Andrássy Gyula gróf (1890)
Andrássy Gyula gróf (1890)
Leomlott a Pharosz! Maga a világítótorony. De az őrfény, melyet magasan hordott, nem hunyt el vele együtt; az ott marad, éjben, viharban jelezni a biztos révpartot.
Egész élete egy hosszú út volt a haza és a szabad eszmék szolgálatában – egyik veres padtul a másikig. – S megadatott neki, hogy még életében egy messze pillantást vethessen a halhatatlanságba.
Megadatott neki a ritka kegy az égtől, hogy alkotásait tovább élni, és a jövendőkön uralkodni lássa.
Kétszer koronázott: egyszer a király felkent fejére, másszor a Monarchiára tette fel a koronát.
Kétszer diadalmaskodott – nem harcban, de békében; egyszer a Monarchia, másszor Európa békéjének megalapításakor. S az alap, mit letett, csak szilárdult, nem ingadozott soha.
Mert ez az alap, melyre nagy művét építé, mind benn, mind odakünn a népszabadság életre költése volt.
Bátor kézzel merte komolyvalósággá tenni azt a szent, nagy eszmét, amit mások csak káprázatul használtak addig, s azzal egy új korszakot alkotott meg, mely magát visszatereltetni többé nem engedi.
Van egy régi ázsiai népmonda, mely ezredeken át fenntartá magát: az óriási Góg és Magóg hadairól, kiket hajdan a diadalmas Nagy Sándor, a művelt nemzetek egyesült erejével, hozzájárulhatlan hegy láncok mögé bezárt. És azután, hogy messze időkig megvédje tőlük a világot, tizenkét óriási harsonát állított fel a hegyek ormaira, amikbe, ha belefúj a szél, megszólalnak, s a kitörni készülő óriások hadát visszariasztják. E békeintő kürtök egyike bizonyára Andrássy nevét fogja hangoztatni aeonokig!
Mikor visszavonult is, megmaradt az ország és a király tanácsadójának, kinek szavai a jóslatok és ítéletmondások erejével bírtak; a szó legdicsőbb értelmében „pontifex”, ki fenyegető rianások partjait aranyhíddal tudta áthidalni.
Megérte azt a győzelmet, hogy amiket megjósolt, az mind beteljesült; amit tervbe vett, az megvalósult; megérte azt, hogy azon ellenesei, kik ugyanazon célt, de más úton akarták elérni, mind megtértek az általa megirányzott útra, s nevét, mit egykor behomályosítottak, saját kezeikkel önkényt tisztára mosták; megérte a csak holtak számára adatott nagy kiváltságot, hogy még életében, aki csak szólt felőle: „nil, nisi bene”.
Most már át van adva nagy neve a történelemnek; alkotásai az utókornak; hamvai a haza földének.
De egy nemzet hálája nem elég, hogy őt felmagasztalja; nem elég a hármas halom s a négyfolyós veres mező, hogy őt betakarja; nevének ragyogni kell az egész világrész felett, s amíg ebben nemzeti létüket féltve őrző népek laknak, amíg a népszabadság fogja dönteni a harcot, diktálni a békét, addig e nagy szellemnek élni kell az áldó örök emlékezetben!
