HUSZONÖTÖDIK FEJEZET • Nagyszerű előkészületek
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET • Nagyszerű előkészületek
Elérkezett a nagy nap reggele. A mosókonyha egészen át lett alakítva. Teknőt, vaskatlant, szapulót felhordtak a padlásra, a Kaporék asztalához hozzátoldották a Gagyuláné asztalát, s leterítették szép veres abrosszal.
Annyi mindenféle lett már összehordva, hogy a két asszony, a Gagyuláné meg a Panna alig győzte elhelyezni.
A Zsuzsa ezalatt a Lidi kisasszony kamrájában volt, azt ott öltöztették.
– No lelkem, minden rendben van – monda Gagyuláné. Többet is adott az Isten, mint amennyire számítottunk. Itt a nagy tál tormás kalbász a konstábler hentesétől, a zsidóasszony egy egész sült ludat küldött, pedig szegény részt sem vehet a lagzinkban. A kávébáberli küldött egy kuglófot, meg egy kanna kávét. Pompás kuglóf! Mandulával, mazsolával sütve. A szatócs átellenből megemberelt bennünket borral, meg likőrrel.
– Most látszik csak, hogy mennyire szerette a jó Kaporékat minden ember, aki csak ismerte.
– Hát a perec hol van? – kérdé Panna.
– Azt majd csak akkor öntjük meg, amikor az esküvőről visszajövünk. Addig eláznék.
– No meeg een is hoztam valami csemegeet. Azzal egy kosár almát leplezett le.
– No még alma is lesz! Milyen szép piros törökbálint! Azt ide rakjuk egy tányérra, hogy jól lássék.
A két cigánygyerek eközben hordta össze a székeket, innenonnan a szomszédbul, s rakta az asztal mellé. Ahány szék, annyiféle alakú volt.
– Mi nincsen még?
– Poharak nincsenek még.
Erre a szóra nyitott be a Frányó, a hátán egy kosár, tele mindenféle színű poharakkal.
– Micsoda? Nincs klázli? Hát e kutya?
Azzal kirakta az asztalra az üvegművészet remekeit. Volt olyan, amelyikre rózsák, tulipánok, más pedig, melyre nemzeti címer volt festve.
– Ez a menyasszonykának. Ez a vőlegénykének.
– De össze nem kell törni, mert üveges visszakapja magának.
Erre a Lidi kisasszony jött elő a benyílóbul.
– No! felöltöztettem a menyasszonyt. Olyan, mintha skatulyából vették volna ki. Húsz esztendővel fiatalabbnak látszik. Senki sem mondaná, hogy nem igazi „helyre” menyecske. Panna kíváncsi volt rá.
– Haat meer nem jön elee? Hadd hatnók.
– Addig nem illik neki kijönni, amíg a násznagyok itt nincsenek. Aztán még a vőlegény sem került elő.
Gagyulánénak éles hallása volt, neszelte már az öreg lépéseit. – Csak emlegetni kell, az is mindjárt itt terem.
Ő volt az, aki belépett a konyhaajtón – senki más. De pedig alig lehetett ráismerni. Az arca simára borotválva, a bajusza kikenve, a haja megnyírva, oldalra fésülve, a kabátján új bársony gallér, a zsebébül ezüstcsillámú óralánc fityegett elő, még a csizmája is ki volt fényesítve.
– Utcu lelke! – kiálta fel Panna. – Adaam baatyó! De ki van csípve. Az ember majma raa se ismeer.
Az öreg pironkodva mosolygott, a két keze szétállt, mintha félne magához hozzáérni.
– A bizony! Egészen kiforgattak magambul. A borbély szomszéd úgy megnyírt, úgy megborotvált, hogy nem is merek a fejemhez nyúlni. A szabó szomszéd új gallért varrt a kabátomra bársonybul. A csizmadia komám meg új talpat ütött a csizmámra, ki is fényesítette. Meg utoljára az Iczig, a zsidóasszony fia is rámerőtetett egy óraláncot. Órájának kell lenni minden vasútinak, hát hogy lánca is legyen. Most úgy nézek ki, mint egy sáfár. – Még a bajusza is ki van pederve – mondá Panna.
– Csakhogy az egyik ága csurgóra áll. – De annál hegyesebb a másik.
– Az dukál vőleginynek – bizonyozott Frányó. – Én is kipödrök bájuszomat, magam lakodalomkor – majd ha lesz.
– Micsoda? Frányó! – Kötődék Panna. – Mátka vagy bajusz?
– Hum! Matkat könnyű kapni, de bajuszt nehiz!
Ezenben a klarinétos is előjött a pincelakásbul, a gyerekeket dorgálva.
– Hát tinektek, rajkók, hol a hegedűtök? Ma az Ádám bácsinak meg a Zsuzsa néninek hegedültök.
A két gyerek sietett a zeneszereit előkeresni az ágy alól. Ott legjobb helyen vannak.
– Hadd látom, jól van-e stimmolva? Hát te bibast, csak három húr van a hegedűdön?
– Mert a negyedik leszakadt – menté magát Ferke.
– Hát mért nem mondod?
– Minden nap mondom a dádénak, mindennap azt mondja a dádé, hogy majd vesz rá húrt, de nem cselekszi.
– Mert mindig akkor kérsz, amikor nincs.
– Hát akkor kérjek, amikor „volt?”
– No hát hadd hallom, hogy húzzátok el azt a szép komáromi nótát.
A két gyerek fogta az álla alá a hegedűjét, s neki ereszté a vonót.
A komáromi nótának a szövegét is szokták énekelni a zenészek.
„Jaj de sakad ezs a húr!
Majd megfizset ezs azs úr!
Azs úr Isten éltesse
Azs új házsastársakat!”
Majd megfizset ezs azs úr!
Azs úr Isten éltesse
Azs új házsastársakat!”
– Jaj de jól tudják az ártatlanok! Nagyon jól van! Ezekbül lesznek a csudagyerekek.
Azzal gyöngéden belemarkolt a Miska bozontos göndör hajába.
– Ha meghalok, te rád hagyom Budapest városát!
– Hát nekem mi marad? – ungorkodék a Ferke. Azt pedig pofonlegyinté az apja.
– Ne osztozz! Neked hagyom egész Európát.
– Hát annak a kicsinek odalenn? – szorgoskodék a Miska.
– Arra ne legyen gondod! Az zseni! Annak hagyom az egész nagyvilágot.
Közbejött a Csicsonka, aki az anyja fehér ruhájába volt öltözve. Egy kicsit sleppelt utána, de most éppen ez a divat. Három virágcsokrot hozott, amikért a virágágyainak minden díszét kifosztotta.
– Itt vannak a bukétok.
– Jól van, kisleányom – monda Lidi –, a menyasszonynak valót vidd be Zsuzsa néninek, a nyoszolyókét hadd künn. Az egyik nyoszolyólány te fogsz lenni.
– Hüh de sokra vittem.
Azzal betáncolt a Lidi hálókamrájába.
– No hát Ádám apó – szólt Gagyuláné, egy kis elismerést provokálva –, meg van-e elégedve a lakodalmas asztallal? Nem jól felterítettünk?
Az öreg csak a fejét lógatta, s az orra hegyét nyomogatta a mutató ujjával.
– Én még mindig nem hiszem, hogy mi költjük el ezt a vendégséget.
– Hát mi a tatár?
– Hát – elgázolja a lokomotív. Mikor hozzá akarunk ülni, egyszer csak jön: „rum-rum-rum”, hamis vágányra került, s mindnyájunkat össze tör-zúz.
– Isten őrizz minket attul!
Megelőző kopogtatás után nyílt az ajtó, jött az egyik násznagy: a konstábler. Valami táska volt nála, amit úgy tartott a kezében, mintha szeretne tőle elszökni.
– Adjon Isten, ami nincsen. – Szólt a beköszöntése. Amire Panna, magyar szokás szerint, azt felelte, hogy: – Vegye el, ami van.
(Érték ez üdvözletváltás alatt: elébb a jót, aztán meg a rosszat.)
– Hát csak magában jött? – szólítá meg Lidi kisasszony. Hát a másik násznagy hol van?
– Nem vagyok én őriző pásztora a diurnistának – mondá bosszúsan a konstábler. Az bizonyosan a dispenzáció után szaladgál.
– Bár csak el ne késnék vele.
– Nem kell azt félteni. A diurnista olyan pontos, mint a harmadnapos hideglelés. Ha kieszközölte az irodafőnöknél az indokolt szabadságot, percre itt lesz.
– Hát abban a táskában mit hozott?
– Ugyan ne kérdezze, Lidi kisasszony. Hisz emiatt késtem magam is ennyit. De majd megesz a méreg. Már megint esett rajtam egy „stikk”.
– No mondja meg, ki bántotta?
– Hát hol bántanának engemet másutt, mint a hivatalban. Tegnapelőtt említettem ugye, hogy egy képviselő úr az országházban szörnyen befűtötte a poklot a fővárosi rendőrség alá, amért jobban nem vigyáz az általánosan elterjedt erkölcstelenségre. Ez a legszigorúbb rendszabályok alkalmazását vonta maga után. Az alkapitány úr odahivatott engem magához, s így szólt hozzám: – „Hallja maga Paczal János, maga a legszemesebb valamennyi között, maga ország-világlátott ember, aki meg tudja különböztetni a babot a borsótul, hát most azt vetik a szemünkre a honatyák, hogy a rendőrség nem ügyel arra, hogy az erkölcstelenség a szükségelt fokon felül el ne terjedjen a fővárosban. Ennek az előmozdítására szolgálnak leginkább mindenféle figurák, amik félig vagy sehogy sem felöltözve láthatók a boltok kirakataiban. Ezeknek a nézegetése csábítja a nemes fiatalságot a gonosz útra, s az okozza, hogy az ifjak elidegenednek a szent házasélet áldásaitól. Hát már most járja végig a várost, Paczal János, és ahol ilyen szeméremsértő módon leleplezett alakokat talál, azokat rögtön kobozza el. Hiszen csak tudja, hogy miről van szó?” – „Én ne tudnám?” – Rögtön nekiindultam. Estig teleszedtem ezt a nagy tarisznyát, ahol csak egy boltban találtam kirakva, mind begyűrtem, s vittem nagy diadallal az alkapitány úrhoz.
Lidi kisasszony azt kérdé tétovázva:
– Itt maradhatok én?
– De jó lesz, ha egy kissé félrefordul. – Hát amint a táskát kinyitom az alkapitány úr előtt, s az belenéz, előbb akkorát kacag, hogy majd a fején esett ki, azután meg a mestergerendáig ugrik fel dühében, s azt mondja: „Óh maga háromemeletes…!” De csak háromemeletesnek ne mondott volna. „Mi a fittyengő frányát szedett maga itten össze! Most rögtön hordja vissza, akiktől elkobozta.” Pedig hát én csak jól értettem. Vissza kellett hordanom szégyenszemre a boltosoknak a figuráikat, de egynek nem akadt gazdája, az azalatt megbukott, elszökött. Annak a figurája itt maradt.
Azzal a táskábul kihúzta a János a botrányos öltözetlen alakot.
Hát arra minden ember elkezdett nevetni, aki csak meglátta. Csak a Lidi kisasszony nem nevetett, aki nem nézett oda.
– János bácsi. Hisz ez egy gyerekjátékbaba – mondá Panna.
– De egészen meztelen! – kiálta János, nem engedve az igazságábul.
Erre aztán a Lidi kisasszony is elkezdett mosolyogni, s szelíd hangon kérlelé.
– De édes konstábler úr. Ez egy igen ártatlan portéka, amivel a kisleányok játszanak.
– Elhiszem, de azért mégis ez az, aminek a látása a fiatal embereket a házasságtul visszariasztja.
A rengeteg nagy hahotára kiszaladt a Csicsonka a hálókamrából. Csak ő nem tudta, hogy min nevetnek, s nagy szemetszájat tátott, amint a konstáblert ott látta a középen állni, a markában egy nyakánál szorongatott nagy gyerekbábot emelgetve. – A többi meg mind nevetett.
A János aztán jónak látta alászállni a hivatalos méltóságbul, s a Csicsonkának kínálta a babát.
– No, nesze! Ezt neked hoztam.
A Csicsonka mélyen megsértődött ez ajándékhozatal által.
– Kell is nekem – duzzogá hátat fordítva.
– No lám! Ez is elriad tőle.
– Hátha nem ez az, amit össze kell gyűjteni, akkor én nem tudom, hogy mi az, ami a fiatalság erkölcseit megrontja.
Azzal visszadugta a veszedelmes figurát a táskájába. Lidi kisasszony halk hangon mondó a konstáblernek.
– Önben, úgy látszik, hogy erős szatírikus hajlamok vannak. A konstábler nem felelt rá semmit, csak a bajusza hegyét pödörgeté és mosolygott. Hát valaki mégis kitalálta, hogy ebben a tévedésben több lesz a maliciózusság, mint a szimplexség. A Csicsonka szeretett volna már más témárul beszélni.
– Huj, de cifrára fel van öltöztetve a Zsuzsa néni! Még rezgők is vannak a főkötőjén.
– Úgy illik az egy menyasszonynak – monda Lidi kisasszony.
– Hát mondja, Lidi néni, miért lett a Zsuzsa néni most egyszerre menyasszony?
– Azért, mert most éppen ötven esztendeje annak, hogy az urával egybekelt, s most az aranymenyegzőjüket tartják meg.
– Hát miért kell a menyasszonynak meg a vőlegénynek most a templomba menni?
– Azért, hogy a pap rájuk adja az áldást.
– S miért kell nekik a pap áldása?
– Azért, mert azt az Isten úgy rendelte.
– Hát ha az Isten úgy rendelte, akkor a pap maga mért nem házasodik meg?
– Azért, mert hogy ha magának tartaná az áldást, akkor másnak nem adhatná.
– Hát mondja csak Lidi néni, ha a pap összeesketi a menyasszonyt a vőlegénnyel, mért nem esketi össze mindjárt a nyoszolyót is a násznaggyal?
– Jaj, milyeneket tudnak ezek a gyerekek kérdezni!
– Eredj csak Csicsonka az ablakhoz: nézz ki rajta, nem jön-e még a koncipista úr?
– Hanem azért fél füllel ide hallgatok, hogy mit felel a Lidi néni az én kérdésemre a János bácsinak?
A Lidi kisasszony azonban nem felelt erre a kérdésre senkinek, hanem azt mondá, hogy:
– Megyek már a menyasszonyért; ki lehet már neki jönni.
A Csicsonka kinézett az ablakból az utcára.
– Jaj de sok ember van az utcán! Azok bizonyosan a lakodalmas menetet várják.
Az Ádám bátyó azonban nagyon fitymálva mondá, az ablakból kinézve:
– Nem tetszik nekem ez a társaság. Nagyon sok konfiskált pofát látok közötte.
A Lidi kisasszony kivezette kézenfogva az arany menyasszonyt, díszes nászöltözetében. Kömény Zsuzsa, minden hatvannégy esztendeje mellett, derék, jól megtermett alak volt: az arca is abbul a fajtábul való, ami idő jártával megkeményül, de nem ráncosodik: folytonos munkátul egészséges piros színnel. Aztán minden fogának birtokában volt még, mert soha forró ételt nem evett, s cukorral nem élt. Annálfogva a szája nem esett össze.
– Pompásan néz ki.
– Na moj dusu! Kacki menyecske! – kiálták duóban Panna és Frányó.
Adám bátya pedig nagy bűnbánattal járult eléje, megfogva a kesztyűit repedésig feszítő kezét:
– Látod, látod, mire jutottunk?
Zsuzsa néne mosolygó bánattal monda rá:
– Hittük volna-e, hogy ezt valaha megérjük?
– Látod, milyen jó az Isten! Még a rosszat is jóra fordítja. Ha engem el nem küldenek a vasúttól, sohasem jutottunk volna el idáig, hogy a lakodalmunkat megérjük. Minket igazán a nagy szerencsétlenség kergetett bele a boldogságunkba.
– Csak már átestünk volna ezen a mai napon.
Közbelépett a Gagyuláné:
– No hát, édes szomszédasszony! Nem megmondtam, hogy kitartjuk mi magunk, szegény ördögök a kegyetek lakodalmát. Nézzen ide erre az asztalra, van-e ennél különb trakta egy herceg lakodalmánál?
– Hercege válogatja – monda rá Ádám bátya.
– Az esik legjobban – szólt Zsuzsa néne –, hogy akik ezt összehordták, mind igaz szeretetből adták: senki sem tartozott vele. – Nekünk nincs atyánkfia. – Aki mellettünk van, mind magunkforma szegény ember.
– Bizony, ha a szegeeny emberek mind összetartanaanak, az volna a hatalmas atyafiság! – Véleményezé Panna asszony. Ebbe aztán a Frányó is beleszólt.
– No, de ma vigan is leszünk. Nekem mar úgy viszket sarkam. Alig varok, hogy csardast tancolhasak menyasszonyal.
– Oh, te bohó Frányó – pironkodék Zsuzsa néne –, azt a csúfot csak nem akarod rajtam elkövetni?
– Mi a? Hat magammal csak nem tancolhatok podzabuckit? Vagyom én vőfily. Vőfily tancolja mindig elsőt menyasszonnyal.
Panna sem akart a dévánkodásban hátramaradni.
– De een is megforgatom vőlegeeny uramat! Legalább ha meeg egyszer elkámficsorodik, legyen rá heles oka, hogy a palotai menyecske forgatta meg.
– Ez mind igen helyes beszéd – jegyzé meg a konstábler –, de csak az a diurnista uraság jönne már a diszpenzációval.
– Jaj! Most jut eszembe – szólalt meg a Gagyuláné.
– Azt mondta ám a tekintetes úr, hogy ha esős idő talál lenni, ő majd rábeszél szép szerével egy omnibuszost, hogy jöjjön ide, s szállítsa el a templomig meg vissza az egész násznépet.
– No akkoó haat bizonyosan az omnibuszeer jaar – monda Panna.
– Akkor kocsival fog idejönni.
Lidi kisasszony szorgalmazá Csicsonkát.
– Kisleány! Nem látsz valamerről egy omnibuszt közeledni?
– De bizony látok! Egyenesen erre az oldalra tart.
– Akkor ő jön! – vezényelt János.
– Ennek már egy hatalmas vivátot kiáltsunk.
– Álljunk glédába, népek!
S azzal kellő sorban felállítá a társaságot: a két ajtó között. Elöl Ádám a Zsuzsával, utána János a Lidi kisasszonnyal, majd a Panna Frányóval, végül a Gagyuláné a klarinétossal meg a két rajkóval.
Zsiga előre a szájába illeszté a klarinettáját.
– Aztán mikor belép, tust húzunk, rajkók! Tudjátok? Azt, hogy trattara rittiri pimpillimpim!
Hát egyszer csak az őrt álló Csicsonka leugrik az ablakbul s előre szalad nagy ijedten:
– Jaj! Nem omnibusz volt az, ami megállt a ház előtt, hanem egy bútorszállító szekér: aztán nem a diurnista úr száll le róla, hanem Tarafás uram, a háziúr!
„Tarafás uram!”
Erre a varázsszóra az egész hadsor felbomlott menten.
– A háziúr! uram segíts! – kiálta Gagyuláné hátra futva.
– Nyakunkon a veszedelem – sipított a Ritka Panna –, s szaladt a benyílónak.
– Kánápé! – kiáltá Zsiga a gyerekeire!
– Eldugjátok azt a hegedűt! Aztán „irgundum gule!” szaladjatok! Iszkiri! Ahol lyukat láttok, oda bebujjatok. Meg ne szusszanjatok. Ha kérdik, hogy hívnak? Más nevet mondjatok.
Maga is megvonult a tűzhely szurdikjában.
Az Ádám, a Zsuzsa, a Lidi meg a János helyükön maradtak. A Frányó pedig nagy büszkén lépegetett előre-hátra.
– Mit nekem hausherr? Én minden nap megfizetek halaspinzt nekinek, ő mondja nekem: „Karsamadiner!” in mondok neki: „Szervusz!”
