Gróf Zichy Nándor és A Hon (1896)
Gróf Zichy Nándor és A Hon (1896)
Sohasem írtam volna meg ezeket a dolgokat, amiket (a többiekkel együtt) ama történelmi fátyol átlátszó tüllszövete takar: (igaza van annak a természettudósnak, aki azt az elméletet állította fel, hogy a ragályterjesztő bacilusokat ellenkező bacilusok rájuk bocsátásával kell elpusztítani: tehát az emlékezet spóráit a feledékenység baktériumaival) – ha már többször ismételve, sajtóban és népgyűléseken, fel nem lett volna emlegetve, hogy volt egy idő, amelyben gróf Zichy Nándor egy szabadelvű lapnak az alapításában részt vett; – mostan pedig…!
Elmondom az egészet, hogyan történt.
A hatvanas évek elején, a Schmerling-uralom alatt (amire nem elég fátyolt vetni: a pokróc sem elég vastag annak, hogy eltakarja: még azon is keresztülbújnak a férgek) , egy csomó igazlelkű hazafi összebeszélt, hogy ennek az abszolutizmusnál százszorta gyűlöltebb rendszernek, ennek a kancsukaütésnél kínzóbb kikötésnek megellenzésére egy független magyar lapot adjanak ki. Ez alapítók között volt Tisza Kálmán, Almássy Pál, gróf Károlyi Sándor, báró Podmaniczky Frigyes, gróf Keglevich Béla, Ivánka Imre, Beniczky Lajos és én.
Még többen is.
Gróf Zichy Nándor nem volt közöttük.
1863 január első napjaiban indult meg a nagyalakú napilap; a szabadelvű Magyarország korifeusai írtak bele: én is egy történelmi regényt kezdtem meg a tárcájában a szabadságharcból. A közönség nagy részvéttel fogadta. Háromezer előfizető gyűlt össze, hirdetmény is akadt elég. A legfényesebb kilátások között indultunk meg. Szó sem volt az alapítók nagylelkűségének igénybevételéről. Csupán a biztosíték letételénél lépett elő Almássy Pál, kezeimbe téve a tízezer forintot, amihez én még ötszáz forintot toldottam; mert a kegyelmes német abban az egyben respektálta a magyar közjogot, hogy „amidőm az 1848-iki magyar törvényhozás tízezer pengő forintban állapította meg egy naponként megjelenő politikai lap biztosítékát”, utánaszámította, hogy ez „osztrák értékű” forintokban 10 500 forintokat tesz ki.
Tehát egy hónapig duzzadó vitorlákkal haladt előre A Hon.
Egy februári reggel odajön hozzám Ivánka Imre (A Hon közgazdászati rovatának I. I. jegyű belmunkatársa), s kihúz a zsebéből egy terjedelmes kéziratot.
– Almássy Pál küldi neked ezt a cikket: szerzője gróf Zichy Nándor; olvasd át, ki lehet-e ezt adni A Honban?
Kapva kaptam utána.
– No, csak ne kapj utána olyan mohón – mondá Ivánka Imre barátom. – Ez a cikk már megfordult Kemény Zsigó kezén is. A gróf természetesen közelebb áll Deák Ferenc orgánumához, mint a mienkhez: a cikk a Pesti Napló számára lett írva; de Zsigó azt mondta rá, mikor elolvasta, hogy köszöni szépen a gráciát; hanem ez idő szerint még sokkal jobbnak találja a kosztot a Steinschreiber csárdájában, mint a Károly-kaszárnya kantinjában.
(Már ekkor egy kollégánk, Tóth Kálmán, a Bolond Miska szerkesztője ott kosztozott: holmi kinyomtatott politikai szójátékért).
Az én kezembe tehát úgy került Zichy Nándornak a nagy nevezetességű politikai értekezése, hogy Kemény Zsigó megérezte rajta a börtönszagot.
Elolvastam tehát végig. Tizenkét írott oldal volt. Csupa merő tények, adatok és igazságok összeállítása, amely felfoghatóvá teszi a Schmerling által megkísérlett összalkotmányú egyesített monarchia lehetetlenségét. Különösen az osztrák és magyar közgazdasági, nemzetgazdászati és pénzügyi érdekeknek ellentétei voltak alapos tanulmányozással feltüntetve. Igen okos cikk volt.
– Én ezt, ha a nyakam utánaszakad is, kiadom. – No, csak olvasd végig – mondá Ivánka Imre.
Az utolsó két lapon következtek aztán az egész exposée-nak a korolláriumai. Hogy minő veszedelmek fognak Magyarországnak ezen gyötörve kényszerítéséből a monarchiára bekövetkezni. Prófétai lélek nyilatkozott e sorokban.
Én el voltam a cikk befejezésétől ragadtatva.
– No, ha egy gróf Zichy Nándornak volt bátorsága ezeket megírni, hát nekem lesz bátorságom ezeket kinyomatni.
– No, csak gondold meg a dolognak a végét – mondá Ivánka Imre.
– Hát mi lesz belőle? Legfeljebb becsuknak érte Tóth Kálmán mellé: eltártlizunk ketten.
– Hiszen ha csak az lenne belőle, hogy téged fülönfognak – mondá Ivánka –, de az lesz belőle, hogy betiltják A Hont, s új lapra sem kapunk koncessziót.
Ez a szó kapacitált.
– Ez is igaz. Az utolsó két lapja a kéziratnak azokkal a prognosztikonokkal minden értelemzavarás nélkül el is maradhat. De elébb meg kell kérdeznünk az illusztris szerzőt, ha vajon beleegyezik-e cikkének ilyszerű megcsonkításába?
– Előre beleegyezését adta nekünk a gróf, hogy törülhetünk a cikkéből, amit akarunk; csak beleírnunk nem szabad semmit.
Én tehát – szívem ellenére – fogtam a veres plajbászt, s a két utolsó lapot keresztülhúztam vele. Azonban a befejező szakasz három kezdő sora még a megelőző lapra volt felírva, én tehát ezeket a sorokat is átveresplajbászoztam, s odaírtam föléjük a szerző nevét ugyanazon veres irónnal; és azzal odaadtam Ivánkának az egész kéziratot, hogy vigye a nyomdába.
Hogy miért nem semmisítettem meg azt a két utolsó lapot mindjárt, ha magam is aggodalmaskodtam azoknak a ténora miatt? Hát erre az az okom volt, hogy az utolsó lapra volt írva a szerző neve saját kezű manupropriával, s az én hátamnak (még akkor az nagyon érzékeny volt) szüksége lehetett erre a fedezetre.
Másnap megjelent Zichy Nándor memorandumszerű cikke A Honban: ciceró szedésben, négy egész hasábot elfoglalva. Én korán reggel nagy élvezettel olvastam végig még egyszer nyomtatásban a cikket, előre elképzelve, hogy milyen gyönyörű polémia fog ebből támadni: – a kormánynak két szubvencionált lapja is volt. Én olyan naiv voltam, hogy azt hittem, majd azokat fogják rámereszteni.
Eközben beront hozzám Ivánka Imre, s véget vet a szép illúzióimnak ezzel a szóval:
– Hej, dühös ám Pálffy Móric a Zichy Nándor cikkéért! – Haditörvényszék elé fog benneteket állítani a gróffal együtt: három hónapi fogságbüntetést kér ellenetek.
Nekem rögtön a keresztülhúzott lapok jutottak eszembe. Ha beperelnek, a kéziratot is elkobozzák: a kitörölt résznek nem szabad a rendőrség kezébe jutni. Azonnal vágtattam fel a nyomdába, hogy a kéziratot magamhoz vegyem.
Csakhogy mikor Emich Gusztáv irodájába beléptem, már ott találtam Pultz urat, plén parád, koszpert az oldalán, széles öv a derekán.
Ez volt a rendőrbiztos, régi ismerős: a sajtó felügyelője.
– A Hon mai vezércikkének a kéziratát jövök elkobozni – mondá, hozzám fordulva.
– Odafenn lesz a szedőknél – mondám én. (Emichhel egy szembenézést váltottunk, s megértettük egymást.)
Én előrementem a szűk lépcsőn, nyomomban a rendőrbiztos, őt követte Emich. A nyomdába felérkezve Emich bevezette a rendőrbiztost a faktor ketrecébe, attól követelve a kézirat előadását.
Ugyanis az a rend volt, hogy minden kiszedett kéziratot reggel egy göngyölegbe csavarva átadnak a nyomdai faktornak, s azok aztán, mint az orgonasípok, egymás mellé állítva várják, míg megértek a betapostatásra. A faktor utánanézett, s addig keresgélt, míg rájött, hogy a múlt éjszaka kiszedett kéziratok még a metteur-en-page-nál vannak.
Ez a néhány pillanat elég volt nekem, hogy a metteur-en-page-zsal néhány szót váltsak. Potemkinnak hívták a derék embert (milyen jó orosz hercegi neve volt: igaz magyar szív mellett!) Mire a rendőrbiztos a metteur-en-page-hoz fordult, a kéziratokat előkövetelni, már akkor a Zichy Nándor cikkének az utolsó lapja ott lobogott a vaskályhában. – Sohasem hittem volna, hogy valaha eszkamotőr legyen belőlem.
A rendőrbiztos azonban, amint a kéziratot végiglapozta, mindjárt rájött, hogy az utolsó lapon még három kitörült sor is van.
– Hol a többi? – kérdé tőlem.
– Ami nyomtatásban megjelent, az mind itt van: az utolsó lapot megsemmisítettem.
– Miért semmisítette ön meg?
– Azért, mert a befejezés nem állt logikai összefüggésben az előzményekkel; nekem túlságosan konzervatív volt a cikk vége.
Pultz úr nagyon csóválta a fejét, aztán zsebébe dugta a kéziratot, s eltávoztában azt mondá Emichnek:
– Ugyebár, ez a Jókai most azt hiszi énfelőlem, hogy ez a Pultz egy nagy mamlasz, „der sich mit der Kirche ums Kreuz herumführen lässt!” (Nem tudom lefordítani.)
Amire az öreg Emich ismeretes finom modorával azt válaszolá neki: – Ez a Jókai most azt mondja magában, hogy Pultz úr egy tetőtől talpig becsületes, lovagias ember.
– Ami igaz is.
Zichy Nándor megjelent cikke végződött ezen a mondaton:
„A leigázott nemzetek Isteneit Rómába vitték, azok polgárait a római polgárok jogaival megadományozták; de azért mégsem lettek azok rómaiakká.”
Hogy az elégetett két lapnak a szövege mi volt? Arra már szó szerint nem emlékezem; hanem az érdemleges tartalma eszembe jutott egyszer – a sadowai katasztrófa után.
Egyébiránt nem volt abban a cikkben semmi, ami az osztrák sajtótörvények bármelyik paragrafusába ütközött volna.
De hisz nem is sajtóvétségért állítatott bennünket Schmerling katonai törvényszék elé!
Csak a felolvasott ítéletből tudtuk meg, hogy miféle vétséggel vagyunk vádolva.
Gróf Vázsonkői Zichy Nándor és Jókai Mór elítéltettek Schmerling katonai törvényszéke által egyesztendei börtönre nehéz vasban: közcsendháborítás miatt!
Tehát gróf Zichy Nándor, a nagybirtokú főúr és Jókai Mór, a poéta, egy napon (vagy talán éjszakán) oly nagy mértékű közcsendháborítást követtek el Budapest utcáin, hogy azzal egyesztendei nehéz vas viselésére tették magukat érdemessé.
Már biz ezt valamennyi Johann Maria Farina otkolonjai sem mossák le rólunk!
De még azonfelül a nemességűnk elveszítésével is sújtattunk. Ami aztán Deák Ferencnek erre a bon mot-ra adott alkalmat: Kérdés: „Ki most Magyarországon a leggazdagabb paraszt?” Felelet: „gróf Zichy Nándor”.
Rólam pedig egy bécsi lap azt a viccet zengedezte: „Moriz Jókai wurde in den Bauernstand erhoben”.
Az a legszebb, hogy azon a szent napon, amelyen mi ezt a hallatlan csendháborítást elkövettük, úgy szakadt a hó éjjel-nappal, hogy nem lehetett járni az utcán. Hanem hogy mégis elkövettük, azt hinnem kell; mert a szentencia mondja.
Csak azt nem bírom megérteni, hogyan került ebbe az ítéletbe még „A Hon” is bele? Azt is megsrófolták egy ezer forint kaucióvesztésre. (Csendháborításért!)
Ezt Zichy Nándor pótolta, kezembe nyomva egy ezer forint névértékű magyar földtehermentesítési kötvényt. Erre azonban Schmerlingék még harminc osztrák forintokat fizettettek velem disagio címén. (Nagyszerűek tudtak lenni a kicsinykedésben.)
A nehéz vasat ugyan elengedte a katonai főparancsnok, amit nagyon sajnálok. Most ugyan sántítanék egy kicsit miatta, de milyen dicsekedést követhetnék el vele.
A fogságot pedig azonnal meg kellett lépni. (Germanizmus; de az benne a jó.) Egyelőre csak nekem egyedül. – Zichy Nándorra apai örömök vártak: éppen az elítéltetése napja után született az első fia. Ezért megengedtetett neki, hogy egy hetet a családja körében töltsön.
Azalatt én egyedül voltam a budai József kaszárnya foglya. Hiszen nem volt az fogság! A katonák egész jó pajtás módjára bántak velem. A térparancsnok, Haymerle ezredes, egész szívélyességgel fogadott, a legszebb utcai szobát nyittatta fel a számomra, a szomszédszoba várt a bűntársamra. Az ezredes tökéletes magyar vicispáni arc és alak volt: tréfás, adomázó, kedélyes úr; amint megtudta, hogy faragó ember vagyok, s (rabok szokása szerint) a börtönben faragással szándékozom tölteni az időt, kölcsönadta a saját faragó szerszámait: ő is szenvedélyes faragó volt. (Itt készítettem el a feleségem mellszobrát fából.) Aztán délutánonként feljött hozzám, kihúzott az íróasztalom mellől: „Ne dolgozzék már, jöjjön sétálni velem!” S vitt magával a hegyek közé. Mikor megtudta tőlem, hogy feleségem odafenn lakik a Svábhegyen, azt mondta, hogy „No, hát látogassa ön meg: ne búsuljon szegény asszony: menjen ki hozzá vacsorára: csakhogy akkor vigye magával a porkolábot is, pro forma.” – Éltem az engedelemmel, a porkoláb is igen derék ember volt, hat gyermek apja.
Amellett jöhettek hozzám látogatók, jöttek is nagy számmal, s az úrhölgy-viziteket lekísérhettem a lépcsőkön egész az utcán váró ekvipázsukig. Beniczky Lajos azt mondta: „Hisz ez a te börtönöd nem ér semmit: nincs ebben semmi poézis!”
Egy hét múlva aztán berukkolt Zichy Nándor is. (Semmi gróf! Kolléga! Paraszttárs!)
Amíg az ő szobájában az ablakokat felrakták, addig az én szobámban telepedett le, ott fogadta a tiszteletére jövő térparancsnokot.
A derék Haymerle neki is ugyanazzal a szóval mutatta be magát, amivel engem fogadott: „Ich werde Ihr Haustyrann sein.”
Aztán elmondta neki, hogy miben fog az ő házi zsarnoksága állni: hogy mi minden lesz szabad ő rabságának, ami már nekem meg volt engedve.
Zichy Nándor mindezt hallgatta egykedvűen; ő nem találta ebben az új állapotban azt a humorisztikus oldalt, amit én. Azt mondá a térparancsnoknak:
– Köszönöm. Csak egy engedményt kérek. Engedje meg ezredes úr nekem, hogy mindennap elmehessek a reggeli misére a templomba. Megígértem ezt az anyámnak.
Ez az alaprajza Zichy Nándor jellemének.
*
A jó Haymerle nagyot bámult e kívánságra. Ilyen óhajtást még árestánstól nem hallott. Azt, hogy én kijárjak a börtönből ide-amoda, fel a Svábhegyre a feleségemhez vacsorálni, mind megengedheté a saját felelősségére; de hogy egy elítélt rab reggelenként templomba járjon? Ez nehéz kérdés! Azt mondta, hogy ily szokatlan esetre hiányoznak az instrukciói; hanem azonnal megteszi eziránt az előterjesztést a katonai főparancsnokságnál. A főkatonai kommandó megint a maga részéről nem érezte e kérdésben kompetenciáját kellőleg meghatározva: az tovább előterjesztette a hadügyminisztériumhoz, s míg aztán a hadügyminisztériumtól a misére járhatás engedélye leérkezett, azalatt ő Felsége legmagasabb kegyelme megszüntette a fogságbüntetésünket, s mehettünk haza.
De azért a szabaddá tétel után is viseltük az elítéltetés következményeit: a nemesség elvesztését. Zichy Nándor nem volt gróf (az nem nagy baj volt neki), de én nem lehettem lapszerkesztő (Hogy is ne? Egy kiszabadult fegyenc!), s az nagy baj volt nekem, mert új szerkesztőt kellett a lapnál alkalmaznom, Urházy György személyében.
Zichy Nándor még azután is többször írt A Honba érdekes cikkeket; saját kezű fogalmazványait ma is híven őrzöm kéziratgyűjteményemben.
De hát mind bagatelle-bajok voltak ezek ebben az esztendőben. Schmerling provizórium, Rájxrát, katonai uralom: – nagyobb veszedelem volt ennél, amit minden ember érzett, úr és paraszt, de még az állat is: az országos aszály.
Ez volt a rettenetes 1863-iki évnek a signaturája.
A hó olvadásától kezdve augusztus végéig nem esett le egy csepp eső Magyarország legnagyobb részében. Az Alföld, a Bánság, a magyar Kanahán egy végtelen sivatag képét mutatta fel, amelyen nem volt semmi zöld, csak a nádas; búza, rozs kiszáradt, a tavaszi, a tengeri ki sem kelt; se széna, se szalma a barmok számára: általános ínség!
Tavaly a földbirtokosok tagadták meg az adófizetést, ez évben maga a föld.
A dús Alföld birtokosai berakták téglával, vályoggal a házaik ajtaját, ablakát, s elmentek Erdélybe aratórészért dolgozni! A gulyákat felhajtották a Kárpátokba, le a Dunához, s otthagyták felében kiteleltetésre. Jegenyehajtás kévéje volt a takarmány; hát még a kenyér! Fűrészporral kevert malompor! A lovakat egyszerűen lebunkózták.
Hát a kormány? A közigazgatás mit tett az ínség enyhítésére?
De már inkább csatornát tisztítok, mint hogy még egyszer e témáról írjak…
Hanem a magyar társadalom, az megmutatta ez évben, hogy minő hatalmat képez.
„Nem szabad Magyarországon senkinek éhen meghalni!”
Ez volt a jelszó.
Ebben egyesült minden párt, minden osztály, minden nemzetiség, minden felekezet. – És mind a két nem. – A nők versenyeztek a férfiakkal. Szerteszéjjel az országban, minden helységben, ahol nagy ínség volt, népkonyhákat állítottak fel, kenyeret osztottak a népnek.
Önkényt is adakozott mindenki; azonkívül is a gyűjtésnek minden módja ki lett találva. Azok között a legfényesebb sikerű volt a Budapesten rendezett jótékonysági bazár, melyet előkelő hölgyek rendeztek.
Ott láttuk az italmérő pavilonokban a főrangú hölgyeket a polgárnőkkel egy asztalnál a pezsgőt töltögetni. A hölgyvilág szépségeinek gyűjteménye volt ott együtt. Azok között legfeltűnőbb szépség volt egy, a konzervatív főnemesi családok egyikének úrasszonya, Z… K… grófnő.
Láttuk, mikor ez a büszke nő egy szegény parasztleánynak, ki a maga forintocskáját szintén elhozta a haza oltárára, nemcsak poharat töltött, de még kezet is szorított vele. (Ezt meg is énekeltük.)
Almássy Pál is odajött ehhez a pavilonhoz. Gyönyörű példánya volt a magyar férfinak: egy fejjel kilátszott a tömeg közül: szelídnek látszó, komoly arccal. Nem volt mágnás; de birtokánál fogva az első magyar nagy urak egyike. Nagy eszű és európai míveltségű ember. A történelemben már fel is volt írva a neve, mint a debreceni országgyűlés aláírójáé. Ezért halálra lett ítélve, vagyona elkobozva; az uralkodó által megkegyelmezve, s ismét úrrá téve.
Odalépettt a bájos grófné pavilonjához, aki őt egy pohár pezsgővel megkínálta.
– Mi az ára?
– Másnak egy forint: önnek száz.
– És ha egy csókot kérnék a grófnőtől?
– A szent célért azt is adok: annak az ára ezer forint.
Almássy Pál elővette tárcájából az ezrest: a grófnő megadta neki érte a csókot: közlátványra. „Ein Kusz in Ehren!”
Természetesen, hogy a lapok másnap egyébről sem beszéltek. Reggel meglátogattam Almássy Pált, s gratuláltam neki.
– Pedig nem okosan csináltam a dolgot – mondá ő. – Ebből baj lesz. Nem az a baj, hogy én adtam ezer forintot egy csókért, hanem hogy én kaptam egy csókot ezer forintért. Ebből a bécsiek azt fogják kiokoskodni, hogy közöttünk és a konzervatívak között létrejött a fúzió. S minket csak ellenségeiknek tartanak; de a konzervatíveket riválisaiknak. Ennek a szimbolisztikájául veszik azt a csókot.
Hiszen, ha még csak a bécsiek vették volna annak!
De a turiniak is annak vették.
Azt írták rólunk, hogy árulók vagyunk.
S attól kezdve elkezdődtek az eseténkénti kravallok a Váci (most Károly és Múzeum) körúton: a demonstrációk.
Egy csoport fiatal ember összeverődött a Zrínyi-kávéház előtt (a Kerepesi út keresztező pontján), ott elkezdtek kiabálni, nem tudom én mit, arra előrobogott a Károly-kaszárnyából egy szakasz dragonyos, a Hatvani utcából meg egy kompánia cserepár, vágtatva, kivont karddal, szuronyszegezve. Akkor aztán a demonstráló tömeg futott, amerre látott. Én akkor a Szűtsné-féle házban laktam, s minden este volt alkalmam az ablakból ezen a látványon – szégyenkedni. Hanem Szigligetit majd agyonlőtték egy ilyen alkalommal, amint a színházból hazament; az eltévedt golyó az ablakát zúzta be. Kedélyes állapot volt ez!
Az egyetlen színházunk nézőterének emeleti erkélyét a nemzeti kaszinó bírta, s ettől bérelték azt egész évre egyes kaszinótagok.
Egy este, midőn Almássy Pál a bérelt karosszékét keresi, azt már elfoglalva találja báró L. P. Árpádtól, ki ekkor érkezett meg hosszasabb külföldi útjáról. Megszólítja barátságosan: „Kérlek, ez az én helyem.”
– Eh, mit? – vág vissza nyersen L. P. Á. – Én már itt ülök, tedd le magad a másik székbe.
– De ez az én zártszékem: én ide akarok ülni.
Ez egy kis kellemetlenségnek látszott.
Másnap korán reggel meglátogatott Beniczky Lajos.
– Baj van – mondá. – Almássy Pál és L. P. Árpád között párbaj van készülőben. Oka egy zártszék fölötti összeszólalkozás, aminek következtében L. P. Árpád ezt írta levélben Almássynak: „Te, amint az életben nem találod meg helyedet, úgy a színházban sem találod meg.” Ez szándékos sértés, Almássy általam provokáltatta L. P. Árpádot, ő megnevezte segédeit: nekem kifogásom volt ellenük; most, amíg ő szekundánsok után lát, siess Almássyhoz, s ha A Hon ügyében valami elintéznivalód van, azt végezd el vele, mert az ügy kimenetele katasztrófa lesz. A párbaj élet-halálra megy.
Én azonban nem Almássy Pálhoz siettem, hanem L. P. Árpádhoz.
Rendkívüli alak volt. Testileg atléta. Akiben az olasz és magyar heves vér kereszteződött. Az egyetlen valóságos forradalmi jellem, aki valaha magyar földön élt.
Az egész Schmerling-korszak alatt soha adót nem fizetett. Volt többezer holdnyi uradalma a temesi bánságban. Azt nem engedte bevettetni, hogy ne legyen rajta termés, amit a kormány adó fejében lefoglalhasson. Egyszer a négy lovát foglalta le az adóexektor.
Akkor azokra rázárta az istállót, s otthagyta őket elveszni éhen de adót mégsem fizetett.
Ezt mentem én el megszelídíteni.
Mikor beléptem a szobájába, azzal fogadott, hogy tudom, miért jössz? Hiába beszélsz! Vagy én lövöm őtet oda, vagy ő lő le engem oda, de egyikünk nem él holnap.
Én aztán csak két percig beszéltem hozzá, s két perc múlva L. P. Árpád leült az íróasztalához, s írt egy ilyen tartalmú levelet Almássy Pálhoz: „J. M. itt volt nálam: felvilágosított, vedd a Hozzád intézett levelemet meg nem írottnak, sajnálom a közöttünk történteket.”
Akik L. P. Árpádot ismerték valaha, kergethetik a fantáziájukat, hogy érje utol, mi lehetett az, amivel én ezt a megfékezhetetlen jellemet rábírtam, hogy azt a szót leírja „sajnálom”; ezt még a testvére sem hallotta tőle soha.
A párbajból e levél elküldése után természetesen nem lett semmi. Almássy Pál személyesen megköszönte nekem e szolgálatot, amit nekem a párthűség diktált.
Hanem a veszedelem azért nem fordult el.
Az esténkénti utcai tüntetések minden nap ismétlődtek.
Ez időben Zichy Nándor tudatta velem, hogy A Honba nem fog többé írni, s minden összeköttetést megszakít velünk. Az események előrevetítették az árnyékukat.
Egy napon megtudtam jó előre, hogy a bécsi kormány Almássy Pált és több kiváló politikai elvtársát az éjjel el fogja fogatni.
Nehogy azzal a kérkedéssel vádoltassam, mintha nekem valami organizált titkosrendőrségem lett volna a kormánykörökben, elmondom őszintén, hogy jutottam hozzá.
Szerkesztőmnek, Urházynak, volt egy 48-as honvédfőtiszt jóbarátja; annak ismét volt egy osztrák főtiszt kebelbarátja a katonai főparancsnokságnál; ezen a csatornán át én a kormányzóságnak minden intézkedését előbb megtudtam egypár órával a foganatosításnál. Így aztán Almássy Pált is értesíthettem jókor este előre, hogy éjfélkor elfogják.
Vele együtt elfogták A Honnak több alapító tagját is. Akit el nem fogtak, az menekült vagy a külföldre, vagy haza a pátriájába. Én itt maradtam egyes-egyedül. Nem írt már senki vezércikket A Honba. És nem is előfizetett rá. Egyszerre visszaestünk egy szégyenletes létszámra. Mintha megijedtek volna az előfizetők, hogy most már őrájuk kerül a sor: az olvasókat viszik börtönre. Az ínség miatt a hirdetmények is összezsugorodtak.
Én megkísérlettem a lapot saját tehetségemből folytatni. Akkor örököltem a szülőim után egy vagyont: az ráment egészen. Eladtam a Magyar utcai házamat, korábbi munkáim szerzeményét. Azt is elnyelte a lap deficitje. Akkor adósságcsinálással folytattam a lapot. Minden hónap nyomdai költsége váltóval lett fizetve. Az év végén már tízezer forinttal voltam adósa a nyomdásznak. Akkor az felmondta a hitelt, a jövő hónap költségeinek fedezésére már nem volt pénz! Barátaim, elvtársaim, munkatársaim mind azt mondták, hogy nem lehet Magyarországon ellenzéki lapot kiadni: szüntessük meg A Hont a legközelebbi félév lejártával. Úgy, de egynéhány száz előfizető még átment a díjával a jövő félévre is. Azokat kárpótolni fogjuk a Pesti Naplóval: hisz az is derék hazafias lap, s a cenzúra gondoskodása mellett alig van már különbség a két lap iránya között. Kemény Zsigmond beleegyezett, s azt írta nekem: „Ha te azt kívánod, hogy én elnyeljelek, hát én nem bánom: elnyellek.”
Ekkor történt az, hogy Deák Ferenc a Nemzeti Casinóban, amint Keménytől meghallá, hogy A Hon a közönség részvéthiánya miatt meg fog szűnni, erősen lehordta az ottan jelenlevő urakat, hogy az egyetlen ellenzéki magyar lapot el hagyják enyészni.
Ennek a Deák Ferenc felszólalásának a következése lett az, hogy másnap reggel odajött hozzám Zichy Nándor (most már ismét gróf), s azt kérdé tőlem: „Mennyi pénzre van szükséged, hogy a lapodat fenntartsad?”
Én megmondám neki: „Egy hónapi nyomdász-számla – ötszáz forint.”
– Itt van. Ha többre lesz szükség, szólj.
Ekkor már nem tartozott a lap munkatársaihoz.
És a következő új félévben már újra felsereglett a szétzülött előfizető-sereg: A Hon a saját lábára áll: nem volt szüksége senki támogatására: majd jövedelmet is hozott, s tekintélyre vergődött. Egy erős párt csoportosult körülötte: a középbal.
Ez volt A Hon és gróf Zichy Nándor közötti viszonynak igaz története, aminek előadásával tartozni vélekedtem.
Gróf Zichy Nándor ezelőtt 33 évvel is az volt, ami most: hazafi; de ultramontán, aki a börtöntől nem fél; de a pokoltól igen – aki szereti a hazát; de a mennyországot jobban; hanem hogy mikor volt közcsendháborító? – azt ítélje meg az utókor.
