I.
I.
Ezelőtt harmincöt esztendővel őfelsége, a király legmagasabb trónbeszédében felszólítá az egybehívott magyar országgyűlést, hogy formulázza a nemzet kívánalmait, amelyek szerint Magyarország és Ausztria között az alkotmányos kiegyezés létrehozattassék.
Mindkét országban csak ideiglenes kormány volt, mely az adminisztrációt vezette olyan közegekkel, amilyeneket éppen elöl-utol talált. A magyar országgyűlésre volt bízva a kezdeményezés.
Az országgyűlés egy hatvanhét tagból álló bizottságot választott meg, melynek feladata volt az alkotmány alapszervezése.
Engemet is beválasztottak e bizottságba.
A bizottság üléséből ki volt zárva a nyilvánosság. A tagokon kívül senkinek sem volt szabad megjelenni a tanácskozóteremben, s azok becsületszóval köteleztettek a titoktartásra.
Mikor a helyeinket elfoglaltuk, én magam elé tettem egy nagy csomó papirost meg egy szál plajbászt.
Deák Ferenc odaszólt hozzám:
– Mit akarsz azzal a sok papirossal?
– Jegyzeteket csinálni a mai tanácskozásról.
– Tudod jól, hogy az itt elmondandókról nem szabad semmit nyilvánosságra hozni. Felfogadtuk.
Én erre az egész gyülekezethez fordulva azt kérdezém, hogy meddig tart a felfogadás záró ideje? (Azt hittem, legfeljebb egy esztendő lesz.)
Deák azt mondta, hogy harminc esztendeig.
Nyáry könnyíteni akart, az mondta: legyen huszonöt esztendő. Apponyi György harmincöt esztendőt javasolt. Az ő javaslatát fogadta el a bizottság.
Erre én azt mondtam:
– Jól van, hát majd közölni fogom ezeket a lapomban – harmincöt esztendő múlva.
Általános derültség fogadta e humorosnak látszó kijelentésemet. Hát persze, hogy humoros volt.
Harmincöt esztendő múlva! Hisz ez még embernyi embernek is nagy idő. Szürkül a szakállunk! De hát még egy hírlapnak? Hogy akar egy magyar újságlap még harmincöt esztendő múlva is élni?
És íme, a harmincöt év letelt, és én még mindig főszerkesztője vagyok annak a lapnak, mely ma is, mint akkor, segít építeni a hangyamunkát a nemzeti lét és szabadelvűség nagy gúlájának emeléséhez.
Abból a hatvanhét emlékezetes politikusból csak öten vagyunk még életben: Tisza Kálmán, Podmanczky Frigyes, Falk Miksa, Szontagh Pál és magam. A többi erős munkása az alkotmány építésének mind hazatért már az ő atyáihoz.
Most tehát, a harmincöt év lefolyása után, felszabadítva érzem magamat a felfogadás alól; s előkeresem a megfakult papírokat, s igyekszem az odavetett kusza betűkből (plajbásszal) kihüvelyezni a tartalmat. Hogy jegyzeteim hívek, hogy hozzájuk semmit nem tettem, rajtuk semmit nem módosítottam, arról igaz hitemmel kezeskedem. Jegyzeteimnek értéke egyes-egyedül a közvetlenség.
