IX. FEJEZET • A fényes elégtétel
IX. FEJEZET • A fényes elégtétel
Simon báró sietett vissza a vendéglőbe.
Csak útközben jutott eszébe, hogy arrul az impertinens paskvillrul el is felejtett panaszt tenni a Durchlauchtnál.
Erről aztán eszébe jutott a felesége.
Nem ment ki a fejéből az a szeg, amit Ollósi belevert. Az asszony szereti a pikáns élvezeteket, s mi lehetne pikánsabb mulatság, mint a magas állású férjet gúnyversekkel feldühíteni, s aztán gyönyörködni benne, hogy szaladgál az előre-hátra, a szerzőt keresve, hasonlatosan ahhoz a játékhoz, amidőn egy még be nem avatott embernek meg kell találni a tollsípot, amit a háta mögött megfújnak, azt pedig sehol sem kaphatja meg, mert a hátára van tűzve cérnaszálra.
A vendéglőbe érkezve, alig tudott belépni a saját szobájába a sok bőröndtül.
Aranka elhozatta a Bárdy-palotábul az összes gardróbját, s minden cók-mók ott volt szétrakva székekre, pamlagokra. Természetes, a tegnapi kivágott derekú bálruhában csak nem járhatott nappal.
Pedig nincs rettenetesebb jelenség a világon, mint egy asszony, mikor gardróbot pakol. Hát még „ilyen” körülmények között. Rosszabb ez a hajótörésnél.
Simon ügyesen kerülte meg a veszedelmes pozíciót.
– Van már szállásunk, kedvesem. Pompás, nagyszerű. Ezen kezdé. – Ne pakolj itt ki, egyenesen odaköltözhetünk már holnap.
Arankának be volt kötve a feje tarka selyemkendővel, de csak hátul, elöl szabadon repkedtek a szétzilált hajfürtjei. Olyan volt, mint egy gyönyörűséges szép Medúza.
– Ugyan miféle szállás lehet az? – kérdezte bosszús fitymálással.
– Nyolc szoba és szalon, erkéllyel a piacra, istállóval, kocsiszínnel. Teljesen bebútorozva, damaszt garnitúra, tapéták, brokát függönyök.
– Hisz az a kormányzó lakása!
– Ráismertél? Holnap odaköltözünk át.
– Megőrült ön? – rikácsolt Aranka tíz körmét saskeselyű módra a fejéhez kapva. (Most már tökéletes Medúza-fej volt.) – Hát nem tudja ön, hogy mennyi infámis pletykát csináltak énfelőlem emiatt? S most cakumpakk költözzünk oda?
Simon a két zsebébe dugta a kezeit, s cinikus mosollyal nézett Arankára: „Hát zsenírozzák magát ezek a pletykák?” – De nem mondta ki. – Mást is tudott. – Úgy játszott a felesége kedélyén, mint a fuvolán. – Kevés embernek van megadva az a talentum, hogy az asszonya kedélyét hangszernek merje használni.
– Légy nyugodt, kedvesem, a Durchlaucht még ma este kiköltözik a szállásáról.
– A mi kedvünkért?
– Nem biz az. Hanem azért, mert meghasonlott a minisztériummal, s itthagyja az állását, s hazamegy az uradalmába.
– Végképpen elmegy innen? – rebegé Aranka, hüledező arccal.
Aha! Most már más hangokat kezd adni a fuvola!
– Gondold csak, a kormány új kísérletet kezd meg a politikájában, ami az eddigi rendszertől homlokegyenest eltér, s mégis ugyanazon célhoz akar vezetni. A hivatalnokok mind magyar ruhát kapnak. Képzeld Lebegut urat Balambér kosztümjében! Kakastollas kucsma, görbe kard, zöld zsinóros nadrág, sarkantyús csizma.
A fuvolával sikerült kacajhangot adatni, Aranka kénytelen volt elnevetni magát annál a gondolatnál, hogy a jámbor emberke ezentúl Tuhutumnak lesz fölteremtettézve. Kolosszális tréfa volt, akárkinek a fejében született!
– Mi pedig ezentúl minden nyilvános mulatságban részt veszünk, bálokba járunk. Te mint alapító tag fogsz belépni a jótékony nőegyletbe, s még úgy fordulhat, hogy megválasztanak elnöknőnek.
Ez ismét új hatást keltett. Aranka ambíciója lett egyszerre felhizlalva.
– Szónoklatot fogsz tartani, és adod a honleányt.
Ez! Ez volt az ő utópiája.
– Azért a hencegésért pedig, amit Zoltán gróf mindkettőnkkel elkövetett, majd fog bátyámuram olyan visszatorlást kapni, hogy megemlegeti. A Durchlaucht megígérte, hogy fényes elégtételt fog nekünk szerezni.
A szép asszony arcán most a haragos dölyf indulatja vette át az uralmat. A kendőt letépte a fejéről. A fejét megrázta, dús haja úgy repkedett, mint a szilaj paripa sörénye. „Ezt el is vártam!” – dörmögé a fogai közül.
– Délben meg fog bennünket látogatni a Durchlaucht.
– Itten?
– Hát hol? Pur prándr konzsé. Holnap utazik.
Ez megint új trillát adott. Aranka egyszerre elfelejtett haragot, fejfájást. Csupa elevenség lett. Ez a szó: „látogató jön” – minden hadállást megváltoztat. Rögtön csengetett a szobaleánynak, s miután az késedelmeskedék, ráfanyalodott, hogy maga kezdje el a haját rendbehozni, leült a tükör elé. Egészen meg volt szelídítve. Simonnak megengedé, hogy apró szolgálatokat tegyen a toalettje körül. Nem is volt már szükség a szobaleányra. – Beszélni akart a férjével.
– Miféle megtorlást adhat nekünk Bárdy ellen a herceg?
– Hát neki sokféle eszköz áll a rendelkezésére. Én sejtem, hogy mit fog tenni, mert egyszer már említette, s bátyámuramnak ez lesz a legkeservesebb. Internálni fogják őt Csaszlauba. Kétségtelen!
– Ah! Egy csehországi kisvárosba! De hát lehet az?
– Ha lehetett egy magyar regényírót Budweisba internálni, miért ne lehetne egy magyar mágnást is. A regényíró nem vétett semmit, csakhogy éppen nem tetszett az ábrázatja a rendőrfőnöknek.
– No ez nem csak nekünk volna fényes elégtétel, de igen ügyes sakkhúzás.
– Emlékezetébe fogom hozni a Durchlauchtnak, ha elfelejtette volna.
– Te ne hozd elő. Majd elmondom én neki.
Aranka egészen visszanyerte azt a hangulatát, amiben a valódi belső világába engedett látni. Itt volt a kedvező alkalom egy véletlen ku-dö-Zsárnák-kal* elesésre bírni az „ellenséget”. – Simon csak előhúzta a zsebéből azt a bizonyos paskvillt, s odatette Aranka tükörasztalára.
Coup de Jarnac-nak nevezik azt a vágást, mikor a bajvívó az ellenfelének a lábaszárál vágja meg, ahogy Jarnac lovag cselekedett.
– Egy kis mulatságot is hoztam magának. Tessék, kedveském. Olvassa el. „Estély a kegyelmes úrnál.” Al freskó! Nagyon elmés!
Aranka éppen akkor tűzte fel a kontyát a fejére, hímzett pongyolájának a bő ujjai gyönyörű fényes karjairól egész a hónaljáig csúsztak alá. Mikor meglátta a nyomtatott verset, elnevette magát. És nevetés közben odanézett Simon szemébe. (Ejh, de pokoli szép volt, mikor így egyszerre nevetett is, fürkészett is.)
– Mit olvasnék rajta? Hisz én magam írtam.
Simon báró csak elámult.
Aranka pedig tovább nevetett.
– Hát ön még nem jött rá, hogy ezeket a gúnyverseket én magam írom? Azt akarom, hogy mérgelődjék egy kicsit, különben elhízik, s olyan lesz, mint Balambér bácsi.
Simon báró már most igazán nem tudta, hogy ki írja hát ezeket a paskvillokat. Mert hogy ezek a szépséges piros ajkak nem arra a célra lettek formálva, hogy valaha igazat mondjanak, azt tapasztalatbul tudhatá.
Sokkal több inkvizítori szellem volt benne, mint hogy az ilyen nevető arc vallomását készpénznek vegye. Az igazi „ludas” tagad! A vétekben tudós gonosztevőnek a vád hallására egyszerre megnyúlik az arca, a szemeit fölfelé forgatja, szent pofákat vág, és könnyeket csorgat. – Másfelé kell nyomozni!
Simon báró aztán megemlékezett a várt magas látogatásról. Rögtön hívatta az oteljét,* tudatta vele a krónikába való eseményt, hogy a Durchlaucht ma délben a vendéglőt meg fogja tisztelni magas látogatásával. A pincérek frakkot, fehér kravátlit öltsenek, a vendéglős maga plén parád a lépcsőházban álljon, a lépcsőkanyarulatoknál tujákkal és tarkalevelű kecskerágóval rakják meg a szögleteket, ami csak szőnyeg van, mind függesszék ki az ablakokba. Az asztalra egy nagy georgina bukétát hozzanak s egy palack zöld sartrőzt* szerváljanak föl, ez az „ő” kedvenc likőrje.
Hotelier
Chartreuse.
Pontban a déli harangszóra begördült a kapu alá a nagyúr landauere.
Rangjához illő ceremóniával lett fogadva.
Legelőször is a kegyelmes asszonynál tette búcsúlátogatását.
Simon báró egyedül hagyta őket, ő a saját szobájában várakozott.
A Durchlauchtnak titkos utasításai lehettek az asszonysághoz, akire nevezetes szerep bízatott jövendőre, s ezzel együtt jár a titkos pénzalapnak a megjelölése is, mely a reprezentacionális költségeket fedezze. Erről még a kerületi főnöknek sem szükség tudni.
Arankának nem volt szükség azt a kényes kérdést előhozni a főúr előtt. (Zoltán gróf ügyét.) Ő maga említette fel. Teljes elégtétel fog adatni, úgy, ahogy azt Simon báró maga kívánta.
Azzal végződött a búcsúzás; a nagy úr áttette látogatása színhelyét Simon báróhoz.
Amint egyedül voltak, mindjárt az első pohár sarrtőz után belépett a fényes úr in médiász resz.
– Minden rendben van. Magam voltam Bárdy Zoltán grófnál!
– Durchlaucht maga ment a grófhoz? – kérdé elbámulva Simon báró.
– Természetesen. Ilyen afér* esetében nem hívathatom oda a grófot magamhoz.
Affaire.
A gróf elismerte a megbántás szándékosságát, s nem habozott azonnal elfogadni az elégtételadást. Holnap reggel hét órakor fognak önök a katonai lovagköröndben verekedni.
– Verekedni? – hebegé Simon báró, s egyszerre fél fejel kisebb lett: a térdei megroskadtak alatta.
– Igen. Kardra. – Én a kardot választottam. – A pisztolypárbajt azért nem ajánlom, mert ha egyik önök közül a másikat le találná durrantani, majd csinálnának ebből a londoni lapok megint nagy cettermordjót; ha pedig mind a ketten a levegőbe lőnének, akkor meg a berlini Kladderadatsch figurázná ki a spiegelfekterájt. A kardpárbajnál azonban okvetlenül kell valami eredménynek lenni.
Ez mind helyes nézet – úgy általánosságban, de Simon bárónak esze ágában sem volt ehhez a neméhez folyamodni a megtorlásnak. Ő valami officiális retorzióra gondolt.
A magas úr azonban tetőtől talpig katona volt és gavallér, aki hozzá volt szokva, hogy a vérontást egészséges dietétikai rendszabálynak tartsa, és el nem képzelhette, hogy lehessen ember a világon, aki csiklandozást érez, ha a kard hegyével járnak a teste körül. – Lenke Simon pedig éppen az az ember volt. A katonai nevelőintézetből is azért száműzték, mert nem tudta megszokni a hadakozást.
Talán volt is erről tudomása a magas úrnak, s eljárása nem volt ment minden malíciától.
Még egy más nevezetes körülmény is közreműködhetett. – Bécsben megsokallták azt, hogy a „gentry” fiatalok a társas életben mindenféle legénykedéssel infesztálják az új korszak férfiait; ennek csatányosan véget kellett vetni. A la Horatiusok és Curiatiusok. A tiszti kaszinó in korpore provokálta a mágnási kaszinót án-blok. Sorshúzás útján választatott mind a két részről három-három viador, s azok karddal vívtak meg pur-lonnör dü-drapó.*
Nevezetes, hogy a három magyar nemes ifjú közül, akire a sors esett, kettőből magyar miniszterelnök lett az újabb korszakban.
És akkor is megesett, hogy az egymással összecsapó pár az életben legjobb barátja, sőt rokona volt egymásnak.
Hát Lenke Simonnak is helyet kellett már egyszer állnia a zászló becsületéért. Állásának a tekintélye, a presztízs követelte, hogy személyes bátorságának eklatáns bizonyítványával tündököljön.
Aztán el sem lehetett tagadni az affrontot, mert az a fatális paskvill már közkézen forgott.
Simon bárónak azonban mégis nagyon vásott a foga ettől az almától.
Inkább megalkudott volna a haragjával.
– Ő nekem testvérem – sóhajta föl farizeusi fancsali képpel.
Ezzel feküdt aztán csak le tökéletesen a magas úr előtt. Ismét sietett őt félreérteni. Magasztalni kezdte.
– Ez önnek éppen a legnagyobb érdeme! Hogy amidőn kötelességét kell teljesíteni, nem kérdi, hogy testvér vagy jóbarát áll-e előtte? Lesújt rá! – A kormányrendszerhez való hűség erősebb a vér hajlamainál. – Ennek köszönheti ön gyors emelkedését. – Midőn kezében volt a veszélyes összeesküvés fonala, nem kérdezte ön, hogy testvér-e az, akinek nyakán a hurok összehúzódik? Összehúzta! Derék tett volt. Az az ön bátyjának életébe kerülhetett volna! De önnek drágább volt a rendszer, mint a testvér feje. Az ilyen emberek termettek a kormányzásra.
Minden dicsérő szó olyan volt Simonnak, mint a skorpiócsípés! Ugye, akkor nem dobbant meg a szíve arra a szóra, hogy „testvér”, mikor az ő kezében volt a pallos, annak a kezén a bilincs, hanem most igyekszik nemesen dobogni, mikor a bátyja kezében is acél lesz, ki azzal nagyon jól tud bánni.
– Mit fog mondani anyánk!
Ahá! Anyánk? most már az is eszünkbe jut!
– Nem tudhat meg semmit. Már elutazott a falusi kastélyba, ahol tíz hónap óta nem volt.
Simonnak borzongás futott végig a hátán a tíz hónap említésére.
A magas úr vette észre, hogy kivel van dolga. Biztatásra fogta a beszédet.
– Hiszen bagatell az ilyen kis ránkontr. Nem megy ám élethalálra, se harcképtelenségig. Már megegyeztünk a gróf szekundánsával. Első vérre megy a párbaj. – Kivétetik a fejvágás, nyak- és hasvágás meg a szúrás. A vívók fejükre vastag nemez kalapot kapnak, nyakuk, altestük befásliztatik, a jobb kezük csuklója selyem kendővel átköttetik, nem lehet egyebet vágni, mint mellet, kart vagy arcot. – De hát mit magyarázom én ezt önnek, aki heidelbergi diák volt. Azok egy „dummer Junge” miatt is kiállnak a menszurába, s büszkék a pofáikon rajzolt sebhelyekre. Önnek is nagyon jól fog állam egy „smissz” a bal pofájára. Ez is egy ajánlólevél lesz a magasabb körök előtt.
Még csak ez a biztatás kellett Simonnak! Egy smissz a bal pofájára! Mikor még azt sem szerette, ha borotválkozás közben megvágta a borbély. S mikor egyszer a tollkéssel belevágott a kezébe, elájult bele.
De már ebből a fatális állapotból nem lehetett kiszabadulni.
Ha valaki úgy a lelkébe nézhetett volna, aligha nem találta volna azt a gondolatot benne, hogy jó volna innen végképpen megszökni. Itt hagyni hivatalt, feleséget, palotát, elfutni világgá s odaszegődni a sátorozó cigányokhoz. Azoknak nem muszáj duellálni, ha valaki megsérti őket.
Ámde a magas úr ettől az órától kezdve ki nem bocsátá a keze közül boldogtalan áldozatát. Vitte magával hol hivatalbul, hol barátságbul. Egyszer a kurrens ügyekről kellett magát informáltatnia, s az ittmaradónak az aktákat átadni, rezignálni, kollaudálni, komputizálni, skontrálni, rekapitulálni. Aztán meg magánál tartotta a búcsúlakomára, melyet a tisztikar számára rendezett a magas úr, ott neki is muszáj volt mulatni. Toasztokat mondani. A bortól aztán megjött a bátorsága, kivált a pezsgőtől. A pezsgő után következett a puncs, a puncs után a feketekávé, aztán meg a konyák,* úgyhogy mire megvirradt, csak úgy kóválygott a feje körül a világ.
„Cognac” – és nem lovak.
Akkor aztán lefektették, s aludt, mint egy darab fa. De nem sokáig alhatott, mert fél hétkor már fölcibálták, hogy keljen föl, itt az idő a verekedésre.
Sehogy sem akarta megérteni. Nagy nehezen mégis lelket vertek bele, s elvitték a katonai lovaglóiskoláig.
Ott levetkőztették szabályszerűleg, s megcsinálták vele a párbaj toalettet.
Panaszkodott, hogy fázik.
Hanem aztán mikor meglátta a kardokat, akkor meg egyszerre elkezdett izzadni.
Odanyomtak egyet a markába a kardok közül. (No csak bátran! – súgá a fülébe a magas úr, ki párbajsegédkezett mellette.)
Szemben állt vele Bárdy Zoltán, azzal a szelíd mosollyal az arcán, amivel egy erős ember szokott lenézni egy hányiveti gyerekre.
A jelt megadták az összecsapásra.
Simon báró a félelem vakmerőségével kezdett el csapkodni a kardjával Zoltán felé. Az meg csak kommandírozta.
– Ne a kardomat ütögesd, Simi, hanem ide vágj a vállamra. – Lépj közelebb: úgy nem érsz el.
Az lett belőle, hogy Simon kiejtette a kezéből a kardot.
Zoltán fölvette a kardot, s viszaadta neki.
– Látod, izzad a tenyered. Kend meg jobban azzal a kolofoniummal. Aztán a szemem közé nézz, s kinyújtsd a karodat, mikor vágsz.
Ahogy a vívómester oktatja a tanítványát.
Akkor aztán Simon is összeszedte magát. Elébb megivott egy pohár vizet. Azután ismét hozzáfogott a nagy munkához. Akkorákat vágott Zoltán felé, hogy ha az föl nem fogta a vágást, a kard hegye a padlóban állt meg. Világosan észrevehették a segédek Zoltánnak azt a szándékát, hogy meg akarja vágatni magát Simonnal. „Szegény fiúnak egész életére lesz dicsekedni valója, hogy a legjobb vívót megvághatta.”
Végre csakugyan siker koronázta az igyekezetét. Akkorát vágott Zoltánnak a fedetlenül hagyott karjára, hogy a kardja kettétörött bele. Természetesen a lapjával vágott. Hanem azért a tört kard szilánkja mégis szakított akkora repedést a fölhámon, hogy a becsület helyreállítására elégséges vér kiömölhessen rajta.
Mikor a kard kettétörött Simon kezében, akkor egyszerre halálsápadt lett az ember; megijedt, hogy most a sebzett ellenfél kétfelé fogja hasítani. A két párbajsegéd azonban egyszerre keresztbe tette a kardját a vívók között, s kimondá, hogy „elég”.
Zoltán leereszté a karját, amelyről csurgott alá a vér.
És ekkor az a fakó arc elkezdett őrült módra vigyorogni. Vért látott folyni – s nem a saját vérét, hanem a testvéréét. Sokáig úgy állt ottan, azzal a torz mosollyal az arcán.
Elkábítá az a meglepetés, hogy ő most egy hőstettet követett el, először életében, maga sem tudja hogyan. Kevés kellett volna hozzá, hogy elkezdjen kacagni gyermekes örömében.
Az orvos rögtön ott termett Zoltán sebét megvizsgálni. Konstatálta, hogy semmi ütér sincs elvágva.
A segédek kimondták, hogy a párbaj be van fejezve, a föltételek szigorúan megtartattak, a lovagiasság szabályai szerint a becsületnek elég van téve. S azzal ki-ki a maga ügyfelét fölszólítá, hogy mármost nyújtsanak egymásnak békejobbot.
Zoltánnak még kötözték a karját, midőn Simonnak a kezét nyújtá.
– Szervusz, bruder. Derekasan viselted magadat. Mátul fogva büszke vagyok rád.
Komolyan mondta. Az, hogy a testvére politikai jellemét mindenki elvetőleg ítéli meg, nem fájt a szívének; hanem hogy gyávának is tartották, azt restellte nagyon. Hogy ezt az egy foltot mégis lemosta magáról. A testvérnek a vére kellett hozzá. De hát maradt még ennek elég, úgyis nagyon sok volt.
Milyen nagyra fogják ezt neki venni Bécsben! Még majd elviszik innen! Adná a mindenható!
Még azt is megtette Zoltán az öccse kedvéért, hogy három napig kendőbe akasztva hordta a karját, s egész tüntetéssel járt így az utcán.
Simon báró pedig komolyan vette a diadalát.
A kettétört kardot hazavitte diadalemlékül, s azzal a szóval lépett be a nejéhez:
– Megbosszultam a gyalázatunkat! Adtam neki egy olyan vágást, hogy a kardom kettétörött bele.
Aranka alig ismert a férjére. Hisz ez egy Ritter ohne Furcht und Tadel!
