„Csináljunk magunknak egy jó napot” (1892)
„Csináljunk magunknak egy jó napot” (1892)
„A pokolban is esik egyszer vásár!” azt mondják a magyarok. „Este virágzik a tök.” Azt is mondják. „Mach mer unz án gúden Tág!” Ezt meg a németek mondják. Hát miért ne csinálnék egyszer én is magamnak egy jó napot?
Az én jó napom azzal kezdődött, hogy reggel öt órakor felkeltem regényt írni. Ti. hogy a „Fráter György”-nek legközelebbi fejezetét elvesztették a szerkesztőségben. Úgy eltűnt, hogy nem akadt gazdája. Este tudatták velem. Egész éjjel erről álmodtam. Ezt újra meg kell írni. Minden poéta-mesterember tudja, hogy nincs annál pokolravalóbb mulatság, mint egy elveszett munkát újra visszagondolni, vagy mint Tinódi Sebestyén kifejezi: „Hátra tanulni!”, vagy mint Sárosy Gyula mondja: „újra szülni.”
Dél felé készültem el vele. Írtam is hozzá a tisztelt szerkesztőségnek egy olyan comitivát, hogy tudom, nem teszi el az autogram-gyűjteményébe.
Akkor felmentem az országházba. Horánszky Nándor barátom beszélt. Ő tudja, miről! – Én valami megjegyzést találtam rá tenni gróf Pongrácz Károly barátomhoz fordulva, azt Horánszky meghallotta; belém kötött, én visszakötöttem; nagy hajcihő lett belőle, úgy, hogy utoljára gróf Károlyi Gábor felkelt a helyéről, azt mondja: „Ezt a skandalumot nem lehet kiállani”, s kiment. Nekem pedig megvolt az a jó napom, hogy egyszer valahára én is közbeszónokolhattam. Egészen újjászülettem tőle! Mintha csak 1867-ben élnénk.
Ebédre Fenyvesy Feri barátomhoz voltam híva a Hungáriába. Színházi nyugdíj-ebéd volt a titulus bibendi. Az üléstől az ebédig még egy óra volt agyonverni való. „Mit csináljunk addig, Károly barátom?” mondám Vadnaynak, aki szintén oda volt meghíva. „Sétálunk, és nézegetjük a szép hölgyeket az utcán.” „Nagyon jól van, úgyis régen sétáltam már, s régen kacsintgattam szép hölgyek szeme közé, és így nagy élvezettel töltöttük el az interkaláris egy órát, kölcsönösen emlegetve egymásnak, hogy „Hej, pajtás, mikor mi ennek a szép hölgynek a mamájával jártuk a csárdást!” (Nagymamáját is mondhatnám, de nem akarom Károly barátomat kompromittálni.)
A nyugdíj-lakomán aztán felségesen mulattunk. Tizenhat tósztot végigittunk; a tizenhatodiknál Hegedüs Sándor fiúilag megintett, hogy elég lesz a jóból; még egy fővárosi képviselő-testületi ülés van hátra, ahol nagy feladatok várnak reánk. Publica privatis praecaedunt!, azt mondják a magyarok. Otthagytuk a vidám társaságot, s osontunk kifelé. Az előszobában a pincérek rámadták a felöltőt, fejembe nyomták a fekete selyembélésű cilinderemet, s rövid időn ott találtam magamat az új városház képviselői termében, mely már akkor zsúfolva volt lelkesült hazafiakkal. Valaki szónokolt a bal oldalon. A mellettem levő urak kiabáltak: „Eláll! Eláll!” Én együtt kiabáltam velük: „Eláll!” És csakugyan elállt. Akkor a jobb oldalon állt fel egy másik szónok, annak még jobban kiabáltuk: „Eláll!”, s az is elállt. Akkor az elnök kísérté meg a kérdés feltevését: annak meg addig kiabáltuk a „halljuk”-ot, hogy semmit sem hallottunk belőle. Akkor aztán következett a szavazás felugrással vagy guggonüléssel, én is a felugrók között voltam. Hogy miről volt szó? Azt bizonyosan úgy tudta mindenki, mint én magam.
Denique a magisztrátusnak minden propozícióját leszavaztuk. Ez már csak jó nap volt. Nem adunk pénzt semmire! A citadellát bevesszük ostrommal, nem fizetünk érte!
Onnan pedig, nagy diadallal, egy kedves barátomhoz mentünk el estélyre, ahol bájos és szellemdús úrhölgyek társaságában töltöttük el a napot az utolsó óráig, amikor is én a széles Andrássy úton nagy büszkén vándoroltam hazáig, magamban dúdolva a „Jaj de hangos a becsali csárda!” melódiáját.
Hazaérve aztán fogtam a cilinderemet, hogy – rendes ember létemre – majd elteszem a kalapskatulyába. Hát már akkor ott volt az én fekete béléses cilinderem a kalapskatulyában! Hát ez már micsoda? Hogy jött haza ez a cilinder-kalap nálam nélkül? Hogy lett nekem egy cilinder-kalap helyett két cilinder-kalapom? Nem vagyok én még kétfejű sas!
Ha jól sejtem, én valakinek elhoztam a cilinder-kalapját. De ki az a valaki?
Most már ezt az útját választom a kurrentálásnak, hogy felhívom a nyugdíj-lakoma részeseit, hogy aki elveszett a kalapjából, jelentse magát nálam, ahol egy elszomorodott cilinder-kalap kész megbocsátani a tőle megszökött viselőjének, s őt a múltak iránti szemrehányás nélkül ismét keblére fogadja.
Megesik ám az ilyen tévedés okos embereken is.
Tisza Kálmántól hallottam, az esetet elmondva, azt a sokkal jobb adomát, hogy egyszer ő a hatvanas években egy vidám társaságban mulatva, midőn Beniczky Ferivel mint két legutolsó résztvevő haza menni készült, már akkor az előszobában nemhogy az ő kalapjaik lettek volna készletben, de kettejük számára csupán „egy” cilinder volt hátrahagyva. Ekkor aztán, nehogy egyikül hajadonfőtt legyen kénytelen hazamenni, azt tették, hogy közepett kettészelték a cilindert: egyikük feltette a karimáját, a másik a kupáját, s úgy mentek haza az összes milimárik nagy gaudiumára.
Végül pedig a maga moráljával azt vágta a fejemhez a generális, hogy „Te ugyan drága legény vagy! A regényhősödet jámbor, józan életre kényszeríted, hanem helyette magad lumpolsz!”
Ami igaz is. De hát „pokolban is esik egyszer vásár.”
