Lendvay (1858)
Lendvay (1858)
Lendvay meghalt, valóban meghalt; mint más töredékeny ember, aki azért született, hogy poraival szaporítsa a földet.
Első halála az volt, mikor a színpadról lelépett; mikor azt a fényes, bűbájos világot elhagyta, s eltemetkezék a közélet szomorú halálországába. Ez az igazi halál, ez az igazi temetkezés. Az a másik csak nyugalom már, ahonnan nincs visszavágyás.
Mert a színész két sírban nyugszik, egyik a föld, másik a feledékenység. Neki nemcsak omlatag teste válik porrá, hanem mindaz, amit lelke alkotott, szellemének csodaművei, lángesze, híre; – por és hamu a halál után, amit a szél elfú.
A költő édes gyermeke a múzsának; ha ihletett lelkének aranyeszméi voltak, azoknak értéke halála után még nőni fog, eszméit egyik szív a másiknak adja által; a színész mostoha fiú, aki csak álmodik a nagyságról, az arany hírről, s mikor az álomnak vége, semmivé lesz, mint a szép álmok képe.
Költők! Kik a színész álmait bíráljátok, gondoljatok annak vigasztalan ébredésére.
Mije volt Lendvay a magyar színészetnek? Míg mi tudjuk, a múlt évtized emberei már csak gyöngén emlékeznek reá; a jövő évtized csak nevét fogja említeni, s nem lesz eszméje, amit hozzá kössön; hisz a Hamlet-köntöst felveheti más is, itt nem marad üresen senki után a hely; hogy azt kérdezzék: hová lett, ki volt az, aki tudott szívekkel beszélni, lelkekkel játszani:
Lendvay sokat szenvedett; őt évig volt igen súlyos beteg. De mi volt az a fájdalom, ami testét lassú kegyetlenséggel kínozá halálra, mely a daliás alakot úgy összetörte, hogy azt siralom volt látni, ahhoz az álmatlan kínhoz képest, amit érze a színész, kinek el kellett hagyni lelke világát; ki látott nyomaiba lépni magánál nem erősebb ivadékot, kinek szellemi kincsein, az annyi diadalt aratott szerepeken még életében megosztoztak, három-négy emberre bízva azt, mihez egykor ő egymaga is sok volt. Olyankor indult meg szemeiből a legkeserűbb könny, midőn a színpadot, ezt az elzárt mennyországot látta maga előtt.
Nem az élet, nem a megtérő egészség volt biztató ösztöne, mely őt egyik tavasztól a másikig kecsegteté, hanem az a gondolat: ha még egyszer oda léphetnék vissza!
Egyszer lett volna alkalma rá. A beteg művész, hogy túláradó kedélyének folyást nyisson, egy egyszerű dalt szerze, melyet a színpadon elénekeltek. A dal igen tetszett, a jó közönség zajosan hívta szerzőjét, szerette volna látni még egyszer hajdani kegyencét.
A művész barátai unszolták őt, hogy jelenjen meg a hívásra. A művész megzavarodott, elsápadt, elfutott onnan; nem mondta, de érezé, és igaza volt: „Ez aranyos országnak én királya voltam egykor; nem léphetek abba vissza, mint koldusa”.
Ez a honvágy segített őt megölni, ez a honvágy fogja le minden színész szemeit a halálos ágyon; mert mindenik úgy hal meg, mint száműzöttje annak a szép hazának, amit elfeledni nem lehet.
Temetésére roppant nép gyűlt össze. Hogyne? Az ünnepelt művész utolsó fellépte! Érdekes volt megtudni: az, aki annyiszor könnyekre fakasztá a közönséget, hogy viseli magát a koporsóban? Itt is megríkatta a jó közönséget.
A jó közönség elkísérte őt a sírig; egykor „éljen” hangzott előtte-utána, most „Isten nyugosztalja”. Kegyes lelkészek beszéltek hamvai fölött a világ mulandóságáról, amiben semmi olyan mulandó, mint a színész dicsősége; azután földet raktak rá, és most ki tudja meg a sírról, milyen óriás volt az közöttünk, aki ottan fekszik? Egy öl a hossza, mint a többi sírnak.
Tegnap megsirattuk Lendvayt…
Holnap itt lesz az afrikai művész…
És holnapután őróla fog mindenki beszélni…
…Költők, kik a színész álmait bírálgatjátok, gondoljatok annak vigasztalan ébredésére.
