5. ARAMICS CYRILL
5. ARAMICS CYRILL
Péntek nap volt, mely a fényes diadalt meghozta Klapka hadseregének. Neki is szerencsés napja volt a péntek, mint hajdan Bocskaynak, ki minden győzelmes csatáját pénteken vívta meg. Másnap, szombaton már csendes volt Komárom.
Klapka a hadsereg pihent részével, tízezer emberrel, a futó ellenség üldözésére indult. Az Győr felé futott, gyorsított menetben. Bajosan lesz utolérhető. Az előző nap harcaiban kifáradt csapatoknak pihenés lett rendelve. Azok közé tartoztak Negrotin és Gál Józsi gerillái is. Az úri lovasok feltalálták ismerőseiket a városban.
Az utcákon alig járt ember.
Az úrféle otthon ült, és olvasta az újságot, vagy a kávéházban intézte az ország sorsát. A nagyszámú szekeresgazda, hajós, hajótömő, napszámos pedig tódult ki szekerestől Ácsra. Ujházy László teljhatalmú kormánybiztos falragaszokon tudatta a város lakosságával, hogy a hadműveleteket akadályozó ácsi erdőt siessenek tőből kiirtani; minden ember annyi tüzelőfát vihet haza a maga számára, amennyi a szekerére fölfér – ingyen. Ingyen! Ilyen szót sem hallott még senki kormányférfiú szájából. Tódult is ki a népség apraja-nagyja az ácsi erdőhöz. Ezért volt olyan nagy csendesség a városban.
Natália úgy érezte magát a saját házában, mintha kívülesett volna a világból. A nagyságos család hajnalban eltávozott, egész csendben: őt fel sem költötték a búcsúzáshoz, amire jó okuk volt. Velük együtt utazott el a képviselőház elnöke is álruhában. Ezt titkolni kellett.
A Katka elkészítette a reggelihez való kávét, meghívta rá az uraságokat. Szomorú házfölszentelés volt. Csak hárman voltak hozzá: Natália, Tihamér és Negrotin. Alig esett közöttük valami szó. Tihamér különösen kedvetlen volt.
– Édes lelkeim – kezdé el Negrotin. – Nektek így nem lehet ám ebben a városban megmaradnotok; mert így rosszabb lesz, mintha kolostorba volnátok bezárva. Az itteni úri osztály a pedánsságig erkölcsös. Amíg csak jegyesek vagytok, addig senki a kilincsetekre nem teszi a kezét, és a látogatástokat el nem fogadja. Nektek meg kell tartanotok az esküvőtöket.
– Igazad van – mondá Tihamér, menyasszonya keze után nyúlva, melynek növendékujján ott volt már a jegygyűrű. Natália arca elpirult, feje helyeslést bólintott.
– Mégpedig minél elébb. Ma szombat nap van. Ha rögtön bejelentjük a papnak a házassági szándékotokat, az holnap, vasárnap kihirdeti azt a katedrából: két hét múlva megesik a harmadszori kihirdetés, s még aznap megtarthatjátok menyegzőtöket.
– Két hét! – sóhajta fel Tihamér – hisz az egy örökkévalóság.
Ez a szó jólesett Natáliának.
– Azalatt te is teljesen felépülsz a sebedből, s nyílt homlokkal léphetsz az oltár elé, dicsekedve az élő diadémoddal.
No, hát fölkerekedtek, s mentek együtt hárman a rác templomot fölkeresni.
Haj bizony, keresni kellett azt! Volt annak még tavaly messze ragyogó sugár tornya, aranycifrázatos: most már csak egy lapos deszkafödél takarja, mint egy házisipka.
De nemcsak a templomra és toronyra nehéz rátalálni, a hajdani dúsgazdag hitsorsosokra még nehezebb, akiknek kedvéért a város legdíszesebb házsorát elnevezték „Rácz utcának”. A házaikat még az ő nevükről hívják, a gazdáik elmúltak. Három ifjú Janicsáry a magyarok táborában harcol, utolsók e néven.
Az öreg sekrestyés kinn ül a parókia előtti márványpadon, üres pipáját szortyogtatva a szájában.
Tihamér megszólítja rácul. Itthon-e a pópa?
Az egyházfi elébb kiveri a pipáját a tenyerébe, mintha lett volna benne valami, s csak azután dörmögi nagy kedvetlenül.
– Odabenn van.
– Mit csinál most?
– Főzi a tojást magának.
– Talán kalugyer?
Rájuk hagyja, hogy menjenek be, s keressék.
A pitvarban ácsorog a ministránsgyerek; azt nagy magyarázattal ráveszik, hogy nyisson be a lelkész szobájába, s adja hírül, hogy két úr meg egy kisasszony óhajt a színe elé kerülni. Bebocsáttatnak.
A pópa csakugyan tojásfőzéssel foglalkozik; háttal fordulva a látogatók felé.
Tihamér üdvözli a szent atyát, mire az feléje fordítja az arcát.
Erre mind a hárman a meglepetés hangján kiáltanak fel:
– Nini! Hisz ez a mi Aramics barátunk!
Csak a pópa nem mutat semmi csodálkozást.
– Hát itt vagytok? Vártalak benneteket. Ugye, hamarább ide találtam, mint ti. Hja, én Illés próféta tüzes szekerén jöttem. Egyszerű a magyarázat. A püspökünk (amikor még püspök volt) engem nevezett ki a komáromi eklézsiába coadiutornak, a pópa elhalálozván. Így kerültem ide hamarosan.
– Ez nagy öröm ránk nézve – mondá Tihamér, kinek az öröme olyan nagy volt, hogy még kezet is csókolt a pópának, akivel eddig puszipajtás volt.
– Nono, majd megrövidítem én ezt a te örömödet. Hát most ti azért jöttetek ide hozzám menyasszonyoddal, hogy egybekelési szándékotokat előttem kinyilatkoztassátok?
– Igen. Arra kérjük, hogy holnap hirdesse ki a gyülekezet előtt a házassági eljegyzésünket!
– Szép kis gyülekezet! Három vénasszony meg két sánta koldus. Az egyetlen úri famíliát is, aki az első sorban ült, megszöktettétek már a városból. Tudok mindent. – Én nem fogom kihirdetni az eljegyzésteket a katedrából.
– Nono! Tisztelendő úr! Ez a kötelessége! – kiálta Tihamér.
A pópa pedig úgy játszott vele, mint a macska az egérrel. Csak úgy billegtette az ujját az orra előtt.
– Tudom én jól, hogy mi az én papi kötelességem. Ha házasulandó pár jön elém, annak a nevét följegyzem, vasárnap kihirdetem, aztán még két vasárnap újra kihirdetem: aztán kopulálom őket. Ez az én kötelességem rendes halandó embereknél. Abban reménykedtél, ugye, gavallér öcsém, hogy majd neked is lesz két heted, ami alatt, mint a poltrás malac a garasos madzagon, kedvedre kitáncolhatod magadat a szép komáromi kisasszonyokkal, s kurizálhatsz a szép színésznőknek; de nem oda Buda! Nem lesz itt semmi templomi kihirdetés. Itt van a zsebemben a püspöki diszpenzáció, hogy ahol nyakon kaphatom vőlegény uramat, rögtön eskessem össze minden kihirdetés nélkül a menyasszonyával.
Aramics Cyrill kivágta a zsebéből a nagybecsű okiratot. Erre a szóra Tihamér odarohant hozzá, átnyalábolta a fejét, összevissza csókolta a papot; aranyos pajtásának nevezte; sírt is, kacagott is örömében, s utoljára valcert táncolt vele. Alig tudott tőle a pópa megszabadulni.
Natália üdvözült volt vőlegényének e kitörő elragadtatása miatt. Hisz ez igaz szerelem.
Végre Negrotin is parolázott a pappal. Meg is dicsérte.
– Mondhatom, hogy én már sok derék komédiást láttam. De még így meg nem tréfált egy sem, mint te, szent atyám.
– No, majd leszek én neked még tragédiás is.
Tihamér nem állhatta meg, hogy meg ne ölelje a menyasszonyát (Pastore praesente). Tehát már holnap!
– No, most már csak menjetek dolgotokra – mondá a pópa. – Én majd gondoskodom a násznagyokról. Itt van Dumcsa uram, Buday uram: az utolsó rác honoráciorok. Ti menjetek Burján uram boltjába menyasszonyköntöst vásálni; van ott a raktáron menyasszonyruha elég, akiből elveszett a vőlegény.
Tréfás mondás volt az nagyon! Levetett menyasszonydíszek, vőlegények a fakereszt alatt.
Negrotin az ölelkező mátkapárra nézett. Valami sajnálatforma támadt az érzéseiben.
– Ne siessünk olyan nagyon azzal az esküvővel. Ez nem megy olyan gyorsan, mint a színpadon; hogy amint a kegyes atya kimondta a szerelmes párra az „áldásom reátok”-at, legördülhet a kárpit. A vőlegény katonatiszt. Neki a felsőbbsége helybenhagyását kell elébb bírni a megházasodásához. Annak az előföltétele pedig a menyasszony részéről a kaució biztosítása. Nohát, erről gondoskodva van. A menyasszonynak háza van a városban, s arra a biztosíték betáblázható. De ehhez a városi tanács határozata szükséges. Gyorsaság nem boszorkányság; beletelik egy hét. Azalatt utol lehet érni valahol a harctéren Klapkát és kieszközölni tőle a házassági engedélyt.
– Nem szükség azért a főparancsnokot keresni a csatatéren: elintézheti az ügyet a térparancsnok is, aki rögtön megtalálható – mondá a pap.
– Helyes! Tehát menjen a jegyespár a térparancsnokhoz.
– Neked azonban nincs ott semmi dolgod – mondá neki Aramics Cyrill. – Te maradj itt nálam egy szóra.
A mátkapár eltávozott, Negrotin ottmaradt.
– Gyújtsunk rá – mondá Aramics Cyrill, vendégét leültetve maga mellé a bőrpamlagra, ami erősen be volt horpadva. (Az elébbeni pópa nehéz termetű volt.)
Jó véki dohányt füstöltek selmeci pipákból, Negrotin dicsérte.
– Hát, Negrotin pajtás – kezdé el a pópa –, azt te a magad csepp eszével is kitalálhatod, hogy ez az én komáromi installációm nem történt meg kiszámítás nélkül. Püspökünk ideküldött tégedet, vezéri megbízással és aztán az unokahúgával meg annak a vőlegényével. Helyes gondolat volt tőle, hogy engem is ideküldjön ebbe a városba, ahonnan hiányzik a rác pap, aki a jegyespárt összeeskesse. A szent házassághoz azonban három tényező szükségeltetik: vőlegény, menyasszony és hozomány. Megvolt minden. A vőlegényt kihúzták a sírból, azt megszabadította a menyasszony; de hova lett a hozomány? – Mikor én a turai püspöki kastélyból sötét éjjel elpárologtam, azt híresztelték el felőlem, hogy én sinkófáltam el a püspök pénztárából a Natáliának szánt hozományt.
– Honnan vetted ezt?
– Nyomtatva van. Itt van nálam Haynau körözvénye, amiben elfogatásomat elrendeli, mint aki a püspök pénzét elraboltam, ami elkobzás alá esik, mint rebellis vagyona. Te is értesültél erről, mikor Vácra eljutottatok. Ekkor aztán kirukkoltál vele, hogy a püspök pénzét nem én vittem el magammal. Tetted pedig ezt nem az énirántam való nagy igazságszeretetből, hanem abból az alapos aggodalomból, hogy a szent házasság harmadik faktorának, a hozománynak eltűnése miatt az első faktor, a vőlegény is el ne tüntesse magát.
Negrotin nem tudott rá mit mondani.
– Én ugyan nem azt tettem volna a helyedben – mondá Aramics –, hanem hagytam volna futni a vőlegényt, s magam vettem volna nőül a püspöki unokahúgot, a hozományával a tarsolyomban. – Bolondoknak!
Negrotin kifújta a pipájából a tüzet: nem ízlett neki a dohány.
– No, hát te nem azt tetted, hanem elővetted a magyar bankjegycsomagot, amiről sejtelmed volt, hogy fél év múlva pozdorja lesz belőle, s felvásároltad rajta a váci épületfa-készleteket. Ezt azután értésére adtad a vőlegénynek és a menyasszonynak, s mármost ezek meg voltak tartva egymásnak. Íme, elém jöttek, szándékukat kijelentve, hogy egybekeljenek. Még annyi pénzmaradékod is volt, hogy Dáriószné asszonyomnak a házát felvásároltad dupla áron. De mármost ha a százezer forintnyi magyar bankó nálad volt, akkor a másik százezer forintnak osztrák bankókban is nálad kell lenni; mert az is benne volt a püspök pénztárában, amit a konfiskáló osztrákok üresen találtak; pedig a számadásokban ott találták a nyomát.
Negrotinnak nyomasztó gyanúja támadt. Vajon nem a püspök maga közölte-e Aramics Cyrillel a rá bízott hozomány titkát, hogy aztán az ellenőrködjék fölötte?
Azt kérdezte:
– Hát egyéb pénzérőt nem bízott rám a püspök? (Vajh a Rotschild-sorsjegyekről van-e tudomása?)
– Kötelezvényei voltak földesuraktól; de azokat énáltalam mind elküldette az illető adósoknak.
Tehát nem a püspök tudatta e titkot a prelátusával. Az bizonyosan a tiszttartótól értesült a kétszázezer forint bérleti jövedelemről. A sorsjegyeket maga vásárolhatta a püspök Bécsben.
– No, hát a másik százezer forint osztrák bankjegyekben is nálam van – mondá, felállva a pap mellől.
Aramics a vállára ütött tenyerével.
– No, hát azt csak tartsad dugaszban, pajtás, és ne mutogasd senkinek, amíg csak mind valamennyien lábbal nem állunk az ég felé.
