VI. FEJEZET • Aranka
VI. FEJEZET • Aranka
Zoltán háromszor meghajtotta magát a hölgy előtt, amíg az ajtón kilépett, a hölgy büszke fejbólintással fogadta az üdvözlést. Egy szót sem szóltak egymáshoz köszöntés fejében. A hölgy egy helyben állt addig, amíg Zoltán be nem tette maga után az ajtót. Akkor sebesen előrejött Simonhoz, akinek éppen csak annyi ideje maradt azalatt, amíg Aranka dacosan a szeme közé nézett Zoltánnak, hogy azt a tárcát az ügyiratok közé elrejtse.
– Ez az ember énrólam beszélt! – lihegé a hölgy indulatosan.
Már maga a megjelenése mutatta, hogy ez valami soronkívüli hölgy. Az egész hölgyvilág krinolinban járt, utcákon, társaságokban csupa mozgó léggömböket lehetett látni, csak Aranka nem vette fel azt soha. Volt vakmerősége dacolni a rút divattal. Ő testhez tapadó öltönyt viselt, utcán mindig fehéret, a fejdísze is fehér volt, fátyolával az álla alatt keresztülkötve, s ehhez a fehér klasszikus öltözethez az arca oly feltűnő ellentétet képezett. Barna, sötét, mint a beduin nőké, nagy, mély tüzű, epedő szemekkel, fekete egyenes szemöldökkel, vékony ajkakkal. Ha a szobában leveté a fátyolát, a fejét vállig levágott szénfekete haj repkedte körül, olyan volt, mint egy Rafael-angyal.
S mennyi kifejezés volt ebben a színtelen arcban! Még akkor is, ha a szemeit lehunyta. Ezt gyakran szokta tenni. Ha az ajkait összeszorítá s a szemeit lehunyta, azzal kínozni tudott.
Simont megzavarta ezzel a kérdéssel. Válasz helyett csak azt tudta hebegni: „Aranka!”
– Ne tagadd! Az ő arcából láttam, hogy beszélt, s a tiédből olvastam, hogy te azt meghallgattad.
– De visszautasítám.
– Elmondta, hogy egykor az ő szeretője voltam, most pedig a halálos ellenségéé vagyok, a koronaország despotájáé.
– Ravasz furfanggal csalt bele, hogy meghallgassam.
– Most hát én kényszerítelek, hogy hallgass meg engem. Hallgasd meg az én védelmemet, s légy ítélőbírám.
– Nem! Aranka!
– De igen. Én ismerem a vádat. S ha egy nő vádolva van, az már el van ítélve. A társadalom kegyetlen törvényszék. Az apagyilkos számára van védelem, a nő számára nincs. Akit a vésztörvényszék elítél, még apellálhat, még remélhet kegyelmet, várhatja, hogy fogsága majd letelik, s akkor szabad lesz; de a nő, akit a társadalom elítélt, nem várhat kegyelmet, az életfogytig el van ítélve, annak csak egy apellátája van, ahhoz az emberhez, akit szeret. – Tehát hallgass ki.
Simon megfogta Aranka kezét, s le akarta ültetni a pamlagra.
– Nem. A vádlott állva beszél. Te ülj le az asztalodhoz. Lám a feszület is ott van már.
Simon elfanyalodva ült le, nem az asztalához, hanem a pamlagra. Az egész következő jelenethez nem volt semmi kedve. Tudta ő jól, hogy „kit” vesz el. Alapjában szkeptikus volt, csupán a kíváncsiság ösztönzé, hogy vajon mit tud egy merész nő fantáziája elővarázsolni, mikor a látszatot meg akarja menteni.
Aranka drámai pózba helyezte magát, két leeresztett kezét összetéve. Akárcsak Norma az utolsó szcénában: „Most tehát ismerj meg engem”!
– Nevem Arnóti Zsófia. Az Aranka nevet a bérmálásban kaptam. Huszonöt éves vagyok, római katolikus, hajadon. Atyám regens chori volt, vagyontalan. – Anyámat korán elvesztettem. – Gyermekkoromban tanítottak varrni, hímezni; pénzért dolgoztam. – Szép hangom volt, atyám zenemester, megtanított énekelni. – A templomban énekeltem nagy ünnepek alkalmával a legnehezebb oratóriumokat. – Tizenhat éves voltam, mikor legelőször találkoztam Bárdy Zoltán gróffal. Ő akkor kezdett el a világban szerepelni. – Szomorú volt a találkozás, atyám temetésén. – A gróf volt az egyház patrónusa. – A legelső találkozásnál felajánlotta, hogy menjek az özvegy bárónéhoz társalkodónőnek; én elfogadtam. – A báróné igen kegyesen bánt velem, úgy tekintett ő és a rokonsága, mint családtagot. – Az egész háztartás rám lett bízva. – Gondolhatod, hogy ahol egy fiatal férfi és egy ifjú leány vannak együtt egy háznál, mennyi ártatlannak tetsző bizalmaskodás történik meg ottan. – Egyszer a báróné észrevette, hogy ő irányomban nemcsak anya, hanem annál több: anyós. – Heves jelenetek következtek az anya és fiú között, amiknek a következése az lett, hogy nekem el kellett hagynom a házat. – A gróf azonban esküvel fogadta, hogy nőül fog venni, mihelyt nagykorúságát eléri. – Odáig azonban még évek voltak hátra. – Nekem addig is valami állás kellett a világban. A gróf rávett, hogy menjek a színházhoz, amíg nőül vehet. Rövid időn a közönség kegyence lettem. Külföldre is híttak, s ha a fényes ajánlatok valamelyikét elfogadtam volna (a leveleket megláthatod nálam), most világhírű művésznő lehetnék; nekem is ritka nagy terjedelmű althangom van, mint Alboninak volt. – A gróf nem bocsátott el. – Körülvett pompával, úri kényelemmel. – Ellenben a báróné minden eszközt elővett (elismerem, hogy tisztességes eszközöket), hogy innen eltávolítson. Saját költségén idehozatta a külföldi impresszáriókat, hogy hallgassák meg az énekemet: rá akart venni, hogy bécsi vagy párizsi énekmesterhez menjek tanulni. – Nem fogadtam el, hű maradtam a grófnak adott ígéretemhez. Ekkor kiütött az a szerencsétlen belháború, melybe a gróf is belekeveredett, s melynek az lett a vége, hogy az egész ország megbukott, minden társadalmi rend fölfordult, s mely az én vőlegényemet is elszakítá tőlem. – Így mondta el a gróf előtted?
– Így mondta.
Még eddig igazat beszélt a nő.
– Fél évig hírt sem hallottam a grófról. Elhiszem, hogy az nem az ő hibája volt. Az egész társadalom szét volt robbantva. Egy ismerős alak nem maradt a székvárosban. – Én, ki éveken át kényelemhez, úri életmódhoz voltam szoktatva, ott álltam a legszomorúbb ínség országútján. – Egy szép leány, aki éhezik.
– De hiszen megmaradt a művészeted.
– Éppen ez volt a sorsomnak a lidércfénye – vagy talán vezércsillaga. – Kérdezhetnéd, hogy miért nem mentem hát külföldre, ahová oly nagyon hívtak? – Azért, mert forradalmak idejében a külföldi művészeti vállalkozók is mind megbuktak – és aztán, mert még mindig bíztam a vőlegényem adott szavában. S vártam, hogy visszajön. – Addig is itt akartam maradni és dacolni a cifra nyomorúsággal. A fegyverzaj elcsöndesülte után összeverődött megint innen-onnan egy színésztrupp; ledobták a honvédruhát, leborotválták az arcukat, s ismét beálltak komédiásnak. – De ám az új rend mellett a komédiázáshoz felsőbb engedély is kell. S kinek legyen elég erős szíve a koronaország félelmetes despotájának a színe elé járulni, akinek kegyetlen híre megelőzte az érkezését? – Senki sem mert eléje kerülni a koncesszió kérvényével. – Engem biztattak föl, hogy tegyem meg. – S én fölkerestem a hatalmas nagy urat. – És találtam a dölyfös zsarnok helyett egy udvarias gentlemant, aki a kérésemet nyugodtan végighallgatta; rögtön aláírta az engedélyokmányt, maga elvezetett az irodájába, ahol azt hitelesítették; aztán az előszoba ajtajáig kikísért, s azzal bocsátott el, hogy bármikor legyen valami teljesíthető kívánságom, mindenkor szívesen fogja azt pártolni. – Hát – nem mutatsz még ajtót előttem?
Válasz helyett Simon megfogta Aranka kezét, s gyöngéden odavonta a leányt maga mellé a pamlagra.
– Kérlek. Mondjad tovább.
– Én diadallal tértem vissza a színésztrupphoz a kivívott koncesszával a kezemben. – S ezzel a diadallal lett megalapítva a rossz hírem. – Ettől fogva akárkinek volt valami baja, kívánsága, az mind engem kért fel közbenjárónak a hatalmas férfiúnál. – Hány embernek nyitottam meg a börtöne ajtaját! – Hány embert szabadítottam meg a bujdosásból! – Hány gyászoló háznak adtam vissza a családapát! – Hány elbukott embert segítettem új életpályához! – Hány nemzeti intézetnek eszközöltem ki a szabad fejlődhetést! – Hány nyomorultnak adattam vissza elkobzott vagyonát! – És mindannyian, akikkel jót tettem, siettek elhíresztelni felőlem, hogy „Könnyű neki, mert a zsarnoknak a kedvese!” – Ezt hallotta felőlem a gróf, mikor Olaszországból visszaérkezett. – De hogy ehhez a visszatéréshez én nyitottam neki utat, azt nem tudta meg soha. – Ha ekkor odajött volna hozzám vádolni, szemrehányást tenni, akkor neki mondtam volna: hallgass ki, s aztán ments fel, vagy ölj meg! – De ő felém se jött. A kósza hírre elítélt, megvetett, kikerült. – Mindent elmondtam, most törd ketté a pálcát fölöttem, ha bűnösnek találsz.
Simon e szóknál fölkelt Aranka mellől, az íróasztalához lépett, s előhúzva az ügyiratok közé dugott arcképes tárcát, odanyújtá azt Arankának.
– Itt a válaszom. – Zoltán bátya itt hagyta nálam ezt a tárcát, lepecsételve, melyben annak a hölgynek a hozzá írt levelei vannak, akinek a történetét előttem a név említése nélkül mondta volt el, s én csak ez arcképről, mely a tárca borítékán látható, tudtam meg, ki az? – Rám hagyta, hogy bontsam fel a tárcát, s olvassam el a tartalmát, vagy dobjam a tűzbe olvasatlanul.
– Még ez a kegyetlenség is! – kiálta fel indulatosan Aranka. (De barna arca még ekkor sem lett pirossá.)
– Én az egészet felbontatlanul átadom neked.
Azok a nagy szemek milyet villámlottak.
– Ezt még meghálálhatom! – rebegé, elvéve a tárcát. A fenyegető arckifejezés meghazudtolta a szót.
Simon megszorítá Aranka kezét.
– Ma tudattam a grófnővel nősülési elhatározásomat. A levelet is látta, melyben kezedet megkérem.
– Én is tettem valamit, hogy azt előmozdítsam. Én is hoztam a számodra egy meglepetést.
Azzal kivett a kebléből egy iratot, s azt Simonnak nyújtá. Simonnak örömre hajnalodó tekintete elárulá az irat tartalmát.
– Kineveztetésem irodafőnökké!
Ezért gyöngéden átölelé Arankát: „őrangyalom vagy!”
Aranka még fokozta a jótett becsét a helyzet fölfedezésével.
– Pedig bizony mondom, hogy mostanában nagyon rossz kedélyhangulatban van a főúr! – Bátyádnak az az igazán kurucos tréfája azzal a hajtóvadászat-rendezéssel minden jóindulatát ellenkezőre fordította. Egy ilyen büszke főnemes, aki megszokta, hogy hozzá hízelegve vagy reszketve közelítsen mindenki, egy olyan emberre akad, aki vele dacol, s még hogyan dacol? Úgy, hogy őt nevetségessé teszi. Te! Azt még egy színpadi zsarnok sem szíveli el, hogy kinevessék!
– Hátha még azt a levelét látná a zseniális grófnak, amit az imént adott át nekem a jámbor megyefőnök, hogy semmisítsem meg; akkor bátyámuram busásan visszakaphatná a tromfot a hajtóvadászatért.
– Levelét? – kapott a szón Aranka.
Simon megbánta, hogy szólt.
– De mit beszélek én most hivatalos allotriákról? Mikor te itt vagy, enyim vagy, szeretsz! – Azzal maga mellé vonta Arankát a kerevetre, s megfogta a két kezét a leánynak. S azután a fehér fátyolt feljebb húzta a fejéről, hogy jobban gyönyörködhessék az arcában. – Most már irodafőnök vagyok, most már beszélhetünk arról, hogy menyegzőnket mikor tartsuk meg?
Aranka kibontakozott a gyöngéd ölelésből, s fölkelt a pamlagról.
– Még nem, kedvesem. Még „csak” irodafőnök vagy. Kétezer forint fizetéssel. Ez még háztartásra nem elég. Ha én hozzád nőül megyek, a színháznál többé nem maradhatok. Másunnan pedig jövedelmem nincs. Ha udvari színháznál volnék, akkor lehetnék hivatalnok neje, az már „állás”, de ez egy vándortrupp, mely nyáron faluzni megy. Azt pedig, hogy vendégszerepelni járjak, ismerve a világ nyelvét, talán te sem engednéd meg. – Azért még várnod kell egy kis ideig. – Ne nyugtalankodjál, nem sokáig. – Pártfogónktól hallottam, hogy a kerületi főnököt rövid időn fölhívják Bécsbe, osztályfőnöknek a minisztériumhoz.
Örömhír volt ez Simonnak!
– Akkor nagy előléptetés lesz! Lebegutot kinevezik kerületi főnöknek, én pedig elfoglalhatom az ő helyét; a megyei főnökséget.
Aranka szűkebbre húzta a fátyolt az arca körül, hogy csak a szem és a száj látszott ki belőle. A többi minden fehér rajta, csak ez a léleklakta folt sötét.
– Hátha még jobban is lehetne? – suttogá. – Azt mondtad, a megyefőnök a grófnak egy levelét adta át neked megsemmisítés végett, ami ha illetékes kézbe kerülne, a grófnak nehéz megtorlást okozhatna a famózus hajtóvadászatért. – Hadd lássam azt a levelet.
Simon fölvette az íróasztalról az egész ügyiratot, s átadta Arankának.
A hölgy figyelemmel olvasott, s kívül-belül megvizsgálta az összehajtott fölzetet.
– Hm! A megyefőnök azt jegyezte föl ez iratra, hogy „Supprimatur”. – Ha ez egy felsőbb hatalom kezébe kerülne, a gróf beleütné a fejét a felhőbe, a megyefőnök kapna egy nagy hivatalos orrot, s maradna megyefőnöknek az előléptetésekor – te pedig az ő fején keresztül ugranál át a kerületi főnökségbe! Add ezt az iratot énnekem, ahelyett, hogy a tűzbe dobnád: – én téged kerületi főnökké teszlek. (Súgva tevé hozzá:) És ennek a palotának az urává…
Simon letérdelt a Nefitim leánya elé, térdeit átölelve.
– Istennőm vagy!
– Legyen eszed – súgá a hölgy. – Még nem vagy itthon. Állj fel, és írd meg a köszönő feliratot a Durchlauchthoz. Ma nem fogad el senkit. De a leveledet várja.
Ez rendes dolog. Simon azonnal az íróasztalához ült, s új tollat tett a tollszárba, hogy egész kalligráfiával írhasson a magas párfogójának. Természetesnek tartotta, hogy a hálálkodó levelet is ugyanazon posta vigye meg, aki a kinevezési iratot idehozta.
Azalatt Arankának módjában volt a szobában szerteszét fürkészni. – Leányoknak mulatság az, egy férfiszobát felkutatni.
Az álló íróasztalhoz is odament, ahol a kitárt protokollum feküdt a támlányon. Abba is belepillantott.
A legutolsó szám volt a Barkó Pál külföldre szóló útlevelének bejegyzése.
Arankának az egész arca egyszerre átváltozott. Harag, elszörnyedés torzította el a vonásait. Ideges reszketegség állta el a termetét.
– Megbocsáss! – lihegé. – Csak írj tovább, nem várhatom meg a leveledet. – Tíz óra! A próbára kell sietnem. A viszontlátásig!
S azzal nem várva, hogy Simon kikísérje, elsuhant a szobából, s aztán futott a színház felé, ahogy szoktak színésznők futni az utcán, akik elkéstek a próbárul.
– Siessen, kisasszony, a próba elkezdődött, rögtön a jelenése jön – kiálta eléje az igazgató a színfalak sikátorában.
– Ma nem énekelhetek. El vagyok rekedve.
– Ne tréfáljon, kisasszony.
– Lehetetlen. Nem hallja? Egy csepp hangom sincs.
Csak úgy suttogva hápogott.
– Megüt a guta! Minden páholyjegy, minden zártszék elkelt.
– Adják mással a darabot.
– Mit? A Prófétát? Hát énekelheti Fidest a sopranistáné?
– Adják hát Ernánit.
– De a Durchlaucht express a Prófétát kívánta mai napra. Magas rangú vendégei vannak Bécsből.
– Várjanak holnapig. Akkorra majd kirekedek.
– Holnap drámai nap van. Holnapután pedig itt hagy bennünket a karmester, megy Muszkaországba.
– Annál rosszabb ránézve! Jöjjön a színházi orvos, vizsgáljon meg.
Azzal berohant az öltözőbe, ott hagyta a direktort, engedve neki találgatni, hogy kire nézve rosszabb az: a direktorra? A Durchlauchtra? Vagy a karmesterre?
– Meg vagyunk lőve! – rikácsolt a direktor a rendező elé. – Capriciosa berekedt, nem énekel. Küldjön a doktorért.
A rendező tapasztalt férfiú volt és flegmatikus temperamentum.
– Nem doktor kell ennek, hanem valami más.
Azzal odament a súgólyuk födeléhez, s hangtölcsért csinálva a rekvizitum jegyzékből, odatelefonozott a karmesternek.
– Gyere fel egy szóra, Palkó barátom.
Barkó Pali volt a színház karmestere.
– Ugyan kérlek – súgá a fülébe, amikor Pali előkerült –, eredj be a primadonnához, s csinálj vele valami csodakúrát, hogy ne legyen ma rekedt.
Aranka az öltözőben azt cselekedte, hogy levelet írt.
Mikor Pali belépett hozzá, mérgesen összetépte a levelet.
– Nagysád be van rekedve?
– Úgy! Csak nagyságolj! Mért nem kezded mindjárt a „fenséges”-en? – förmedt rá egészséges, teli hangon a művésznő.
– Örömmel hallom, hogy a kisasszony hangja nem veszett el.
– Nem a hangom veszett el, hanem a lelkem.
– Majd megkeressük.
– Keresheted azt! Te vesztetted el!
– Drága nagysád.
(Aranka tegezte Palit, ez pedig nagyságolta a hölgyet. Ez így szokás – a cigányoknál.)
– Te utazni készülsz Muszkaországba?
– Hisz ezt leghamarább megmondtam a kisasszonynak.
– Igen. Nekem mondtad meg legelőször, hogy meghívást kaptál Szentpétervárra. S én ugyanakkor közöltem veled az én titkomat, amit még kívüled senki sem tud, hogy én is kaptam szintén Szentpétervárról igen kedvező ajánlatot. Milyen örömmel, milyen lelkesedéssel beszéltünk akkor arról, hogy egyszerre megnyílik előttünk a nagyvilág. Nem koldulni fogunk ezután, hanem hódítani.
– Nagysád lelkesedett, de én nem. Rosszul emlékezik rá.
– No hát a saját eksztázisomban azt hittem, hogy te is örülsz! Hisz ebből a te mozdulatlan pofádból nem lehet kiolvasni semmit.
– De világosan beszéltem. Magam miatt is aggódom; bár én sokáig és alaposan kitanultam a zenét; nagysádra nézve azonban egyenesen megmondtam, hogy ha a nagyvilágban akar hódítani, elébb menjen fel Bécsbe, s legalább egy esztendeig tanuljon egy jó énekmestertől.
– Ejh! Én tudok annyit, mint Alboni tudott! A hangom, a megjelenésem biztosítja a diadalt.
– Akkor mehet nagysád Szentpétervárra.
– Mehet – nagysád – Szentpétervárra – ismétlé dacosan Aranka, utánozva Pali méla szólejtését. – Ezt bolond nélkül is tudom. – De mi másról beszéltünk akkor!
– Nagysád beszélt, én pedig hallgattam.
– Hallgattad, de nem mondtál ellent! Közös dicsőségről, megosztott koszorúkról beszéltünk, művészi versenyről, mely neveinket egymás fölé helyezi: együtt átérzett isteni mámorról, mely erősebb szakramentum az oltár előtti eskünél! Beszéltünk arról, hogy lelkeinket a legerősebb láncok, a művészdiadal koszorúi kötik majd össze! – És most egyszerre elutazol.
– Én csak azt teszem, amiről beszéltünk. Elfogadtam a szerződést, s most sietek annak eleget tenni. Hát nagysád válaszolt valamit az orosz direktornak?
Aranka bosszúsan tépte le a kesztyűt a kezéről, hogy az oldalzsebéből kikeressen egy összehajtott levélkét; rózsaszín volt a papír.
– Elmondok neked mindent. Válaszúton állok. Rád bízom, hogy válassz, melyikre lépjek? Olvasd e levelet.
Pali olvasta a levelet, s visszaadta azt.
– Lenke Simon báró nőül kéri nagysádat.
– Nos! Mit szólsz?
– Én szaladnék Szentpétervárra.
– Veled? Együtt ketten?
Pali vállat vont.
– Az útlevélnyerés soká tart; azt Bécsben kell láttamozni, s én sietek.
– Beírathatsz a magad útlevelébe, mint útitársnődet.
Mint a tigris az áldozatát, úgy tartá Aranka a szemei igézetével megfogva a művészt.
– Oda már van valaki beírva.
– Kicsoda?
– A feleségem.
– A Citera? Hát őrült vagy te? Egy ostoba fabábot cepelni magaddal, aki egy szót sem tud más nyelven, csak magyarul, s azon is csak hülyeségeket mond! A feleségedet viszed magaddal külföldi művészútra, hogy legyen egy fájós oldalad, amit mindenik sérthet? Gúny, nevetség tárgya akarsz lenni idegen országban? Hiszen itt sem mered emberek közé vinni a társadat, mert az arcod ég miatta.
– Úrnőm! Én keleti faj vagyok, mely nem beszél az asszonyáról soha.
Aranka megkapta hevesen a művész kezét, s forró leheletével égeté az arcát, midőn fülébe súgott:
– Hagyd itthon a nődet, s én veled megyek Oroszországba.
Barkó Pál arra fölemelte a fejét, s komoly, határozott hangon szólt:
– Mármost azt a tanácsot adom önnek, kisasszony, hogy fogadja el a báró úr ajánlatát: – ma pedig énekelje el szépen Fidest, hogy a Durchlaucht meg ne haragudjon. – Én kezdem a nyitányt.
Aranka elállta az útját, nem bocsátá ki az ajtón.
– Maradj még egy szóra. Azt mondtam, hogy válaszúton állok. – Még nem mondtam el mindent. – Bennem kétféle ördög lakik: egy jó meg egy rossz. – Démon mind a kettő. Az egyik őrült, lángoló szellem; aki csak a jelennek él, csak a gyönyört keresi, feláldozza magát: nem törődik isteni és emberi törvényekkel, csak a szenvedélyes vér parancsolatával. – Ez a jó! – A másik egy hideg, kiszámító démon, aki nem osztozik senki örömében, csak a fájdalomnak örül. – Amelyiknek odavetsz, azé leszek.
– Sokkal csekélyebb teremtésnek érezem magamat ezen a világon, mint hogy én valakinek a sorsára befolyással lehessek.
– Sokszor a csekélynek látszó emberekre vannak bízva nehéz küldetések. Ez a te mostani siettetett elutazásod valami politikai mozgalommal van összeköttetésben.
– Nevetnem kellene rajta, ha oly végtelen nagy tisztelettel nem volnék a kisasszony iránt.
– Ne gyilkolj a tiszteleteddel! – Szólj! Szereted-e Bárdy Zoltán grófot?
– Hogy szeretem-e? Senkit a kerek világon úgy nem szeretek. Csak egy apát ismertem: az ő volt. Csak ő nem éreztette velem soha alacsony származásomat. Azért az emberért meg tudnék halni.
– No hát annak az embernek az élete most a te kezedben van.
– Az enyimben?
– Ha én úgy akarom. Még most én tartom kezemben. Én, aki őt gyűlölöm. Akit megrontott, megalázott, összetört. Most a fejére téve tartom a lábamat. – Ha te most azt mondod: „Eh! Hagyjuk a gyűlöletet az okos embereknek! Mi legyünk könnyelmű bolondok! Öntsük ki a méregpohárt. s raboljuk el az istenektől azt, ami édes, ami meg van tiltva!” – hát akkor én összetépem ezt a papírt, amit itt tartok a kezemben, s elszórom a fejünk fölé, legyenek belőle lepkék.
– Mi van abban az iratban?
– Látod, mennyi bizalmam van hozzád? Ha ezt a titkot közlöm veled, magam is árulást követek el. Mégis megmondom. Orozva loptam el ezt az iratot a báró asztalárul. Ebben Zoltán grófnak egy levele van az emigráció főnökéhez, melyből kitűnik a részvétele az összeesküvésben, melynek célja az országnak általános fellázítása.
– Nem hiszem, hogy ezt a levelet a gróf írta volna.
– Nem hiszed?
– Nem. Mert ismerem a jellemét. Nyíltszívű, őszinte lelkű, aki ha ellenségére talál, azt szemben támadja meg, nem a háta mögött. Aki karddal vitézkedni tudott, annak a keze orgyilokhoz nem nyúl soha.
– De ha ez a levél illetékes kézbe talál kerülni, akkor a grófot elfogják, haditörvényszék elé állítják.
– Majd szabadon eresztik, ha ki fog derülni az ártatlansága.
– És ha az ellenkező derül ki? Ha utoléri a nemezis, melyet maga idézett föl vakmerően és hitszegően? – Igenis hitszegően, mert már egyszer amnesztia útján szabadult meg a büntetés alól, és akkor nemesi szavára fogadta meg, hogy többé semmi összeesküvésbe bele nem ártja magát. És most „ezt” az adott szavát is megszegi.
– Nem tudom elhinni.
– Láthatod, hogy milyen rabnővé teszem magamat, testem, lelkem a hatalmadba adom. Ha Bárdy Zoltánt elfogják, te tudni fogod, hogy ki adta őt föl, ujjal mutathatsz rá, s akit ma a közönség lelkesedése a csillagokig emel, holnap a közmegvetés a sárba fog tiporni. Kényurammá, istenemmé tettelek! Mondd, hogy ne tegyem! – Vígy magaddal, hogy ne tehessem. – Mondd ki azt a szót, aminek az árában széttépem a Bárdy levelét. – Elkárhoztathatsz vagy üdvözíthetsz.
– Zsófia!
– No hogy valahára nevemen szólítasz! Azon a néven, amelyen gyermekkoromban híttak, mikor a szentmise alatt én énekeltem a kórusban az Ave Máriát, s te zenéltél hozzá. Milyen jó fiú voltál akkor, s én milyen rossz leány! Mennyit kínoztalak! S te hogy engedted magadat kínozni!
– Komolyan beszéljünk. Vagy írta valóban Zoltán gróf a levelet, melyből az összeesküvésben való részvéte kitűnik, akkor meg is fogja tenni azt, amit írt. Akkor elfogják fegyverrel a kezében. Vagy nem írta, s akkor föl fogják menteni. Vigye ön vissza azt a levelet oda, ahonnan elhozta, nehogy még a vőlegényét is bajba keverje.
– Hát a „vőlegényemet”? – Azt akarod, hogy fogadjam el Lenke báró kezét? A tejtestvéredét. Aztán legyek férjéhez méltó asszony. – Te is maradsz feleségéhez méltó férj. Jól van. – Végeztünk. – Eredj, mondd meg az igazgatónak, hogy már kirekedtem. – Egy adag arzenikumcukor a szokott módon énekképessé tett. – Eléneklem az este Fidest. – Kiteszek magamért. – Úgy fogok játszani, mint még soha.
Barkó Pali szépen kezet csókolt a primadonnának.
– Még egy szót! – Te még ma bizonyosan meg fogod látogatni Zoltán grófot, hogy elutazásod előtt búcsút végy tőle. Mondd el neki, amit tőlem megtudtál – hogy az elfogatás veszedelme fenyegeti. – Még most menekülhet. – Reggelre túl lehet a határon: Havasalföldön. – De csak attól a rossz gondolattól őrizze meg őt a védszentje, hogy a mai estén eljöjjön a páholyába. – Mert ha én őt ott ma meglátom, akkor elfelejtem, hogy nő, hogy ember vagyok! Szörnyeteg leszek! Eredj! Időt adok rá, hogy megszabadítsd.
A zenész férfiúi büszkeséggel emelte fel a fejét.
– Arnóti kisasszony! Én öntől utasítást nem kérek. Búcsúzni már voltam Zoltán grófnál, s hírt hordani nem szokásom. – Nem is tenném a jelen esetben, mert ha Bárdy gróf futni talál, akkor ezáltal tanúbizonyságot szolgáltat a vádlóinak a bűnrészességében. Ő itt lesz az este a páholyában, s ha ön szépen fog énekelni, tapsolni fog önnek lelkesen.
Azzal otthagyta a művésznőt.
Az esteli előadás fényesen sikerült. A színház tele volt válogatott közönséggel. Taps, kihívás, koszorú töméntelen sok.
A parterre-en már el volt terjedve a híre, hogy ez alighanem utolsó föllépte az isteni Arankának.
Némelyek azt beszélték, hogy rendkívül fényes föltételek mellett van szerződve a szentpétervári operához. – Mások ellenben azt suttogták, hogy Barkó Pali társaságában indul világkörútra, mint Lagrange. – A legjobban értesültek azonban kitalálták, hogy egy nagyon előkelő mágnás kedvéért válik meg az Olympustól, aki őt címere viselőjévé teszi. Ma énekli a hattyúdalát.
Zoltán is jelen volt a páholyában. Két idegen vendége volt; azoknak engedte át az első két ülést, maga a háttérben foglalt helyet.
A koronázási jelenetnél azonban előkerült, s kiült a középső helyre.
Éppen akkor volt Fidesnek az átkozódási jelenete. Észrevette Zoltánt a páholyban.
A templomban énekelték a „Domine salvum fac regem” zsolozsmáját. Fides közbeénekli: „És légy örökre átkozott!”
De azt mindenkinek észre kellett venni, hogy a kinyújtott karja az átokverő szétnyílt kezével egyenesen Zoltán felé van irányozva.
A közönség suttogott.
Arankát az a suttogás még jobban felingerlé. Remekül játszott. Nem játék volt az már!
E felvonás után rengett a színház a tapstól; Aranka neve hangzott fergetegként.
Amint előjött a függöny mögül, s meglátta Zoltánt teljes buzgósággal tapsolni, féktelen düh szállta meg testét, lelkét. Fejét dacosan hátravetve, ökölre szorított kezekkel maga volt a bosszúállás istennője. Egész lénye azt mondta: „hogy mersz te énnekem tapsolni.”
Tizenkétszer kihívták a lámpák elé…
… Ezen az éjszakán, éjfél után két órakor elfogták Bárdy Zoltán grófot, s vasra verve vitték Gyulafehérvárra.
