XI. A táltosok utódja
XI. A táltosok utódja
Ahogy a kocsik kigördültek az udvarról, a vármegyegyűlésre elszálló hősökkel, rákövetkezett a sor az Emmácska leckeórájára; Horkázi Kajafás úr jelenté, hogy készen van.
Ő tudniillik, mikor már mindenki felkelt az asztaltól, még akkor is ott szokott maradni, lelkiismeretbe vágó kötelességnek tartván egy csepp bort sem felejteni ott az eléje tett palacknak a fenekén, és semmi ételt, ami az asztalra fel van téve, megkóstolatlan nem hagyni. Megeszi ez még a cukorangyalt is a tortáta tetejéből, ami csak cifrának van ott; nem hiszi el, hogy az nem ennivaló: mérges. Mérgesebb ő!
Gyönyörű egy példánya a kalugyernek! Rézveres pofa, aminek a közepén az orr a két cimpájával éppen olyan halmot képez, amilyen az ország címerében van. A két szeme mindig tele könnyel, mintha folyton siratná a világ mulandóságát, felettük egész bozótja a sűrű szemöldöknek, mely előrehajlik, mintha megkvadruplázta volna a természet a bajuszt. A szemszögleteiből napsugarakként futnak szét a ráncok, örök nevetésre álló kifejezést lopva a zord tekintet közé. Ajkai duzzadtak, de azokat csak olyankor látni, ha a bajuszát kétfelé törüli, mikor toasztot mondani készül („valamiképpen őseink tettek, mikor dicső munka után nagy áldomást ittak” ezen kezdi rendesen); a szakálla hosszú gubancokban hull le az övéig, felszedve ebéd közben minden kenyérmorzsát, szósz, sató és kávé elcseppenéseit, a haja ezúttal hosszúra van eresztve a két válla körül: most már nem meri hármas kontyba fonni, amióta a püspök ráijesztett, hogy lenyíratja a haját, ha még azt próbálja tenni.
Pedig őseink is így viselték: a tuhudún ősök, a pogányok. A keresztyén királyok még törvényt is hoztak a hármas varkocs viselése ellen.
Horkázi Kajafás pedig egyenesen a pogány magyar táltosoktól származtatja le az eredetét. „Horkáz!” Ez is ősnév. Ez valami esperes lehetett a táltospapok között.
Amilyen büszke Tanussy Decebál arra, hogy az ősapja hozta meg a vizet, földet és füvet Árpádnak Szvatopluktól, éppen olyan sokat tart Horkázi Kajafás arra, hogy viszont az ő üke áldozta meg a dési tűzhalmon a „Deus, Deus, Deus” istennek a legelső fehér csődört.
Önkénytelen feltámad a kérdés, vajon a véletlen hozott-e össze ezen a helyen ilyen három szokatlan észjárású embert, mint Decebál, Vakandi és Horkázi? Vagy hogy a rögeszme ragad egyik emberről a másikra? Vagy talán lehet valami rendszeres összefüggés mindezen rendkívülinek látszó jelenségek között, mely egy közös célnál összetalálkozik? – Majd megfelel rá az idő.
Hanem azért nem kell azt hinni, hogy Vakandi és Horkázi jó barátok. De sőt gyűlölik egymást, ahogy csak két philolog-archaeolog képes az ellenségeskedés superlativusát kifejteni. Ha valamelyik megérzi a másiknak a szagát egy házban, ahová belép, megfordul és kimegy. S ennek a megérzéséhez nem kell valami mohikáni finom szagérzék.
Könnyen megérthető. Vakandi a német, orosz, francia, kínai tudósok nyomán jár, s az obi pusztán, a Volgán túl keresi a magyarok eredetét, szokásait, mindenféle dibdáb népek között; Horkázi úr pedig beleköt egyenesen a legfényesebb nemzetekbe, perzsákba, médusokba, asszírokba. S neki nincs szüksége ócska kútforrásokra: azokat teremti ő maga, mire való a divinátió? Meg az összehasonlító nyelvészet? De kútforrásai is vannak. Nyomtatott és írott könyvek. Egymásnak az állításaira aztán mind a ketten azt állítják, hogy az mind vakmerő hazugság!
Még abban is nagy az összeütközés közöttük, hogy mind a ketten feltalálták az ősi hunnus betűket. Csakhogy mindenik másformát talált fel. Vakandi a kameni bábokon talált runák mintájára csupa egyenes vonalokból építi fel az egész hunscytha abécét, míg Horkázi a székely-hun alphabetnek csinál propagandát, mely már nem olyan alpári munka. Ez sokkal furfangosabb. Ebben két egymással ellenlábas M betű képezi az U betűt, egy visszafordított B az M-et, a H az R-et, a megfordított C az E-t, az egyes kereszt az I-t, a kettős kereszt a Gy-t. Így található az a gyergyószentmiklósi templom feliratán. Vakandi hivatkozik a maga nyílvesszőire, amik az ékszittyaírást megörökíték; Horkázi ellenben bír egy barkócafa botot, aminek a négy oldala a székelyhun írással van tüzes vassal beégetve. Horkázi azzal fenyegetőzik, hogy ha megkaphatja azt az obi pusztán tekergő, kumiszban megsavanyodott földtúró ürgét, a hátán fogja megmagyarázni az ősszittya botjával az igazi hun írást; míg Vakanditól kitelik, hogy beváltja azt az ígéretét, hogy ha egy nyíllövésnyi távolban találkozhatik ezzel a hústorony, hájfejű kalugyerrel, belelövi neki a hasába azt az ó tuhudún betűkkel ékes nyílvesszőt, felajzott tegezzel.
S hogy szidják egymásnak az istenét! – Az egyiknek az istene a „Damasek”, a másiké a „Deus”. Mind a kettőről krónikák beszélnek. De hisz az egyik tót hangzású név, a másik meg latin. Van is mit szenvedni a két különböző istennek a két ellenkező táltosok részéről!
Horkázi tisztelendő a legszélsőbb szittya sovinisztának adja ki magát, aki egy idegen szót ki nem enged osonni az ajkán, s miután vannak ősidők óta bevett idegen szavak a magyarban, mint „ablak”, „kapu”, azokat ő magyar városok neveivel helyettesíti: „Tedd be a ceglédet, – nyisd ki a makót!”
És ezt a törekvését még a kathedrai működésében sem felejti el. Ő tulajdonképpen orosz keleti hitű pap volna, akinél a liturgia oroszul meg görögül megy; ő azt mind magyarul mondja. S miután azt, hogy „Kyrie eleison” mégis csak meg kell tartani, hát azt ezen szavakkal ejti ki: „Kérje, leiszom”. Hát még minő prédikációkat tart! A bibliai történeteket magyarázza. S kisüti belőle, hogy a patriárkák mind magyarok voltak, sőt maga a Jehova is magyar név: „Sehova”. Tudniillik „örökké élő”, a másik neve „Él”, az meg éppen ideillik. És végtére, hogy a régi magyar pogány vallás, meg az ős Mózes-vallás tökéletesen egy dolog. Ábrahám volt a főtáltos. A legelső két, asszonytul született ember pedig: Ápol és Kaján (Abel és Kain) magyar ősi módra végzé az áldozatot, az egyik húsfélét, a másik gabonát égetvén a tüzén, mely áldozati rítus maig is feltalálható az igaz magyaroknál: szalonnapirítás és kukoricapattogtatás mivoltában.
Hát az ilyen eszeveszett beszédekért régen kolostorba dugták volna Kajafás uramat, ha az a sajátságos szerencsés körülmény nem védelmezné, hogy egy lélek sem jár a templomába, mióta az a vén süket juhász meghalálozott, aki, mint utolsó óhitű híve a tűzhalmi keleti szertartású eklézsiának, vasárnaponkint feljött a tisztelendő úr prédikációjára, nagyokat aludni. Azóta üres az Árpád-kori emlékezetes egyház, veres és fekete téglából rakott tarka falaival.
Ezzel nem akarjuk megbántani a mindenesetre ottmaradott élő lelket, a diakonust, akinek a funkciók végett ott kell lenni a pap oldalánál. Ezt meg Ocsu Spiridionnak híják. Amilyen incarnatus pogány szittya a pap, éppen olyan vad sarmata a diaconus: megtestesült russophil.
Úgy kerültek ezek ide össze, hogy sehol másutt nem állta ki őket senki. Utoljára összecsapták őket egy üresen maradó fárába, veszekedjenek egymással.
Azt meg is teszik. Spiridion csak azért is oroszul meg görögül válaszol a magyarul tartott ének közé, s belekiabál Kajafás prédikációjába, mikor az már az angyalok lábára is sarkanytyús csizmát kezd húzni: Spiridion meg lehúzza. „Az nem való! Tagadok aztat.”
Mindig veszekedve jönnek ki a templomból, s mikor a templomajtót bezárták, még akkor megállnak a bolthajtás alatt; ott holmi cifra ákombákok vannak felvésve, amiket erős fantáziával betűknek is lehet nézni. Azokról aztán (szittya-alphabet szerint) Kajafás úr leolvassa, hogy ezt a templomot még Géza fejedelem építtette, míg Spiridion ugyanazokat az ógörög alphabet segélyével kényszeríti Glád fejedelem szerzőségére vallani.
Mind a ketten folyvást denunciálják egymást a püspökségnél, de minthogy a leveleiket nem bérmentesítik, annálfogva azok a postahivatalban fidibusznak felapríttatódnak.
Ilyen tudós kezekre volt bízva a szép Emmácska szellemi kiképeztetése.
Nem tanulta meg a leckéjét? Jó. Nem kap reggelit. Nem is kell neki. Jóllakott már fekete kenyérrel.
A correpetitiónak azonban azért okvetlenül meg kell történni.
A mama, híven a felvett szerephez, maga is jelen van a lecke alatt, ahogy illik, mikor egy felserdült kisasszonynak férfi tanár ad oktatást. Sára asszony azalatt ott ül az ablakban, és harisnyát köt.
Tisztelendő Horkázi Kajafás uram legelőször is az írásbeli gyakorlatokon kezdi az Emmácskával.
Az Emmácskát tíz esztendős koráig egyátaljában nem engedték semmit tanulni, nehogy a növésében gátolva legyen; s minthogy most még csak a tizenharmadikban jár, nem is lehet tőle kívánni, hogy minden betűt le tudjon írni egymás után; még kevésbé, hogy amit leírt, el is tudja olvasni. Gondoljuk meg, hogy azok szittya betűk.
Különösen nagy küzdelem folyik az E betűvel. Ez mint a gyergyószentmiklósi székely-hun felírásból ismerjük, egy visszafelé fordított C betű által van képviselve, amelyen két „lúdlelke” van keresztüldöfve. Az egyik a C betű hátába, úgy, hogy a hasán jön ki, a másik ellenben a hasán keresztül, hogy a hátán bukkan elő. Ezt a komplikált kombinációt ritka talentum képes elsajátítani. – Annálfogva arról végképpen le kellett mondani, hogy az Emmácska a maga nevét valaha le tudja scythacalligraphiázni, minthogy az éppen ezen a veszedelmes betűn kezdődik; ellenben alapos reménység van rá, hogy a maga Chiron Centaurusának a nevét, Horkázi Kajafást valaha láthatóvá fogja tenni. – Erre a célra szolgál egy nagy fekete tábla a tanulószobában, ami elé oda kell állni az Emmácskának, s krétával rajzolni rá a diktált betűket, ami ha nem akar menni, Horkázi úr megfogja az Emmácska kacsóját a krétával az ujjai közt, s így segít neki kiformálni a nehéz feladat jegyeit, míg végre kiüt a sor, s aztán egyenkint betűt betű után petyegetve, ki lehet belőle szorongatni az eredményt.
– No! Hor – ká – Horká; – zi – ázi, kázi, Horkázi! Nagyon jól van. Horkázi! Lám milyen szépen sikerült.
Ennek aztán Sára asszony rendkívül nagyon örül.
Akkor „penig” következik a didaktikus correpetitio. Az Emmácskát leültetik az asztalhoz, a tudós tanító mellé, s az praelegál neki Khabuxyngila viselt dolgairól, s a perzsa mágusoknak a vallásáról, ami szülőanyja a magyar tuhudún vallásnak. Közbe-közbe tart neki egy kis természettudományi felolvasást is a turulmadárról meg a táltoslovakról, amik arról nevezetesek, hogy nincsen állkapcájuk.
Az Emmácska ezalatt azzal mulatja magát, hogy az eléje tett írásból papiros csókát csinál, aztán elfog egy nagy dongót, annak a hátára odaragasztja a csókát, s elereszti az asztalon, s aztán lesi, hogy sétál fel a vaksi papírcsóka a professzor úr könyvére.
– Ugyan! Emmácska! Már micsoda dolog ez?
Következik a vallásbeli oktatás. Hogyan áldoztak az őstáltosok „pulpas equinas”.
Emmácska nem győz vakarózni.
– Ugyan Emma! – kiált rá az anyja. – Ne húzd fel úgy a ruhádat, az nem illik.
– Hát ha csípnek!
Pedig dehogy csípték; csak abban mesterkedett, hogy Horkázi úrnak a lelógó szakállát az asztal lábához odakötözze, úgyhogy annak majd a táltoslovaké után ment az állkapcája, mikor felkapta a fejét a stúdiumból.
– Ejnye, maga kis pajkos! – feddi őt nyájas szóval a táltosok utóda, míg a szemei vérben forognak a dühtől. – No, de elég lesz mára.
Az ilyen felmentő szónál más alkalommal az Emmácska, mint a szöcskő szokott felpattanni a helyéről, s rontott ki az ajtón. Ezúttal ott maradt még az asztal mellett ülve, s két könyökét az asztalra, az állát meg a két tenyerébe fektetve, ezt a szokatlan mondást intézte nagy tudományú mentorához
– Hallja maga, Horkázi bácsi.
– Mit kíván maga, lelkem Emmácskám?
– Szeretnék én egyszer valamit látni.
– Mit szeretne látni, drága Emmácskám?
– Szeretnék én egyszer életemben egy okos embert látni. Vajon milyen lehet az?
Horkázi Kajafás úr erre a furcsa kívánságra felállt a székről, s úgy felhúzta az ajkait, hogy majd eltemette az orrát a bajusza bozótjában, aztán nagyon megcsóválva a fejét, a szakálla egyik szárnyát a jobb vállára, a másikat a bal vállára veté, s a tensasszonyhoz fordulva, ekként szólt:
– Nagyon nehéz feje van az Emmácskának. Igen nagyon nehéz feje van.
