Blaháné (1896)
Blaháné (1896)
Nevezték őt csillagnak, csalogánynak, tündérnek, csak egyet nem mondtak el róla, hogy milyen drámai művésznő.
Úgy vagyunk Blahánéval, mint a holddal. Mindenki látja, gyönyörködik benne, lantokban dicséri; – de senki sem ismeri; a valódi szférája el van előlünk takarva; pedig ott lehet, ott van élet, növényzet, melegség – és talán boldogság is. Ezt a képet a földlakók sohasem látják.
Nőm, ki ugyanegy színpadon működött Blahánéval, azt mondta róla, hogy ő a legkitűnőbb drámai művésznők egyike. Nekem is megadatott, hogy őt egy igen tragikus drámai szerepben láthassam. A tragikai múzsának minden ajándéka egyesítve volt nála: mély érzés, s annak minden változatait kifejezni tudó hang, megkapó indulatkitörések, beszélő arckifejezés, eredetiség a felfogásban, plasztikai mozdulatok és előkelő egyszerűség.
Mindenki azt mondta róla ez alkalommal, amit Jókainé: „ez egy elsőrangú drámai művésznő”.
Bizony, a tragikai múzsa volt Blahánénak az édesanyja.
Hanem hát az előkelő anya még azután sem adoptálta legkedvesebb leányát, amikor véletlenül felismerte. Pedig az szerette őt; Blaháné szerette a drámai művészetet.
Még akkor egy házban lakott a dráma és a népszínmű. Át-átlátogattak egymáshoz. Sőt, még az opera is ott volt osztályos rokonnak. Az volt a kegyenc. A magasabb drámának a napja volt a péntek, a népszínműé a vasárnap.
Lehetett összehasonlításokat tenni. A pénteki színház üres padsoraival, ásító páholyaival, kopott díszleteivel; az a lágymeleg hangulat, mely, mint a malária, magának a művésznek a lelkét is ellankasztja… És aztán a vasárnapi színház zsúfolt karzataival, lelkesedni, mulatni, örülni kész közönségével; nyüzsgő színpad, daltól visszhangzó kulisszák, tapsvihar, hulló koszorúk!…
És aztán?… ahogy a nagy római mondta: „Inkább leszek első ember egy faluban, mint második Rómában.” Mikor a népszínművet a Nemzeti Színház átadta a Népszínháznak (amit én ma is nagy hibának tartok), Blaháné elhagyta a magas sarkú múzsaanya házát, s vitte magával a pillangós cipőit a dajkája házához, aki eddig fölnevelte. Inkább rózsakirályné a parasztszalmás kunyhóban, mint hamupipőke a méltóságos palotában! S a siker, a diadal igazat adott a választásának. Mint népszínművek királynéja, egész világot teremtett maga körül. Saját színműirodalmat fejlesztett ki. Jobbágyává tette a magyar Tháliának az idegen népet.
És azután láttuk és bámultuk és szerettük őt az általa elővarázsolt világban, mint naiv parasztleányt, mint kackiás menyecskét, mint dalos rózsakirálynét, mint operetténekesnőt, mint fiúszerepek kedves személyesítőjét…
Nem! Nem akarok pamlagpört támasztani a művészetek istennői között. Dráma, opera, népszínmű, operette, vaudeville, bohózat: kézcsókoló tisztelője vagyok valamennyinek, s nem keresem közöttük a rangkülönbséget. Blahánénak pedig különösen hálás elismeréssel tartozom azért, hogy előkelő drámai tehetségével a népszínművet megnemesítette, s az operette-nek tisztességet szerzett. A mély érzés, a nemes szív aureolát sugárzott e műfajokra.
Aztán Blaháné mindig a mienk volt!
Talán ez a szó: „volt” – nem is historicum még? Talán az újhold sarlója ismét föl fog tűnni előttünk?
A közönség mindig maga előtt fogja őt látni, s mindig vissza fogja őt kívánni oda, diadalai paradicsomába: a népszínműbe.
Csak én, akinek megadatott egyszer láthatnom a hold túlsó oldalát is, ahol eleven élet van, és virányok és emberalakok – csak én nem tudok kibékülni azzal a gondolattal, hogy Blaháné, művészi ereje teljes birtokában, végképp letűnjön a láthatáron, s csak úgy magamban mondogatom, hogy ha már elvesztette Blahánét a Népszínház, hogy nem nyitotta meg előtte a főbejáratát a Nemzeti Színház?
