XXIV. Thonuzóba sírja
XXIV. Thonuzóba sírja
Mikor Decebál újra benne találta magát a szép szabad világban, két nagy feladat állt előtte: felkeresni az elszökött Emmácskát, vagy felkeresni Thonuzóbát. Választhatott közülök.
De nevetséges volna azt kérdezni, hogy melyiket tartotta elébbvalónak. Hisz a gyermeknek a csontjai annál jobban megerősödnek, mennél későbben találják meg: de az ősapának a csontjai antul jobban porladoznak, mentül későbben akadnak rájuk.
Dehogy várta be Decebál, amíg Mántay Móric nekifekszik a háromlábú szerszámaival kiókumlálni az újra felosztandó nagyanyai birtokot: ő az egyezség aláírása után azonnal birtokába vette az erdős hegyvidéket, a jószágigazgatójára bízva, hogy intézzék el Ponthay gróffal az őszi vetések és beruházások megtérítésének sorka-morkáit. Ő maga pedig, útcsinálás örve alatt, lehozatott egy csapat mecenzéfit (ezek a magyarhoni általános utászok), s Vakandi Anonymus vezetése alatt hozzáfogott a bajhalmi ásatáshoz.
Csakugyan igaz volt mind egy szóig, amit a tudós földbúvár elbeszélt. Ott a magas hegygerincen, egy roppant nagy halom alatt volt egy őskori cölöpsír, hasonlatos ahhoz, melyet a baksai halmon találtak Abaújban. A pogány ősök ilyen magas hegyormokra temették el a nagy embereiket. Ahonnan azok könnyen felhághatnak az égbe, s estenden, éjfélenkint, ha kijönnek, messze szétnézhetnek a világban.
Az őserdő körös-körül felnőtt a nagy sírhalom mellett, de hogy magán a dombon el ne hatalmasodjék, arról gondoskodtak a halom építői: kaviccsal, atkával volt a domb teteje feltöltve, amitől elment a kedve a szálas fenyőfának, csak a boróka tudott elburjánozni rajta.
A tudós megmondá, tapasztalatai nyomán; hogy a cölöpsír bejáratának nyugot felé kell lenni, ahogy a keresztény templomok, kápolnák szentélye mindig kelet felé esik, a pogányoknál ez nyugotra néz.
A sír nyugoti oldala nagy fáradsággal meg lett szabadítva az akadályoktul. Sokszázados fenyőfákat kellett kivágni, a törzseiket lőporral szétvettetni, amik vastag gyökereikkel egészen körülölelgették a sírt; de azért be nem tudtak oda törni, dacára a fagyökér erőszakos furakodási tudományának, mert a cölöpzet és a földtalaj között még egy vastag mészkéreg volt, s ha azt is át bírta fúrni egy makacs gyökérszál, a mésztől megedzett veresfenyő-cölöp lapján elszakállosodott, át nem bírt hatolni.
A mecenzéfiek eleget pöröltek eközben Vakandival, s Decebálnak is iparkodtak kézzel-lábbal megmagyarázni, hogy nagy bolondság az őserdő felől bontani ki a sírt, holott a keleti oldal jóformán szabad: ott csak a borókabokrokat kellene kivágni; de a tudós nem engedett. Itt van a sír bejárata.
A mecenzéfiek igen nevezetes emberek Magyarországon. Eredetükre nézve németek; de a népviseletük a legpompásabb mintája a díszmagyarnak; németek és a legjobb lovasok; németek és valamennyi a magyar szabadságharcnak a legelső és a legtovább kitartó harcosai; németek, de olyan szép nyelvet beszélnek, hogy azt rajtuk kívül senki ezen a világon meg nem érti.
Decebál is tudott németül (amennyit illett), de amolyan nagykállói akcentussal. Hát így természetesen, ha az egyik azt mondja: „nix”, a másik meg „nüscht”, hát akkor meg a „semmi”-nél is innen maradnak.
– Csak csináljátok, amit a tudós parancsol.
Pedig hát a mecenzéfiek igen helyes dolgot feszegettek. Hogy ők már egyszer voltak itten valami hat esztendővel ezelőtt, ugyanezt a dombot felbontani; de akkor ezt a munkát a túlsó oldalán végezték.
Jó, hogy Decebál nem értett meg belőle többet, mint hogy az ő tudósa egy „lodeger Hond”.
Végre megtalálták, amit kerestek, a cölöpsír bejáratát. Ez is mesterséges munka volt. Vastag tiszafa cobrok keresztbe és hosszába rakva, mint egy boszorkányláb, vagy ahogy a gyermekek nádszilánkokból csinálnak magátul megálló keresztet; egyik cobor a másikat köti. Látszott, hogy eredetileg a tiszafa meg volt pörkölve, a melegtül hajlítható lett, csak így görbíthették egyiket a másik mögé, most azután fejsze és fűrész kellett hozzá, hogy azokat valahogy szétválaszthassák; erősebb závár volt az a Bramah-lakatnál, s napokat vett igénybe a kibontása.
A sír megnyitására Decebál egész ünnepélyt rendezett, amelyre a két szomszéd vármegye notabilitásait, sőt a magyar tudományos akadémia képviselőit is meghívta. Az őserdő közepett rengeteg nagy szárnyék lett hevenyészve, s tizenöt sütőkemence volt felállítva, amiken csupán a „levelensültet” készíti harminc erdélyi menyecske, aki érti ennek a titkát. Derült, száraz, késő őszi napok jártak; kedvezők az ilyen vállalatra.
Nagy volt az érdeklődés az egész lelet iránt. Senki a meghívottak közül el nem maradt. Horkázi is ott volt. Ha találtatik hunnus írás, az nála nélkül el nem olvastatik.
A nevezetes nap hajnalán végre az egész úri társaság jelenlétében meg lett adva az utolsó fejszecsapás az összerovátkolt kapunak; a tiszafa cobrok szétváltak, s a cölöpsír föltárult.
De bizony minden ember lekapta a süvegét a fejéről, amint az első bedugott fáklya világánál az üreg titkos tüneményét megpillantá. Ott ült lóháton feleségestül Thonuzóba a sír közepén.
– Hahó! – kiálta fel Mántay Móric – ez humbug! Ezt én látom; de mégsem hiszem! Hogy ülhetne itt három csontváz egymás hegyében, akik nyolcszáz esztendő óta kerültek ide? Hisz azoknak a csontjai azóta mind egy halomba dűltek volna.
– A vizsgálat meg fogja azt fejteni, barátja az erénynek – válaszolt a szkeptikus kétkedőnek a sírok búvára, s azzal kezébe véve a szurokfáklyát, maga hatolt be legelőször a megnyitott cölöpsírba.
S ezúttal a régiségbúvárnak adott igazat az empirikus tapasztalat.
Azonnal meg lesz magyarázva az egész csoda, csak hadd kezdjük az elején.
Legelőbb is a cölöpsírt illetőleg meg kell állapítani, hogy az egy valóságos ezredévre valló alkotmány, ez nem lehet hamisság.
A sírüreg hosszúkás négyszöget mutat, melynek oldalait szorosan egymáshoz rótt vastag veresfenyő cölöpök képezik. Az üreg közepéből egy öllel át nem érhető égerfa oszlop emelkedik, aminek felső végébe fut össze az építmény négy szegletéből ugyanannyi haránt fekvő mestergerenda, s ezekre vannak aztán végigrakva a tetőzetet képező szarufák, úgyhogy ez a föld alatti építvény mint egy gúla tartja a fölé rakott halmot.
Ahhoz a középső oszlophoz van hozzáerősítve vastag rézlánccal a paripa csontváza; ez a lánc tartja az egész csoportot egyenesen fennállva. Hogy pedig a csontvázaknak egyes porcikái annyi század alatt egymástól szét nem hullottak, annak igen szép magyarázata van. A paripa maga egészen be volt vonva ezüstfonálból készült recével, az ezüst megmaradt, s a vázat összetartá.
A lovon ülő két csontváz épen maradásának is ez volt a titka. Az öltözetek kelméje rég porrá lett, de az aranyfonalak, sodronyók, amikkel azok gazdagon lehettek kihímezve, úgy átfűzték a csontok ízületeit, hogy az egész vázcsoport úgy állt ott, mint mikor egy szobrász elkészíti a lovagszoborhoz való vázmintát.
Amint az első bámulat megnémító hatása felengedt, a megszaporodott lámpavilágnál kezdett részleteiben kibontakozni a talált kincshalmaz egész archaeologiai dicsősége. A tudós társaság képviselői, mint egykor Kolumbus matrózai az újvilág földére, úgy rohantak a feltárt szentélybe, s rögtön elkezdtek disputálni. A hajdankor ismeretlen eszközei, szerszámai csatára hívták a késő nemzedék találékonyságát. „Mi volt ez? Kocsikerék? Nem! A királyság jelvénye. Hát ez? Karperec? Dehogy! Fülönfüggő! Annak nagy! A fülkagylóra akasztva viselték. Ez egy áldozatüst! Nem! Jeladó rézdob. – Ezek gombok! Nem! Őspénzek, kelta mintára.”
Decebálnak a könnyek peregtek alá az arcára. Olyan rendkívüli indulatok, aminők a férfiszív jegecéből is ki tudják olvasztani ezt az áruló nedvet, csoportostul rohanták meg lelkét ez ünnepélyes pillanatban: a nagy öröm, a kegyelet, a kigúnyolt törekvés teljes diadala hangos zokogásra bírta az erős férfit. S a sírás ragályos, a többi hazafiak. szemét is elülte a könny; – nyolcszázados tragédia sírból feltámadó titka előtt álltak; ez az üreg az őskor mély sötétjébe hagyott bepillantani, s a sötétség megnépesedett, a némaság beszélt. Általános volt az elérzékenyülés!
– Nem! Nem könnyekkel sírunk a zomotornál! – ordított fel Horkázi. – Kövessük őseinket, akik hős vezéreik temetésénél késeik hegyével hasogatták fel arcaikat, vérhullatással siratták meg őket!
Elő is rántotta a csizmaszára mellől a bicskáját, s kínálta rendre mindenkinek; de nem talált pártolóra, aki elkezdje ezt az ősi módját a gyásztiszteletnek; mind ráhagyták, hogy ő kezdje el. Szerencséjére a mérnök felvilágosította róla, hogy hiszen nem temetés ez, hanem inkább ellenkezőleg feltámadás: hát itt most ne hasogassuk fel az orcáinkat, ellenben az meg lett neki engedve, hogy elénekelje azt az ősmagyar dalt, amely így kezdődik: „Attila, Lehel, Árpád; – Elhunyt dicső unokád!”
Vakandi Anonymus azonban egy hajóskapitány gorombaságával osztogatta onnan a kriptaajtóból a parancsolatokat.
– Senki se tegye be a lábát az üregbe, amíg én meg nem vizsgáltam mindent! (Pedig már akkor ott kurkászott két tudós egy lámpással.) Egy erős lábdobbanásra összeomolhat az egész csontváz!
Erre a fenyegetésre csakugyan kívül maradt mindenki, s csak a nyíláson kandikált be, míg néhány várakozásterhes perc múlva ismét megjelent a sírüreg bejáratánál Vakandi úr, s legelébb is Decebálhoz intézé e meghívó szót:
– Barátja az erénynek, ön bejöhet. Többi várjon.
– Le a sarukkal! – kiabált Horkázi. – A csizmákat le kell húzni, mikor a szentélybe lép az ember.
– Nem kell lehúzni – veté vissza Vakandi. – Ez a szemita fajoknál szokás!
Ez a szó letorkolta a táltos utódot. Megharagudott, félrevonult; különben is úgy illett, hogy duzzogjon, amidőn az antagonistájának ilyen nagy triumfális napja van. Nekiállt a jó mecenzéfi földmunkásoknak, s azokat karikába állítva, hogy az időt ne töltse hiába, betanítá nekik az „Attila nótáját”. A szöveget ugyan nem értették, de azért a nótát megtanulták; s gyönyörűség volt elnézni, hogy éneklik a taktusverő áldozár körül kvartettben ezt a verset:
„Kalpag helyett egy pici
Posztóbul készült mici
Fedi fejét mindennek,
A német oka ennek!”
Posztóbul készült mici
Fedi fejét mindennek,
A német oka ennek!”
(És az egész társaságban csupán csak ez a német viselte azt a megsiratott ősi medvebőr kalpagot.)
Decebál valami lázforma reszketést érzett, midőn e titokzatos üregbe lépett. A nyolcszáz év előtti ősök maradványait látta maga előtt. Még csontváz korukban is mily dicsőségesek.
– Azért hívtam önt legelébb be, barátja az erénynek, mert ön tudni fogja jól, hogy mi az a legfőbb kincs, amelyet mi itt e helyen keresünk. Ez a két tudós nem lát most semmit a sok érdekes régiségtől, azok fölött hadd disputáljon. De nekünk azt a hártyára írott „szer”-t kell megtalálnunk. Ennek a létezését pedig nem szabad senkinek megtudni, amíg az ideje el nem jön.
Decebál azt mondta rá:
– A lelkemből beszélsz, atyámfia! – s azzal ő is hozzáfogott a széttekintéshez.
Legelső tanulmány volt maga a három csontváz. Közelebbről megtekintve, még egy új oka lett ismeretes e csontalkotmány együttmaradásának. Mint a három úgy keresztül-kasul volt tűzködve hosszú nyílvesszőkkel, hogy ezeknek a tömege sem engedé őket egymástól szerteszét hullani. Így szoktak az őspogány magyarok valóban temetkezni. Száz meg száz nyilat lőttek a sírba, melybe a hőst süllyeszték, hogy ne menjen a „nap mezejére” sebesítetlenül, s midőn a halottat, lovára kötve, hű menyasszonyával együtt temették el, egyúttal a búcsúztató nyílzápor a hű társ és paripa életét is kioltá egyszerre.
– Ez alkalommal a hős maga is élt, mikor eltemették, a nyilazás kegyelemlövés volt. Milyen keserű bosszúérzet tölthette el Decebál szívét a kegyetlen Árpád-házi király ellen, aki ezt az ítéletet végrehajtatá. S még szentnek nevezteti magát! Találjuk meg csak az ő csontjait is egyszer! – A vakbuzgó pápisták hogy járnak búcsút a neve napján az ereklyéül megmaradt keze után! Ide jöjjetek, tuhudúnok, szittya unokák! Itt van az áldozat egész alakjában! Ehhez járjatok búcsúra!
A hős fején aranysisak van, hegyes végű, elöl orrfedővel és állszorítóval, a sisak két oldalán domborművű alakok kiverve, lóháton, a férfiváz karcsontjain szintén aranykösöntyűk vannak, amik még az őskorból származott ereklyék lehetnek. A női csontváz koponyáját ékesítő diadém és a nyakcsigolyáit körítő lánc már később kori bizánci munka. Egy nagy karika fülönfüggő, körte alakú csüngővel, oda van szegezve a fejéhez, ahogy egy nyíl keresztülment rajta, ez világosan bizonyítja, hogy ősanyáink a függőt nem a fül gombájába akasztva, de a fülkagylón viselték. A kengyelek már lehullottak, azok tömör ezüstből voltak verve, éppen úgy a ló zablája, amit még most is a fogai között szorít, az ezüstlánc az állkapcsát erősen hozzászorítja a koponyájához. Szerteszét hevernek mindenféle ősmintázatú csebrek, korsók, tálak, vert rézből, ezüstből, némelyik megrozsdásodott, mások feketés patinát kaptak; egy égetett agyagveder tetézve van aranypénzzel, amin nincs sem kép, sem írás; gomba alakra vannak bemélyítve; köztük négyszegletű ezüstpénzek, amiken már kezdetleges veret látszik, évszám nélkül. Egy szögletben hever egy roppant nagy üst, bronzból, sajátságos alakú fogantyúkkal. Ez a pogányok áldozatüstje. Oldalai be vannak törve erőszakos fejszeütésekkel. Ezt is, mint a pogány kultuszra szolgáló szerszámot a hitbuzgó király törette így össze. Amint ez az üst a cölöpfalhoz hozzá volt támasztva, az a taplószerű sárga gomba, ami a föld alatti faépítményekből szokott kidudorodni, annyira hozzátapadt a cifra párkányaihoz, hogy el nem lehet onnan erőszak nélkül mozdítani. Ki tagadhatná el, hogy ez mind száz meg száz év óta hever itten?
Világraszóló kincsek ezek!
De míg a két tudós akadémikus a lelt tárgyakat meghatározni törekszik, Decebál és Vakandi csak azt kutatják az edényekben, hogy hol van valami rejtett írás: ha csak egy falatnyi is. Bőr, pergamen, papiruszlevél vagy viaszkos tábla? A hiteles másolat hártyalevélről van leírva. Az nem rohad el, száraz helyen jól eltéve. De nem találnak rá. Már az aranysisakot is megemelték a férfi csontváz fején, nincs-e abba rejtve? Onnan sem került elő.
– Ilyenkor engem a divinatio szokott célhoz vezetni – mondja Vakandi. – A fantázia átveszi az ítélőtehetség hivatalát. Nekem az a sejtelmem van, hogy amidőn Thonuzóbát élve eltemették, nehogy a hártyára írott „szer”-t a király emberei megsemmisíthessék, azt a szájába vette, oda rejtette el!
És íme, amint Decebál hozzányúlt a csontváz állkapcsához, amit a sisak kapcsolója fenntartott, a szétnyíló két fogsor között ott volt egy kicsiny aranyszelence.
Reszketve nyitá fel. A hártya ott volt! S a hártyán rajta az írás.
Ez már igazán magasabb ihlet! Ebben a vakarcs emberben jós szellem lakik! S tagadja meg valaki a prófétákat.
Decebál a kezét akarta megcsókolni Vakandinak, de ez nem engedte.
– Itt van! Megvan! olvasd!
De Vakandi nemhogy el lett volna ragadtatva, sőt inkább nagyon csóválta a fejét, mikor azt a hártyalevélre írott betűsort meglátta.
– Meg vagyok szégyenülve! – hebegé. – A diadal napján győzetem le egy megvetett ellenség által. Ez a drága okmány nem az énáltalam ismert őshunnus jegyekkel van írva, hanem azokkal, amiket Horkázi fedezett fel, mint székely szittyabetűket. Őelőtte kell porba borulnom. Hogy ezt megértem!
– Nem, barátom. Ne verd a fejed a falba – vigasztalá a tudóst Decebál. – Úgy van ez, hogy a te hunn írásjegyeid a köznép által használt írásmódot képezték, az előkelő ősmagyarok ellenben sajátszerű cifrább írásjegyekkel éltek. Így van ez az araboknál is. Ez a magasabb hun alfabet.
– Úgy lesz! – nyugodott bele Vakandi, s erre Decebál kilépett az üreg ajtaján, s odakiáltott Horkázinak:
– Páter! Hagyd abba a virginálást. Siess ide. Hunnus írást találtunk!
– Hunnus írást! – hördült fel a táltos, s akkorát ugrott, hogy majd elesett a hosszú reverendájában! – Olyant, mint ezen a barkócaboton van?
– Éppen olyant!
– „Mene! Tekel! Fáresz!” Coki Salmanassár király! – üvölte diadalmámorában a főpap, s jobbra-balra taszigálva az útjában állókat, törte magát a sírüreg felé.
– Hol van az a szent írás?
– Ne ordíts! – horkanta rá Decebál. – Nem kitrombitálni való ez. – S hogy egészen biztosítsa magát aziránt, hogy a pap halkan eressze a szót, átmarkolta a torkát, úgy tartotta eléje a hártyairatot. – Ismered ezeket a betűket?
– Hogyne ismerném. Az „én” szittyabetűim. De sötét van itt, nem látok olvasni.
– Tartsd ide neki a lámpást, Vakandi!
Ez a megalázás, Vakandinak! Még ő tartsa a lámpást!
– Így sem tudom elolvasni. Nagyon aprók a betűk.
– Tedd fel az ebszurkot az orrodra!
– Nincs itt a pápaszemem.
– No, majd mindjárt segítek én azon! – szólt Decebál, s kikiáltott a sírból: „Adjatok egy karafina vizet hamar”.
A künn levők ezen csodálkoztak még csak el igazán. Egy palack vizet Horkáznak? Vajon mi célra használhatja ez azt?
Optikai célra. A vízzel tölt gömbölyű palack a leghatalmasabb refraktor; láthatjuk ezt sokszor; mikor egy légy végig sétál a palack túlsó oldalán, akkorának tűnik fel, mint egy veréb.
Vakandi az egyik kezébe fogta a palackot, a másikba a lámpást, Decebál odatartotta a hártyairatot a palack hasához az egyik kezével, a másikkal összeszorítva tartá Horkázi gégéjét, s csak egy-egy szóra valót eresztett az Ádám almáján, amit az leolvasgatott a hunnus írásból.
Megvan! Ezt keresték! Az országra szóló nagy szerződés!
– Nem álom. Valóság. Nem képzelet. Nem fikció. Tény. Élő tanúbizonyság. Fejedelmi alak koponyája által őrzött drága okirat. Szórul szóra ugyanaz, ami gyapotpapírra lemásolva málladozik a megye levéltárában. Semmi kétség nem férhet hozzá többé!
Decebál az érzelmek terhe alatt odaroskadt Thonuzóba lábaihoz, s megcsókolá annak a jobb kezét, mely a földbe szúrt hosszú egyenes kard markolatára volt nyugtatva:
– Óh, drága ősapám!
Ez ünnepélyes pillanatnak varázshatása még azt a két ősellenséget is, a táltost és a régészt, úgy meghatotta, hogy elvetve régi gyűlölködésüket, egymás nyakába borulának, s összevissza csókolóztak, kölcsönösen elhalmozva egymást jól megérdemlett magasztalásokkal.
– Te dicső ember! Te nagy férfiú! Te apostol! Te próféta! Te támasztottad fel Thonuzóbát! – De te fedezted fel az igaz szittya írást!
Végre megegyeztek abban, hogy Vakandi a Mózes, Horkázi pedig az Áron.
Csak lassankint kezdett az a gondolat is megrémledezni Decebál agyában, hogy ez az érdekes lelet nem arra való ám, hogy ezt a világ négy részébe elkürtöljék; mert ha tudomására kerül a királyi biztosnak, hogy egy ilyen veszedelmes okirat került napvilágra, ami Magyarországon a rendes trónöröklést kétségessé teszi, bizony érte jön a svalizsérekkel, s aztán Decebál nem teszi meg azt, hogy nyolcszáz esztendeig rejtegesse ezt az igazságot a fogai között.
Már pedig rajta kívül négyen hallották a felolvasott lelet tartalmát ebben az üregben: a két akadémikus is.
– Urak! Nektek meg kell esküdnötök arra, hogy erről a talált okiratról soha senkinek nem szóltok, amíg én magam azzal föl nem lépek.
Szívesen vállalkoztak erre az esküvésre, s tartották felfelé a három ujjaikat.
– Nem így, urak – tiltakozék Horkázi. – Itt e szent sírban nem esküdhetünk római szertartás szerint. Az ős szittyák, mint Herodot írja, akképpen esküdtek, hogy egy kutyát kétfelé vágtak, és azt megégették. – Hol van egy eb?
Vadászkutya volt biz ott elég, de a jámbor tudósok nem vállalkoztak arra, hogy egy csapással egy kutyát derékon ketté szeljenek.
Vakandi, az Isten választott népének azon esküvési módját indítványozta, mely szerint egy palack vizet kiisznak az eskütevők, s aztán a palackot összetörik.
– Palack vizet kiinni! – szörnyedt fel Horkázi. – De inkább kutyát pörkölök.
Végre helyes megoldását találta az eskü formájának Decebál, kihúzva Thonuzóba hosszú kardját, a földből.
– Esküdjünk, ahogy a szigetvári vértanúk esküdtek; kezeinket erre az ősi kardra téve.
Ez általánosan el lett fogadva. S arra a négy tudós komoly férfiú, a Decebál által kinyújtott pallosra téve tenyereit, hangosan utánamondá a nehéz esküvést, hogy az egész hártyaírásnak a titkát senkinek el nem árulja.
E megnyugtató szertartás után végre a többi uraságokat is be lehetett hívni a most már minden zugában lámpákkal kivilágított üregbe.
Vakandi árgus szemekkel őrködött, hogy valaki zsebre ne dugjon a kincsekből valamit. Egyébiránt azok a kincsek nem is voltak könnyen eldughatók. Egy-egy ezüst- vagy aranyedényt dolog volt félkézzel felemelni, mind tömör szittya munka volt az, nem holmi filigrán művészet.
S a bámuló halandók csoportja között olyan méltóságteljesen ült Thonuzóba csontváza, csontvázparipáján, fején az aranysisakkal, oldalán a bogláros övvel, amiről hosszú aranyfonálra fűzött borostyánkő gyöngysorok csüggtek alá. Széles vállpereccsontjára volt nyugtatva az asszonyi alaknak diadémövezte koponyája, az aranyfátyol, állkapcsa alatt átkerítve, egész csontalkatát beföldte az aranyfonál-szövet nyakától térdeig; zománcos öve (ami arra mutat, hogy a legújabb 1100-beli divatot viselte) hozzá volt csatolva a férje övéhez, s az mandula nagyságú smaragdokkal és rubinokkal volt kirakva.
Azt még a laikusok is elismerték, hogy ez a lelet nagyon sok értéket képvisel, nem is tekintve annak a tudományos búvárlatra való nagy fontosságát.
Mit fog ezzel Tanussy Decebál kezdeni?
– Bástyát építtetek körülötte – monda. – És őrházat rendes múzeumi felügyelővel. Kész tervem van efelől már.
Ekkor azonban eléje lépett Rézkuthy úr, s kigombolva a felsőkabátját, hogy visszakerült Lipót-rendje látható legyen, e végzetes szavakat hangoztatá:
– Én pedig a magas kamara és királyi fiscus meghatalmazása folytán, zár alá vetem az egész talált kincset, hogy abból a fiscust megillető harmadrész kiadassék.
Ha a földteke esett volna ki Decebál lába alól, s ő egyszerre a levegőben maradt volna, nagyobb ijedtség nem érte volna, mint ezúttal.
– Thonuzóba harmadrészét!
Rettenetes gondolat! Az embernek még az ősapját sem szabad feltalálni, abból is harmadrészt követel a fiscus.
De már itt nem ismert tréfát. Felkapta azt a nagy rozsdás pallost, két marokra fogta, s odaállt a sírüreg nyílása elé.
– Hozzá ne próbáljon nyúlni senki kutyafülű fia az én őseim hagyatékához, mert kettéhasítom!
Jó szerencse, hogy Vakandi és Horkázi ott álltak mellette, s karjaiba csimpajkóztak; a főfiskus is hirtelen ott termett, és kapacitálta.
– Non stultises, amice! Ketté ne vágd a homo regiust; mert biz Isten idezárnak Thonuzóba nagyapád mellé örök időkre. Hallgass a szóra. A királyi fiscusnak joga van a harmadrészt követelni minden talált kincsből. No, csak ne kiabálj, hiszen nem kell azt természetben kiadnod; hanem inventarium szerint praeter propter felbecsülik a holmikat, s ami ciscirca kiüt, odavágod a harmadrészét, s azzal ki van fizetve a fiscus: az ereklyék maguk mind neked maradnak.
– Hát hiszen én is úgy értettem – rebegé az ijedtéből helyreocsúdó Rézkuthy. – Dehogy akarok én innen valamit elvinni.
– No, az már más! – monda Decebál, odaadva kezéből a rozsdás pallost Vakandinak, hogy tűzze oda megint a régi helyére. – Fizetni – nem bánom. De én ezekből az ereklyékből egy polturát érőt sem adok oda, ha a Dárius kincseit kínálják is egy cserépkancsóért. Nem bánom, hozzanak mázsálót, mérjék meg, hány font az arany, az ezüst? Fizetem a harmadát azonnal. Még a rozsdás vasnak is megadom az árát! Legyen koporsószegre való a királyi fiscusnak.
– Az nem megy ilyen brevi manu – szabódék Rézkuthy. – Én nem érzem magamat elég szakismerettel ellátottnak, hogy a régiségeket meg tudjam becsülni. Én senkit sem szeretnék megkárosítani. Én azt sem tudom megítélni, hogy arany-e vagy réz a sisak, amit látok.
De ez meg már éppen érzékeny részén találta Decebált.
– Réz ám a szented! Rezes a neved is! Rézorrú volt a vak apád! De majd mindjárt csinálsz te rezet; hanem nem az én ősöm sisakjából: nézzed! Még Thonuzóba sisakja réz!
Vakandi megnyugtatá.
– Barátja az erénynek! Ne értse ön félre a dolgot! Nem az anyag itt a főérték. A kor, melyből származott, határozza meg becsét. A tudományos világ előtt közönyös kérdés az, hogy aranyból van-e valami régiség? Az arany minden korban előfordul; de a sárgaréz lelet egész tudományos elméletek korszakát világíthatja meg.
– Legjobb lenne – indítványozá Rézkuthy –, ha a tudós urak most rögtön összeírnák a nevezetes leletet, akkor aztán az összeírást felküldenők a kamarának, az majd leküldené a maga hivatalos becsmesterét, hogy határozza meg az értéket: addig pedig lepecsételnők a cölöpsírt, s az őrizetéről gondoskodnánk, mind az uradalom, mind a vármegye, mind a kamara részéről közösen.
Ez az indítvány általános elfogadtatásra talált, s azzal szent lett a békesség, amire annyival inkább szükség volt, mert elkezdett esni a hó, s az úri társaság kényszerült szárnyék alá menekülni, ahol bőséges vadászlakoma várt a diadalnap hőseire.
A tudósok ellenben bevették magukat a cölöpsír üregébe, s csinálták az inventáriumot a lelt kincsekről; azoknak ebből állt a dobzódásuk.
Horkázi azonban ezúttal nem számította magát a tudósok közé, hanem tartotta magát a szentírás szavaihoz: „vígadj a vigadókkal”, s inkább a lakománál képviselte a hajdankort, lelkes áldomásaiban virágnyelven tudatva a hallgatókkal, hogy micsoda szent hely ez, amelyen most tombolunk, s felköszöntve Decebált, mint ennek a szent földnek egyetlen és igazi urát és fejedelmét.
– Ugyan ne járjon el a szád! – dörmögött rá Decebál restelkedve. (Az ember meg lehet arról győződve, hogy fejedelmek utódja; de mégsem kívánja, hogy ez a címe ferblizés közben is emlegettessék. „Három király: – magam vagyok a negyedik!” Ebből nem illik viccet csinálni.)
(Dehogynem beszélte el azóta Horkázi minden embernek a hártyalevélre írt „szer”-nek a titkát, dacára a kardra tett erős esküvésnek! Hát ha tüzes sárkányok ültek volna rajta!)
A tudósok végre előkerültek a sírból (csak a két akademikus). Vakandi még ott maradt, az nem éhes – ehető dolgokra. Az most a cserépköcsögben talált praehistorico-ethnographicus nevezetességű pénzeket vizsgálja rendre, s azokból kalkulálja ki, mely országokon keresztül vándoroltak az ősmagyarok, míg idetaláltak! Voltak ottan lencseforma pénzek, serpenyő alakú, csillagmódra kicsipkézett szélű pénzek, egyik oldalukon domború, másikon homorú veretű pénzek, egész azokig a kulcsforma füles pénzekig, amiket a régi kínaiak karikára fűzve hordtak magukkal, s ezeknek a bizonysága szerint visszavezethető lett a magyarok vándorútja egész az Amur partjáig.
A lelet összeírása be lett mutatva, az illető feleknek. Nagyszerű valami volt az! Maga egy múzeum. Sorba járta az egész lakomaasztalt. Általános volt az elszörnyedés; micsoda érdekes ereklyéket rejt magában a Bajhalom?
A főfiscusnak az a jó gondolatja támadt, hogy minde nagybecsű tárgyat mégsem lenne jó itt hagyni az erdő közepén; mert ha ennek híre futamodik, megeshetik, hogy valami rablóbanda (ami mindig van ezen a tájon készletben) megrohanja azt az elhagyott helyet, az őrségül ott hagyott pandúrokat, erdőkerülőket agyonveri, s a sír kincseit elrabolja, hanem azt kell tenni, hogy egy ládába arany- és ezüstfélék belerakassanak: az a láda Tanussy Decebál és Rézkuthy pecsétjével kölcsönösen biztosíttassék, s azután a vármegye vasajtós archívumába, mint legbiztosabb helyre letétessék, amíg a kamara becslőmestere megérkezik.
Decebál ráállt az indítványra; de csak azon föltétel alatt, hogy amint ő azt az erősséget felépítteti, ami a Bajhalmot körülzárja, s azt rendes helyőrséggel megrakja: minden itt talált kincs újra megint visszavándoroljon az eredeti helyére; ha a külföldiek meg akarják látni, jöjjenek ide lóháton, ne sajnálják a fáradságot.
A vendég urak azután mind valamennyien vidimálták és coramizálták a lelettárt, neveik aláírásával és pecsétjeik odanyomásával.
Csak Mántay Móric nem volt rábírható, hogy a nevét a többiek sorába odafirkantsa.
– Nem lehet ez hazugság nélkül! Nem hitelesítem én ezt.
Ezért a szóért aztán kicsiny híja, hogy meg nem verték. Különösen a tudósok. Hogy kétkedhetik abban, amit ők megvizsgáltak? Hát amit a szemeivel lát, amit a kezeivel megfoghat, azt csak nem mondhatja hazugságnak!
Erre aztán a calculusok embere a következő paradoxonnal felelt:
– Tudjátok, urak: nem az az igazi jó hazugság, ami tiszta puszta tizenhárom próbás hazugság, hanem az a patent hazugság, ami olyan jól van vegyítve a valósággal, hogy egyiket a másiktól nem lehet különválasztani. Én itt valami óriási nagy csalásnak az illatát orrontom: – nem ártom belé magamat.
Ezért aztán kidobták a szárnyékbul!
