V.
V.
Ha azok, akik az 1848-iki törvényeket rögtönzéseknek mondják, vissza akarnának emlékezni a megelőző évek sajtómozgalmaira, talán önmaguk előtt mégis bevallanák, hogy nincs igazuk.
Amiket az 1848-iki törvények a magyar Corpus Jurisból kiszakítottak, azok mind évek óta sürgetve, megvitatva, minden oldalról kifejtve, ott találhatók az 1848-at megelőzött évfolyamaiban a független sajtónak.
Egyrészt Kossuth, másrészt Csengery szerkesztése alatt a Pesti Hírlap tüzetesen tárgyalta, s amely kormány e hírlapi tárgyalásokat nemcsak meghallgatta, sőt azoknak megvitatásához saját közlönyében hozzá is járult, az nem mondhatja, hogy váratlanul lepték meg a nemzet követelései, hogy rögtönzöttek voltak a törvények.
Március 15-ike csak a rég megvitatott, a közvéleménytől elfogadott követelések címeit sorolta elő.
A vívmány, amelyet e nap adott, a cenzúra fennhatóságából való kibontakozás volt.
E tény élénken meg van még tartogatva a kortársak emlékezetében, s története igen rövid.
Négy fiatal író kezébe vette a nemzet kívánalmainak formulázott tizenkét pontját, és saját felelősségére kinyomtatá azokat a legelső nyomdában. A tizenkét pont kőzött az is ott volt, hogy a sajtó szabad.
Ez volt a legelső nyomtatott lap Magyarországon, mely cenzúra nélkül jelent meg.
A budai kormányszék nem szegült ellene, s a közvélemény kívánatára a sajtói működés miatt fogságban levő Táncsicsot szabadon bocsátá.
Másnap találkoztam volt cenzorunkkal. A jó öreg R…nak őszinte örömkönny ragyogott szemében. Ez a derék, becsületes ember in politicis csak olyan szabadelvű volt, mint akárki más, és sok olyan dolgot engedett keresztülmenni, amit az osztrák szabadsajtó (!) korszakában nem lehetett volna újra kinyomatni. Petőfit különösen kegyelte, s ha verseiből lealkudott valamit, azok nem a szabadelvű eszmék voltak, hanem a hellyel-közzel kitörő embergyűlölet vulkán-olvadéka. Ilyen embergyűlölő eszméket nem engedett meghonosulni az irodalomban az emberszerető öreg úr. Nekem is keresztülhúzta irodalmi pályám első évében egy ily világfaló eszmékkel teljes munkámat; legyenek érte áldva becsületes hamvai.
A felszabadult liberális sajtón alig lehetett észrevenni, hogy miben különbözik elébbeni önmagától. Még azt a kis időt sem sietett felhasználni semmi nevezetes túlcsapongásra, mely a felszabadulás és az új magyar belügyminiszteri sajtótörvények kiadása közé szorult.
No, ezek a sajtótörvények meglehetősen elrontották a kedvét annak a literátornak, aki a cenzúrától megszabadultnak képzelte magát. Hiszen cenzúra volt az is, csakhogy elöl-hátul cenzúra, elöl laplefoglalással, húszezer forint kaució-letétellel, hátul nagyszerű fizetésekkel, bírságokkal és számos esztendőkre terjedő fogságokkal körülkerítve. Belefoglalta az a bűnök elenchusába mindazokat a feladatait a sajtónak, amiket teljesíteni kötelessége: sérthetetlenné tette a kormány tagjaitól kezdve, le az utolsó éji őrig minden tagját a közigazgatásnak, s vetélkedett kifejezései határozatlanságával akármely azóta készült sajtótörvénnyel.
Az a néhány, hatás nélkül eltűnt röpirat, mely veszélyesebb izgatást tartalmazott, nem igazolta e szigorú törvényeket, valamint az sem, hogy a volt konzervatív lapokból egyszerre ultrademokraták és radikálok lettek. Ezen változásokon csak nevetett a közönség. Az igazi liberális sajtó az maradt, ami volt. Elveit látta győzni, s meg volt vele elégedve.
Hanem ezeket a sajtótörvényeket nem számíthatta elveinek győzelmi jelei közé, és ezt nem is késett kijelenteni a magyar minisztériumnak. Mert ha nem is számítjuk a legális protestációk közé azt a tüntetést, mellyel a pesti közönség a sajtótörvény javaslatot a városház előtti téren megégette, de fel kell említenünk, hogy e javaslat ellen Pest megye közgyűlése és a pesti közbátorsági bizottmány küldöttségileg tiltakoztak, s a törvény csakugyan szelídített alakban került ki a király szentesítése alól.
Ámde bármilyenek legyenek is az 1848-iki sajtótörvényeink, ott van mellettük, ami mindenkit megnyugtat, hogy azoknak magyarázása nem kormányhivatalnokokra, nem fizetett bírákra van bízva, hanem esküdtszékre. Esküdtszéki tárgyalás mellett nincs igazságtalan törvény, mert független a bíró.
Egyetlen eset volt egész alkotmányos korszakunkban ily esküdtszéki tárgyalásra sajtó-ügyben, s a véletlen úgy hozta magával, hogy a tizenkét kihúzott név között Petőfié s az enyim is ott volt mint olyan, melyre sem a vádló, sem a vádlott nem mondták azt, hogy „nem kell”.
Derék, értelmes iparosok voltak kollégáink, bizonyosan sok gyakorlattal bírók egyéb községi közügyekben, hanem a sajtóügy még újdonság volt rájuk nézve. Amellett a vádlott ügyvéde szinte nem jól fogta fel védence ügyét.
Az volt a vád alapja, hogy egy választópolgár egy lap hirdetményei közé azt iktatta be, hogy akik X. urat akarják megválasztani bizonyos városi hivatalra, azok menjenek előbb őhozzá, ő majd mond nekik valamit. Ezt a közvádló hivatali becsületsértésnek vette, mert mit mondhat X. úrról a vádlott a meghívottaknak? A vádlott ügyvéde aztán mind csak azt akarta bebizonyítani, hogy amiket a vádlott X. úrról beszélt, azok nem voltak olyan nagyon becsületsértő dolgok; amiről nem sikerült az esküdtszéket meggyőznie. Úgy, hogy mikor ítélethozatal végett félrevonult az esküdtszék, tíz votum volt kettő ellen az elmarasztalásra. Az a kettő Petőfi volt, és én.
Mi előadtuk az esküdteknek, hogy itt illetékességi fogalomzavar van: amit a vádlott beszélt, az nem tárgya a sajtókihágásnak; ha beszédben sértett, járjanak el ellene fegybíróságilag; de a súlyosabb sajtóügyi eljárásnak csak sajtóvétség képezheti tárgyát.
Az lett belőle, hogy egyhangúlag felmentette az esküdtszék a vádlottat, aki azonban, hogy ne menjen el elégtétel nélkül, a felmentő ítélet után ünnepélyesen bocsánatot kért a megsértettől.
E kedélyes processzuson kívül több nem háborította a sajtó működését.
Pedig ugyan viharos idők keletkeztek. Élünk még néhányan azok közül, akik két vésztörvényszék rendszabályai között írtuk le meggyőződéseinket, a harmadik volt maga a közönség, ki gyanúsított, bevádolt, véleményeinket, elítélt, ma felemelt, holnap eldobott. És azért mégis leírtuk meggyőződéseinket.
Nehéz volt szólni, de nehezebb volt hallgatni.
Véleményeinket, miket akkor elmondtunk, még most veszi cenzúra alá a história, s még nem tudjuk, melyikre fogja ráírni a „deleatur”-t.
Egy eseményt nem hallgathatok el.
Sokunk közül egyikünket, nem tartozik ide, hogy kit, azzal vádolt valaki, hogy működésével a magyar katonaság, s különösen annak egyik vezére, Klapka, elégületlen.
A vádlott zsurnaliszta eziránt kérdést tesz az illető katonai auktoritásnál.
S a katonai auktoritás azt felelte neki vissza mívelt hangú levélben, hogy irodalmi működését üdvösnek tartja; de ha mindjárt elveivel ellenkeznék is, amint nem, sokkal magasabb fogalommal bír a sajtó hivatása felől, sokkal jobban tiszteli annak kezelőit, semhogy az ellenkező véleményt a katonai tekintéllyel akarná elnémítani.
Így vélekedett egy magyar katonai kapacitás a háború izgalmai közepett a sajtó hivatása felől.
