10. AZ ELFORDÍTHATATLAN FÁTUM
10. AZ ELFORDÍTHATATLAN FÁTUM
Soha szomorúbb temetés nem volt, mint Lippay Tihaméré.
Senki sem jött el a végtisztesség-tételére a vidékről, se rokonok, se cimborák. Natália példa volt, elijesztő mindenkire.
Csak az alkalmazottai jöttek el a ravatalához, azok közül is hiányzott Lyubissza. Ez a halott rá nézve kísértet volt.
Senki sem siratta. – Senki? – Még Natália sem? – Nem.
Tihamér megszokta útközben az eszméit, ötleteit feljegyezni egy kis tárcába, hogy el ne felejtse. Mindazt felírta plajbásszal, amit tervezett hazáig a neje és Negrotin megbosszulására. Ezt a tárcát átadták Natáliának. Elolvasta. Érdemel-e az a férj, aki ilyeneket tervez, egyebet a feleségétől, minthogy az felrúgja a véres hulláját?
Mért nem hagyta ott a csatamezőn? Ezt az egyet sirathatná!
Egy könny nem jött ki a szeméből, mikor a pópa elmondta felette a gyászbeszédet.
Negrotin is ott volt. Az ő karjára támaszkodott a gyászba öltözött özvegy, mikor a koporsót a családi kriptáig kikísérték. A kripta homlokzatán felfordították az ősi címert. Tihamér volt családjának utolsó férfisarjadéka. Ő rekesztette be a sok száz éves családi történetet.
„Kyrie eleison!” Legyen neki könnyű – a túlvilág!
Mennyivel regényesebb lett volna ez a temetés, ha ezt a Buddha-hívek rendezék vala!
Mély gödörbe hatalmas máglyát raktak volna, annak a tetejére fektették volna az elhunyt apostolt; a máglyát négyfelől meggyújtották volna, s mikor aztán a lángok összecsapnak a holttetem fölött, akkor a feleség, legdrágább köntöseibe öltözve, a gödör párkányáról beleveti magát a lángoló zsarátnokba; oda, a drága férj porteteme mellé, azt átöleli, csókolja, s vele együtt ég hamuvá.
Mennyivel magasztosabb, mennyivel eszményibb volna ez a befejezése a regényes történetnek, mint ez a mi európai megszokásunk, hogy az utolsó circumdederunt elhangzása után a gyászoló özvegy karjába kapaszkodik az ő vigasztalójának, egy derék lovagnak, engedi magát hazavezettetni, s aztán otthon a bizalmas szobájába felhozatja a vacsorát (miután két nap óta keserű teán kívül egyebet nem vett magához), s most a házibarát társaságában jó étvággyal elfogyaszt egy sült fácánt pörkölt káposztával.
Biz ez rettenetes próza! De hát ilyen az európai szokás.
Negrotin most már ott is maradt a háznál. Hiszen szükség volt a jelenlétére.
És azontúl nem vendégnek tekinték a Lippay-kastélyban. Otthon volt: ő volt az úr.
A cselédség úgy hítta egymás között, hogy „urunk”.
És szerette minden lélek. Tudott bánni az alárendeltjeivel. Felügyelete alatt felvirágzott az egész gazdaság. Megszűnt az egész eddigi őrült pazarlás, szabad lopás. A hanyag urasági tisztek nyugdíjaztattak; Hruszkayék beköltöztek a városba, ahol jól megéltek összeharácsolt pénzükből, a tiszttartói hivatalt elfoglalta az értelmes kasznár, a gazdasági iparvállalatok bőven jövedelmeztek. Amellett a valkóvári bánya- és hámortelep is nagy lendületnek indult, a lipovai uradalomnak egy részét is megvásárolta, ahol vasbányákat nyithatott, s ennek a vételárával törleszthette a birtok terheit.
Negrotin valódi gondviselés volt az özvegy Lippaynéra nézve. Nemcsak a szív érzelmei, de minden reális érdek egymáshoz fűzte őket.
Az egész gyászévet ott tölté az özvegy közelében.
Együtt étkeztek, sétáltak, kocsikáztak. Estéiket együtt tölték, Natália zongorázott, Negrotin énekelt: szép bariton hangja volt.
Ezt minden ember igen természetesnek találta.
Ó, hogy szeretném ezt a regényt ezen a ponton befejezni! Lenne belőle egy mindenkit megnyugtató, becsületes családi történet.
Íme, itt van egy asszony, aki annyit szenvedett, annyit tűrt, annyit áldozott, hogy kiérdemelte vele a mártírnő nevét: ifjú szíve tele vágyakkal, lelke csupa hűség, odaadás, s aki soha boldog nem volt, erénye visszatiltá attól a boldogságtól, amiben a csalódott nők méltán vigasztalást keresnek: most ez felszabadult kínzó láncaitól, melyek mint, Andromedát, a szörnyeteg martalékául fogva tarták, keze és szíve szabad, övé az élet, a világ!
Aztán itt van az a férfi, aki ezt a nőt szereti, imádja, aki hű pártfogója volt éveken át, egy bűnhöz hasonló gondolat nélkül; egy eszményi férfi, dicsőséges viador a harcban, az isteni szabadságharcban; azontúl is hatalmas védelmezője azoknak, akiknek a pártfogása lelkére bízatott – nem az a mi lengyelünk, akinek hivatása egy úri házat mulattatni, dőzsölve, minden bolondságot a gazdájával végig elkövetni, hanem aki ésszel, tapasztalattal rendbe tud hozni egy megrigázott ősi birtokot, aki a veszni induló nagybirtokost újból meg újból kiragadja a végveszély örvényéből, aki merész vállalkozó szellemével, tudományos ismereteivel a sziklasivatagban kincsbányát nyit meg a vidék ínséges lakosságának, az egész országnak, s önmagát is gazdaggá teszi vele, aki mintaképe a férfiúi becsületnek, s aki imádja, szereti, bálványozza ezt az asszonyt, bár soha egy szóval, egy sóhajtással nem árulta el ezt neki.
Hát nem kell-e boldoggá lenni ennek a két embernek?
Hát nem a szabályszerű költői igazság, de maga az emberi, az isteni igazság követeli-e, hogy ez a két rokonszenves alak most végre, annyi visszás esemény után egymásé legyen?
Nem lehet! Nem lehet!
Végig kell folytatniok a történetet, a keserű befejezéséig.
Az isteni jóság hatalmas úr, de az emberi törvény hatalmasabb.
Az isteni akarat azt sugallja: „szeressetek”, az emberi törvény azt harsogja: „gyűlöljetek!”, s a szeretet gyöngeség, a gyűlölet erő.
*
Natália és Negrotin annyira voltak már, hogy tegezték egymást. Mindennap együtt étkeztek. Eközben a férfiembernek sokféle furcsaságai kerülnek tudomásra.
Nálunk, magyaroknál furcsaság az, ha egy férfi nem élvezi a disznóhúst. Hogyan lehet az, a fölséges malacpörköltet, a drága, jó füstölt sonkát nem szeretni? S mikor mások a reggelizésnél nagy gusztussal falatozzák a finom paprikás szalonnát, akkor ez az ember a vajas kenyérnek ád elsőbbséget.
Nohát lengyel! Ez elég magyarázat.
De hát a másik talány? Negrotin nem jár soha templomba. Pedig az az Aramics olyan szépen tud misézni. Hát nem ehhez a vallásfelekezethez tartozik? Ez is kimagyarázható. Vannak egyátaljában emberek, akik sohasem járnak templomba: azért kegyes, istenfélő emberek. A kápolnaajtóig elkíséri Natáliát, ott felnyitja az ajtót, bebocsátja, s maga visszafordul.
*
Egy emlékezetes napon Natália fehér ruhában jött Negrotin elé, fehér főkötő a fején. A gyászruhát letette, a szomorú év letelt.
Negrotin alakján észre lehetett venni a megremegést. Nem tudott szóhoz jutni.
– Nos hát, hogy nézek ki ebben a fehér ruhában? – kérdé Natália.
– Mint egy menyasszony.
– No, és kin múlik, hogy valóban menyasszony legyek?
Ez a kérdés annyira érzelemtől rezgő hangon volt intézve, hogy Negrotinnak térdre kellett volna borulni, s a kérdező hölgy kezét csókjaival elhalmozni. Nem tette. – Némán állt előtte, fejét búsan lehajtva.
– Nincs rá válaszod?
– Szeretnélek boldognak látni.
– Hát boldoggá tenni nem?
– Az lehetetlen.
– Lehetetlen? Nős vagy talán?
– Nem vagyok az.
– Mást szeretsz? El vagy ígérkezve?
– Nem szeretek senkit, nem köt semmi viszony.
– Hát talán máltai lovag vagy? Fogadalom tilt el a házasságtól?
– Nem ismerek semmi fogadalmat.
– Akkor mi áll utadban?
– A fátum. Nem mondhatom meg.
– Becsület dolga?
– Becsületem tiszta. Múltamon semmi folt.
– Szegény vagy? Tönkrejutottál?
– Vagyonom elég, jövedelmem biztos. Úr lehetek.
– Akkor hát nincs más okod, hogy kezemet elutasítsd, mint hogy nem szeretsz, megvetsz, utálsz.
– Imádlak, mint egy szentet.
– De én nem akarok szent lenni, nem akarom, hogy imádjanak: én boldog akarok lenni! Én büszkélkedni akarok annak a szerelmével, akit magamnak választottam.
– Hát válassz magadnak hozzád méltót. Idehozom eléd az ország legdélcegebb ifjait; gazdag vagy, szép vagy, rajongani fognak érted. Akit választani fogsz, pártfogója leszek, áldásomat adom rátok, gyönyörködni fogok boldogságotokban, de én magam ezt a boldogságot neked meg nem adhatom.
– Nem bírom a titkodat kitalálni.
– Ne is találd ki soha. Az bennünket örökre elválasztana.
– Bűn?
– Teelőtted bűn lenne, nálam erény.
– Ebbe én belebolondulok.
Negrotin most megfogta Natália kezét.
– Kedves Natália. Te engem hét év óta ismersz. Tudod jól, hogy mi csatolt először is hozzád. Nagybátyád, a főpap, aki balsorsát előre látta, hozzám volt bizalommal, a becsületes katonához, gondjaimra bízta unokahúgát, a menyasszonyt, a vőlegényét és minden kincseit. Külön is nehéz a megőrzés, hát még a három együtt összekötve, hát még a három egymással ellentétben. Én helytálltam minden helyzetben. Ellophattam, eltitkolhattam volna előtted a kincseidet, ellophattalak volna tégedet a férjedtől, veszni hagyhattam volna őt magát. Nem tettem. Száz alkalmam volt rá, hogy elidegenítsem a szívedet attól az embertől, akire szerelmedet pazaroltad, s aki arra nem volt érdemes; volt rá alkalmam, hogy az ösztönt, a szenvedélyt, a női bosszúállást, ahogy millió férfi teszi, ahol mint bitang jószágot találom, a magam örömére lefoglaljam. Ugye, hogy nem tettem. Házibarátodnak, a te lengyelednek gúnyoltak: ugye, hogy soha egy sóhajtással, egy epedő tekintettel meg sem sértettem női erényedet. Mi voltam hát rád nézve? Atyád voltam szerető, hűséges atyád. Ha akarod, ezentúl is az maradok. Nevezlek „édes leányomnak”. Ha ez terhedre van, egy tiltó mozdulatába kerül a kezednek, s én eltűnök előled örökre.
Most már Natália borult Negrotin előtt térdre, s megcsókolta a kezét:
– Légy hát atyám!
„Légy hát atyám!”
…Lehetetlen, hogy egy asszony ebbe a szóba belenyugodjon. Hogy egy vágyaktól ösztönzött szív elfogadja azt a képtelen helyzetet, hogy egy férfit, aki addig jó barátja, lovagja volt, egy élte virágában levő daliát, akinek a teste acél, a lelke arany, férj helyett, szerető helyett kegyes atyául ismerjen el. A mítoszi Myrrha megfordított története volna ez: képtelenség.
Meg akarta tudni az okát.
Hiszen vannak férfiak, akiknél az ízlés meghibbant, akik egy pirospozsgás parasztmenyecskét többre becsülnek egy kényes, ideges, szeszélyes úrinőnél; példákat látott maga előtt a sertéstenyésztő és cserző uraságokban.
Hátha Negrotinnak is ilyen állapotja van. Lehet titokban tartott menyecskéje, sőt talán gyermekei is, miként amazoknak az uraknak, s azokat nem bírja magától eltaszítani. Így lesz az! A féltékenység nem hagyta nyugodni.
Katkával egy furfangos tervet főztek ki.
Katka minden járását-kelését szemmel fogja tartani Negrotinnak.
Amint az valahová kimegy, Katka azonnal leszalad a bálisnéhoz, s azt értesíti a feladatáról.
Ha Negrotin gyalog megy a falu felé, a bálisné hátára kapja a készen tartott batyuját, s követi az urat; amely házba az úr bemegy, oda a bálisné is benyit, hangosan kiabálva: „Vegyenek tejet, túrót, írósvajat!”, s aztán kitudakolja, hogy ki és mi lakik abban a házban. Ha pedig lóháton vagy szekéren távozik el az úr, akkor a bálisné felkap a szamarára, s úgy üget a nyomában, amíg az valami tanyára be nem tér.
Egész szabályos detektívrendszer.
Rövid időn megjött a rejtély megoldása; nem kellett sokáig folytatni a furfangot.
Egy napon Negrotin azt izente le Natáliának, hogy nem jöhet le a reggelihez, de ebédre se várják; egy kis változása van, ami ellen legjobb gyógyszer a szigorú böjt. Abban nem volt semmi különös.
A délesti órákban azonban elhagyta a szobáját s kiment a kastélyból. Ünnepi öltözet volt rajta, s a vállára vetve egy szürke-fekete csíkos sál. Gyalog indult el a falu irányában. A kémkedő asszony utánasettenkedett.
Natália is észrevette a donjon ablakából Negrotin távozását, s utánaküldé a könnyű kocsit. Ez még útban találta az urat; de az visszaküldé. Nem akar kocsira ülni.
Arra aztán a bálisné ült fel, s lassan követte az urat a falu végéig, annál gyorsabban vágtatott aztán vissza a kastélyhoz.
– Az úr a falu végén a legszélső házhoz tért be.
Natália gyorsan futott le a kocsihoz, s a bálisnéval együtt egész a mutatott ház közeléig sietett. Ott leszállt, és egyedül ment ahhoz a házhoz. Benyitott a kapun.
Egyszerű kis parasztházikó volt, két lakásra osztva.
Hanem benn az udvaron emelkedett egy hatszegletű épület, oszlopos tornáccal, veresre festett falakkal, hegyes kupolával, kívül lépcsős feljárással.
A kapu alatt gunnyasztott egy öreg anyóka, aki a belépő úrasszonyt figyelmeztette, hogy nőknek a lépcsőn kell felmenni a karzatra, s valami igazoló jegyet nyomott a markába.
Natália felsietett a lépcsőkön, s benyitott az alacsony ajtócskán a karzatra. Ott csupa nők ültek.
Alant a földszinten pedig csupa férfiak álltak, feltett kalappal a fejükön, a szőnyeg a válluk körül csavarva.
Ez itt a zsinagóga.
(Még akkor a zsidóknak nem volt szabad az imaházukat úgy építeni, hogy annak az ajtaja egyenesen az utcára nyíljék, hanem egy lakóház udvarának kellett azt körülfogni.)
Natália reszketett és bámult.
Eszébe jutott mindaz a rémmese, amit a keresztény vér áldozatáról hallott. Futni akart.
De a tudás vágya erősebb volt a buta félelemnél. Nézett és hallgatott.
Az az oszlopos baldachin ott a tóra.
Az a cifra szekrény ott a frigyláda.
Az a zsolozsma, amit a kántor mély hangon énekel, az a Kolnidre.
A zsidók hosszúnapja van ma, amikor egész nap nem esznek, nem isznak, kocsira nem ülnek.
És ott az ájtatosan imádkozók között felismeri a maga Negrotinját, éppen úgy szőnyegébe burkolva, mint a többi férfi. Mindent megtudott.
*
Másnap korán reggel meglátogatta Negrotin Natáliát.
– Te zsidó vagy! – mondá neki az asszony.
– Az vagyok. Te ott voltál tegnap a zsinagógában: ott láttál.
– Ezért nem vehetsz nőül?
– Ezért. Emberi törvények tiltják, a különböző hitvallás szeretni nem enged, gyűlölni kötelez.
– S te nem tudsz ezen segíteni? Térj át az én hitemre.
– Nem teszem. A Jehova minden bűnt megbocsát, amit az ember éltében elkövetett, csak egyet nem, a hittagadást, azé az örök pokol.
– S te félsz a pokoltól?
– Nem a pokoltól, de saját magamtól: önnön lelkemtől. Az, ki meg tudja tagadni az Istenét, meg tudja az tagadni a szerelmét is, a hazáját is, s megérdemli, hogy azok is megtagadják őt. Most minden veszély között azt mondom: „Előttem Rafael, mögöttem Michael, jobb felől Uriel, bal felől Gábriel, fejem fölött Izrael”. – De itt bennem Dániel. A törhetlen igazság. Én hitemet el nem hagyom: még szerelmemért sem…
Natália zokogva veté magát kerevetére.
– És most vedd át tőlem a szekrényem kulcsait, megtalálod benne az egész rám bízott vagyonodat, jól elhelyezve. Engemet pedig felejts el.
Azzal eltette a szekrénykulcsokat az asztalra, megfordult, és eltávozott egy búcsúkézcsók nélkül.
Natália az ablakba állt, onnan nézett az eltávozó után.
Néhány percig az a gondolat lobogott az agyában, hogy felszakítsa az ablakot, s utánakiáltson a távozónak: „Jöjj vissza, maradj itt! Ha teneked tiltja a te Jehovád, hogy imádd az én Jézusomat, nekem nem tiltja az én Jézusom, hogy imádjam a te Jehovádat! Ha te nem lehetsz az én megkeresztelt férjem, leszek én a te nyírott hajú zsidóasszonyod! Jöjj vissza! Maradj itt!” Néhány percig lobogott a lelkében ez a láng, aztán csak kialudt csendesen. … Sohasem látták többet egymást élve.
Halva igen. Natália Negrotint.
Hetek múltak. Egy napon hírül hozták Natáliának, hogy Negrotin a Bez chleba meredek sziklafaláról lezuhant. Nemes gyopárt szakított le, leszédült, elcsúszott, s a kétszáz öles mélységbe lebukott, szörnyethalt. Kezében volt még a leszakított gyopár, a zsebében pedig egy lepecsételetlen levél e néhány sorral: „Itt küldöm neked ezt a magam szedte edelveiszt.” Kívül a borítékon a címzet: „Özvegy Lippay Tihamérnénak”. Kezéhez juttatták.
*
Évenkint annyi száz lezuhant hegymászóról adnak hírt a lapok. Ez a legideálisabb neme az öngyilkosságnak, gyors, biztos és bebizonyíthatatlan mint öngyilkosság: balesetszámba megy.
*
Azóta tenger idő elmúlt. A Bez chlebából, Valkóvárból egész város támadt, gazdag bányák, ipartelepek, gyárak milliókra menő jövedelemmel.
Arról a mártíroszlopról is, mely az első kezdeményező sírját jelöli, megemlékezik valaki, aki még most is minden évfordulón ráakaszt egy koszorút nemes gyopárból.
A szerencsétlen nők sokáig élnek.
