XX. Mucius Scaevola
XX. Mucius Scaevola
Manónak még csak most kezdett az álom kimenni a szeméből igazában; egész odáig nagyon hasonlított ez valami álomlátáshoz, amíg a küzdőtársát a vízbe beledobta. Csak azután kezdett magához téregetni, mikor annak habuckolását meghallotta a tóban, s aztán látta, hogy úszik az egész kétségbeesetten, zöld héjas fejjel a zöld vízben, ugratva szét maga elől minden irányban a csendes filozofálásukból felriasztott békákat.
Akkor egy kicsit megijedt, hátha ő most ezt az embert a vízbe ölte volna? Gyilkosság! No, ez szép kezdet volna egy új életpályához! Akkor aztán mindjárt mehetne – nem Debrecenbe diáknak, hanem az erdőbe zsiványnak.
Nem volt már kedve a lefekvéshez, hirtelen magára kapkodta a ruháit. Hanem azután a parton támadt nagy kacagás egy kissé helyrevigasztalta. Amin kacagnak, mégsem lehet valami siralmas történet.
Azonban mégsem tudott belőle semmit megérteni, ami itt történt.
Honnan cseppent ide ez a hosszú fickó? Mi keresete volt itt? Mi a bolond ütött hozzá, hogy őróla a legédesdedebb álmában lerántsa a pokrócot? Hát vétett ő ennek a longuriónak valamit?
A megingatott vízen himbálódásnak eredt sandolin lánca az első kérdésére nagyhamar felvilágosítást adott neki. Ahá! Ide csónakon jöttek. – Talán rablási vágyból? Van is itten mit elrabolni!
Valaki kopogtatott belülről az ablakon. Odatekintett. Azt a két nagy szemet látta az üvegen keresztülvillogni.
– Hát te ébren vagy még? – kérdezé a kisleánytól.
– Éppen most oltottam el a mécset – mondá az, kinyitva az ablakot, s aztán kidűlt rajta, könyökére támaszkodva.
– Láttad ezt a heccet itten? – kérdé a fiú.
– Hogyne láttam volna?
– Rossz volt, amit tettem?
– De nagyon is jó volt. Úgy kellett neki.
– Ismered ezt a fiút?
– A grófnak a fia.
– Én nem tehetek róla. Idejött, meg akart harapni.
– Nem téged, hanem engem.
– Tégedet-e?
– Az ám, azt gondolta, én aluszom ott a szúnyogháló alatt.
– Akkor az nagy kutyaság volt tőle!
– Könyökölj csak ide az ablak párkányára, aztán majd elmondok neked valamit.
Manó odatérdelt az alacsony ablak elé, hogy annak a hídjára rákönyökölhessen.
– Hát honnan ismered te ezt? Mikor beszéltél vele? – sürgeté türelmetlenül.
– No, csak várj sorodra, majd megtudsz mindent. Láttam az úrfit, de csak a tavon keresztül, beszélt is hozzám, de csak ilyenekkel, ni.
Azzal megmutatta Manónak a vadgesztenyét, a héjába vésett szívecskével.
– S te mivel feleltél neki rá?
– Egy citromtökkel. Tudom, hogy betörött tőle az orra. Amilyent ott látsz felfuttatva a háztetőre. Harmadnap kereste is a mama, hogy hová lett az egyik citromtök, mert mindennap megszámlálja, hány van. Én azt hazudtam neki, hogy kikezdték a rózsabogarak, s megrohadt.
– Hazudtál? Hát nem szégyenled magadat?
– Hahaha! Miért? A hazudásért? Te talán nem szoktál hazudni?
– Nem én!
– Óh, te oktondi. Hisz akkor mindig megvernek. Mi abból élünk, hogy hazudunk. Minden embernek hazudunk. Még magunknak is hazudunk. Mikor télen kimegyünk valahová, felvesszük a selyemruháinkat, s azt hazudjuk, hogy urak vagyunk. Hiszen nekünk sem mond senki igazat. Isten őrizz attól! Hiszen ha valaha úri társaságba kerülsz, s ott minden embernek igazat mondasz, hát kidobnak az ajtón. Óh, te bagó! Látod, engem a mama kisgyerekkorom óta mindig arra tanít, hogy ha valahova megyünk, kinek mit hazudjak. Héj, ha egyszer-egyszer elszólom magamat, s valami igazat találok mondani, hogy megmosdat érte!
Manót nagyon elízetleníté ez a beszéd.
– Látod, ha te énnekem „húgám” volnál, hát én azt szeretném, hogy nekem mindig igazat mondj.
– Igazán szeretnéd? No, hát mondok valami igazat. Tudod, hogy mért hajítottam orron azzal a citromtökkel az úrfit? Azért, mert az a vadgesztenye, amivel engem megdobott, egy levélbe volt göngyölve, s abba a levélbe ő azt írta, hogy szerelmes belém, és feleségül akar venni.
– Igazán azt írta! – kiálta fel Manó, elszörnyedve, hogy lehet valaki akkora gonosztevő, hogy ilyesmire vetemedjék!
– No, csak ne kiabálj ilyen nagyon, mert fellármázod a mamát, s akkor aztán majd hazudhatunk ketten egyesült erővel, hogy mért vagyunk itt az ablakban?
– Megvan az a levél?
– Bizony nem is dobtam ám el. Várj csak, megmutatom. Azzal előkeresett egy sokrét összehajtogatott levelet a cipője talpából, s azt kiterítette az ablak hídjára a fényes holdvilág elé. Az úrfi nagy betűket szokott vetni, el lehetett azt olvasni könnyen. A leány maga olvasta fel.
De minden sor után nagyobb haragba jött Emmánuel. Ez iszonyú gonoszság! Rettenetes vakmerőség!
– No, ugye, hogy igaz, amit mondtam? – szólt a leány.
– Most már bánom, hogy agyon nem csaptam a botommal.
A leány csiklandósan nevetett erre a szóra. Valami olyan jólesett neki rajta.
– Hihihi! De bolond fiú vagy te, hallod-e?
Manó pedig csak úgy gyűrögette fel a kabátja ujjait a két karján, mintha sajnálná, hogy nincs most itt valaki, akit meggyomrozzon.
– Ha rágondolok, hogy hátha téged talált volna itten!
– Sajnáltál volna? Szegény gyerek. No, eredj vissza aludni; feküdjél le.
– Nem alhatnám már, inkább visszaadom az ágyadat, aludjál te. Én addig beleülök ebbe a csónakba, körülhajókázom vele ezt a szigetet, s ha valaki be akar törni, fejbe ütöm.
– Hahaha! De vitéz vagy! No, hát ha nem akarsz lefekünni, maradj itten; én sem fekszem. Óh, én sokszor egész éjjel nem alszom, kivált mikor a holdvilág süt.
– Én is úgy vagyok vele. Ha valami eszembe jut, el nem tudok aludni tőle.
– Aztán mi szokott neked eszedbe jutni? – kérdé a leány.
– Hát mindenféle, amit nagyon kívánok, amit szeretnék elérni valaha.
– Ugyan, mi az?
– Hát én azt még magam sem tudom. Szeretnék valami nagy, kiváló ember lenni, akit sokan szeretnek vagy gyűlölnek, akit a világ hírre emleget, akit az ország dicsőít, aki a hatalmasok fölé emelkedik, s aki azt mondhatja magáról, én magam teremtettem magamat!
– Én is, én is ilyenekről gondolkozom mindig – viszonzá a leány. – Nem beszéltem el senkinek, csak a holdvilágnak; az az én bizalmasom. Nekem is mind az jár az eszemben, hogy tudnék egyszer valami olyan híres csillaggá lenni, amit mindenki imád, valami olyan bálvánnyá, aki az okos embereket mind elbolondítja, s aztán befogni őket, mint a lovakat, és hajtani ostorral, és aztán nevetni rajtok!
A két gyermek aztán elbeszélt reggelig egymással azokról az álmairól, amit a gyermekek ébren szoktak álmodni; egyiknek a képzelődése a másiknak a lángját szítogatta. Minek lett volna nekik alunni, mikor szebb álmokat láttak így, s aztán a minden álmok vége az volt, hogy ha egyszer az egyik is, meg a másik is fel tudott hágni a csillagos égre, hogyan fognak ott összetalálkozni ismét?
Nincs az a hatalom, ami megfossza a gyermeket a hitétől az ábrándjaihoz, sem hatalom, sem éhség, sem nyomor.
Már a hajnalcsillag is feljött a fák sudarai közül, a holdvilág beleszűrődött a pitymallat derengésébe; a békák elhallgattak, ők reggel mennek alunni; a faluból átringott a hajnali harangszó, a gólyapár elkezdett kelepelni a háztetőn, a parkban egy leányhang danája szólalt meg, az idei népdalt cifrázgatva.
– No, most eredj innen – mondá a leány –, bújj el a lugas alá, a Böske jön, a tejet hozza, nem szükség, hogy téged itt lásson.
(Ösztön volt már a leánynál a titkolózás.)
– Talán jó volna, ha én el is mennék előbb az utamra.
– Anélkül, hogy elbúcsúznál az anyámtól? Te paraszt!
– Igazság! De mikor kel fel az asszonynéném?
– Majd amikor én felébresztem, addig alszik. Délig sem ébredne fel.
– Ugye? – kezdett valami mondáshoz Manó, de kapicányon kapta a nyelvét hirtelen, s nem mondta tovább.
– Micsoda „ugye?” – szólt a leány, s azokkal a titoklátó szemeivel belenézett a fiú szemébe, s ki is olvasta belőlük az el nem mondott kérdést. – Leskelődtél, ugye, a firhangon keresztül? Mikor megtiltottam! Láttad, hogyan altattam el az anyámat? Másképpen egész éjjel le nem hunyja a szemét szegény.
– De hát hogy teszed azt?
– Hát az én ujjaimban olyan erő van. Vigyázz magadra! Mert ha végighúzom a tíz ujjam hegyét az arcodon, hát elalszol, mint a macska.
Manó igazán visszahőkölt.
– No, most sunyj el, bújósdit játszunk. Majd aztán megtalállak, ha kész lesz a kávé.
– Felmegyek a padlásra.
– Az lesz legjobb.
Manó felmászott a külső lépcsőn a hiúba, aminek a nyitott eresze alól le is lehetett látni és hallgatózni a verandára.
A mezei dal egyre közelebb hangzott, s mikor vége szakadt, a túlparton megláthatá Manó a tejhordó leányt, aki kora hajnalban, amikor még a kastély népe alszik, lopva szokta elhozni a mindennapi kávéhoz való tejet a Styx-szigeti gunyhóhoz. Ezek itten reggelire kávét isznak, ozsonnára is kávét isznak. Bizonyosan ebédre is kávét isznak. Azt a tejet a béresné titokban kezeli el a kulcsárnétól, a pesztonka titokban hozza ide; ha megtudná az uraság, elcsapnák valamennyit a szolgálatból.
– Lizandra leeresztette a csapóhidat, s bebocsátá a Böskét.
– Tyühühüj! Kisasszony! – ereszté meg a lány a nyelvprittyét, alig várva, hogy letegye a köcsögöt a kezéből. – No, maga ugyan szép dolgot csinált az éjjel.
– Mit? – kérdezé nevetve Lizandra.
– Beledobta a tóba a méltóságos gróf úrfit.
– Hát nem jól tettem?
– Nagyon jól tette, de nekem még a zúzám is reszket, hogy ha ezt a méltóságos gróf meg a kegyelmes grófné megtudja.
– Hát te honnan tudtad meg olyan hamar?
– Oda jöttek be a gróf urak a tiszttartóhoz, újra öltöztetni, kimosdatni a gróf úrfit.
– Ivott sok tóvizet?
– Ühüm. Alig győzték helyreigazítani forró punccsal, amit hirtelen csinált a tiszttartóné.
– Szép zöld volt a képe?
– A zöld csak lement, hanem a szeme alatt volt egy nagy kékség, azt nem lehetett lemosni. Maga még talán meg is ütötte?
Lizandra még jobban nevetett.
– Magam is azt hiszem. Hát aztán nagy az a folt?
– Bizony nagyobb, mint a maga ökle. Ejnye, de hogy tudott ezekkel a filigránmunka kezeivel úgy elbánni azzal az erős úrfival.
– Ugye? Hát nem tudod, hogy én tündér vagyok? Ha előveszem a hatalmamat, még a medvét is legázolom.
– De csak nagy baj lesz ebből mégis. A négy úrfi a tiszttartó szobájában ugyancsak köpte a markát, hogy majd mit csinálnak ők ezért bosszúból. Nem értettem a beszédüket, mert franciául beszéltek, csak a sok „szeker ment” ütögette a fülemet. Azok most magának meg a mamájának nyugtot nem fognak hagyni, annyi bizonyos.
– No, majd megválik, hány zsákkal telik?
– Jaj, én sietek vissza, hogy meg ne lássanak itten. Az a fekete bajuszú gróf már hajnalban kitárta a szobája ablakán a zsalugádorokat; az öreg méltóságos úr is csengetett már a komornyikjának; azok fenn vannak már.
– Hát Isten veled, Böske.
– No, én csak elszökném innen anyjostul, ha maguknak volnék, kisasszony, de még ma!
A pesztonka szaladt vissza a hídon keresztül a bozótba. Lizandra megint felhúzta a hidat.
Manó lesietett a hiúból, s kereste Lizandrát.
A leány már akkor tüzet rakott forgácsokból, s a tejet forralta.
A fiúnak az arca halvány volt, hanem a szemei égtek.
– No, hát téged mi lelt? – kérdé tőle a leány.
– Hallottam mindent.
– Amit az a leány beszélt? Ugye, be derék, azt hiszik, hogy én voltam az a hatalmas, hahaha! Hát te mért nem nevetsz?
– Mert fel vagyok háborodva. Én követtem el valamit, s most ezt tereád fogják.
– Hahaha! Látod, milyen derék dolog a hazudás. Te azt hazudtad, hogy nekem vagy; hát ha neked volnék, most nevetnék rajta, hogy elhitték a hazugságomat.
– De én nem akarom, hogy azért, amit én tettem, valakit mást üldözzenek.
– Hát aztán mit csinálsz, hogy ne tegyék?
– Odamegyek, és megmondom az igazat.
– Hova mégy?
– Oda az öreg grófhoz.
– Micsoda? Te! Tanussy Emmánuel, ahhoz a Ponthay Adalberthez, aki a te családodnak legnagyobb ellensége? Aki elvesztehé a te egész ivadékodat egy kanál vízben. Akivel a te apád soha szóba nem állt, csak mikor egymást szidták. Te ahhoz akarsz menni?
– Egyenesen hozzá.
– Minek?
– Hogy megmondjam neki az igazat, ahogy megtörtént.
– Az igazat megmondani? Magadra vallani? Hát futóbolond vagy te?
– Hát talán tégedet hagyjalak magam helyett bántatni?
– Mit bánthatnak énrajtam? Én leány vagyok. Ha megütök valakit, párbajra sem híhat. Ha védelmezem magam az ellen, aki meg akar csókolni, az övé, amit kap. Szerencséje, hogy téged kapott ott helyettem, mert én a két szemét kapartam volna ki.
– Semmi beszéd! Tudom én, hogy mi a kötelességem. Ha fölcsaptam férfinak, férfi akarok lenni!
A leány most már igazán megijedt. Elállta az útját a távozni akarónak, úgy kérlelte.
– Ne menj oda. Ne tedd azt. Ne add ki magadat nekik. Édes jó Manócskám! Maradj itt! Bizony nem eresztelek. Várj, amíg felköltöm a mamát. Hallgass a szóra! Összetépnek, ha odamégy hozzájuk! No, mit adjak? Adok egy csókot, ha itt maradsz!
– Az sem kell! – dörmögé durcásan a fiú, s félretolta az útját álló leányt, s kiment a folyosóra.
– No, hát nem eresztem le a hidat. (A felvonóhíd lánca lakattal volt megerősítve, s annak a kulcsa Lizandránál állt.)
– Kérdem is én azt! – hetvenkedék Manó, s nekiszaladva, egy ugrással könnyedén átszökött az egy szál deszka hosszú hézagon, pajkosan kiáltva:
– Coki tenger! – Sokszor próbálta ő az ilyen mesterugrást még leánykorában.
Lizandra elbámulva nézett utána. Úgy utánabámult, hogy még a tejet is ki hagyta futni azalatt.
Manó pedig törtetett a bozóton keresztül, amerre a pávákat hallotta kiabálni. Tudta, hogy a páva a kastélyok udvarán szokott lakni.
Otthagyta a kunyhóban még a batyuját is. Tele volt dölyffel.
Mikor meglátta a kastélyt, nem került a szép kavicsos útnak, hogy a nagy pázsit-köröndöt megkerülje rajta, hanem egyenesen keresztülvágott a gyepen; pedig jól tudta, hogy azon tiltva van az átgázolás. Ordíthatott rá a kertész, ahogy tetszett, rá sem ügyelt.
A kastély nagy oszlopos porticusa alatt látott egy ferfialakot két zsebébe dugott kézzel álldogálni, annak pedig jó reggelt sem kívánt, csak úgy szólítá meg:
– Beszélhetek-e Ponthay Adalbert gróffal?
A megszólított pedig a délceg Don Juan volt. (Csakugyan szavának állt; hajnalban felkelt, hogy még az ágyban fekvő nagybátyjának elmesélhesse a Gil Blas kalandját.) A lovag látta, hogy kivel van dolga. Mendikás diák, a kálvinista fajtából. Tetszett neki az egész fellépés.
– Őnagyméltóságával?
– Nem bánom én, akármi a titulája. Beszédem van vele.
Don Juan vette észre, hogy ez őt most valami szolgálattevő szellemnek nézi.
– Bejelentsem nála uraságodat?
– Sohse fárassza vele magát, csak mutassa meg, merre az ajtaja.
– A mennykőbe! De ha itt az a szokás.
– Hát nem bánom.
– Szabad a becses neve után kérdezősködnöm?
– Azt majd megmondom a grófnak magának.
– No, még ilyen büszke mendikást nem volt szerencsém tisztelhetni! – szólt nevetve Don Juan, s azzal iróniás tiszteletadással komplimentezte a furcsa látogatót a folyosón végig, egész a gróf hálószobájának az ajtajáig, ami a földszinten volt.
Még az ajtót is szíves volt előtte kinyitni.
A gróf a saját lakosztályában a legegyszerűbb berendezést tartotta; az előszobája tele volt kertészeti eszközökkel, onnan a mindig nyitott ajtó a hálószobájába hagyott látni; abban sem volt más luxus, mint vadászfegyverek, medvebőrök, agancsok s egyéb trófeumai szent Hubertusnak; egyszerű, szarvasbőrrel takart ágy előtt hevert egypár könyv, amikből estenden, lefektekor, a jótékony álmot szokta meríteni. Manó ott látta őt maga előtt abban az ismeretes sok zsebű kertészzubbonyban.
– No, fiam, mit akarsz?
(Akármelyik kertészlegényenek szabad bejárata volt hozzá; annak nézte.)
Manó pedig odatoppant eléje, s karcsú termetét kiegyenesítve, a szeme közé nézett a hatalmas úrnak. Ott zümmögött a fülében Cornelius Neposból valami „Romanus sum civis, Cajum Mucium vocant”.
– Gróf úr. Az én nevem Tanussy Emmánuel. Tanussy Decebálnak a fia. Elhagytam apámat, anyámat, mert leány módon neveltek, s én férfi akarok lenni. Debrecenbe megyek – a kollégiumba – tanulni. Ez éjjel egy szegény asszony és a leánya szállást adtak a kunyhójukban, egy tó közepén. Éjjel, altomban megrohant egy fiatal férfi illetlenül. Én azt beledobtam a tóba. Kiúszott. Nem tudtam, kicsoda? De ha tudtam volna is, azt tettem volna, amit tettem. Most hallom, hogy ez ifjú a gróf úr fia volt. Nem akarom, hogy helyettem mást üldözzenek; nem akarom, hogy miattam szállásadóimon álljanak bosszút. Itt vagyok, helytállok, elégtételt adok. Ha vétettem, állítsanak törvény elé, ha sértettem, fegyver elé.
– Hahaha! – kacagott Adalbert gróf, hogy az egész termete rengett belé. – Valami szertelen tréfás jelenet volt ez! Egy ilyen leányképű suhanc, aki Mucius Scaevolát deklamálja. – Hahaha! „Hostis hostem occidere volui! Nec ad mortem minus animi est, quam fuit ad necem!”
Hanem aztán amint megtörülte a szemeit a nevetés könnyeitől, odalépett a fiúhoz, cordiálisan.
– Ne félj semmit, édes fiacskám; se nem vívunk, se nem perlekedünk veled. Amit tettél, jól tetted. És mármost szorítsunk kezet. Bizony mondom neked, hogy te vagy az első Tanussy, aki ha valamit feldöntött, ami forró volt, előáll nyíltan kimondani: „Én tettem, én felelek érte!”, és nem keni másra!
Emmánuel azon vette észre, hogy a keze fogva van Ponthay Adalbert kezében. Szavaira arcába szökött a vér. Hiszen jól tudta, hogy Decebál apa mit csinál Belizár nagybátyával – tréfából és komolyan!
A célzásból kitalálhatta, hogy ezt a gyűlöletes komédiát Ponthay Adalbert gróf is keresztülismerte már.
– Nem én! Kedves Emmánuel – folytatá a gróf. – Nemcsak hogy nem neheztelek rád, sőt mondhatom, hogy nagyra becsüllek. Először azért, amit tettél, másodszor azért, amit mondtál. A fiamnak jólesett az a lecke, de énnekem még jobban esik az, hogy a kudarcot nem leánykéz ejtette rajta. Ezzel holta napjáig csúfolnák, hogy vízbe dobta a legelső szerelmi kalandján egy leány. Az skandalum volna. Ha férfi tette vele, az csak échec. Hanem hát, hogy ennek a furcsa kalandnak semmi hátrányos következése ne legyen, tenni fogok róla. Gondoskodom arról, hogy mindenki meg legyen elégedve, s az egész cselszövénynek vége szakíttassék. Tégedet választalak ki benne éppen közbenjárónak. Itt van egy levél azon szigetház lakójához a fiókomban.
Azzal egy antik faragványú szekrényhez lépett a gróf, s annak egy titkos rugóra járó rejtekfiókjából kivett egy lepecsételt levelet.
– Tudod a nevét a szállásadó asszonyodnak?
– Azt nem kérdezhettem meg.
– Helyes. Sáromberkynének híják. „Ihre Hochwohlgeboren.” Itt van ez a levél; vidd oda hozzá, add át neki. Mondjad, hogy én küldöm. Aztán majd visszajössz ide.
– Azt nem tudom.
– De én bizonyosan tudom. Vissza fogsz jönni egészen a magad jószántából. Akkorra majd a fiamat is felköltetem. Ismerkedjetek meg fényes napvilágnál is.
Manó átvette Adalbert gróftól a levelet, s megfordult a sarkán, kisietett az ajtón. A gróf egész odáig kísérte. Don Juan ott ólálkodott a folyosón, Adalbert gróf visszatartóztatta, hogy ne tréfálkozzék a furcsa fiúval.
– Ki volt ez a garaboncás? – kérdé az ifjabb Ponthay.
– Ez volt az a leány, aki tegnap a fiamat a vízbe dobta.
– A „vadmacska!”
– Nem. Hanem Tanussy Emma kisasszony, aki az anyjától megszökött.
– Ah! Ez pikáns dolog! Megszökött kisasszony? Mindjárt gondoltam. Ilyen szemtelen bátorsággal csak egy leány léphet föl velem szemben.
– Költesd fel a fiút.
– Magam megyek hozzá. Ráijesztek, hogy utánajött a leány, akit az éjjel meglátogatott, s követeli, hogy ha kompromittálta, hát mármost vegye feleségül.
Ezt nagyon jó ötletnek találta Don Juan, mert maga is nevetett rajta.
Manó pedig csörtetett vissza minden kertésztilalmon keresztültörve a Styx-szigeti házhoz.
Amint az átjáróhoz ért, a csapóhidat leeresztve találta; Lizandra ott állt az ajtóban, karját a küszöbre s fejét karjára nyugtatva.
Mikor Manót meglátta, öröme visszatarthatlan fellobbanásában hirtelen eléje szaladt, úgyhogy a keskeny bürü közepén összetalálkozva, majd beleestek mind a ketten a vízbe.
– Visszajöttél?
– Hogyne? Hisz itt maradt a motyóm.
– Csak nem jártad meg azóta a kastélyt?
– De bizony megjártam. Nézd, hoztam is valamit.
Lizandra megnézte a levél címzetét.
– Ez az anyámnak szól.
– A gróftul kaptam.
– Hát nem haragudott meg rád?
– Nem. Feldicsért. Nekem tetszik ez az ember. És én azt nagyon szeretem, hogy akinek ellensége akarok lenni, azt előre becsülhetem. Felébredt már édesanyád?
– Már el is végezte a toilette-jét.
– Elmondtad neki, hogy mi történt itt az éjjel?
– Már, hogy mondtam volna? Csak nem ettem gombát! Hisz akkor soha többet ki nem eresztene a szobából, s mikor elmegy hazulról, rám zárná az ajtót. Azt mondtam neki, hogy te reggelig aludtál, én meg varrtam. Te is azt mondd.
– Nem! Ha azt akarod, akkor én be sem megyek a házba, hanem kinn maradok. Itt a leveletek; add ki a batyumat.
– Hát mi bajod most?
– Semmi. De nekem a szemem ég, mikor azt hallom, hogy valaki nem mond igazat. Azt akarod, hogy én mondjak el anyádnak mindent?
– Nem. Nem. De mikor az őtet nagyon meg fogja ijeszteni. Haragba jön szegény! Aztán mit tehet az ilyen nyomorult teremtés haragja, mint mi vagyunk? Te még nem láttad őtet haragudni. Óh, az valami kínzó látvány. Mikor dühbe jön, futni akar, ölni! És aztán összeroskad. Az olyan, mint mikor rossz tündérekről álmodik az ember. Ne kívánd azt meglátni!
Manó meggondolta magát.
– De mégis meg kell neki tudni mindent. Mert ezt az itt maradt ladikot nem lehet elhazudni a víz színéről. Honnan került az ide? Az égből pottyant talán?
– Fúrjuk ki a fenekét és süllyesszük el – tanácsolá a leány.
– Nem! Nem úgy! Hallgass rám. Kezdjük megfordítva, a hátulján az előadást. Elébb vidd be te a mamádhoz ezt a levelet. A gróf azt mondta, hogy ebben valami örvendetes hír van. Mikor azt elolvasta a mama, akkor azt fogja kérdeni, hogy került ez a levél ide? Arra megmondod az igazat, hogy én hoztam a kastélyból. Akkor ő azt fogja kérdeni, hogy mit kerestem én a kastélyban? Te arra megint megmondod neki az igazat. És így egymás után visszafelé, a legutolsó szóig.
– Jaj, te! De nehéz az az igazmondás!
– Na, csak bátran! Próbáld meg. Ha egyszer sikerül, majd meglátod, hogy kedvet kapsz hozzá.
– Alig hiszem.
Lizandra átvette a levelet, s bement vele a házba; Manó leült a kis padra az ajtó előtt.
De ha palota lett volna és nem kunyhó, még azt is felverte volna a nyomban következő örömsikongatása az öreg asszonyságnak.
Lizandra ijedten szaladt ki.
– Gyere be! A mama megbolondult. Táncolni kezd.
Mire visszamentek, előbb az ajtón félénken bekukucskálva, már akkor az asszonyság nem táncolt, csak danolt. Valami régi melódiára énekelte le a kezében tartott levél szövegét. Azután meg, hogy a két gyermeket megpillantá, odarohant Manóhoz, átölelte, összecsókolta. Csakugyan azt hitték, hogy megbolondult. Úgy kacagott.
Hanem azután, hogy a fiút kibocsátá a körme közül, s a lányra került a sor, a zokogás vette elő; mikor aztán jól kisírta magát akkor egészen visszatért a rendes lelkiállapotja. Megtörlé az arcát vizes kendővel, azután egy szárazzal! Egy kicsit betömpölgette hajporral, helyreigazította a schnecklijeit, s leült az asztal mellé nyugodtan, tenyerét a kiterjesztett levélre téve.
– No, lásd, kedves Lizám, megjött, amiért annyit imádkoztunk, böjtöltünk; megszűnt a száműzetésünk, szabad visszatérnünk a fővárosba, Bécsbe!
(Az volt őrá nézve a paradicsom.)
Erre a szóra Lizandra is elkezdett tapsolni és tombolni örömében, úgyhogy Manó elhitte, hogy ez csakugyan valami nagyon jó lehet. Bécsbe menni! Nem értette, de hinnie kellett ebből a nagy örömkitörésből.
– Mármost aztán mondd el, hogy jutottál te ehhez a levélhez? – szólt Manóhoz Sáromberkyné.
– Mondja el Lizandra kisasszony.
És Lizandrának kellett az egész történetet, vallatási modorban, hátul kezdve, elöl végezve elmondani. Nehéz munka volt. Egyszer-egyszer majd félre is szaladt. Hanem egy pillantás Manó arcába megint helyrezökkenté az igazmondás kerékvágásába.
Sáromberkyné ítélőbírói komolysággal vette tudomásul az adatok, helyzetek, körülmények és indokok sorozatát, s csak egy szava volt mindenre:
– Korrekt! Egészen korrekt.
A corpus delictik is előadattak: a szíves vadgesztenyék, a szerelmes levél.
– Legfőbb ideje, hogy innen eltávozzunk. – Ez volt a határozat.
Lizandra tapsolt magamagának, hogy ilyen szépen sikerült egy egész hosszú sora az igazmondásnak. Még ha sokáig együtt lennének Manóval, egészen belé is tanulna. (S akkor meghalhatnának mind a ketten éhen.)
– Én is mármost köszönöm a szíves vendéglátást – mondá a fiú –, s megyek az utamra.
Az asszony megfogta a kezét.
– No, te, mondhatom, derék gyerek vagy! Én itt neked hajlékot adok, s te hálából feldúlod, lerontod azt a házat, ami neked menedéket adott.
Manónak csak tátva maradt a szája a bámulattól.
Az asszony ravaszul mosolygott.
– Úgy van, biz azt tetted. Mert hidd el azt nekem, Tanussy Emmánuel, hogy ha egy hét múlva visszajössz erre a helyre, nem találod itten sem ezt a házat, sem a négy fűzfát, sem a zöld tavat; hanem találsz a helyén egy feltöltött térséget, beültetve fákkal és bokrokkal. Mi még ma elmegyünk innen! S holnap már elmennek a gólyák a kéményről. – Nem siratjuk ám meg! – E rongyos házikóért nekem a pontaligeti úr egy kis vagyont kínált, csakhogy elmenjek innen. Sohse fogadtam el. De ráadásul erre a levélre most már elfogadom. – Megyek, ha Bécsbe mehetek! – Itt van a szerződés, amit hozzám küldtek. Most már aláírom. Hej, de pompás reggelivel fog megtraktálni a gróf, ha ezt a szerződést tőlem odaviszed hozzá. Várj, még aláírom.
Az asszonyság átment a benyílóba. Lizandra azalatt felterített a reggelihez; behozta a kávét, tejet, s odatolt az asztalra három csészét.
Sáromberkyné visszatért az aláírt szerződéssel.
– Isten áldjon meg. Nem tartóztatlak. Tudom, hogy visszavárnak a kastélyba.
– Hadd várjanak – mormogá Manó.
Három csésze volt az asztalon, három szék az asztal mellett. Lizandra háromfelé osztotta a kávét, tejet, meg a kuglófdarabkákat. Manó természetesnek találta, hogy neki az egyik székre le kell telepedni.
– Hát mivelünk tartasz? Nálunk reggelizel? (Az öregasszony nevetett valamin.) Jobban tetszik itt, mint ottan? No, hát adja Isten, hogy sohase láss bennünket többet.
Manónak végigborsódzott a teste erre az ormótlan kívánságra.
– Mi pedig hát együnk meg mindent ma, amink van, holnapra ne maradjon semmi! – mondá ki a jelszót a háziasszony, s azzal előhozta az asztalra a tegnap összegyűjtött körömfaladékot mind, s biztatta a két gyermeket, hogy lakjanak jól kedvük szerint. Ami meg is történt. Drága gyermekkor, amidőn még a jóllakás boldogság.
– Ma laktam jól először életemben! – dicsekedék Lizandra.
– Hogyhogy? – tudakozá Manó.
– Hát úgy, hogy a mama a legjobb evés közben szokta elvenni előlem az ételt: „Hagyma lesz holnap!” Érted! „Hagyj ma: lesz holnap!”
– No, hát én is ma laktam jól először igazán – vallá meg Manó.
– Neked csak adtak eleget.
– De nem voltam éhes soha. De jó az az éhesség.
– No, majd lesz módod debreceni diák korodban – biztosítá őt az öregasszony.
– Előre örülök neki.
– No, hát most fogd ezt a szerződést, fiacskám, s vidd fel a kastélyba. De várj csak, valamit mondok. Az inged gallérja nem szalonképes már. Végy másikat. Ne nézzenek le azok a nagy urak. Itt vannak már a kiigazított ingeid. Azalatt, amíg odajársz, ennek is gallért készít a Liza. Elébb add oda neki a csizmáidat is; hadd suvickolja ki.
De már ezt az utóbbit nem akarta megengedni Manó. Azt ő maga végzi. Hanem aztán olyan ügyetlenül bánt a fényesítő kefével (látszott, hogy sohasem volt a kezében), hogy a leány nevetve kapta el a kezéből a kefét is, meg a csizmát is, s maga végezte el ezt a szolgálatot.
– Eredj frissen tisztát venni magadra!
Még aztán a nyakravalóját is felkötötte neki, s minthogy a tegnap óta levágott hajüstök maradványa makacsul előrehajlott a homlokára, a megnyálazott tenyerével simította azt neki féloldalra.
– Így, ni! Balról jobbra szoktasd, te skalapca!
Így azután egészen szalonképessé téve bocsáták őt útra, a lelkére kötve, hogy a kifényesített csizmáival ne cafatoljon bele a harmatos fűbe, hanem a kavicsolt úton járjon. Még nem vesznek tőle búcsút, mert hiszen vissza kell még jönnie a gróf válaszával.
Amint Manó eltávozott, Lizandra rögtön hozzáfogott a levetett fehérnemű átalakításához. Csak úgy égett a keze alatt a munka. Az öregasszony ezalatt egy régi nagy bőröndöt rakott tele az ócska pompa kacatjával.
Lizandra, mikor nem ügyeltek rá, egy szálat szakított ki a hajából, s azt a varrótűbe fűzve, elvarrta annak a gyolcsgúnyának a majcába. Sok babonát hisznek a leányok. Azt tartják, hogy az ilyen elvarrt hajszál visszahozza még valaha a viselőjét.
Manó ezúttal már a kertben találta Adalbert grófot. A nagy ember nyugtalan volt, hogy ilyen soká nem látta előkerülni. Hanem aztán, hogy meglátta őt tiszta inggallérral, fényes csizmával megjelenni, meg volt előtte magyarázva a késedelem oka. S a nagy emberek észreveszik az ilyesmit, s fel tudják becsülni. Látogatás sáros csizmában, egyértékű gorombaság azzal, mintha a méltóságos urat tensúrnak szólítaná a megtisztelő.
Különös volt, mintha összebeszélés lett volna köztük, hogy a fiú is a kezében hordta a fövegét, nem a fején – hogy ne kelljen azt levennie.
– Nos! Emmánuel úr. Mit hozott ön? – szólt a gróf, messziről megszólítva a közeledőt.
– Gróf úr – mondá a fiú –, én még nem vagyok „úr”, mert még nem vettek fel a „humaniorákba”, akkor leszek „humanissime”, – addig „te”-nek szólít minden ember, aki nem gúnyolódik.
– Jól van, fiam. Ez is helyes. Első dolog az embernek feltalálni a maga helyét a világban: sem egy lábnyommal elébb, sem egy lábnyommal hátrább.
– Sáromberkyné itt küldi az adás-vevési szerződést aláírva.
Adalbert gróf átvette az okiratot, s végigfutott rajta.
– Nagyon jól van.
– Valami írásbeli választ fogok erre kapni?
A gróf figyelmesen tekintett a fiú arcába.
– Természetesen. Az eladási szerződésre viszonzásul nekem kell az eladott ház tulajdonosnéjának megküldenem a vételárra szóló utalványt bécsi bankáromhoz. Hanem azt a tiszttartóm is elvégezhetné.
– Az asszonyság szeretne mentül előbb eltávozni innen.
– Azt én is óhajtom. Tehát hajlandó vagy ezt is visszavinni hozzá?
Még gondolt valamit, de azt nem mondta el.
– Még az úti batyum is ott van, azért is vissza kell mennem.
– Jól van. – Hát, édes Tanussy Emmánuel, én most mondok neked valamit, – egész nyíltan, őszintén. Megvallom, hogy énnekem te egy egész sorát a jó szolgálatoknak tetted, majd akaratlanul, majd meggondolva. Hogy ennek az én szeleburdi fiamnak az éjjeli kalandját tréfás kimenetelűvé tetted, az nemcsak rá nézve üdvös, de rám nézve is nagyon megnyugtató. Hogy azután feljöttél hozzám, tettedet elismerni, ez egy igen nagy kellemetlenségnek vette elejét. Végtére, ami legfőbb, hogy ezt az egész troglodyth családot innen a házam tövéből, mint a hamelni patkányűző, kiköltözésre bírtad, s ez egyenesen a te közbejöveteled következménye, azzal énnekem olyan jó szolgálatot tettél, amit sohasem fogok elfelejteni. Amit én mondok, az nem „szólásmód”.
Azzal kezét nyújtá Ponthay Adalbert gróf a fiatal Tanussy Manónak: Eddig ennek a két családnak az öklei találkoztak egymással.
– És mármost hát mondd el nekem te is egész őszinteséggel, hogy miben jársz? Mi célod van? Hová igyekezel? Hátha tehetnék én is valamit?
– Nincs rajta semmi titkolnivalóm. Leányt akartak belőlem csinálni, s én férfi akarok lenni. A fejemet meg akarták tölteni ostobasággal, a gyomromat édességgel s a szívemet gyávasággal, s én óhajtom a tudományt, a száraz kenyeret és a szabad akaratot.
Adalbert gróf elbámult ennyi retorikán, de hisz ez természeti adomány némely embereknél.
– S hová akarsz menni?
– Debrecenbe, diáknak.
– Választottál valami életpályát?
– Hát eleinte menni fogok azon az úton, amelyen valamennyien mennek. Megtanulom, ami könyvből tanulható. Leszek kis cívis gyerekeknél praeceptor, leszek kántista; szép hangom van, eljárok temetésre „peták”-ért, leszek „masinista”, „kis botos”, tűzoltó, aztán eljárok ünnepeken a légációkba, és prédikálom az igét. Ezen az úton lett az én barátom, Mántay Móric is tudós emberré.
Adalbert grófnak tetszett nagyon ez a mendikás filozófia. Gyönge nevetésre is bírta.
– Tehát teelőtted Mántay Móric, a derék inzsellér a legfőbb eszménykép? Hanem hát, ha az a pálya van leginkább az ízlésedre, akkor még azon jó becsületes megyei mérnökön túl is találhatsz magasabb elérni való fokot. Miért elvesztegetni a fiatalkori éveket olyan tanulmányokkal, amik a pályádtól eltérnek, soha szükséged nem lesz reájuk? Minek kántálni, praeceptorkodni, prédikálni? Ha elszánt akaratod van sokat és nehezet tanulni, szigorú, komoly életrend mellett, akkor én azt tanácsolnám neked, hogy lépj be egyenesen a bécsújhelyi hadmérnöki intézetbe. Nekem egy sor írásomba kerül, s ingyen felvesznek, s onnan aztán mint kész ember kerülsz ki, s viheted olyan magasra, hogy őseid lesznek rád büszkék, nem te reájuk. Egy nagybátyám, aki ott nevelkedett, most táborszernagy. Bár én is oda mentem volna, most volnék valami.
Adalbert gróf nagy fát mozgatott. Ej, milyen dicső fogás volna, a hatalmas Tanussy család egyetlen fiúörökösét az osztrák ármádia tagjává tenni.
Manó csak pár szót válaszolt rá.
– Nem tudok németül.
Ez elég akadály.
– Azt pedig jó lesz megtanulnod. Az európai művelt népek élő nyelve nyitja meg előttünk a világot, anélkül itt maradunk a szurdikban.
– Tanulni fogom.
– Tehát most csakugyan Debrecenbe akarsz eljutni? Nem beszéllek le róla, az igen jó iskola, bár egy kissé „vaskalapos”. Gyalog indultál neki?
– „Apostolok lovain”.
– Milyen alkalmas véletlen! Éppen most indul a kasznárom Debrecenbe, a sertésvásárra. Azzal együtt utazhatol. Ő egyedül megy. Igen derék, joviális úr.
Adalbert gróf csak úgy negyedrész tekintettel vizsgálta a fiú arcát; mit árul el erre a szóra? Ha örömöt, akkor az a gyöngeség jele, ha dölyföt, akkor az az ostobaság hírnöke. Családjának ős ellensége kínálja őt azzal, hogy mikor az apai háztól szökve szökik, akkor a saját hintaján elviteti a végcélig. Mit mond erre?
Manó nem engedett a szívébe látni.
– Igen megköszönöm a gróf szíves ajánlatát, de nem fogadhatom el. Megmondom az okát. Van egy jó pajtásom, aki eddig tanított arra a kevésre, amit felszedtem, ővele beszéltünk össze, hogy a kollégiumba megyünk. Két különböző utat választottunk az eltávozásra, hogy együtt ne üldözhessenek bennünket. Szavunkat adtuk egymásnak, hogy a hortobágyi csárdában találkozunk össze, s amelyikünk hamarább érkezik, a másikat ott bevárja, s így megyünk együtt a kollégiumba. Mármost, ha én kocsin mennék a Hortobágyig, ugyan mit csinálnék annyi éjen-napon keresztül abban a pusztában, meg a csárdájában, amíg a pajtásom gyalog odáig jut? Ha pedig nem maradnék ott, hanem egyenesen bemennék Debrecenbe, akkor megcsalnám a jó barátomat, s az hiába várna rám az összebeszélés helyén. Hát azért csak gyalog kell nekem az utamat folytatnom.
A kifogást egészen korrektnek ismerte el a gróf – volt benne ész is, meg szív is. S ezzel szépen ki lett kerülve mind a gyáva elfogadás, mind a goromba elutasítás.
Adalbert gróf azonban mégis gondolt ki valamit. Az ő kezei messze elérnek. Ezt a szökevény fiút nem fogja a hálójából kiereszteni többé. Tenni fog róla, hogy az az apai házhoz vissza ne kerüljön többé.
Eközben eljutottak a kastély verandájáig. Ott volt fölterítve a reggelihez: halmozva minden ínycsiklandó falánkság.
A gróf a tiszttartójáért küldött.
Azalatt lejöttek az emeletből a gróf úrfiak. (A grófnő még nem kelt föl.)
A jó Gil Blast a másik kettőnek úgy kellett erővel kihozni karjánál fogva. A két szélső nevetett, a középső ungorkodott.
– Hagyjatok neki békét! – monda a gróf. – Gyere ide, fiam. Nincs mit szégyenlened a dolgon; nem leány volt, akivel az este megbirkóztál, hanem fiú, hozzád illő lovag és gentleman; a mi kedves öcsénk, anyánk után osztályos rokonunk, Tanussy Emmánuel. Öleljétek meg egymást.
Erre aztán egyszerre megváltozott a társaság hangulatja. „Egy a mi társaságunkból! Hisz akkor ,csau!’ Egy álcázott gentleman! Aki tourt csinál gyalog, s útközben kalandokat keres. Ezt sorba kell ölelni valamennyinek!” Albino jajgatott is egy kicsit:
– Héj! héj! Ne olyan nagyon! Én nem akarok veled birkózni.
Most aztán egészen helyre volt állítva Gil Blasnak a becsülete, azt a kék nefelejcset ott a szeme alatt büszkén mutogathatja, hiszen az egy atlétai assaut-nak a tanújele. Manót odaültették maguk közé az asztalhoz. Hát az bizony másodszor is megreggelizett. Mire nem képes egy kezdő diáknak a gyomra. Aközben el kellett neki mesélni a Styx-szigeten szerzett élményeit, amik nagyon mulatságosaknak találtattak. Különösen hálás közönségre talált az a része az előadásnak, ahol a vadmacskát leírta. Ilyen közelről senki sem látta a leányt. Mikor azokról a nagy szemeiről beszélt, Gil Blas csak úgy meregette a magáét, mintha azokat is akkorára szeretné kitágítani. Most már igazán éhes kezdett rá lenni.
(– Abbul pedig nem eszel, fiacskám! – dörmögé a gróf, s az időközben megérkezett tiszttartónak kiadta az utasítást, s beküldte vele a szobájába, aztán maga is odaült a családi asztalhoz.)
Látta, hogy a vendéget nem szükség kínálni. Hozzálát, amit kedve szerint talál. Ki tudja, lesz-e ma ebédje valahol?
Csak eggyel kínálták hiába: borral. Az nem kellett neki. Gil Blas pedig ugyancsak hozzálátott a sherryhez.
– Hát te miért nem iszol bort?
– Azért, mert mindig azt láttam, hogy mikor valaki bort iszik, egészen más ember lesz belőle, mint azelőtt volt: én pedig szeretek az maradni, aki vagyok.
Hanem hát málnavízzel is lehet Bruderschaftot inni!
Ezalatt a tiszttartó elkészült az utalvánnyal.
Adalbert gróf felkölté az asztaltul Manót, s behítta a szobájába.
– Itt van az utalvány tízezer ezüst forintra, Sáromberkyné számára. Ennyit adok neki a vityillójáért. Elképzelheted, hogy ez nagyon jól meg van fizetve. A szállásadó asszonyod azért az egy éjszakai, nemigen nyugodalmas kvártélyért elég jól van megjutalmazva. Vidd el neki. A kastély hátulsó ajtaján bocsátalak ki, hogy ezek a szeleburdik ne tudják meg eltávozásodat. Amint te ezt az írást átadod a vénasszonynak, az rögtön a térde közé kapja a seprűjét, a nyakába a bagolyszemű porontyát, s úgy elrepül innen, hopp hírével, hogy senki se hallja ebben az országban többet a hírüket. Az én fiacskám meg a két bolond nagybátya csak hadd készítsenek új furfangos reváns-terveket a jövő éjjelre. Mehetnek már a hídon keresztül, s ott találják az eresz alatt – a nagyszemű baglyot meg a vedlett anyját.
A gróf maga vezette a mellékfolyosón keresztül Manót az istállók felé nyíló ajtóig, s aztán megmagyarázta neki, hogy merre juthat kerülő úton a posványi lakáshoz, hogy a verandán ülők meg ne lássák.
Azok vígan csördíték össze a kupicáikat a gránát villogású curaçaóval.
– Éljen a kis vadmacska! For ever!
