A dorogmándi kastélyban
A dorogmándi kastélyban
A mezőhegyesi grófi kastély még azon régi lovagkori építményekre emlékeztetett, amelyek martalóc támadások ellen voltak berendezve, s alkalmasak voltak balladatárgyak kidolgozására. Felvonóhíd, sáncárok, őrtorony erkéllyel, melyre kötélhágcsót lehetett akasztani; belül tornácok, pitvarok, folyosók labirintja; döngő falak, amik sejtetik, hogy belül valami titkos átjárót rejtegetnek. Nagy szekrények által álcázott rejtekajtók; elforduló kemencék, amik alatt furcsa csigalépcső vezet valahová; aztán megint rengeteg nagy termek, dőzsölő vendégsereg számára; az udvar felől a falon kívül körülfutó fafolyosó, mely két szemközti lakosztály között összeköttetést képez.
Látszik, hogy a kastély nem egyszerre épült. Az egymás után következő családapák (és anyák) szeszélye szaporítá rajta a toldozásokat. Mindegyiknek volt valami „oka” ezt vagy amazt az építészeti furcsaságot létrehozni.
Például az már Sidonia grófnőnek a fantáziája volt, hogy az ő hálószobájából, az emeleti balszárnyon, egy álcázott csigalépcső vezessen alá a földszinti szobába, mely a bizalmas „fraj” lakóhelyéül szolgált.
Ez a csigalépcső magyarázhatná meg talán, hogy miért választották a grófnő egyetlen leánya számára ezt a gyűlöletes nevet: „Médea”?
Hogy Hermione kisasszony teljes ismeretével bírhatott a kastély rejtett alkalmatosságainak, azt valószínűvé teszi az a körülmény, hogy Sidonia grófné sokáig lakott ezen a helyen.
Itt azután a férj és nő lakása is egészen a normális élet kívánalmai szerint volt berendezve. Az épület két ellenkező szárnyán volt egész külön háztartás berendezve, úgyhogy a férj lakásából semmi lárma és tivornyaszó nem hatolhatott át a nő szobájáig. De viszont a férfilakosztály is úgy el volt helyezve egy fél emelettel alacsonyabban, hogy annak a külső ablakaiból fel sem lehetett látni a nő udvari ablakaiba, a fölöttük kiugró fafolyosó miatt. Ha valamelyik házastárs a másikat meglátogatni kedvet kapott, három tornácon és tizenkét lépcsőn kellett áthaladnia.
Bertalan ebbe az állapotba is beletalálta magát.
Amióta Dea anya lett, úgy bánt vele, mint egy szenttel.
És Dea is belenyugodott a maga helyzetébe. Egészen a kisleányának élt. Amikor együtt voltak Bertalannal, csak az a drága kincs volt beszédük, gyöngédségük tárgya. Csókjaik csak a nevető gyermek piros orcáin találkoztak.
Médeát néha meglepte egy-egy búskomor elmélázás Bertalan arcán, mely annak kedélyét elárulá; de Hermione meg tudta őt nyugtatni. – A farkasok nem vesznek éhen.
Megsúgta Médeának, hogy a Lidy Carcasse gyakran kioson éjente a szobájából, mely átellenben van az övével, s csak reggel felé tér vissza. Médea nagyot sóhajtott, és nem szólt. Azt, hogy Lidy Péternek a felesége, nem tudta senki.
Kétórai út vezet a dorogmándi kastélytól az albisorai birtokig, melyet Lis Blanc grófnő vásárolt Lyonel számára. Roppant erdőségek, az Erdély és Románia határán emelkedő havasok alatt, gazdag vadállománnyal. A kastélyt ez évben bővítették ki, újonnan kitatarozva.
Szeptember vége felé (mikor a mackók lejönnek a málnát szüretelni s a törökbúzát megdézsmálni) megérkezett Lyonel Albisorára.
Bertalan egész rendes úton jutott ennek a tudomására. Levelet kapott Lyoneltől, melyben az állt, hogy „Kedves sógor! Itt vagyunk egy egész társasággal, medvét vadászni. Alfréd, Horác, az Effendi, a Murcus. Szívesen látunk feleségeddel együtt a holnapután kezdődő vadászatokon. Sidonia grófnő is itt van. Üdvözöllek.”
Erre aztán Bertalan azt válaszolta, hogy: „Kedves Lyonel! Köszönöm a szíves meghívást. Nőm szoptat, nem hagyhatja el a gyermekét. Minden jókat!”
Másnap Dea azzal a tudósítással lepte meg Bertalant, hogy a kis Mariannát elválasztja, mert már fogai vannak.
Ez egészen az ő dolga.
Két napig aztán Deának az elválasztással együtt járó változásai voltak. Szerencsésen átesett rajtuk. A kis Marianna is hozzászokott, hogy kanállal etessék.
Negyednap könnyű „sandlaufer” gördült be a kastély udvarára, két tüzes mokány lóval, melyeket maga Lyonel hajtott.
Egyedül jött, kurta dzsekkben, kamáslisan: tüntetőleg rövid látogatásra.
Együtt találta a verandán Deát és Bertalant.
Lyonel az egyszerű öltözetben is délceg alak volt. Tekintete derült, kedélyes, minden követelés nélkül.
Előbb összeölelkezett Bertalannal, azután megcsókolta Deának a homlokát.
– Teljesen méltánylom az indokaitokat, amikért nem jöhettek Albisorára. Magam jöttem ide, hogy meglássalak. Csak egy pillanatra. Egész kompánia van nálam otthon. Úgy szöktem el tőlük, amíg alusznak.
– Nagyon szép tőled. De azért itt maradsz uzsonnára.
– Köszönöm. Csak egy pohár tejet fogok kérni Deától.
Dea erre bement a házba. A két férfi künn maradt a verandán.
– Derék asszony lett belóle – szólt Lyonel, Dea után nézve. – Te tetted azzá. A te érdemed. Ha Alfrédnél marad, ezóta sárgaságba ejtett volna minden párizsi regényírót az irigységtől. Azért kértem azt a tejet, hogy nem akartam őelőtte beszélni. A leveled egészen korrekt volt. Nekem meg kellett titeket hívnom a világ miatt, s neked okot kellett találnod, hogy meghívásomat elutasítsd. Te nem jöhetsz össze Sidoniával. S én nem tartózkodom kimondani, hogy kettőtök közül neked van igazi okod a neheztelésre. Amit te tettél Sidoniával, az csak válasz volt az ő gorombaságára. Én éppen úgy tettem volna. Ezt megmondtam neki magának is. Ha bocsánatkérés volna a helyén, úgy az Sidonia tartozása volna. – Hanem hát az ő fejéből nem lehet kiverni az arisztokratikus gőgöt.
Bertalan nem hagyhatta ezt szó nélkül.
– Ami ugyan kettőnk között nincs is helyén; mert az én ősapám fejedelmi követ volt a hollandi királynál ugyanakkor, amikor Sidonia grófnő ősapja még tulipánhagymákat liferált, ugyanannak a királynak.
– Haha! No, ezt is elmondom neki. Mert arról előttem szó sincs, hogy te kérleld meg az én mostohámat. Vesztenél előttem az értékedből. Azt azonban nagyon szeretném, ha a társaságunkban lehetnél. S erre csak egy módot tudok. Most te küldj a magad és Dea nevében viszonzásul egy meghívót énhozzám, felszólítva egy barátságos estélyre, a nálam levő vendégekkel együtt; odaérve Dea anyját is.
Bertalan bámulva kapta hátra a fejét. Mi lesz ebből?
– Te nagy lélekbúvár vagy. Kitalálod, hogy mi lesz ennek a következése?
– Kétféle lehet. Vagy az, hogy te azt feleled az én meghívásomra, amit én a tiedre. „Nem mehetünk, mert a mamának a foga fáj: én pedig őtet ápolom.”
– Hahaha! No, ez nem várható.
– Vagy pedig az, hogy te azt mondod a levelemre: „elmegyünk, vendégeimmel együtt!” S erre Sidonia grófnő összepakolja a bőröndjét, s visszamegy Kolozsvárra.
– Eltaláltad! Ez fog megtörténni. Az a harmadik eset semmi esetre sem, hogy Sidonia a ti meghívástokra idejöjjön. Nem. Azt nem teszi, ha mindjárt egész Erdély özönvíz alatt állna is, s itt volna az Ararát hegye. És akkor azután megszabadulunk attól a feszélytől, mely bennünket egymástól távol tart, ami rám nézve a legkellemetlenebb.
Ezalatt visszatért Dea, követve a dajkától és Lidytől.
A dajka hozta a kis pólyás babát, aki nagyon lármázó kedvében volt ezúttal, Lidy pedig egy tálcán tejespoharakat és kancsót.
Dea dicsekedett Lyonelnek a gyönyörű kinézésű, piros arcú gyermekével, Lidy pedig kínálta a friss bivalytejjel.
Lyonel dicsérte a pólyás babát, s megitta a pohár tejet. A Lidyre rá se nézett.
Bertalan szemei egyszerre tudták ügyelni az egész csoportot. Egyik sem szól egy szót sem, mégis mindenki hazudik.
Lyonel el volt ragadtatva a gyermek szépsége által.
– Fényképeztesd le a kicsikét, s aztán küldd el a képét nekem.
– Meglesz.
Erre aztán a kicsike (az egyetlen igazmondó lény a társaságban), mintha megértette volna, hogy micsoda merénylet készül ellene, elkezdett hangos sírással protestálni. Arra aztán frissen elszaladtak vele mama, dada és „pila”. (Népies neve a szobalánynak.)
– Már most én is – láttalak benneteket – és megyek. A cimborák ezóta keresnek. Azt fogják hinni, fátákat üldözök. Nota bene: ha meghívod a kompániát, tarokk-kártyát szerezz, mert anélkül ezek meg nem élnek.
– Nálam bizony kártya nincs; hanem majd hozzatok magatokkal.
– No, van nekünk! De azért te is értesz hozzá? – Ha a társaságot ki kell egészíteni: beülök.
– Nohát. Good bye!
Bertalan karöltve kísérte le a sógorát az udvarra.
– Még egy szóra – monda Lyonel, mikor már a kocsija eléjárt. – Nagyon pironkodnám miatta, ha azt a benyomást hagynám hátra nálad, hogy „No, most az én sógorom, Lyonel, szép kis komédiát játszott nálam!” Ha te valahogy azt hinnéd, hogy én most azért húztam tűbe ezt a cérnát, hogy a rokoni szeretet könyökén esett szakadást összevarrjam vele. Nem mehetek el tőled anélkül, hogy az igazat elmondjam.
Bertalan kíváncsi volt rá, hogy vajon mit fog ez most hazudni?
– Megsúgom. Deának, tudom, nem mondod el. Scilla Budapesten szerepel. Nekem megígérte, hogy lerándul Erdélybe, s az albisorai medvevadászatokon részt akar venni. Addig azonban nem jöhet ide, amíg Sidonia grófnő itt lézeng. Erre való nekem ez a kis cselszövény, mely Sidoniát az albisorai vadászkastély elhagyására bírja. Mármost felfogod ugyebár, hogy mi érdekem van az egész furfangban.
– Mindent tudok.
– És előmozdítod azt?
– Minden tehetségem szerint.
– Akkor kedves emberem vagy!
Ismét kezet szorítottak; Lyonel felugrott a bakra, és elhajtatott. Bertalannak már akkor a zsebében volt a levél, mely e néhány szót tartalmazta:
„Ön ellen veszély készül. Vigyázzon mindenkire. Ha nagy baj lesz, én is ott leszek.” – Aláírva nem volt; de ráismert Scilla írására.
