XXXI. A másvilági hölgy
XXXI. A másvilági hölgy
Több mint egy éve már, hogy a császárvárost izgalomban tartja ez a csodatünemény.
Egy fiatal leány, aki delejes álmában a múlt és jövendő legrejtettebb titkait leleplezi.
Az előkelő osztályok egészen elektrizálva vannak a villamos csodalénytől. Csakis ezek érintkezhetnek vele, mert egy óráig tartó beszélgetésnek az előre letett díja tíz louis d’or; ez közönséges halandónak drága mulatság.
Ellenben főurak és hölgyek, bankárok és nagykereskedők, művészi celebritások, sőt még magas állású főtisztek és diplomaták is egymásnak adják a Bástya utcai magányos ház ajtajának a kilincsét reggeli tíz órától esti hatig, eddig tart a delejes alvás ideje. Azontúl a csodahölgy valószínűleg visszatér erre a világra ebédelni.
Egy évnél több már, hogy mindenki adózik neki – az aranyaival és a bámulatával; a szkeptikusok megtérnek, a hivők fanatikusokká válnak, ha vele egyszer beszéltek. Ismeri ez mindenkinek a titkát, olyanokat is, amiket a családi óvatosság őriz, amik rég el vannak feledve, amikről csak a magas udvari körökben suttognak egymásnak egyenrangúak négyszem között; – de még olyan titkokat is, amiket a magas diplomácia pecsét alatt tart. S nincs az a hozzá intézett kérdés, amire olyan választ ne tudjon adni, aminek találó értelme van.
Pedig ez egy egészen fiatal leány, akit soha senki sem látott azok közül, akik addig vele beszéltek.
A jóslatai közül is sok beteljesült pontosan, amik közelebb időkre szóltak. Házasságok úgy történtek meg, ahogy ő megjövendölte, előléptetések, kegyvesztések nyomban bekövetkeztek, lehetetlenségnek látszó fordulatok az élet és szív világában megdöbbentően megvalósultak, s minden ember bámult rajta, hogy lehetett ez.
A nevét nem tudni a leánynak.
Egy bizonyos Sommacampagna grófné unokahúga gyanánt szerepelteti, ki egypár év óta lakik ott magányosan, egyikében azoknak az ódon palotácskáknak, amiket a nagy körút elsöpört a föld színéről később.
A grófné igazi grófné volt; ezt a rendőrség a leghitelesebb utánjárással kideríté; hogy olasz, azt bizonyítá a kiejtése és az arcvonásai. Túl volt a fiatalság korán, de még mindig szép. Hogy mulatságba, társaságba nem járt, arra erős oka volt. Topa lábai voltak (mint lord Byronnak), ez otthon ülni kényszeríté.
A hintón érkező vendéget egyenruhás inas bocsátja be és vezeti a keskeny csigalépcsőn fel az emeletbe. Az előszobában elveszik a kabátját, pálcáját vagy napernyőjét, elfogadják a tíz louis d’orját, de még azonkívül is mindent lerakatnak vele, ami ércféle: vas, arany vagy ezüst, s ha történetesen olyan csizma van a lábán, aminek a sarkába vasszegek vannak verve, azt is levettetik, s sarkatlan cipőt kap helyette. A vesztegzár alá vetett holmijait bezárják egy szekrénybe, s annak a rézkulcsát átadják neki. Egyedül a réz semleges érc a delejes alvóra nézve, ha vasat visznek a közelébe, idegrángásokba esik, ha pedig aranyat, ezüstöt érez meg a látogatón, ellenszenves lesz iránta; ellenben nagy rokonszenvet tanúsít, ha valaki borostyánkőt visz magával, például szivarszipkát vagy nyakfüzért. – Ezt ott lehet is kölcsön kapni egy kis borravalóért az inastul.
Az így le- és felszerelt látogatót azután bevezetik az elfogadóterembe. Ott ül a selyembalzacon az olasz grófné, s megkínálja a karszékkel a látogatót, ha férfi, a divánnal, ha hölgy, s elmondja előtte a szükséges utasításokat.
A delejes alvó két ajtón túl az alkóvban fekszik, az ajtókat a látogató beteheti maga után, hogy hívatlan fülek ki ne hallgathassák az értekezését. Az ágyfülke előtt van egy nádszék, arra le kell ülni. Kéretik a látogató, hogy erősen fennhangon beszéljen az alvóhoz, mert az különben meg nem hallja. A válaszolásra engedjen neki időt, s egyátaljában kímélje és ki ne fárassza. Számokat ne kérdezzen tőle, például lutrira vagy börzeárfolyamra vonatkozó számokat, mert azokra is fog ugyan felelni, de olyan nyelven, amit senki sem ért. – És végtére, hogyha férfi a látogató, annak különös diszkrét módon tudtára adatik, hogy az alvó szűzhöz se ne közeledjék, se valami szeméremsértő szót ne intézzen hozzá, mert az első szónál, az első lépésnél a delejes alvó halottmerevvé dermed, s erre egy legördülő rézfüggöny egyszerre elzárja az alvófülkét, s azzal vége az értekezésnek.
Még azonkívül a látogató azt az elővigyázati intézkedést is maga előtt találja, mikor az utasítás nyomán a két elválasztószobán keresztül hatolva a rejtélyes szobácskába belép, hogy az ágyfülke egy, a boltozattól a padlásig érő vékony rézsodronyból szőtt, átlátszó függönnyel van elzárva, azon belül van a nyoszolya, melyen a csodaleány alszik.
Mindenki azt mondja róla, hogy valami földöntúli szépség. Csak egy vékony piqué-takaró leplezi termetét, melynek idomai Canova remekműveire emlékeztetnek. Sokan Psychét, még többen Hébét igyekeznek benne feltalálni. Haja aranyszínű, mely csaknem sarkáig hullámzik rajta végig. Az arca olyan fehér, mint a fehér rózsa, s a két ajka annyi alakot tud ölteni, mint Proteus. És pedig azt, ami legszebb az arcában, a két szemét, még nem is látta senki, mert azok folyvást csukva vannak. Azok a hosszú selyempillák mozdulatlanul borulnak rá az arcra. – És mégis mindenkire ráismer, aki hozzá szól, pedig ha csak lopva félig nyitná is fel a szemeit, ezek a sűrű pillák rögtön elárulnák.
Tanussy Manó és Ponthay Alfréd egyszerre kerültek ki a bécsújhelyi tiszti akadémiából. Folyvást jó pajtások voltak, az első erőteljes ismerkedés óta. Az ifjú gróf tüzértiszt volt. Ehhez a fegyvernemhez érzett legtöbb kedvet.
Mindjárt az előléptetésük után siettek fel Bécsbe, a legmagasabb kegyet megköszönni.
A főudvarmesteri hivatalnál tudtukra lett adva, hogy kihallgatást csak két hét múlva fognak kapni, addig Bécsben maradjanak, s magukat mindennap bejelentsék a térparancsnoknál. – Ez nem is valami kellemetlen utasítás.
Manó erkölcsi kötelességének tartá Ponthay Adalbert grófot felkeresni, ki akkor Bécsben lakott, s csak a főrendi ülésekre rándult le Pozsonyba, hogy megköszönje neki a vele eddig éreztetett szívességét.
– Semmi hálálkodás! – vágott a szavába Ponthay Adalbert gróf. – Írásban adtam neked, hogy csak abbul a kenyérbül szelek neked egy karéjt, amit az apád nálam hagyott. Nem is veszett kárba. Derék emberré nőttél fel. Becsületére válsz a magyarnak, s megmutatod, hogy nemcsak huszárnak való a fajunk, de a magasabb katonai szakban is kitűnő tud lenni. Én még ezentúl is, amíg csak őrnagyi rangra nem viszed, adok neked évenkint ezer forint culágot. Sohse húzódozzál tőle. Ezt is csak a magadébul adom. Látod, én most kaptam kerek százezer forintot a jávorosiaktól, örökváltság fejében. Ezt ők ezelőtt hét évvel a te apádnak is felajánlották, de ő hallani sem akart róla, hogy egy birtokához tartozó mezővárost a jobbágyi szolgálat alól felszabadítson. Pedig az osztálynál ez kettőnk között nem tett volna különbséget, a „sicuti possidetis” elve szerint. Most aztán én ugyanezt a százezer forintot kölcsön adtam a te életed szerzőjének, ő fizet nekem utána hatezer forint kamatot. Egy a tied, öt marad nekem. Ez csak elég jó szerződés! – No, csak te vedd el azt a veres hasút.* Majd meglátod, milyen hamar elmegy az itt Bécsben. Kérdezd meg csak a fiamtól. Az háromezer forint apanázst kap, boldogult édesanyja végrendelete szerint, amíg nagykorúvá lesz. Úgy hiszem, már a jövő esztendeit költi.
A régi ezresek közepén volt egy nagy gömbölyű veres címer.
Adalbert gróf olyan kedélyesen disputálta bele a fiatal hadnagyba azt a zsebpénzt, hogy lehetetlen volt visszautasítani. Majd egyszer visszafizeti ő azt még.
Hanem azért mégsem követte a kedves bajtársat mindazokba a bolond mulatságokba, amikben a fiatal emberek olyan igen szeretik magukat elpazarolni, akármilyen nagyon biztatták is.
Ezek közé tartozott okvetlenül a csodaleánynál teendő látogatás is. Gil Blasnak csak meg kellett tudni, hogy mi lesz a jövendő sorsa? Manót is erőnek erejével magával akarta hurcolni a rendkívüli tüneményhez, de az nem állt kötélnek; először azért, mert neki nincs hite a csodákban és jóslatokban, másodszor pedig, mert nincs kidobni való tíz louis-d’or-ja.
Hanem aztán azért mégiscsak neki kellett a legelsőnek lenni, akinek a füleit telebeszélje a delejes értekezésről visszatérő Gil Blas.
Hogy micsoda minden emberin túljáró eszményi szépség az a leány, ez képezte a bevezetést. Arca, haja, szája, szemöldöke, a feje fölé emelt karja, a tenyere, az ujjai, körmei, a pihegő keble, a csípői stb. úgy le lettek írva, hogy jó lett volna egy fejezetnek egy regénybe.
– Fordíts már egy lapot – unalmaskodék Manó. – Elhiszem, hogy nagyon szép.
Azután következett, hogy milyen bámulatra méltó elmés! Micsoda találékony ész ez! Más ember még ébren sem tud élceket mondani, ennek meg általában is minden szava találó gúny. A szemét nem nyitotta fel, de ha látott volna is, mit tudhatta volna, hogy ki vagyok. Negyednapja jöttem ide Bécsbe. Mégis, mikor azt mondtam neki, hogy én egy regényhős vagyok, azt felelte rá: „Tudom, írt is rólad egy szép regényt Le Sage.” Hát hogy tudhatja ez, hogy engemet a bátyáim Gil Blasnak csúfolnak? Azt mondtam neki, hogy doktor vagyok. „Igen, felelé, aki százfontos labdacsokat osztogat.” Hát azt honnan tudhatta, hogy tüzértiszt vagyok? Hisz nem voltam egyenruhában. Azután azt jövendölte, hogy én nem fogok megházasodni; hanem az apám igen; az most özvegy; még lesz vagy három testvérem. – Én kérdeztem tőle, hogy hát én miért maradnék legényfővel? – Azt válaszolta, hogy egy ütközetben úgy össze fogja marcangolni az arcomat egy granát, hogy csúf leszek; senki sem fog szeretni. Ezt szerettem volna el nem hinni. Azt a furcsa kérdést intéztem hozzá, hogy mondja hát meg, ha már keresztüllát a falon, deszkán, öltönyön, mennyi pénz van most az én zsebeimben? Erre minden tétovázás nélkül egyszerre megfelelt: „Ez attól függ, hogy az Edelstein mennyit ád 3500 forintos váltódra?” – Milliom a lelke! Hát hogy tudhatja ez, hogy az én tárcámban egy ilyen összegre szóló tratta rejtőzik, mikor az a bezárt szekrényben van, aminek a kulcsát a kezemben tartom. – Most már csakugyan fel voltam paprikázva. Még egy kérdést intéztem hozzá: találja ki, hogy ez a vékony fehér vonal itt az arcomon miféle emlék, férfi kardvágása-e, vagy asszonyköröm helye? – Erre hosszabb gondolkodás után ezt a választ adta: Se nem férfi, se nem asszonykéz emléke az ott, hanem egy magasabb lényé, akinek a nevét megtalálom a bibliában, megmondta a részt és verset, hogy hol. Én azt felírtam egy cédulára. Az órának vége volt. Siettem a cédulámmal a káplánhoz, keresse ki a bibliából azt a nevet. Megtalálta. – Tudod micsoda név az? „Emmánuel”. Ez a fehér vonal annak az emléke, mikor a legelső találkozásunknál te a körmöddel felhasítottad az arcomat a nagy dulakodásban. – Tudod, hogy micsoda gondolatra jöttem én erről?
– Ugyan mire?
– Ez a csodaszűz nem lehet más, mint az én vadmacskám, onnan a Styx szigetéről.
– A „te” vadmacskád? Hát még mindig igényt tartasz rá?
– Odaadnám érte az egész anyai örökségemet! – De hallgasd csak tovább. Amint a káplántól eljöttem, eszembe jutott, hogy felszaladjak a Burgba a főudvarmesteri hivatalban tudakozódni az audiencia napja iránt, hát a sötét folyosón kit látok szembejönni? A mi hajdani boszorkány-szomszédnőnket, Sáromberkynét, de egészen tisztességesen, divat szerint öltözve. Először ki akart kerülni, de hogy én határozottan útját álltam, kénytelen volt az ismeretséget megújítani. Én erősen sarokba szorítottam; kérdeztem, hogy mi járata van a Burgban. Ő szabadkozott, hogy csak egyik-másik udvarhölgynek szokott segíteni a báli toilette-je kiállításában, majd annyit is megengedett, hogy biz ő szokott közvetítő szolgálatokat tenni, mikor a bal paré-hez kölcsönvett diadémokra van szükség. Ez csak ürügy. Ez a furfangos asszony ismét beletalálta magát a hajdani hírhordó szerepébe, s kezeli a főrangú családok minden titkát.
– Hát én azt nem bánom.
– Magam sem fogok miatta sárgaságba esni. Hanem más van itten. Hirtelen azt a kérdést intéztem őkegyelméhez: „Hát Lizandra kisasszony hol van?” – Erre vörös lett az orrahegyéig. „Lizandra kisasszony sehogy sincs; Lizandra meghalt!” Azzal kirántotta a kezemből a parasolját, aminél fogva letartóztattam, és úgy elszaladt, mintha egeret látott volna. – Ez engem megerősített a gyanúmban. – Amit a somnambula beszél, azt az anyja súgja neki valahogy, az olasz grófné csak szalmabáb.
– Az bizony nem lehetetlen! – szólt Manó közönyt színlelve.
– Akarsz-e nekem egy nagy barátságot tenni? – Én nem láttam Lizandrát, csak holdvilágnál, távolból; de te közelről láttad őt, jobban ráismersz. Eredj el a kedvemért Sommacampagna grófnő csodaleányához.
– Jól van, elmegyek.
– Én megtérítem a tíz louis d’or-odat.
– Megfizetem magam. Én is kíváncsi lettem rá.
– És azután, ha csakugyan ő az, akinek én sejtem, ha valóban ráismersz, azt énnekem hűségesen megmondod.
– Megmondom igazán.
– Becsületszavadat rá.
– Azt.
Kézszorításos parola erősíté meg a baráti fogadást. Másnap elment a csodaszűz látogatására Manó.
Rögtön nem bocsátották eléje, mert éppen őfényelmessége (Durchlaucht), herceg Simphonides volt odabenn.
A herceg a birodalmi főváros egyik nevezetessége, százmilliomos, nagy vállalkozó, egyike a Nordbahn főalapítóinak. S a termete is megfelel a millióinak, ilyen kövér lelkes állatot még nem mutogattak ingyen, bámulja az ember a teremtés remekét, mikor ezt az alakot menni látják, hogy lehet egy ilyen roppant tömegnek két lábon haladni, hogy fel nem billen? Iszonyú tüdejének a fújtatása messzire hallatszik, mint a Nordbahn lokomotívjáé, s ha valami mondáshoz kezd, elébb szótagokra oszlott nagy lélegzetet vesz, „hum, hán, ha”, csak azután jön elő a szózat.
A herceg mindennap eljön a csodaszűz látogatására, ebéd után. Húsz louis d’or-t fizet. Aztán eldiskurálgat a delejes alvóval mindenféle lárifáriról. Ez hozzátartozik az ejtőzéséhez. Nagyokat tud nevetni a mágneses revelációkon, hogy az egész palotácska megreng bele, utoljára aztán elalszik, s ott alusznak ketten duettben, a csodaszűz a sodronyfüggönyös fülkében, a herceg meg a nagy rézpántos karszékben (ami az ő számára mondva csinálódott) – amíg a börzeóra üt, de arra a herceg okvetlen felébred, még nem volt rá eset, hogy ezt elaludta volna: „hum, hán, ha, hét óra!” azzal aztán dübörög kifelé, két inas fogja a hóna alatt, amíg a lépcsőn lelebeg.
Csak az ő eltávozása után szabadul fel a nézőtér az új vendégek számára, a rezes karszéket fölcserélik ismét egy nádszékkel.
Annak a szobának, ahol a hálófülke volt, nem látszott semmi ablaka. A falakon nem volt semmi szőnyeg, hanem régi divatú freskófestés, a szoba mennyezete lapos boltozatba futott össze, alant és fent volt a falon egymás fölött két négyszögletű nyílás, rézlemezzel elzárható, aminek a célját könnyen kitalálhatják, akik a Meissner-féle légfűtéssel ismerősek. A sötét szobának egy, a boltozatról rézláncon lefüggő argantlámpa kölcsönöz világot, olyanformán, hogy a fénye mind az alvó leány arcára sugárzik, míg a látogató arca és alakja egészen árnyékban marad.
Manó helyet foglalt a nádszéken, s hosszasan elbámult az alvó arcán anélkül, hogy megszólította volna.
Az első tekintetre ráismert, hogy bizony ő az! Ezt a szájat, ezt az arcot, ezeket a szemöldöket nagyon jól odarajzolta valami tündérkéz az ő szíve hártyájára. Hányszor álmodta őt maga elé. Nem akarta őt megszólítani; azt hitte, hogy az első megszólalásra el fog tűnni előle. Milyen észrontó szépséggé fejlődött ki azóta, hogy egymással a holdvilágnál beszélgettek. Miről is volt a szó? Majd ha híres, nevezetes alakokká emelkednek mind a ketten, akkor ott a dicsőség magasaiban ismét találkozni fognak! Hát ez a hír? Ez a dicsőség? Az egyik egy delejes jósnő, a másik egy császári mérnökhadnagy. Az egyik jóslatokat, a másik szegleteket számít ki; melyik a nagyobb bolondság? – És hátha mégis mind a két bolondságban lehet valami felséges nagy gondolat? Valami földöntúli bölcsesség? És hátha ezt a bolondságot, ezt a bölcsességet mind el lehet törülni egy közönséges emberi gondolattal, ami többet ér mind a kettőnél.
Manó igen jól vélte felhasználni a kibérelt egy órai társalgási időt azzal, hogy szótlanul ült a széken; sejtette, hogy ha hozzákezd a beszélgetéshez, annak nagyhamar végét fogja vetni a közbehulló rézfüggöny.
Az alvó alak sem mozdult meg. Csak keble szállt és emelkedett csendesen a vékony takaró alatt, s feje fölé emelt kezének ujjai tettek úgy, mintha lantot pengetnének. Arcának halványságától élesen elütött ajkainak rózsapirossága. Különben lehet ez a fehér arc kendőzve is, hogy elpirulásával ébrenlétét ne árulja el.
Mikor aztán az ifjú tanácsot ült magával, hogy mit mondjon neki, megszólítá.
– Szép Straniera!
Az alvó megnyitá ajkait, suttogva:
– Megérkeztem.
– Szabad kegyeddel beszélnem?
– Hangosabban szólj. – Messze vagyok. – Nem hallom.
– Szabad kegyeddel beszélnem?
– Tegezz. „Itt nincsenek” címek.
Manó felnézett a szoba boltozatára, s gondolt valamit, hogy miért kell hangosabban beszélnie, holott négy lépés a távol?
– Ismersz engem? – kérdezé hangosan.
– Ismerlek. – Még leány korodbul.
(Ebből elég volt.)
– Mit csinál most az én apám? – szólt ismét hangosan.
Az alvó kevés vártatva felelt.
– Az őseit fényesíti, s az utódait behomályosítja.
– Hát az anyám?
– Az anyád férjhez fog menni.
– Elválik az apámtól?
– Nem válik el.
– Az apám hal meg?
– Nem hal meg.
– Hát hogy lehet ez?
– Az anyád még nem asszony.
Manó erre önkénytelen felkacagott.
Az alvó megfeddé érte.
– Ne kacagj, mert az nekem fájdalmat okoz.
– Hát aztán kihez megy nőül az anyám?
– A legnagyobb ellenségéhez.
(Ebbül is elég volt.)
– Most adj nekem választ egy kérdésemre. Amint legelőször férfivá tettem magamat, találkoztam egy lánykával, akit nagyon megszerettem, azóta is mindig róla gondolkozom. Fogom-e őt bírni valaha?
Gyorsan, minden gondolkozás nélkül, sietett rá felelni az álombeszélő.
– Az a leány meghalt.
Most egyszerre halk suttogásra fordította a szót az ifjú.
– Nem támaszthatom-e én őt fel halottaiból?
Erre a suttogó szóra egyszerre felnyíltak azok a hosszú, álomtakaró selyem szempillák, s elévilágított az a két nagy delejsugárzó szempár, aki maga az egész ember, együtt a látható és a láthatatlan lélek, s odanézett a kérdező szemébe.
De ugyane percben a feje fölé emelt kéz is megmozdult, s rózsás ujja hegyét bezárt ajkai elé tette, hogy az ifjúnak a száján elhalt a félig kiejtett név:
– Lizandra!
Itt csak a szemekkel szabad beszélni; más beszédet kihallgatnak!
Az egyik szem azt kérdezte ragyogó nyílással:
– Hát te is szeretsz-e még?
A másik szem azt felelte szempillái alá elrejtőzéssel:
– Örökké.
A fekete szem féltékeny villámszórást mívelt, a kék szem szelíd enyelgően engesztelé; a bogárszem haragosan félrenézett, a kökényszem erre könnybe lábadt, arra aztán a parázs szempár leskelődve visszakacsintott, mire a nefelejcs szempár is nevetve ragyogott, mint a szivárvány az esőfelhőn keresztül.
Hanem az mind nem elég az idvességre.
Manó áthágta a tilalmat, hogy nem szabad az alvó csodaszűzhöz közelíteni, s egészen odáig ment, a rézsodrony függönyig, s ott térdre bocsátkozott. Az ágy oly közel volt, hogy onnan a leány, ha kihajolt, a függönyt elérheté. Ajkaik összetalálkoztak egy hosszú forró csókban. Hogy a rézsodronyrosta közbeesett, az nem vett el a csók édességéből semmit.
És ekkor az a fehér rózsával vetekedő arc olyan volt már, mint a piros rózsa.
Most a leány valami vékony kis fehér tárgyat vont elő hálóköntöse karmantyújából, amit keresztül lehetett dugni a rézsodrony rostaszemein. Manó nem ért rá tudakolni, hogy mi az; csak elrejté a zsebébe a pici kis ajándékot. A rézfüggöny csörömpölve gördült le a következő pillanatban.
Manó sietett ki a szentélyből. A szalonban gúnyos részvéttel kérdezé tőle a patrona:
– Nos? Az értekezés rövid volt? Talán a rézfüggöny jött közbe?
– Ami igaz, az igaz – felelt rá Manó, s aztán átvéve az inastól a zár alá tett érceit, sietett ki a házból.
Csak a szomszéd utcában volt bátorsága elővenni a zsebéből azt a tárgyat, amit kapott.
Egy vékony szalmapapír lapocska volt az, összesodorva, amin kigöngyölítve e szavak voltak olvashatók:
„Emmánuelnek.” „Lakásunk Mariahilf 128. földszint. Holnapután este 11 órakor jöjj ablakhoz kapu mellett. L.”
Hogy azt a cédulkát már előre készen tartá Lizandra, az mégis túlmegy az emberi lehetőségen. Hogyan tudta előre, hogy Manó ma eljön hozzá?
Még aznap este találkozott Manó az ő kedves bajtársával, Ponthay Alfréddal.
– Nos? Láttad? Ráismertél? Becsületszó! Mondj igazat!
– Igen. Ő az. A Styx-szigeti vadmacska. (Hanem arra, hogy a „te vadmácskád” legyen, nem adtam becsületszavamat – gondolá utána.)
