IV. A „Régi Nap” törzsvendégei
IV. A „Régi Nap” törzsvendégei
A „Régi Nap” szavahihető tanúk állítása szerint a legrégibb vendégfogadó Magyarországon.
Előre kell bocsátani, hogy ez a „regále” egy compossessoratusnak a birtoka, ami aztán egyszerre érthetővé teszi, miért van róla körös-körül lehullva a vakolat; afelől bátran meg lehet vizsgálni, meddig tart a téglafal, hol kezdődik a vályog? A tetején minden esztendőben foldozzák a zsindelyt, minélfogva az úgy néz ki, mint valami hímzés. A kapuja fölött lóg egy nagy vastábla, amin ragyogna, ha tudna, a régi nap, ami csakugyan nagyon régi lehet, mert már egészen fekete.
A kapu bejáratán gyenge salto mortale a behajtás, akkora zökkenő van az idők folyamatján felszaporodott széna-szalma törmelékből előtte. Jól mondják a tudósok, hogy emelkedik a föld. Az emeletre lépcső vezet föl, s abból csak egy grádics hiányzik, ami nem baj; aki egyszer nagyot lépett rajta, s elharapta a nyelvét, az másszor aztán vigyáz magára.
Van ott vendégszoba talán hat is. Csakhogy a Nro 4-ben birkabőröket szárítanak, a Nro 3-nak meg beszakadt a plafondja (már régen), a Nro 5-nek az az elsőbbsége van, hogy az istállóból kihordott trágyahalomra nyílik az ablaka; egyébiránt nem látja azt az ember, olyan vastag az ablakon a por. A Nro 2 sokkal egészségesebb, mert annak ki van törve két ablaktáblája, de ha az ember oda akasztja a köpönyegét, hát akkor nem fúj be rajta a szél.
Minden szobának a fala (némelyiknek még a stukatúrja is) tele van írva itt mulatott vendégek neveivel, amely munkához évek hosszú sora kellett; vannak szép elolvasni való versek és nyájas mondások is közötte. Látszik, milyen nagy itt a kegyelet; másutt ezt mind bemeszelték volna. Azonképpen az ablakok is tele vannak karcolva nevekkel, amiket vagy gyémántgyűrű, vagy tűzkő vésett oda.
Csukni, zárni egy ajtót sem lehet. Ha be akarja az ember támasztani, széket tesz elejbe. Minek is? A patkány úgyis bejön az ajtó alatt, ahol likat rágott.
Egyébiránt a Régi Nap vendégei nem finnyás emberek. Tudják jól, hogy Rácországban még rosszabb vendégfogadók is vannak. Hát még Oláhországban! – Ha valaki panaszkodik, oda utasítják: menjen csak oda. Itt legalább minden szobában van három ágy, friss szalma van benne, még az egerek is mind ideiek a szalmában. – Hát hiszen nem szállnak ide asszonyságok (azoknak egyáltaljában semmi szükségük az utazásra, azoknak otthon a dolguk), hanem betérnek vásárok alkalmával becsületes, tekintélyes kereskedők, kalmárok és kupecek, akik nem lebzselnek otthon a vendégszobában, hanem a vásárosok után látnak, ide csak a motyóikat rakják be.
Ellenben van itt egy szála is. Ez már egészen kékre van meszelve (gálickővel). Itt jól lehet táncolni, mert minden deszka fel van görbülve. Sőt még luxus is van, tükör, amibe ha belenéz valaki, lopótökké nyúlik az ábrázatja. De bizony öt kép is ékeskedik a falon: Európa, Ázsia, Afrika, Amerika és Ausztrália női szépségek által képviselve. Hogy úri mulatságok alkalmával a padlásról egy hatágú csillár is szokott lelógni, azt a padlón felhalmozott faggyúcseppekből ki lehet találni. (Most másra használják: hagymát szárítanak rajta.)
De nem is ez képezi a dicsőségét a Régi Napnak, hanem az, hogy az „állás”-ában elfér annyi szekér és hintó, ahánynak a lova helyet talál az istállóiban, ez a fő dolog. Aztán meg a két rengeteg nagy vendégterem odalenn a földszinten. Balra a kaputól a nemes urak számára, jobbról pedig az uraságok kényelmére. A parasztságnak hátul van a helye a bormérésben. Mind a két terem boltozatra épült, nappal sötét, de este, mikor gyertya ég benne, még sötétebb; a falai kávészínűek már a pipafüsttől, padlódeszkái úgy kijárva, hogy a csomók kiállnak belőle. Az úriterem hátuljában van egy biliárd is, de azt jobbadán csak hálásra használják. Székek, asztalok mind keményfából vannak, beléjük sütve a compossessoratus billoga.
Pincér– nincs. Maga szolgál ki minden vendéget a korcsmáros. Dabajkó uramnak híják. Az apja is, meg az öregapja is mind itt volt korcsmáros. Kicsiny, köpcös, de fürgenc emberke, aki még szaladni is tud – ha akar.
Most azonban még, amíg a marhavásár tart, semmi oka sincs arra, hogy a maga commoditásáról lemondjon. Ott könyököl az úri szoba piacra nyíló ablakában, s nézegeti félvállról a szekereket, amik a kapuján bezökkennek, s egyszer-egyszer hátrafordítja a fejét, hogy megnézze, ki jött be az ajtón, érdemes-e érte leszállni az ablak hídjáról.
A piacon a nemes urak gyülekeznek, egy csoportban a daruk, másikban a sasok. Azokra a fehér tollukról ismerni, ezekre a feketékről. Egy-egy kortesvezér kapacitálja a hozzátartozókat.
– Te is itt vagy? – dörmögi maga magának Dabajkó uram. Ő, mint minden okos ember, legjobban szeret maga magával beszélni. – Akkor tudom, hogy ma nagy vendégség lesz itten. Csunyi Laci el nem marad a potyáról.
A szekérről leszálló alak betoppan a terembe, s nagy kiabálást mível a korcsmáros után, hogy neki meg a lovának frissen abrakot! Mikor aztán látja, hogy rá sem hederítenek, megint kimegy.
Most négy lóval, nagy ostordurrogatással vágtat be egy cséza a kapu alá, a kocsis hátul ül, az ölében szorongatva egy vizslakutyát, az uraság maga hajtja a négyest. Csinos nyalka legény, szőke szakállal, bajusszal, felbodorított hajjal, vadászkosztümben.
– Korán jössz még, Bakala Peti! – beszél magában Dabajkó uram. – Nincs még balek.
A nyalka gavallér is betoppan a terembe. Látja, hogy üres, csak a korcsmáros maga van benn.
– Szervusz, Dabajkó!
– Szervusz az öregapád lelke! – beszél ki a vendéglős az ablakon. – Jobb volna: a két esztendei zabom árát adnád meg.
S hátra sem fordul.
– Van extra szoba?
– Kinek? Minek? úgysem hál benne a tensúr.
– Hát a bőröndömnek.
– Csak tetesse ide az ajtó mögé. Ismerik már azt a formájáról. Nem lopják el. Tudják, mi van benne.
– Hát mi van benne?
– Egy ing meg huszonnégy krágli.
A nyalka úrfi nagyot nevet ezen.
– De ezt a nécessaire-emet tegye el mégis. Tudja, hogy mi van benne?
– Tudom, kártyák.
– Aztán ha kérnek, ebbül adjon.
– Csak állítsa be oda az almáriomba.
A nyalka gavallér füttyent a kutyájának, s dúdolva odább megy.
Dabajkó uram pedig ehhez a mondáshoz kezd magában:
– Aztán a Zöld Marcit, azt felakasztják… – Nem végzi be.
A most jött gavallér lovait elkezdi a piacon jártatni a cifra kocsis, meg egy fogadott parasztgyerek. Mikor az ablak előtt elhaladnak, odaszól Dabajkó uram a kocsisnak:
– Hát, Jóska! Tudod-e már, hogy hol laktok?
– Nem én még! Már második esztendeje szolgálok az uramnál, de még azóta mindig egyik faluból a másikba járunk, nem voltunk otthon.
A nyalka úrfi elvegyül a kortesek közé. Ő fekete tollas.
Most nagy mozgás támad a piacon. A királyi biztos hintaja érkezett meg az átelleni vármegyeházhoz.
Bakala Peti odaküldte már az egy szál cigányt muzsikálni.
A kortesek közt szakadás támad. A daruk az absztinencia politikája mellett vannak, s annálfogva, mint a hintót és kíséretét meglátják, hirtelen betódulnak a bal oldali nagy ivóterembe, a sasok ellenben kívül maradnak, s nagy lármát csapnak, aminek semmi rossz következése nem lesz.
Bakala Peti visszajön az urasági terembe, s az ezüstgombos sétabotjával hadonászva osztogatja a parancsokat.
– Azt mondom, Dabajkó, hogy ennek a hóhérnak sem egy szem zabot, sem egy icce bort ne próbáljon az úr kiadni.
Dabajkó uram csendesen visszadörmög.
– Talán ez sem szokott a zabért megfizetni?
A „sem” szó csavarja az orrát az úrfinak; tovább bokázik.
De végre megérkezik a két legelső törzsvendég, akikért érdemes otthagyni az ablakot. Minden vásáron ők a legelsők. A legszolidabb emberek, látszik. Az egyik egy nagy disznókereskedő Rácországból, a másik egy nagy hentes Debrecenből. Megvan nekik az elévülhetlen helyük ott a kályha és biliárd közötti zugban; oda le is telepesznek. Legkorábban szoktak jönni, s legkésőbben mennek el innen. Azalatt elmorzsolgatnak egy-hét (nem „két”) cilinder bort, meg harminc csésze feketekávét. A rác kereskedő csibukkal, a debreceni nagy tajtékpipával van ellátva. A rác folyvást beszél, magyaráz, kiabál, mind a két kezével hadonászva pihenetlen; a magyar pedig hallgat, és azt is nagyon lassan teszi. Csak néha-néha nyitja fel a száját egy szóra, de ahhoz is gyakorlott fül kell, aki azt megértse. Dabajkó uram már érti.
– Kkkocsm! – Ez azt teszi, hogy „kocsmáros úr?”
– Mi tetszik?
– Gegyfekt! – Érteni belőle, hogy „még egy feketét”! (Az elejét, meg az utolját a mondásnak nem esik jól a kényelmes polgárnak kimondani!)
Majd meg a palack fenekével kopogtatnak.
– Buamirge! – Ez a tatár szó azt jelenti, hogy „abbul a mérgesbül”! Így híjják a 34-iki bort, a diószegit.
Megint egy új szekér döcög be. Ennek ekhós teteje van, bőrülése, de rugók nélkül; három ló fogva eléje. Benne ül egy nagy szál magas úriember, aki ha kinyújtaná a nyakát, kiütné vele az ekhós tetejét, azért is hordja talán a fejét mindig lehajtva. Az arca goromba redőket vet, mintha rinocéroszbőrből volna, a bajusza kurtára van rágva (nem vágva, de rágva), a szemei folyvást összehúzva, a szemöldöke lehúzva, az ernyős sipkája az orráig húzva.
– Hahaj! – döcög magában Dabajkó uram. – Megjött már a „hityimatyimókus”. Lesz ennek most dolga!
Ezt a furcsa címet a nép ajka ragasztotta a most érkezett úrnak a nevéhez, aki így szokta azt írni: „hites mathematikus”. Tudniillik, hogy ő a vármegye tiszti mérnöke.
Mindenekfelett praktikus ember. Már az is mutatja, hagy ő az egyedüli megyei tisztviselő, aki vendéglőbe száll, és nem tart saját házat a székvárosban. Ez így kevesebbe kerül. Ha meg atyafi házához száll az ember, ott nem lehet dolgozni. Pedig Mántay Móric urat mindenüvé kíséri a dolog; bizonyítják azok a nagy bádogdobozok ott a kasban. Néha reggelig is fenn dolgozik, amíg alatta a vendégteremben tivornyáznak.
De nemcsak a cirkalomhoz ért Mántay úr, hanem mindenben tudós, ami csak a világon tudomány. Ezért rohanja meg egyszerre a szekerét, amint a kapu alatt megáll, annyi ügyefogyott ember, hogy alig tud tőlük leszállni. Kétoldalt fogják a köpönyegét, amíg a lépcsőn felhalad; nem eresztik el, amíg a bajukat meg nem hallgatja. Ő pedig szidja valamennyit, s rázza a nyakáról.
– Hát fiskális vagyok én? Hát doktor vagyok én? Hát persecutor vagyok én? Hát római pápa vagyok én? Ezer mennykő! Hát még lakatosmester is legyek én?
Hanem azért in fine finale mégiscsak minden embernek ad jó tanácsot, segít a baján, sőt hord magával egész homoeopathiai patikát is, s akinek valami kórsága van, mindjárt be ád neki belőle, s az vagy meggyógyul tőle, vagy nem gyógyul; harmadik eset nincsen.
– Úgy kell neki! Minek tanult olyan sokat! -mondja magában Dabajkó uram. – Hát bíró uramat mi hozza most ide?
Meglátta az ablakon át, hogy idetart a piacon keresztül a városbíró egy hajdú kíséretében.
Csak azért is kikönyökölt az ablakon.
Hítta bíró uram a nevéről:
– Dabajkó úr! Dabajkó uram! Nem hallotta. Akkor aztán a tenyerével egy jót húzott neki a megfordított frontjára, azt meghallotta.
– Dabajkó uram! Itt a királyi komiszárus.
– Láttam. Hogy poshadjon meg a maga levében.
– De baj van ám. Őexcellenciája úgy rám ijesztett, hogy most is nyilall az oldalomban tőle. Azt parancsolta, hogy minden korcsmát, vendégfogadót be kell zárni éjféli óraütéskor, a vendégeket kilapátolni. Különben mind a kettőnket egymáshoz vasalnak, úgy visznek Aradra.
– Hüjh! Terrem a lencse! Ez nem jó dolog.
– De nem ám. Ha szót nem fogad az úr, kaszárnyát csináltat a vendégfogadójából a királyi komiszárus.
– Csak ne hozna hát ide az ördög vendéget.
– Már az az úr gondja lesz, hogy hogyan tuszkolja ki őket. De mikor üti a tizenkettőt, üres legyen minden ivószoba, különben jönnek a svalizsérek.
– Csak tudná hát az ember, hogy mikor van éjféli tizenkét óra? De a kálvinisták tornya most mindjárt üti, a pápistáké meg csak holnap reggel fogja.
– Nézze meg az úr a napórán.
– Éjszaka nem látszik.
– Tartson elejbe lámpást.
– Ugyan ne szedje elő tensuram a tavalyi kalendáriomból ezeket az ócska vicceket. Nem adhatná ide kölcsön a zsebóráját?
– Odaadom biz én szívesen, de már öt hete, hogy nem jár.
– Adja csak ide. Itt van már a Móric. Majd megigazítja.
(Úgy egymás közt csak „Móric”-nak hítták a honoráciorok az indzsellért. Nem viselte rajta kívül ezt a keresztnevet senki a vármegyében.)
– No, hát itt van. El ne felejtse, amit mondtam, mert különben mind a kettőnket visznek.
Dabajkó uram otthagyta a vendégeit (jöttek már többen is), s szaladt fel a lépcsőn a Nro I-be.
A Nro I volt a mérnök úrnak a rendes szobája, ha ideszállt. Az annálfogva ki is volt meszelve.
Móric úr éppen akkor lökte ki az ajtón az utolsó ügyesbajos embert, aki azt panaszolta neki, hogy a szomszédasszony (a boszorkány) gúzsra kötötte a beleit.
– Hozta Isten nálunk, tekintetes indzsellér úr! – köszönte be hozzá Dabajkó úr. – Ejnye, de sok cókmókot tetszett magával hozni. Hogy nem hagyogat el belőle útközben egyet-mást.
– Hát annak mestersége van, Dabajkó uram. Tanulja el maga is. Versbe szedem az úti készséget, s akkor semmi sem veszhet el a hexameterből:
„Kuffer, táska, kalaptok, bunda, fokosbot, esernyő,
pincetok és puska, pipazacskó, kostök: a kulcsok.”
pincetok és puska, pipazacskó, kostök: a kulcsok.”
Ugye hogy mind itt van?
– De hát még ezek az izék kimaradtak a versből.
– Hja, ezek a mesterségemhez való eszközök, azokat úgysem felejtem el. Hát magának mi baja van? Kell patkánycédula?
– Nem biz a, hanem ihol van ni: ez az óra megállt, aztán pedig meg kell tudnom, hogy mikor lesz éjfél.
– Hát órás vagyok én? Micsoda? – rivallt rá mérgesen.
Hanem aztán mégiscsak kivette a kezéből a vereshagymát, felnyitogatta, belefújt, megrázta, azután felhúzta a maga kulcsával. (Nem volt felhúzva az óra.)
– No, ketyeg már. Elviheti. Várjon még, hadd igazítom az órámhoz.
– Köszönöm szépen.
– Aztán majd kilenc órakor küldjön fel egy porció rostélyost, meg egy fél messzely vinkót, addig ne háborgassanak, mert dolgozom.
– Pedig lesz lárma ide alant megint.
– Dejsz énmiattam akár a Józsué trombitáit fújják, azt sem hallom, ha egyszer benne vagyok a munkában.
– De jó természet. Hanem az a sok ügyes-bajos nép megint csak háborgatni fogja a tekintetes urat.
– Majd segítek én azon.
– Nem lehet ám kóccsal bezárni az ajtót – még most sem. Háromszor is elhívattam már a lakatost, hogy nézze meg; de azt mondta, hogy nem lehet ezt megigazítani. Új zár kellene hozzá.
– No, majd azt is megigazítom én tüstént; csak most már menjen a vendégeihez, mert seregestől jönnek.
Azzal kituszkolta Dabajkó uramat az ajtón.
Dabajkó uram mégiscsak kíváncsi volt megtudni, hogy miféle ördöngös praktikával fogja kieszközölni ez az ezermester, hogy az az ajtó, amiben tizenháromszor elfordul a „kócs” minden siker nélkül – mégis be legyen zárva?
Hát biz ennek úgy adta meg a módját a praktikus ember, hogy felírta krétával kívül az ajtajára:
„Itteneg korela vagyon!”
Amint aztán jött valaki, meglátta azt az írást az ajtón, uccu, kapta a lábait a nyaka közé, s szaladt le a grádicson esze nélkül!
Dolgozhatott a hityimatyimókus csendesen a maga mappáin, nem törődve vele, ha azalatt fenekestül felfordítják is a vendéglőt, meg Tanusvár székvárosát, meg Tuhutum vármegyét a többi vendég urak.
Még ugyan egy rohamot ki kellett állni Móric úrnak a városbíró úr részéről, aki megértve Dabajkó uramtól, hogy az órája megigazítódott, azt mindjárt vissza is vette tőle (amire Dabajkó uram azt a közmondást applikálta, hogy: „tót adta, tót elvette, tót ebadománya”; a bíró rusznyák eredetű volt), s azután, nem riadva vissza a „korela” szótól, berontott az indzsellérhez.
– Tekintetes úr!
– No! Mi dűlt össze megint?
– Csak azért jöttem, hogy ez az óra a pápista toronyban.
– Hagyjon békét! Én kálomista vagyok.
– Huszonöt forintot fizettünk érte a minorita barátnak, aki tavaly itt járt, s azt allegálta, hogy meg tudja csinálni az órát.
– Hát aztán nem csinálta meg?
– De igen. Hanem egy tengelyt csinált a két cifferblattnak, melynél fogva, mikor a felsővárosi óramutató a XII-ről az I órára nyaklik, ugyanakkor az alsóvárosiaknak a másik óramutató visszafelé járva, XI órát mutat, és így mindig visszafelé II órakor X-et, III-kor IX-et. Ezért is tettük VI órára a delet, hogy halbírozzuk a differenciát.
Móric úr egészen komolyan vette ezt a panaszt.
– Hát hisz ezen igen könnyen segíthetnek az urak. Festessék a számokat a túlsó cifferblattra megfordítva X, XI, XII helyett II, I, XII-vel. Így csinálják azt Spanyolországban is.
– Igazán? De még egyéb baj is van ám. Az az óra nem akar ütni sehogy. Csak egyet nagyot serkent, mikor a fertály következik, aztán a kalapács nem mozdul. Pedig huszonöt forintot fizettünk érte a minoritának.
– Hát az megint igen egyszerű dolog. Van egy facér hajdú a városházán?
– Az nincs. Hanem van egy rab.
– No, hát azt a rabot oda kell ültetni a toronyóra alá, egy madzagot kell kötni a serkentőre, annak a másik végét meg a rabnak a nyakára kell hurkolni, aztán amint az óra serkentője megmozdul, az a rab nyakán nagyot ránt, akkor a rab üssön a kalapáccsal a kis harangra meg a nagy harangra, amennyi dukál. Így csinálják azt Spanyolországban is.
– No, e bizony nagyon modális dolog lesz. Köszönöm a tanácsadását a város nevében.
