NEGYEDIK FEJEZET • A zöld paradicsom
Az első Ádám az igazi paradicsomban aligha gyűjthetett maga körül vegyesebb társaságot, mint amilyennel Kapor Ádámék körül voltak véve a „zöld paradicsomban”.
A „zöld paradicsom” ez idő szerinti tulajdonosa, Tarafás Bazilius uram, vette ezt a házat bírói árverésen 1813 forintért osztrák értékben. Testvérek között sem ér annyit.
Az adóbevallási ívén pedig következő rováncsolás olvasható:
Lakosztály
|
Minőség
|
Lakó neve
|
Évi házbér
|
1. szám
|
Mosókonyha, kamra,
pincelak és padlás-szoba
|
Kapor Ádám
vasúti őr
|
320 frt
|
2. szám
|
Lakószoba, konyha,
sütőkemencével
|
Gagyuláné
perecsütőné
|
190 frt
|
3. szám
|
Lakószoba, udvarra
|
Ritka Panna
hagymaáruló
|
160 frt
|
4. szám
|
Utcai bolt
|
Spitzmausné
lúdsütőné
|
240 frt
|
5. szám
|
Kerti lak
|
Ribiczáné
virágáruló
|
I 20 frt
|
6. szám
|
Bőrraktár
|
Pinkász
bőrszedő
|
144 frt
|
7. szám
|
Istálló, kocsiszin
|
Schlotta Pál
fiakker
|
100 frt
|
8. szám
|
Fáskamra
|
0 0
|
0 0
|
|
|
Összesen:
|
974 frt
|
A bevallott összegből látható, hogy a zöld paradicsom elég jól jövedelmez. Van azonban még be nem vallott tétel is. Úgymint a Nro. 8. Ez fáskamra cím alatt szerepel. Arra azonban semmi szükségük a lakóknak, mert azok kőszenet használnak, annálfogva a fáskamrát is lehet más nemzetgazdászati célokra felhasználni. Az kiadódik éjjeli szállásul azoknak a felsővidéki hazafiaknak, akik a rengeteg budapesti építkezéseknél segédkeznek. Csekélységet fizetnek, egy éjszakára négy krajcárt. A megjelenők száma 20 és 30 között váltakozik. Mind elférnek szépen. Eszerint (20+30)/2 × 4 × 365 = Akinek erős oldala az aritmetika, az kiszámíthatja, hogy mekkora jövedelmet vet évenkint a fáskamra. Ezt azonban a háziúr nem köti az adóhivatalnak az orrára, akinek csakugyan mindegy, hogy hasábfák vannak-e egymáson keresztül rakva a fáskamrában, vagy tót legények. Télen, mikor nincs építkezés: ezek a hólapátolók.
Idő jártával mind megismerkedett Lidi kisasszony a vele egy paradicsomban lakókkal. Leghamarább azokkal, akik a Zsuzsa asszonynak az albérlői. A konstáblerhez már közelebbi viszony fűzte. Paczal János, azáltal, hogy nem feszegette tovább annak a Margit-hídon elhagyott selyemkendőnek az ügyét, holmi gyönge hivatalbeli visszaélést követett el a kisasszony kedvéért. Egy kis bűntársi összekeveredés volt ez már, valljuk meg az igazat.
Azután következett a Zsiga cigány; családi nevén Gugyori, a két rajkójával, a Miskával meg a Ferkével. A Miska volt hat esztendős, a Ferke hét. Az ifjabbik volt a nagyobb, az öregebb kisebb, amaz volt a prímás, emez a kontrás. Maga az apjuk klárinétos volt. Este jöttek elő a pincelakásból, akkor mentek „dolgozni” a „mezítlábos” kurta kocsmáiba. Reggel kerültek haza, de addig le nem feküdtek, amíg el nem húzták ébresztőül a Lidi kisasszonynak a kedvenc nótáját, a Szerenád-valcert.
A Lidi kisasszony iránti nyájas érzelemnek pedig az volt az alapja, hogy a Zsigának a múlt ősszel halt meg a felesége, s itt hagyott neki még egy kis hat hónapos princet. Az aztán magára maradt otthon, mikor az apa meg a testvérek muzsikálni mentek. Mikor aztán nagyon ordított a gyerek, a Lidi kisasszony lement hozzá, és valami úton-módon elcsillapította. Ezért volt olyan háladatos a cigány.
A perecsütőnő is bejött a Zsuzsa asszonyhoz minden reggel, mikor a pereceivel útnak indult. Ez ott árult a Koszorú utca sarkán egy fáskert palánkja mellett – az ég alatt télen-nyáron.
A hajmaárulónő se ment útra a maga kincstárával anélkül, hogy be ne szóljon, s meg ne mondja, hogy milyen idő van odakinn.
A kerti bódé lakói közül az egyiket, az öreg asszonyt sohasem lehetett látni, mert az már régóta nem tud a lábára állni. Van egy növendék leányka unokája, akit úgy hívnak hogy „Csicsonka”. Az szokott kijárni a bódéból, egy kosárka ibolyával vagy gyöngyvirággal. Azért van körültrágyázva a bódé, hogy a virágokat odabenn termesztik, odabenn is trágyamelegágyak vannak. Két ilyen melegágy között nagyon jó a Csicsonkának alunni a földön. Azért mégis csak felnőtt a leány. Korához képest nagyon is ki van fejlődve; a haja bozontos, de hisz az divat most, azonban fekete és tömött; a szája meg a szemei mindig nyitva vannak, ahogy gyerekleányoknál szokott lenni, akik még nem tudják, hogy mire való a szemlesütés. Ez is szokott egy-egy szál gyöngyvirággal kedveskedni a Lidi néninek.
Még a tót legények kohorsábul is különvált egy alak, akit a Lidi kisasszony meg tudott jegyezni magának. Ez magasabb hivatású volt, mint a többiek; a kereskedői osztályhoz tartozott. Fanyelű késeket árult, aztán meg cifra cserépbögréket, felváltva. Az öltözetére is adott valamit. Nem volt se szurtos, se rongyos. Fehér abaposztó dókát viselt, a fölött ujjatlan, szironnyal hímezett bőrkosokat; háromcsatos tüszőt a derekán, tisztességes bocskort a lábain, a fején keskeny karimájú serpenyőkalapot, mely kerekre nyírott haját takarta. Olyan őszinte, vidám képe volt a fiúnak, dacára, hogy már ráncos volt; de azért borotválva volt (minden vasárnap reggel). Lehetett már valami harmincesztendős. Amerikában is megfordult már, de megint visszakívánkozott. Valahányszor a Lidi kisasszony ablaka alatt elballagott a nyakába vetett portékáival, mindig elővette a furulyáját, s valami szép magyar népdalt billegetett el rajta. Ha aztán valami szembejövő asszonyféle jót húzott a hátán a tenyerével, annak bolondul tudott örülni.
A „zöld paradicsom” lakói közül csak az egy lúdfertálysütőnével nem jött össze a Lidi kisasszony soha. No mert ha még azzal is szóba állt volna, azt már csakugyan soha meg nem bocsátotta volna neki – a fekete hattyú az arany mezőben. Azonban hát a „zöld paradicsomnak” is volt gettója. A boltba csak az utcáról jártak be; ott ült annak az ajtajában egész nap a zsidó asszony, kopott nagykendőjében, posztó mamuszokkal a lábán; fakó paróka a fején, s azon bársony főkötő, hajdan aranynak vallott csipkékkel. Ennek soha szavát sem lehetett hallani. A hátulsó kijárás a boltból egy elpalánkolt szűk udvarba vezetett. A deszkakerítés teteje szegekkel volt betörésmentesítve. Ott tartották az áldozatra szánt ludakat. Ez a legrégibb lakója a háznak. Már akkor itt volt, amikor a „zöld paradicsom” még vendéglő volt. Együtt licitálták el a házzal. Ő volt a pretium affectionis. Pontosan fizető. – Nem is háborgatta soha senki. Kivéve azt a három napot, amikor az eszlári leányért bosszút kiáltott a felséges utca. Akkor neki is be kellett zárni egy időre a boltját.
Hogy ebben a konzorciumban Kapor Ádám és Zsuzsa képezték az arisztokráciát, az igen természetes. Nemcsak azért, mert az öregnek hivatalos állása megillető tekintélyt biztosított; rendes fizetése volt, egyenruhát is hordott; hanem voltaképpen azért, mert csakugyan helyes eszű ember volt; sokat látott, tapasztalt, mindennap újságot olvasott; értesülve vala az események meneteléről, s a szétágazó politikai vélemények közül ki tudta válogatni a leghelyesebbet. Ezért valódi pátriárkai fölényt gyakorolt a „zöld paradicsom” lakói fölött, mely kiterjedt még az átellenben lakó szatócsra is, sőt tért foglalt messzebb régiókban is, kolportáltatván a Spitzmausné legifjabb unokája által, aki mozgó óralánc- és melltű-kereskedő volt pakfongban és talmiban.
Öregbítette a Kapor név tekintélyét a Zsuzsa asszony példányszerű magaviselete főképpen, aki mosónői hivatásánál fogva sok úri házhoz volt bejáratos. Pörölni nem szokott senkivel, azonban a szigorú erkölcsöt fenntartá a háznál. A varró mamzellnek férfi látogatót elfogadni ugyan nem volt szabad, s számot kellett adnia, hogy hol járt. Ha ünnepnapon az Orczy-kertbe akart sétálni menni, maga is vele ment, s megóvta minden csábítástól. Emlegette is, hogy ő nem úgy tesz, mint sok más asszonyok, akik a rájuk bízott szép fiatal leányokat… Ne is beszéljünk róla!
Lidi kisasszony szorgalmasan hozzálátott az elvállalt munkához.
Az pedig rettenetes feladat! Száznegyvennégyszer megöltögetni ugyanazt a fekete hattyút, ugyanazt a grófi koronát, ugyanazokat a pillempátyokat a címer két oldalán, a kéket ezüsttel, a vereset arannyal cifrázva. Mikor már tizenkettőt elkészített belőle, azt hiszi, hogy minden bűnét leszolgálta ezen a földön. S akkor arra gondolni, hogy még tizenegyszer ennyi van hátra! Rabnak való munka! Hanem ezért fizetnek. A lélek utóbb egészen belefásul; megszűnik valami másról is eszmélni, mint selyem cérnáról meg arany fonálról. A mintát sem nézi már. Ugy megszokta, mint egy gép.
Saját kis kamrájának nagyon kicsiny az ablaka, s ha beteszi az ajtót, hideg lesz, az ablak befagy, a keze elgémberedik. Azért inkább a mosókonyhában telepedik le a nagy ablak elé a hímzőrámájával. Ott pedig a Zsuzsa asszony mángorol, húzogat, vasal egy napszámos leánnyal. A leány folyvást egy nótát dalol, ami megtetszett neki a népszínházban: „Azért leány a nevem, hogy a legényt szeressem.” Ezt fúja reggel hat órától este hatig. Csak akkor áll be a szája, mikor a kávét issza. Ezt is úgy megszokta már a Lidi, hogy nem is hallja. Változatosságot a munkájában csak a Pikusz úr szokott előidézni. Az odaül a hímzőasztalára, s ahogy a kisasszonynak a keze jár a tűvel a kifeszített damaszton keresztül, úgy jár a szarkának a feje is fel s alá, s egyszer-egyszer megkérdi: „Was macht di frájla.” A Lidi kisasszony aztán magyarul mondja vissza: „Mit csinál a kisasszony?”, s addig mondja a madárnak, amíg az megtanulja a magyar szót. Ez egy kis diadal.
Még egyéb sikert is jegyezhet fel mellékfoglalkozásai közepett.
A kis virágáruló leány, a Csicsonka, mikor hazakerül az ibolyaeladásból, kékre fázott kezekkel és orcával, besompolyog a mosókonyhába, s az alatt az ürügy alatt, hogy majd ő ügyel a vasalóvasra, a tűzhely mellé kuporodik, s aztán eltanulja a mosóleánynak a nótáját, s ő is belevisít a népdalba: „Azért leány a nevem, hogy a legényt szeressem.” Azzal a változattal, hogy „legény” helyett „lepényt” énekel. Persze éhes a gyerek.
– Te is jobban tennéd, ha az Ancsa nótája helyett az enyimet tanulnád meg. Gyere ide majd megtanítalak hímezni.
S a Lidi kisasszony odaülteti maga mellé a Csicsonkát, ád neki tuffot, mustrát, s beleoktatja a keresztöltések titkaiba. Hogy nagyobb kedvet csináljon neki hozzá: a vacsoráját is megosztja vele. Most már telik vacsorára. Amióta az első huszonnégy fekete hattyúnak az árát kifizette a boltos, van változatos menü egyik nap „magyar fogolymadár”, másik nap „magyar ananász”, harmadik nap „pityóka mondúrban”, majd meg „hájas piritós”.
Ilyen hízelgő elnevezéseket tud adni a népnyelv a maga ínyencségeinek.
(Azért se magyarázzuk meg, mit jelentenek ezek valósággal.) Este aztán, mikor a kiszabott munka be van fejezve, következik egy kis szórakozás is.
Megérkezik az olvasni való hírlap. Bár az nem előfizetés útján jön. Az Ádám bácsi gondoskodik róla. Ő meg a vasúti trafikásnétól kapja, amilyen éppen megmarad. Az egyik nap a Budapest, a másik nap a Pesti Hírlap, felváltva a Budapesti Hírlappal. Azokat a vezércikken kezdve egész az utolsó hirdetményig mind elolvassák. Különös mulatságul szolgál az apró hirdetmények rovata, ahol hű Endymionok közlik szívfájdalmaikat titokban szerető Diánákkal. A lapokban tárcaregények is jönnek. Azokat is elolvassák. Egyik nap az egyiknek a folytatását, másik nap a másikét. Úgy jó az összekeverve. – A hírlapot, magátul értetődik, hogy a Vigyázz hozza el a szájában. Ő a postakihordó.
Egy-egy szabadnapon maga az Ádám apó is hazakerül, aki aztán felvilágosító magyarázatokat ad az asszonynépnek olyan magasabb politikába vágó hírek tartalmáról, amit azok a maguk korlátolt elméjével fel nem foghattak.
Így aztán eltelnek a hetek. A Lidi kisasszony jóval hamarább a kiszabott időnél elkészíti a hímzeteket, s szépen kifizeti belőle a maga házbérét is, meg annak a szerencsétlen leánynak a tartozását is, akinek a keresztlevelét örökölte. Szatócsot, tejes asszonyt, akiknek a Lidi adós maradt, csak neki kellett kielégíteni, ha elfoglalta a másiknak a nevét.
És aközben megtanított egy németül beszélő szarkát magyarul beszélni, s egy ibolyaárulásban lélegző kisleányt a hímzésbe szeretni. Csendes elégtételül szolgált a kedélyének, hogy ily alacsony helyzetben érvényesítheté a sovinizmus és az erkölcsnemesítés iránti hajlamait.