XIV. Ki hát a férfi?
XIV. Ki hát a férfi?
Amíg az urak a magas politikában izzadtak, talán ki is kerülte a figyelmüket, hogy oda alant, az ismeretlen világban is történik valami.
Mi az az ismeretlen világ? Mi volna más, mint a parasztnép?
A birtokarányosítás és legelőelkülönítés keresztülvitelében Tuhutum vármegye meglehetősen utoljára maradt. Először a nagybirtokosok nem akartak beleegyezni, azután meg a kisbirtokosok (a nemesek), utoljára a kisebbségnek kellett per útján a törvényt érvényre emelni. Azt, hogy hát a paraszt mit szól hozzá, bizony nem kérdeztük.
Hanem azért, hogy nem volt, aki kérdezze, annál inkább volt, aki feleljen rá.
Már hetek óta járta a falvakat három lopvabölcs prókátor. Az egyik Latyakos, a dubitátus nemes, akit esetleg ki-kidobnak a kortestanyákról, félig ivott állapotban. Ez zsellérházban lakik, másfél hold az egész birtoka; azt sem míveli, hanem azért erősen allegálja, hogy ő nemesember. A másik egy elcsapott nótárius, akinél a portió cigányútra szaladt, s most sehol sincs conventiója. A harmadik meg egy tyúkprókátor, akinek fő tudománya: ott csinálni pert, ahol nincsen.
Ezek hárman külön is, néha csoportosan is, bekószálják a népes helységeket; a szárazmalom alatt, a korcsmában összegyűjtik a falu szájait és füleit; azoknak továbbadják a rémhírt, hogy jönnek az urak a parasztokat kitelepíteni a birtokaikból, elveszik a jól megmívelt szántóföldeket, kaszálókat, s cserébe a homokdombokat meg a csincsést adják a jobbágyoknak, a legelőt is feloszták; a parasztnak nem lesz többé hová hajtani ökrét, lovát, tehenkéjét; még majd libát sem nevelhetnek az asszonyok (az pedig nagy rubrika). Az a veszedelem is támad belőle, hogy ha minden embernek egy tagban lesz a birtoka, mikor egy pásztás jégeső jön, mind elveri, koldussá lesz; míg most, hogy négy határban van, ha egy dűlőn pocsékká lesz, három megmarad. Ezt az urak fundálták – a parasztok veszedelmére – a császár akarata ellen, – ezt meg kell akasztani.
A forrongás titokban jól elharapózott: az urak nem tudtak semmit felőle. Magyarország nem rendőrállam, s a magyar ember nem végez spicliszolgálatokat még magamagának sem. Azt, hogy gyakoriak a gyújtogatások, hogy a csőszöket az erdőn főbe kollintják, hogy a ménesen az uraság lovainak levágják a füleit, hogy a kitűzött jelzőpóznákat ellopják, nemigen vették számba, maradtak Horkázi tisztelendő úr véleményénél: ezek a parasztok a bolgárok és marahánok ivadékai, azok is maradnak mindig. Aztán egy tarkára festett mérnöki póznáért ki ütné nagy lármát. Tűzzön le Mántay Móric másikat az ellopott helyébe.
A tagosztály végrehajtásának napja ki is volt már tűzve abban a rengeteg nagy birtokhalmazban, ami Tanussy Decebál uradalmát képezte, büszkén viselve a kiskirályság nevét. S ha itt végre lesz hajtva, akkor következik aztán a sor Belizár uradalmára, meg a Tanussy és Ponthay családok per alatt levő osztatlan birtokaikra. A mai nap sikerétől függ az egész vármegye állapotja. Lesz protestálás, opponálás, repellálás, novisatio extra dominium quantum satis. Ezekről mind provideálva van. Itt lesz az egész vármegye. Első alispán, főügyész, főszolgabíró, csendbiztos, itt lesznek a tabuláris fiskálisok, a homo regius és homo capitularis, itt lesznek három járás jurassorai, a nemesek hadnagyai, az assessorok jurátusaik- és patvaristáikkal, a jogigazgatók és jószágigazgatók, tiszttartók, a főmérnök és almérnökök, a megyei celebritások, kortesvezetők – és végső esetre itt lesz a fegyveres brachium tizenkét szuronypuskás megyei hajdú személyében.
Sára asszonynak gyűlt meg ezzel csak a baja. Neki kell ezt az egész fényes társaságot a tűzhalmi kastélyban három nap és három éjjel, saját rangjaikhoz és a ház méltóságához illően ellátni.
Már egy héttel elébb nagy volt a sürgés-forgás a kastélyban. Jó szerencse, hogy megérkeztek a Bakala Peti által felvásárolt divatos bútorok Bécsből. Lett belőle nagy felfordulás! Napokon át olyan volt a kastély belseje, mint Sodoma és Gomora. Sára asszony dúlt, pusztított és újjáteremtett, mint egy demiurgus. Bele is fáradt, úgyhogy esténkint alig bírt a lábain állni. Őrajta fordult most a meg Tanussy család sorsa. Ki is terjedt mindenre a figyelme: a jegesveremtől elkezdve a kártyázószobákig. Most még arra sem ért rá, hogy az Emmácska haját befonja, hanem úgy hagyta azt egész nap felbontott hajjal őgyelegni. Csak amikor asztalnál találkozott vele egy percre (ő maga le sem ült enni, arra sem ért rá), akkor riogatott a gyerekre, hogy ugyan nekifeküdjék ám a tanulásnak, mert ha együtt lesznek a kastélyban azok a sok urak, hát őneki azok előtt le kell tenni az „egzámentet”.
Ez volt Sára asszony vágyainak az utópiája, hogy az Emmácska a sok uraság jelenlétében tegye le az „egzámentet”. Lássák meg azok, hogy az Emmácska olyan tudományt tud, amit ők nem tudnak. No bizony! Diákul minden bolond megtanulhat, ezt az asszonyok is tudják: „hóres, móres, markó füles”* – aztán meg „itipiti koppensus!”* De scythául ki tud? Sára asszony azt tartotta, hogy „tudomány” az, amit nehéz megtanulni. Különben „egy kutya” mindenik. Haszonra meg egyik se való. Majd milyen nagy diadal lesz abból, ha a nagy bölcs urak előtt az Emmácska le fog valamit írni a nagy fekete táblára: no, tessék elolvasni azt! Aztán egyik sem tudja elolvasni. Csak éppen Decebál, meg tisztelendő Horkázi úr. – Más uraságok milyen nagyra vannak vele, hogy a kisasszonyaik franciául tudnak kalatyolni (verje meg a csoda!). Tessék nekik az Emmácskával scythául beszélni.
O tempora, o mores!
Quot capita, tot sensus.
Az igaz, hogy neki is nehezen megy!
Hanem hát Horkázi úr biztosítja, hogy azért difinyósan fog sikerülni az examen. Van annak jó módja. Az examináló professor felét szájába rágja a tanítványnak kérdés alakban, aztán a másik felénél a szavakat, ha nem akarnak kijönni maguk jószántából, szarvánál, kötőfékénél fogva előhúzogatja őket egyenkint, az utolsó szónak ád egy rúgást hátulról, s azzal rámondja: „Nagyon jól van; fölségesen volt!” Meg lesznek azzal az urak szörnyen elégedve.
Emmácska ezen napok alatt azt tehette, ami neki tetszett. Ha Sára asszonynak a nagy hadjárata közepett eszébe jutott kérdezősködni utána, a Dorkó asszony nyomban tudott valamit hazudni, hogy hol tanulja az Emma a leckéjét a tisztelendővel.
A terminus előtti napon már mindenünnen érkeztek a meghívott és hivatalos uraságok.
A Tanussy-kastély udvara olyan volt, mint egy vendégfogadói állás: egyik hintó a másiknak a sárhányóját törte.
Volt egy kis ízetlenkedés is Decebál és Sára között. Az asszony csak a kulcsárné révén tudta meg, mikor a vendégágyakat tiszta cihákba húzták, hogy Belizár is hivatalos erre a napra Tűzhalomba. Lett amiatt nagy patália! Decebál alig tudta magát kivágni. Hogy ez törvényes usus. A szomszéd birtokosokat a határjárásra meg kell híni! – Sára asszony mit csinál az egész törvénnyel. – Ha muszáj neki itt lenni, szálljon a kocsmába. Úgyis ott a hazája. De az ő házába be nem lép, mert ő leönti a nyakát lúggal. – Végre azzal nyugtatá meg a férje, hogy úgysem fog eljönni, majd kimenti magát. – Ki is mentette. Az utolsó estén hozta meg az izenetét a gyalogposta, a hetes, csak úgy, élőszóval, hogy nem jöhet a tekintetes úr, mert aznapra elígérkezett násznagynak egy parasztlakodalomba. – Ekkor meg aztán a mentség volt igen jó ok egy órai perpatvarra.
– Nem tudott (a gyalázatos) valami más ürügyet kigondolni? Valami nyavalyát?
Végre is az érkező vendégsereg zajában el kellett fulladni a családi ungorkodásnak: a konyhák és sütőkemencék felemészték az asszonyi haragot, a kártyázószobák menedéket adtak a férjnek. Senki sem vette észre, hogy az Emmácska térdig csatakosan tért haza a határból a mérnökkel, akinek a Jancsival együtt a láncot húzni segített. Hiszen holnap úgyis új ruhát fognak kapni, ő is, meg a Jancsi is. Emmácska természetesen a legutolsó párizsi divat szerintit, aminek az ujjai olyan dudorosok, mint egy kantalupdinnye, halcsont is van bennük, és tollal vannak kitöltve. Szép lesz az nagyon! A Jancsi ellenben feszes magyar dolmányt, nadrágot kap ajándékba, kék pukovai posztóból.
Emma alig bírt aludni; de nem a szép új ruha miatt, hanem attól a sok új eszmétől, amivel naphosszant megtölté az agyát, a mérnököt kísérgetve. Mint akinek a szeméről most vették le a hályogot, s kezd látni, de még nem tudja, mi az, amit lát, nem tudja megkülönböztetni a színeket, a közelséget és a távolságot; aki azt hiszi, hogy elfoghatja a holdat, ha a láthatárig eljuthat.
Sára asszony már hajnalban felzaklatta az egész házat. Emmácskát belegombolta, fűzte, kapcsolta, gombostűzte a szép fodros, piros merinóruhába, nyakába kötötte a sali kendőt, s a hosszú haját gyaluforgács-forma loknikba sütögeté. Olyan volt, mint egy angyal! Csókolni való.
Énnek meg mehetnékje volt már a Mántay bácsihoz, szerette volna már látni, hogyan csinálják azt a földfelosztást?
De Sára asszony csak azon föltétel alatt engedte meg neki, hogy ő is kimenjen a határjárásra, ha tisztelendő Horkázi úr fog rá felügyelni. Az pedig legutolsó, aki felkerekedik az asztal mellől.
A fényes uraságok (mind kardosan, magyar vitézeknek öltözve) rég előrekocsiztak már, a hely színére, ahol a hitelesítésnek meg kellett történni, a közbirtokosság jelenléte és tettleges részvétele mellett. Emmácska irigykedve látta a hintókat egymás után kigördülni az udvarról, az ő csézája két tatár lóval legutoljára maradt.
Mire aztán ők is kiértek a mezőre, ahol a fellobogózott sátor fel volt állítva, már akkor csak a mérnököt találta Emma egyedül ottan. Az egész frekvencia távol járt, a mappát collaudálták. Olyankor a térkép alkotója a bírálat alatt levő fél, neki vissza kell maradni, az urak az ő befolyása nélkül vizsgálják meg, hogy pontosak-e a papírlapra rajzolt adatai; olyanformán, hogy a trigonometriai úton kiszámított eszményi vonalak közül egyet-egyet a mérnöki lánccal valósággal megméretnek. Ez az ő examentje. Most derül ki, hogy mennyit ér a tudománya.
Mántay Móricnak az arcán azonban meg sem látszott, hogy most az ő, éveken keresztül készített, nagy munkáját bírálják, más megyékből hozott mérnökök. Ő most is talált magának valami dolgot a léniával meg a cirkalommal, s nem hagyta magát az érkezők által megzavartatni. Emmácska odakuporodott mellé egy leterített köpönyegre, Horkázi úr pedig nézte, mit cirkalmaz ez most?
– Mit mókherol ott most, földmérő gazda?
– A tangenst számítom.
– A tangenst?
– Igen. A tangenst. Akar benne segíteni, szentatya?
– Én csak egy tangenst ismerek: ez az a barkócafa celőke a markomban. Akit én ezzel megtángálok, annak tudom, hogy nem kell több tagosztály!
Hej, de jót is nevetett a saját trufájának!
– Nem ér az ilyen földosztás semmit – mondá a táltosok utódja, méltó megvetéssel. – Nem így csinálták azt a mi őseink. Mikor azok egy birtoknak a határát meg akarták szabni, azt tették, hogy eleresztettek egy szarvasgímet, s aztán amerre az szaladt, annak nyomába vágtatva, addig futottak, amíg a szarvast elfogták: ott volt a birtoknak a vége. Ha pedig két község közt volt a határjárás, akkor kiállítottak két erős dali legényt, az egyiket felültették a másiknak a nyakába, s ameddig ez a templom tornyától el bírta vinni a másikat, addig volt a határ. Ha pedig a testvérek osztoztak az apai birtokon, akkor nyilakat hoztak elő; ki milyen messzire el bírta tegzéből röpíteni a nyilat, annyit kapott az ősi birtokból. Ez volt az igazi hunnus földmérés, nem az ilyen tudós ákombákom. Világcsalás ez mind.
Ha már hazulról is ilyen bölcs volt Horkázi úr, hát még aztán milyenné lett, mikor a pincetokra rátalált a sátor fenekén. Abban voltak a fáin jó szilvóriumok, meggypálinkák és őszibarackszeszek, amiktől még a néma is megszólal.
Megint csak odament a mérnököt infestálni. Most már a magas politikáig lelkesedett.
– Az volt az igazi földosztás. Egyik víztől a másikig. Mikor az országot is mindig felosztották. Ha volt a királynak egy öccse, egy darabot az országból annak adtak. Legalább ha valaki nem volt megelégedve a királlyal, átmehetett az öccséhez, s azt kiálthatta ki a maga királyának. Akkor volt csak becsülete az igaz magyarnak. Mindig volt két fejedelem az országban, aki egymás ellen hadakozott. Haj, de szép világ volt.
Ez édes visszaborongását egy elbúsult léleknek a múltak drága emlékeibe, megzavarta valami hirtelen támadt lármahang a kertek alja táján, melynek gyümölcsfái a falut eltakarták.
– Ott jár a küldöttség most – magyarázá Horkázi úr. – A parasztok dicsőhödnek.
De biz az a lárma nemigen hasonlított az éljenzéshez. A parasztok nem dicsőhödnek, hanem dühödnek. Elkergették a deputációt.
Rövid pillanatok múlva aztán látott valamit az Emmácska, amiről még nem volt fogalma. Igen szép szaladást.
Legelöl futottak, akiknek legjobb volt a lábuk.
Mindnyájan errefelé tartottak, mert itt voltak a hintók sorban felállítva, amik ideszállíták a társaságot.
Horkázi úrnak rosszak voltak a szemei, s a pohár fenekén keresztül nézéstől nem lettek jobbak. Csak annyit vehetett ki velök a távolból, hogy az úri társaság gyorsan közeledik.
– Ugyancsak mérik a földet – mondá a mérnöknek.
– Nagyon mérik – felelte ez, csendes flegmával.
De Emmát annál jobban meglepte ez a látvány.
– Mit csinálnak ottan? – kérdezé Mántaytól.
– Szaladnak.
– Miért szaladnak?
– Bizonyosan megriasztották őket a jobbágyok. Sok helyen megtörténik ez a legelő-elkülönítés végrehajtásánál.
– Micsoda? – kiálta oda fitymálva Horkázi úr. – A marahánok ivadéka elől megszaladnak a hunnusok! Odamegyek magam, s ezzel a barkócafa bottal széjjelverem őket.
De bizony nem ment oda, hanem bement a sátorba, s a ponyvahasadékon keresztül nézte, hogy mi történik; ami annál érthetőbb lett, mennél közelebb értek a kocsikhoz e nem illendő futás tényezői.
Legjobb futó volt a Bakala Peti: ő jött legelöl. Könnyű táncos legény volt. A sík lapályon egy sás között bujkáló ér húzódott végig, Bakala Peti azt könnyedén átszökte; de nem jött a sátorig, hanem szaladt a csézájához, csak úgy kutyafuttában kiáltva oda Mántaynak:
– Fellázadt a parasztság! Mind agyonvernek bennünket.
Az elválhatatlan kortesvezér, aki mindjárt utána következett a visszavonulásban, szintén utána akarta csinálni az akrobatai ugrást, de nem vált egészségére a kísérlet, mert belehasalt a mocsárba; majd odaveszett szegény; mikor kikepickelődött a szárazra, szeme-szája tele volt iszappal, a haja meg békalencsével olyan volt, mint a valóságos zöld ördög. Ordítani is ördögi módon tudott: a szájába futott sártól habuckolva.
– Végünk van! A rézangyalát! Nyakunkon a Dózsa hada! Jön a „Fekete Karácson”! (Háromszáz éve már, hogy lenyakazták.) Tízezer paraszt! Nyúzzák a nemesurakat! Karóba húzzák a vicispánt! (Ezt ő mind látta.)
Példáján okulva, a harmadiknak beérkező csendbiztos nem kísértette meg a csatorna átugrását, hanem hirtelen lerántotta a lábairól a sarkantyús csizmákat, s úgy gázolt át a sömlyéken meg az éren, s aztán szerencsésen átjutva a rubikonon, sietett gyorsan kiosztani a rendeleteket a három szál lovas pandúrnak, aki a kocsiknál volt hátrahagyva. Az egyik kezében volt a két sarkantyús csizma, a másikban a fringia; a mezítelen lába ikráiról három-négy pióca lógott alá: úgy kommandírozott előre-hátra, ütögetve a piócákat hol a kardtokkal, hol a csizmával.
– Rohanjatok gyorsan a kastélyba! Nem a kastélyba, hanem Tanusvárra. Fel kell húzni a csapóhidat. Nem kell felhúzni. Ki kell állítani a tarackokat a kapuba. Nyargaljatok a vármegyeházára a királyi biztoshoz! Ne a királyi biztoshoz; a svalizsér obersterhez! Küldjön gyorsan csarapárokat. Ne csarapárokat, hanem dragonyosokat. Hozzátok ide a lovamat. Magam megyek! Ti maradjatok; lármát ne üssetek. Fegyvert ne használjatok.
Azok aztán hárman harmincháromfelé futottak, s mégsem tudták, hogy mit ne tegyenek hát?
A fényes uraságok ezenben, gyorsított menetben bár, de mégis helyes taktikával, a réti patakon átvezető hídnak kerülének, s így, bár időveszteséggel, de kár nélkül jutottak a célhoz.
Emma a bámulat zsibbadásával nézte ezt a parádét. Hogy futnak ezek a nagy hatalmas emberek. A diadalmas torkok, akik teletrombitálnák hadizenettel a fél világot; a parancsoláshoz szokott méltóságok, kardjaikat kezükben felejtve, egymást taszigálva, hátuk mögé tekingetve, lihegő tüdővel, izzadó homlokkal, ijedtségtől kimeredt szemekkel, hogy rohannak hanyatt-homlok. Némelyiknek nem is esik jól a futás, termetének vaskossága miatt. Mind futnak a hintóik felé.
Még az apja is fut!
Az a dalia, az a hős, aki őelőtte a vitézek ős eszményképe volt: az a Tanussy Decebál, aki soha semmi hatalom előtt meg nem hunyászkodott, még az is meghátrál. Igaz ugyan, hogy legutol jön, s meg-megáll, öklével fenyegetőzni, s a kardját ki is rántja félig a hüvelyéből, de aztán megint csak visszataszítja, s baktat a többiek után.
Ennél nem lehet kínosabb látvány: az apát futásban látni a fiúnak!
Az urak sietnek felkapni a hintóikba; nem is igen keresik, melyik a sajátjuk; a homo regius valahova egy kocsis mellé kerül a bakra.
– Hát maga, Emmácska, nem igyekszik el innen? – kérdé a mérnök a bámuló gyermektől.
– Nem. Hisz Móric bácsi sem fut.
– Nekem nem szabad, mert engem itt maraszt a hivatalos kötelességem.
– Engem pedig gátol a futásban a leányruhám.
De azonban úgy égett az arca a nemes haragtól, a férfi-büszkeséget hirdető szégyentől, hogy aki másból is tud olvasni, mint az írott könyvből, megtudhatta belőle, mi forr most ennek a leányruhába bújtatott gyermeknek a szívében.
Mántay megszorítá a kezét.
– Bizony mondom neked, gyermek, hogy magad vagy te a férfi ezen a puszta földön. Mától fogva tegezzük egymást, híjj pajtásodnak. – Tehát csak maradj itt. Ne félj, nem lesz itt baj. Csak okosan kell beszélni a szegény néppel, olyan az, mint a kezes paripa. Várd be hát itt őket; hadd lássa meg a nép, hogy milyen ember a jövendő földesura!
Azzal Mántay Móric nyugodtan leült a keresztlábú asztala elé, melyen a mappái voltak kiterítve, a kis mezei-székére, s várta a zivatar közeledtét.
A hintók vágtattak mind a kastély felé, valamennyi mellékúton. – Az Emmácskát bizony itt feledték.
Decebál talán nem is tudta, hogy itt van; ámbár biz azt megláthatta volna a meggyszín piros merinószoknyájáról. De hogy még Horkázi úr is ittfelejtette, az már nevezetes dolog, mikor őrá volt bízva a felügyelet.
A nagy hajcécuban az elbúsult utódja egy dicső őskornak nyalábra kapott valamit, s azzal a reverendája szélét feltűzte az öve mellé, vágtatott a kétpónis szekerkéhez, lelkesen ordítva
– Fussatok, daliás hunnusok. Mentsük meg magunkat az utókor számára! Ütni fog a bosszúállás napja!
A kiabálástól meg a lobogó palástjától aztán megijedt a két kis tatár paripa, s elragadta a szekeret.
Horkázi úrnak azonban hatalmas hosszú lábai voltak, utolérte a szekeret, s ha fel nem kaphatott is beléje, de legalább belekapaszkodhatott a saroglyába, buzdítón lihegve:
– Mentsük meg a szabadságot, – lábaink erejével!
Csak amidőn végre meg lehetett állítani a két megijedt lovacskát, akkor vette észre a bölcs mentor, hogy nem az Emmácskát hozta el az ölében, hanem a pincetokot. Akkor meg már késő volt érte visszafordulni, mert a lázadó had ellepte az egész mezőt.
Az utolsó volt a szaladók között a Jancsi pajtás; az a mérnöki láncot a vállára csavarva hozta magával, s ő volt egyedül, aki a sátor felé tartott, hol az Emmácska piros viganóját virítani látta.
Legelöl rohant a legbellicosusabb hadcsapat: az asszonynép, mégpedig a fiatalja, a menyecskék. Szénvonó, piszkafa, pemete, mángorlólapát forgott a kezükben. Ezek fogták körül legelébb nagy zsivajjal a sátort. Mikor aztán meglátták, hogy nincs ott más, csak az Emmácska meg a hityimatyimókus, egyszerre alácsappant a harci riadó dévaj viháncolássá; hisz ezeket ugyan ki bántaná.
– No, menyecskék! – kiáltott rájuk a mérnök. – Hát ma volt a piszkafavásár, hogy mindegyikök hozott magával egy darabot? No, te Dudásné, hát néztél-e már messzelátóba? Gyerejde, nézz bele.
A farsangi menyecske nem kérette magát kétszer, odament, belenézett. Az pedig olyan távcső volt, ami a tárgyakat felfordítva mutogatta.
– Juj, pokolra való masinája! – sivalkodott a Dudásné. – Oszoljanak kendtek a messzelátó elől, mert ez minden embert felfordít a lábával az ég felé.
El is kotródott az asszonyhad menten a távcső lőirányából, nehogy megessék rajtuk ez a gyalázat.
– Húzódjatok ide a sátor mögé, menyecskék, nem szégyenlitek magatokat ilyen zsivajt csapni, mintha cigányasszonyok volnátok? Így lármázni a földesuratok leánya előtt!
– Dejszen nem leány az, hanem legény! – feleselt Dudásné – felismerem én a szemejárásából, akárhogy maskaráznak vele.
Arra az asszonyok mind az Emmácskát fogták körül, s elkezdték a kezeikkel a szép selyemhaját cirógatni, s csak úgy a háta mögül igyekeztek a szemébe kacsingatni.
Hanem ezalatt aztán megérkezett a derékhad. Egész regement szűrös ember volt biz ottan, ha nem is éppen tízezer, aminek Csunyi szemei nézték, s a szűr alól izmos furkósbotok és vasvillák kandikáltak elő. Nem volt a tömegben hadirend, de volt az a rohamgyorsító összetömődés, ami elgázolja, elsepri, amit útban talál. A hátulról jövők tolták az elöl jövőket, s azoknak a soraiból már kaszák is villogtak elő.
A tömeg élén jött Latyakos, a dubitatus nemes, azután Pilinkó, a kicsapott jegyző, harmadiknak Koppasztóssy, a percsináló. Csak úgy rengett a föld a sok fontos talpak alatt.
S ezzel az ellenállhatatlan hadsereggel szemben nem állt más, mint egy férfi meg egy gyermek. Az egyiknek a kezében egy szál plajbász, a másikon leánykantus.
De Emmácska nem a félelem ösztönét érzé a szívében, hanem minden érző idege kéjelgett attól a látványtól, hogy áll meg egy igazi férfi, nyugodtan a felzúdult emberi óceán közepett.
A mérnök egy fejjel magasabbnak látszott most, mint egyébkor, s a kinyújtott karjai mintha ölnyire érnének.
– No, hát kit egyek meg közületek? – kiálta a felé rohanókra, s olyan kannibáli képet csinált, mint aki azt meg is tudja tenni. Lehetetlen volt nem nevetni rajta.
De eléje lépett hetykén Latyakos, kezében a fokossal.
– Hát majd én is elég kemény dió leszek neked, Mórenc! Akiben kitörik a fogad. Majd én eszem meg ezt a te mappádat!
S ezt mondván, odaütött a fokossal a kiterített térképes asztalra.
– Hát aztán olyan kemény fejed van neked, Latyakos? Hát aztán olyan erős gyomrod van neked, Latyakos? – mondá a mérnök, s azzal a rettenetes araszoló kezét a köpcös, tömzsi embernek a fejére téve, azzal a vasmarkával úgy összeszorítá a koponyáját, mintha a spanyol inkvizíció vaskoronáját tette volna fel neki. Ettől az üdvözléstől a Latyakos egyszerre tengeri betegséget kapott, s ahelyett, hogy mint igazi népszónok a szívét tárta volna ki, a gyomrát fordítá kifelé, amivel nemcsak hogy magát kompromittálta, de sőt a társaságot is megzavará, minden ember eltaszigálván őt magától, amin az asszonynép rettentően kacagott.
Emmának a szíve ugrált, mikor erre a kimagasló egy szál férfira nézett, aki úgy tesz a két markával, mintha hívogatná az emberiséget, hogy no hát, ki akarja még a csontját összeropogtatni?
Nagy varázs van a férfierő nyilvánulásában! A hajdankorban így lehetett az, hogy valakit vezérré választottak. Azért, mert ő volt a legerősebb.
Mántay Móric a pillanatnyi zűrzavart felhasználá, hogy szót intézzen a sokasághoz.
– Atyámfiai, barátaim, magyar emberek! Hadd szóljunk egymáshoz egy okos szót.
S aztán elkezdett beszélni a felháborodott tengernek.
Emma hallgatta nagy áhítattal.
Hogy tud beszélni ez az ember, aki soha víg asztaltársaságnál toastmondásra nem volt lelkesíthető, okos és érthető dolgokat ezernyi ezer felingerült, megsértett, vagyonában háborgatott ember előtt! El tudja találni a hangot, amit a nép szíve meghallgat, és az irányt, amit a nép esze követ. Elmondja nekik, hogy ő is olyan szegény ember volt, a porból cseperedett föl, mint ők. Felvilágosítja őket szépen, okosan a törvény intézkedéseiről. Felnyitja a szemeiket, hogy hiszen nem a nagyurak, nem a földesurak választanak előbb az arányosított földekből, hanem a jobbágyság; annak az érdeke az első. Hazudott, aki az ellenkezőt mondta! A jobbágyok javára szolgál a tagosítás inkább. Ez az első lépés a föld felszabadítására.
És tud lelkesedni az a szegletek és számok rideg embere; magával tudja ragadni a hallgatóit. Az ezerfejű csoda odalapul a lábaihoz, először helyeslő morgással, majd kitörő felriadással; a felemelt kaszák, vasvillák lassankint eltűnnek, a botokat a suba alá rejtik; közbekiabálnak: „Ha így van, szentül van!”
Emma nem irigyel most a világ minden potentátjai közül senkit, csak ezt az embert. Hogy lehet valakinek ilyen magasra megnőni. Mit Botond a maga bárdjával! Ezt a rézkaput törd be, aki tudsz hozzá: a nép kemény szívét! – És bizony betörte. Aztán végül még azzal sem érte be, hogy a felbőszített népet megjuhászította, a törvénynek való engedelmességre rávezette, hanem megfordította a fegyver boldog végét, s elkezdett mennydörögni azon visszavonást szító bujtogatók ellen, akik a szegény föld népét veszedelembe csábítják, s akik nem méltók egyébre, mint hogy a derék, értelmes, hazaszerető nép maga kötözze meg őket, s úgy hajtsa láncra verve a törvényszék elé.
– No, ez csáléra megy! – mondá magában Pilinkó, az exnótárius. – Itt most mindjárt én iszom meg a levét! – Sietett is első lenni a helyeslő belekiáltásban.
– Igaza van a tekintetes úrnak! Valójában ezek az okai, ezek a bujtogatók, a mi félrevezettetésünknek. Amilyen ez a tyúkprókátor itt ni, ez a Koppasztóssy. Ez magyarázta hamisan a törvényt.
Kivetette a hurkot a saját nyakából a pervesztőébe.
De az replikázott, nem engedte magát. Szokása volt minden szót megduplázni.
– Micsoda? Micsoda? – Te magad! Te magad. Akasztó, akasztófa-virága, favirága! Nem te jártál, nem te jártál faluról falura; malomban, korcsmában, korcsmában, malomban.
– De te súgtad, hogy mit mondjak!
Most azután, hogy a veszedelmes ellenfelek egymás hajába kaptak, Mántay Móric elővette a bölcs politikus taktikáját, s lecsillapító, levezető zsilipet nyitott az áradatnak.
– Hagyjuk el a vádaskodást, barátaim; ne keressük most, ki a hibás. Új a törvény, új az egész intézmény, nem csoda, ha félreértik. Béküljenek ki az urak. Nem az urakat értettem én azalatt. Jegyző úr, ügyvéd úr bizonyára csak azért jöttek a néppel, hogy annak jogos kívánatait tolmácsolják. Tehát cselekedjék azt. Menjenek el egy kilenc tagú deputáció élén a kastélyba, s világosítsák fel egész tisztességgel a kiküldött megyei urakat és uraságokat, hogy egy kis félreértés szülte az egész zűrzavart. Jöjjenek közelebb bírák uraimék. Hiszen nem akartak kegyelmetek fellázadni. Nem is emeltek fegyvert. (A csincsésbe bele lehet dobálni a fustélyokat.) Bizonyosan a pandúrok erőszakoskodtak ügyetlenül.
(– Igenis úgy volt, kérem alásan.)
– …megtaszigálták az asszonynépet.
(– Úgy volt! Igazság! – sivalkodott a hátulsó hallgatóság.)
– … erre aztán az asszonyok egy kicsit megszorongatták a pandúrok nyakát; ebből támadt az egész vaklárma. Tessenek az urak visszajönni, hiszen minden rendben van itt, csak a határdombot kell felhányni.
Erre a szóra a népség rengeteg vivátott zengett a derék férfiúnak, s kiküldött egy kilenc tagú deputációt a két fő-fő korifeussal az élén, hogy hívja vissza az elkergetett urakat.
