Utószó / Akik nem tudnak meghalni
Utószó / Akik nem tudnak meghalni
Milyen jó volna itt elvégezni a regényt!
Ha a kritika nem volna.
A mai realisztikus kor az ilyen iránynak nem kedvező.
Micsoda? Jóslatok? Sejtelmek? Véletlenek és katasztrófák? – Ez a józan ész törvényeinek ítélete előtt meg nem áll.
Cigányasszony jóslata! Beteljesülve!
Álomjáró delejes látásai! Megtestesülve!
Nincs az a bíró, aki élethosszig tartó hallgatásra ne ítélje el érte azt a vakmerőt, aki ilyen alapon mer elkövetni emberölést, sőt gyilkosságot. Kézzelfogható valót követelünk!
Tehát kössük fel a múzsának a tournure-t, s tanítsuk meg a költészetet – a valóságot elmondani.
Nem halt meg a hősök közül senki. Mind élve maradtak; még mai nap is élnek. Nem teljesült be a cigányasszony jövendőmondása.
Tanussy Manót, súlyos sebével, kiragadta a szerető hitves a halál torkából, s az ő szeretetteljes ápolása mellett felépült az ifjú, s Komárom kapitulációja után Lizandrával együtt kivándorolt Amerikába. Ott az óriási nagy technikai vállalatoknál dúsan értékesíté tehetségeit: a Pacific-vasút, majd a Panama-szoros csatornája őt is mestereik közé számítják. Szellemi munkája által igen szép vagyoni állást biztosított magának.
Hanem, hogy valami jóslat mégis teljesüljön, úgy ez a Mántay Móricé, aki azt jövendölte Manónak, hogy csak tanuljon szorgalmasan, mert egyszer még őneki kell majd eltartani apját, anyját; hát ez mégis bekövetkezett; hanem hát az csak olyan logikai jövendölés, aminek a jogosultsága el van ismerve.
Eszerint tehát azok is élnek. Isten kegyelméből harminchat esztendeje már annak. Mégis élnek, de nem uralkodnak.
Sára asszony nem annyira szép asszony már, mint nagyon kövér; alig tud mozogni. Belizár bárónak azonban most is olyan fekete a haja, mint 1849-ben volt. Ő tudja, hogy mit csinál vele. Ámbár jobban tette volna, ha a feje belsejét gondozta volna jobban. Akkor nem tette volna azt, hogy a börzére menjen játszani, ahol azután az egész vagyonát elvesztette. Most igen szigorú körülmények között él: vénségére vállalt hivatalt; úgy hiszem, a kataszternél van.
Még nálánál is hamarabb elvégezte a kiskirályságát Decebál bátyja, aki nagy hírre tett szert azáltal, hogy a királyi táblán egyszerre száznegyven pöre volt. Egy csomó még most is folyik belőle. Egyik birtokát a másik után kótyavetyélték el. Olyan esztelen életmódot folytatott, hogy nem lehetett megmenteni. A vagyonának az utolsó maradványát arra pazarolta el, hogy mindenáron megválasztassa magát a hajdani uradalmai kerületében képviselőnek. Ezt el is érte; hanem a kastélyból gőzmalmot csinált Avakum. Azóta a képviselői állás az egyedüli egzisztenciája. Minden három évben megválasztják újra a régi idők iránt való kegyeletből, s felküldik az országgyűlésre. Ott azután képviseli az ötven év előtti Magyarországot. Minden tárgyhoz hozzászól, a régi álláspontot védve. Nevetnek rajta, s arra ő nagyon büszke. „Gyáva nemzedék!” – mondja fennhangon a szemükbe. Nincs már senkije.
A képviselői napidíj azonban éppen úgy, mint a kataszter, talán nem egészen elég arra, hogy az embert fejtül lábig végig betakarja. Szokott jönni valami segítség is innen-onnan.
Sára asszonynak van valami évdíja, amit neki évnegyedenkint meg szoktak küldeni pontosan. Ő maga sem tudja azt, honnan; de sejti. Bizalmasabb ismerőseinek meg is szokta súgni. Valamikor, szép asszony korában, egy igen magas állású nagy úr (herceg) volt őbelé szerelmes, bizonyosan az hagyta számára végrendeletileg ezt a kegydíjt.
Decebálnak is hoz egy-egy segítségül érkezett összeget az ingyen szolgáló fiskálisa (a hajdani Jancsi gyerek), mikor a legjobban körmére égett a szükség, az alatt a cím alatt, hogy ezt vagy amazt a pörét sikerült megnyernie.
És egyikük sem sejti, még nem is álmodja, hogy aki őnekik ezt a segélyt küldi, az az elzüllött fiú, akit elűztek, elátkoztak, holtnak hisznek, végképp elfeledtek.
