Rachel Félix, Toste, Ristori, Lőwe
Rachel Félix, Toste, Ristori, Lőwe
Rachel kisasszony (családi nevén Félix) Franciaország legelső tragédája volt: sovány termet, hosszú arc, fekete szemekkel. Játéka, szavalása klasszikus volt: hangja mély, csengő, nagy terjedelmű, minden modulációra idomult; egyszerűség, igazság volt a művészetében. Nem láttunk nála betanult pózokat, nem hallottunk hatásra számított hangkitöréseket: minden olyan természetes volt az előadásában, de nem naturalisztikus.*
A „természetes” és a „naturalisztikus” közötti különbséget már a régi színészvilágban is ismerték: ez utóbbit úgy hítták, hogy „naturlikus”.
A francia klasszikus darabokban játszott. Láttunk tőle Horatiusokat, melyben hírhedett szerepe volt, a kedvesét megölő bátya megátkozásával, a modern szerepek közül Lecouvreur Adrienne-et, melyben (még emlékezem rá) úgy hal meg a végjelenetben, hogy a halála után nyitva maradnak azok a nagy szemei, s kőmereven néznek maguk elé. (Ez az egy volt realisztikus fogás.)
Rachel már teljes jól szervezett társaságot hozott magával, művészei elsőrendű tehetségek voltak; köztük a nővére, Félix Rebeka, aki szebb volt a nénjénél, s igen szépen játszott és szavalt. Ezeknél is jól meg lehetett érteni az egész francia szöveget.
Rachel egész élete végéig tagja volt a Comédie Française-nek: monográfiáját a franciák legelső esztétikusa, Jules Janin írta meg, szép fényképekkel illusztrálva, egy vastag kötetben. Udvarlói közé királyi hercegeket számított.
A Nemzeti Színház előkelő művésznői és művészei testületileg tettek látogatást a világhírű francia dívánál, ki magyar pályatársait a legszívesebben fogadta. Azok mind tudtak franciául, a társalgás fesztelenül folyt. Ekkor bejött a szobába Rachel húga, Rebeka kisasszony nagy sietve, s arra a két művésznő elkezdett egymás közt németül beszélni: mégpedig azzal a jól ismert keleties akcentussal. Hogy ezt nem a tisztelgő magyar pályatársak kedvéért tették, azt bizonyítá az értekezés tárgya: a tegnapi pénztári kimutatásról volt szó, melyben lényeges differencia mutatkozott: „fünef Gulden”. – Franciaország első művésznője, a tragédia királynője a Sulamithok nemzetéből való volt.
Rachel azzal viszonozta a magyar művésztársak hódolatát, hogy felkérte a Nemzeti Színház igazgatóságát, játszassa el Lecouvreur Adrienne-et még az ő ittléte alatt a magyar művészekkel.
És harmadnapra a francia előadás után előadták ugyanazt a Lecouvreur Adrienne-et ugyanazon a színpadon magyarul, Jókainéval a címszerepben.
Ugyan merné-e ezt produkálni egy mai világbeli direktor?
…Azután láttunk egy másik francia színtársulatot, madame Tostée-val. Ez már vígjátékokat adott, amiknek énekkel ellátott faját „vaudeville”-nek hítták. Kiváló volt közöttük a „Szamártej”. Igen decens, könnyűvérű, de illedemes darabok voltak. Szépen játszottak. Egy szót sem értettem belőle.
Ezek már káros nyomokat hagytak maguk után. Egy fiatal drámai színésznőnk, elsőrendű tehetség, aki ez ideig semmi más kifogást nem engedett tenni a művészetében, mint hogy egy kicsit énekelt (de hát melyik naiva nem énekel?), a Tostée-benyomás alatt azt vette a fejébe, hogy ő ezentúl nem fog énekelni, hanem hadarni, sebesen, egyhangúlag, ahogy a franciák kozíroznak, bavardíroznak, hangsúlyozás, akcentuálás nélkül, a mondat végét meghúzva, sebes mozdulatokkal megelőzve a szöveget. Ez valami új metódus volt. Közönség és színészek sohasem tudták megszokni; hanem a hírlapíró egekig magasztalta érte.
Azután láttunk még olaszokat is a Nemzeti Színházban, Ristori társaságát. Azok is kitűnő művészek voltak: különösen világhírű primadonnájuk, kinek arcképét itt Pesten meg is örökítették kőrajzban, mint „Mirrhát”. (Ki a mítosz szerint Afrodité istennő ellen fellázadva, ettől azzal büntették meg, hogy a saját apjába lett szerelmes.)
A magyar drámai művészgárda azonban kiállhatta az olasszal az összehasonlítást.
Mindenféle nemzet művészének szabad volt a magyar nemzeti színpadon a hangját zengedeztetni, csak a németnek nem. Pedig a bécsi Burgszínháznak akkor ragyogtak a legfényesebb művészcsillagai, akiket a pestiek is nagyra becsültek. De hát „tiltják törvényeink”. A nemzeti színpadon német szónak nem lehet elhangzani.
Egyszer aztán azt fundálták ki, hogy írtak egy darabot, melynek a hőse elejétől végig néma: csak az utolsó jelenetben, mely drasztikus hatásban minden lehetőt felülmúl, a rettegés, az indulatroham csodatétele alatt nyeri vissza a szavát egyetlen kitörő kiáltásra. Ezt a szerepet játszotta Lőwe: a Burgszínház elsőrendű hőstragikusa.
No, hát ebben a néma szerepben szabad volt a német múzsa felkentjének is a magyar nemzeti színpadon megjelenni. Meghatóan játszott. Ha az ajka nem beszélt, mégis mindent elmondott az arcával, a szemeivel, minden mozdulatával. A közönség ihlettel hallgatta a néma beszédét. S mikor végül visszatér ajkaira a beszédhang ez egyetlen szóban: „Vater!”, akkor olyan tapsvihar tört ki erre az egyetlen német szóra, aminő deklamatórius előadást nem követett soha.
Előadás után a magyar színészek díszlakomát rendeztek a bécsi kolléga tiszteletére, s a felköszöntővel Szerdahelyit bízták meg (az idősebbet), aki a feladatnak tökéletesen megfelelt; tósztja e két mondatból állt: „Herr von Lőwe, én meg vagyok lőve!”
