Aki még a királyon kívül viselte a Szent István koronáját (1880)
Aki még a királyon kívül viselte a Szent István koronáját (1880)
E napokban Wahrmann Mór barátom által egy barátságos „pártonkívüli” lakomára voltam meghíva, aminek egyébiránt senki se tulajdonítson semmiféle politikai horderőt. Először azért nem, mert Csernátony is ott volt. Másodszor pedig azért nem, mert énrólam már köztudomású dolog, hogy ha hivatalos bankettre hínak, ott egy tószttal rovom le a tartozásomat; ha pedig barátságos lakomára, ott egy a családi albumba írott emlékmondattal. „Wenn alle Stricke reissen”, ezzel fogom megkeresni kenyeremet, végigebédelem az országot, s teleírok minden albumot. S még az könnyű és háládatos feladat, ahol, mint Wahrmann barátomnál, csak egy bájos kisasszony van a háznál; de hát akkor, amidőn, mint Trencsén-Teplitzben, egyszerre tizenkét bájos honleány hozza elém az albumát, s mindegyiknek valamit kell kigondolnom, ha csak úgy nem akarok tenni, mint Bauernfeld, aki készen tartott egy emlékmondatot, s azt írta fel mind a tízezer emléklapra, amit hozzá küldtek. Ha jól emlékszem rá, a bájos és szellemes Wahrmann kisasszony emlékkönyvébe ezeket iktattam be:
„Három van, amit szeretünk,
Én – Te – Ő.
Önzés – szerelem – honszeretet.
Aki az elsőt teszi, az jól született – aki a másodikat, az jól élt – aki a harmadikat, az jól halt meg.”
De hát nem ez, ami megörökítendő.
Hanem az, amit Horváth Lajos barátom és képviselőtársam az aszal fölött nekünk elregélt.
Horváth Lajos barátom a „vademberek” között a legszeretetreméltóbb alak. – Vadembereknek nevezik azokat, akik semmi párthoz sem tartoznak. – Most már egy „kacikát” is kaptak – Sennyeyben. Eddig csak két tagból állt a párt, s mikor en masse ment tisztelkedni a ház elnökéhez, egy comfortabelben elfért. (Wahrmann és Horváth Lajos.)
Tehát a Szent István koronájáról volt szó.
Éppen akkor írta róla az „Egyetértés”, hogy az nem a Szent István koronája, sőt nem is korona, hanem csak egy pörkölttorta-sütő, nem is arany, hanem csak tombak.
Efölött általános volt a tisztelt ház indignációja.
Végre felszólalt az én Lajos barátom.
– Az biz ez; maga az igazi korona. Én nemcsak láttam azt, nemcsak a kezemben volt, de valósággal viseltem is: a fejemen hordtam. S erre aztán elmondta nekünk a következő történelmi rajzot, amit én jobban nem tudnék előadni, mint az ő saját szavaival:
– 1848 és 1849-ben folytonosan Szemere Bertalan mellett működtem, előbb mint belügyminiszteri elnöki fogalmazó, utóbb mint belügyminiszteri elnöki titkár.
Vele jöttem le Pozsonyból 1848 ápril havában, s elnöki osztályában dolgoztam mindaddig, míg felső-magyarországi teljhatalmú kormánybiztossá ki nem neveztetett.
Vele mint kormánybiztossal mentem 1848 végén Miskolcra, vele jártam, keltem, biztosi útjában vele voltam Tokajban a Klapka táborában a tarcali ütközet után, vele mentem a Tiszántúlra vonuló sereggel Szőllősre, onnan Dembinszky csapataival vissza Miskolcra, honnan a Roth és Schulczig dandárai eltakarodtak, vele mentem Egerbe a kápolnai csatába, majd Tiszafüredre, hol akkor a kápolnai és kövesdi csaták után visszavonuló Dembinszky-féle hadsereg tanyázott; vele mentem Debrecenbe, már a függetlenségi nyilatkozat után, melynek hírét nagy megdöbbenéssel Miskolcon, Gencsy alispán egy alkalmi nagy ebédjén vettük.
Vele mentem Budavár bevétele után, június első napjaiban Debrecenből Pestre, Pestről június utolsó vagy július első napján Szegedre, Szegedről július utolsó vagy augusztus 1-ső napján a Görgey táborába, s onnan aug. 9-én. Aradra, Aradról aug. 11-én Radnára, Radnáról aznap este Lippán át Lugosra, hol tőle és gróf Batthyány Kázmértól aug. 14-én elváltam; s a Kossuth egyik titkárával – nevére nem emlékszem – és Léderer nemzetőrségi titkárral előbb Bemhez Facsetre, onnan Stein tábornokhoz Dévára, onnan – a mócok miatt Kolozsvárra nem mehetvén – vissza Facsetre, onnan Tótvárad, Buttyin-Boros-Jenő, Vásárhely, Szent-Jób, Margitta községeken át Nyíregyházára, s onnan aug. 29-én Miskolcra.
Aeneas huszadrészét sem állta ki annak a tengereken, amit én és társaim kiállottunk. Még csak Didónk se akadt, pedig tűzről pattant fiatalok voltunk.
Ami a szent koronát illeti:
Előállván 1849 június végén a kormány Budapestről Szegedre való átköltözésének a szüksége, Szemerétől rendeletet kaptam, hogy a szent koronát Duschek pénzügyminisztertől vegyem át.
E rendelet folytán átvettem a szent koronát, térítvény mellett ha jól emlékszem – Gondol Dani belügyminiszteri fogalmazó társaságában.
Ha emlékezetem nem csal, a koronát még aznap Gondol Dániel Kecskemétre vitte szekéren. Onnan – azt hiszem – együtt vittük Szegedre.
Szegeden a korona a Szemere szobájában lőn elhelyezve.
Szegedről nem tudom, ki vitte Aradra. Én Szegedről július 31-én vagy augusztus 1-jén együtt távoztam el Szemerével, s vele mentem a Vácról Losoncon, Miskolcon, Tokajon, Debrecenen át visszavonuló Görgey táborába. Velünk volt-e a korona, nem tudom, de azt hiszem, hogy igen. Csak arra emlékszem tisztán, hogy szekeremen volt a fekete vastag bőrből készült nagy elnöki bőrönd, melyben az elnöki iratok helyeztettek el. E bőröndöt Szalontán hagytuk Lovassynál. Szalontán meglátogattam Aranyt és nejét. A bőrönd utóbb irományostul a Nagyváradon székelt Józsa nevű császári biztos kezébe került, mi módon: azt nem tudom. Az elnöki iratokból néhány becses eredeti levelet (Kossuthtól, Batthyány Kázmértól, Görgeytől, Damjanichtól stb.), néhány fogalmazványt, néhány jelentést magamhoz vevén, megmentettem. Ez iratok egy részét felhasználta később Szemere és Horváth Mihály, kiknek másolatokat szolgáltattam ki. Valamennyit a múzeumnak fogom átadni.
A Görgey táborából aug. 9-én értünk be Aradra, Szemere a saját fogatán, én Debrecen városa négy szép lován.
Horváth kapitányné vendégszerető házához szálltunk meg.
A szent korona szobámban helyeztetett el.
Itt történt az, amiről Wahrmannál beszéltem, t.i. hogy az ősi, felül 2 vagy 3 erős vaspánttal lezárt nehéz vasszekrényt a Szemere rendeletére felnyitottuk, s a szent koronát, a királyi jelvényeket kiszedtük, s azoknak a Szeiverth János hű belügyminiszteri szolga által előteremtett könnyű vasszekrénybe való áthelyezését megkíséreltük. A művelet meghiúsult. A korona és jelvények a vasszekrénybe be nem tértek, s valamennyit ősi helyére visszatettük, és a vaspántokkal gondosan elzártuk. Időközben a koronát a fejemre tettem, a jelvényeket kézbe vettem, s a palástot felöltöttem. Így lettem én koronás fő, mégpedig olyan, minő Vilmos császár, ki mint porosz trónörökös, tudvalevőleg maga tette fejére a porosz koronát.
Aug. 11-én déli 1 óra tájban éppen a háziasszonnyal ebédeltem, midőn Szemere a várból jövet dúlt arccal a szobába lépett, s tudatta velem, hogy Kossuth a legfőbb hatalmat a Görgey kezébe tette le, kitől se a hazára, se saját személyére jót nem vár, meghagyta, hogy azonnal pakoljunk, a koronát a szekeremre helyezzük el, s egy óra múlva indulásra készen legyünk.
Rendelete teljesíttetett.
Aradról 3 óra tájban indultunk el, Szemere a saját fogatán, én a debreceni fogaton. A korona szekeremre helyeztetett el, s a kocsis ült rajta, nem is sejtve, hogy mit visz és min ül.
Estefelé a Maros partján, a Lippával szemben fekvő Radna városkába értünk. Itt találtuk Kossuth kormányzót, Duschek pénzügy-, Batthyány Kázmér külügyminisztert, báró Perényi Zsigmondot, a felsőház elnökét, és sok más menekülő notabilitást.
A Maros álló hídját ellepte a bankóprés alkatrészeivel terhelt, s Lugosról visszaigyekvő temérdek szekér. Kossuth, Szemere s a többiek tehát a hidast használták a Maroson való átkelésre. Mi, titkárok, emiatt hátramaradtunk, s a visszatérő hidason csak setét este vergődtünk át Lippára.
Szekeremen maradt-e a korona, vagy áthelyeztem azt Radnán a Szemere fogatára: nem tudom. Arra tisztán emlékszem, hogy a Szemere bőröndje a szekeremen maradt; hogy kerékkötő hiányában igen sok bajom volt a debreceni bokros és hegyhez nem szokott lovakkal; hogy éjjeli 12 óra tájban báró Perényi Zsigmondra bukkantam, ki Cséry Lajossal egy tűznél üldögélt. Keserűen panaszkodott, hogy a kormányzó és Szemere nem közölték vele útjok irányát és végcélját, ő tehát nem bódorog, hanem Radnára visszatér. Vissza is tért, bár figyelmeztettem, hogy Lippa tájékán az esteli órákban ulánusok mutatkoztak. Visszatért, hogy fogollyá és vértanúvá legyen.
Én hasonló helyzetben voltam. Velem se közölte Szemere, hogy merre és hová megy. De én mentem tovább, míg reggeli szürkületkor Ferdinánd-huszárokra bukkantam egy erdőben, kik tudatták velem, hogy a kormányzó és társai néhány ölnyire egy tanyában időznek. Odamentem. Egy hosszú szobában egy hosszú asztalnál ott ült a kormányzó, és ciberét reggelizett.
Innen együtt mentem vele és társaival Lugosra, útközben meg-megállította a kisebb-nagyobb csapatokban szállingózó honvédeket, s beszédet tartott nekik.
Lugosra érve Szemere gróf Batthyány Kázmérral s annak nejével és velem a város végén egy csinos házban szállott meg. Enni nem volt mit. A temesvári csatában megvert, demoralizált hadsereg ide vonult, s mindent mihamar fölemésztett. Én hízelegtem ki egy özvegy magyar nőtől, gondolom Papházynétól, egypár kappant, melyet a padláson az eresz alá rejtett. Nem lévén szállásunkon se gazda, se cseléd, a két kappant gróf Batthyányné készítette el.
Az estét azzal töltöttem, hogy a Szemere ingeiből a betűket távolítottam el.
Aug. 13-án egy angol jött Szemeréhez, néhány angol, kitöltetlen útlevéllel. Ez útlevelek Kossuthnak voltak szánva, de az angol őt már nem találta Lugoson, mert eltávozott onnan anélkül, hogy útjának irányát vagy végcélját valakivel tudatta volna.
Aug. 14-én reggel váltam el Szemerétől.
Batthyány és neje zokogva, Szemere hidegen adta meg utasításait a teendők iránt.
A megmentett iratokat, a „Közlöny” egy teljes példányát és a Szemerénének szóló levelet a szalmaülésbe varrva, a Szemere fogatán útra keltem Erdély felé, a Kossuth egyik titkárával és Lederer nemzetőrségi titkárral, kik saját alkalmatosságaikat használták, s akiktől Déváról visszajövet, valahol Margitta környékén elváltam; egyik Dunántúlra igyekezett, a másik Erdélybe tartott.
A „Közlöny”, melyet megmentettem, tudtommal egyedüli teljes példány az országban. Nem hiányzott belőle egyetlen szám sem, még az aug. 11-én Aradon általunk összeütött szám sem. A Nemzeti Múzeum 1876-ban e példányból egészítette ki a magáét, mely most már teljes példány, míg az enyém csonka.
Lugosról Szemere a debreceni fogaton, Szeiverth János szolgával aug. 14-én kelt útra.
Szeiverth János állítása szerint – ki a török határszélről visszatérve, engem Miskolcon egypárszor meglátogatott – Szemere a koronát Orsován egy görögkeleti ortodox lelkész éléskamrájába ásta el, de onnan ismét kivette, és Fülöp kormánybiztos, 1868-ban orsz. képviselő, utóbb kúriai tanácselnök és valami Szőllősy nevű úriember, azelőtt török basa társaságában azon helyen ásta, illetőleg ásatta el Szeiverth Jánossal, ahol később, amint mondják, a Varga feljelentése folytán, kit Kossuth küldött be, hogy a koronát külföldre vigye, csakugyan megtaláltatott.
Szeiverth visszatért Pestre, hol 48 előtt a városi rendőrségnél szolgált volt.
Kihallgatták több ízben, ígértek fűt-fát, ha a koronának nyomára vezet. De ő nem vallott, bár helyzete éppen nem volt kedvező. Nejét és három-négy gyermekét nagynehezen tudta fenntartani azon házmesterség jövedelméből, melyet neki Balassa István eszközölt ki, s midőn házmesteri állomását, nem tudom, mi okból, elvesztette, azon adományokból, melyeket egyikünk-másikunk nagyon szerény mérvekben koronként kiszolgáltatott. Különösen Szemeréné és Balassa István segélyezte egész haláláig. Özvegyét, ki a Kishíd utcában egy bőröndkereskedésben nyert alkalmazást, még az utóbbi években is gyakran segélyeztem. Koronként el-eljárt hozzám, mint képviselőhöz a Huszár-házba, ahol 1872. évi novembertől lakom.
Több mint egy vagy két éve, hogy nem láttam. Egyik fia műpallér, szépen rajzol, de beteges, s emiatt akkor, mikor pár év előtt nálam volt, állomását elvesztette, s újat számára kieszközölni nem tudtam. Meghiúsult azon törekvésem is, hogy az özvegy vagy a várostól, vagy a kormánytól nyugdíjat kapjon, pedig 1867/68-ban mind Szentkirályi Móricnál, Pest városa akkori polgármesterénél, mind báró Wenckheim Bélánál többször közbenjártam.
Megtaláltatván térítvényem, a korona iránt engem is kihallgattak, s nyomozást tartván nálam, irataim egy részét elvitték.
A nyomozást Soltész Nagy János főszolgabíró vezette, mindjárt 1849 végén vagy 1850 elején.
Elmondtam, amit tudtam, híven, Lugosig, de vallomásomnak hasznát nem vehették, s tovább nem zaklattak, bár egy évig Miskolcra internáltak. A titkároktól lefelé minden hivatalnok amnesztiát kapván, más bántódásom nem volt.
Vallomásomból konstatáltatott az, amire a Szemere érdekében nagy súlyt helyeztem, hogy a velünk volt vasszekrényben nem a Beniczky által Losoncon az osztrákoktól elvett és Szemerének átadott ezüstpénz volt, mint azt sokan hitték, hanem a magyar szent korona. Szemere annyira pénz nélkül maradt, hogy én adtam át neki Lugoson, elválásunk előtt egypár órával néhány ezüst forintot, gondolom 40–60 forintot, elnöki kasszánk maradványát. Ő teljesen puszta kézzel és üres zsebbel távozott hazájából. Legyen áldás emlékezetén.
… Úgy adtam elő, ahogy ezt tisztelt barátom szájából mindnyájan hallottuk. Vajha mindenki följegyezné így a korrajzoló számára e nevezetes korszakban átélt tapasztalatait.
