzöshöz, másodkapitányi minőségben.
Ettől az ifjú tengerésztiszttől kaptam e kéziratcsomagot, melynek tartalmát regényemben felhasználtam. Ez hála volt tőle azért a buzgóságért, amit a magyar ifjak visszanyerése érdekében tettem. Pedig nem is én tettem.
A jegyzetei elé a fiatal tengerész egy rám nézve kötelező kikötést csatolt.
Hogy regényemben neveket ne említsek, se geográfiai helymeghatározást, miután őt becsületszava kötelezi, hogy se a történetben működő személyek kilétét, se a történet színhelyét senkinek elárulni nem fogja.
Annálfogva most olvasni fogunk egy regényt, melyben senkinek sincsen neve, a történet helyét nem lehet kitalálni, hol van? Mindent csak sejteni lehet, lélektani megnyilatkozásokból találgatni, és a végén mégis lehetőnek, természetesnek fogja ezt mindenki elismerni.
Hiszen történtek már hihetetlen események a világon.
De megtörténtek.
