WOLFRAM VON ESCHENBACH (1170–1220)
WOLFRAM VON ESCHENBACH (1170–1220)
Életrajzi adatai hozzávetőlegesek. Életkörülményeit is csak következtetik. Alighanem bajor földről származik, elődei nemzedékek óta fegyverforgató lovagok lehettek, bizonytalan híradás szerint igen jó, szerelmes házaséletet élt. De fő műve, a „Parzival”, és másik hőskölteménye, a „Wilhelm von Oranje” (Orániai Vilmos) teljes egészében, sértetlenül fennmaradt, tehát évszázadokon át szakadatlanul énekelték, újra meg újra leírták. Mellettük terjedelmes töredékei is beleépültek a lovagköltészet hagyományaiba, ilyen a „Titurel”, amely ugyanúgy a Grál-mondakör témavilágából ismert hősökről szól, mint a Parzival.
Irodalomtörténeti közhely, több szakember leírta, s különböző lexikonokban is olvasható, hogy Wolfram von Eschenbach Dante mellett a középkor legnagyobb
költője. Ez az állítás nagyon is vitatható, hiszen a középkor évszázadaiban élt és alkotott a francia Chrétien de Troyes és az angol Geoffrey Chaucer is, s nincs olyan mérce, amellyel el lehetne dönteni, hogy ki nagyobb költő, mint a többi. Persze kétségtelen, hogy a közép-félnémet nyelven alkotó Wolfram igen jelentékeny és rendkívül nagy hatású elindítója és ihletője évszázadok hősköltészetének. Tennyson XIX. századbeli romantikus lovagtörténetei ugyanúgy, mint Wagner „Parsifal”-ja, „Lohengrin”-je, „Trisztán és Izoldá”-ja Wolfram témáinak újabb és újabb feldolgozásai.
A hajdani lovagköltészet két témaköre keveredik össze a fő műben, a „Parzival”-ban. Ez a két, eredetileg egymástól független hősvilág Artus király és a Kerekasztal lovagjainak kalandsorozata, illetve a Grál-lovagok nem kevésbé kalandos történetei.
A Kerekasztal lovagjainak története Angliából származik. Nyilván még jóval a normann hódítás előtt keletkezett, abban a korai időben, amikor a rómaiak leszármazottaival kevert kelta őslakosság a hódító saxonok (angol-szászok) ellen küzdött. Később azonban már minden angol lovag és főleg minden angol lovagköltő benne látta és láttatta dicsőséges őseit. Artus király vára, Camelot és a Közeli Tintagil Anglia keleti vidékén, Cornwallban van, romjaik mindmáig felkereshetők. Hőseik történeteit a középkori angol lovagköltők – a skaldok – énekelték, megörökítve Artus királyt és vitézeit, a hősök szerelmi kalandjait a nemzedékről nemzedékre hősénekeket hallgató angliaiak tudatába.
A Grál-történetek egészen más tájakról valók. A Grál-lovagok királyainak – Titurelnek, Amfortásznak, majd Parszifálnak – a vára a Montsalvat hegyén állott. Ez pedig a Pireneusok francia oldalán van. A Montsalvat (Megváltás hegye) csúcsán máig is látható egy elég jó állapotban lévő rom, amelyről időtlen idők óta mesélik, hogy az volt a Grál-lovagok vára. Ott játszódik még Wagner „Parsifal”-ja is. Persze a valóság az, hogy ez az ősi építmény régebbi a középkornál is, hajdani kelta nép napszentélye volt. Hanem amikor már lovagok énekeltek a Grál vitézeiről, ezt tartották a híres történetek színhelyének.
Hogy mikor és kik énekeltek először Artus királyról és a hírneves lovagokról – Lancelotról, Trisztánról, Ivainről, Gavainről, Galahadról –, ez ugyanúgy beleveszett a múltak ködébe, mint maguk a vitézlő hősalakok. A Grál-történetekkel azonban először Chrétien de Troyes-nak, a XII. század kitűnő francia költőjének műveiben találkozunk. Akadtak, akik úgy gondolták, hogy az egész Grál-mondakört, valamennyi hősével egyetemben Chrétien találta ki. Ez elég valószínűtlen, bizonyára vándordalnokok előzetesen is énekeltek a montsalvati vitézek hőstetteiről, szerelmeiről, küzdelmeiről gonosz varázslókkal. Ezek a vándordalok belevesztek a múlt ködébe, csak Chrétien de Troyes volt olyan nagy költő, hogy felidézze Parceval (ő így írja) történetét, és egységes nagy műbe foglalja össze és formálja lovagregénnyé ezt a mondakört. Már az is Chrétiennél történik, hogy a Grál-mozzanatok összekapcsolódnak az Artus-történetekkel.
Az egészen bizonyos, hogy Wolfram von Eschenbach ebből a francia forrásból ismerte meg a Parszifal-témát. Valószínűnek tarthatjuk, hogy tudott franciául is. A XII. és XIII. század fordulóján, a XIII. század első évtizedeiben Párizs szellemi központtá emelkedik. Fülöp Ágoston király kora fontos fejezet a középkori kultúra történetében. Akkoriban fejezik be a rég épülő Notre-Dame székesegyházat. A középkori színjátszásnak, a mirákulum-játékoknak és a misztérium-játékoknak egyik központja alakul ki a Notre-Dame előtti téren. Robert Sorbon, a pedagógia nagy alakja akkoriban készíti egyetemi reformját, amiért mindmáig az ő nevét viseli a párizsi egyetem. – Ez az eleven kulturális élet messziről is vonzza a tudósokat, a tanulni vágyókat, a dalnokokat, az írástudókat. A már akkorra nagy hírű Wolfram ellátogathatott a Szajna-parti egyre nyüzsgőbb életű királyi központba. Középkori írástudó természetszerűleg tudott latinul, és a latinul tudó ember pedig könnyen tanul franciául (és a középkori francia még közelebb volt a latinhoz, mint a mai nyelv). A már sokfelé szívesen fogadott dalnok költőt nagyon érdekelhették a francia hősdalok is. Wolframnak tehát meg kellett ismernie Chrétien de Troyes nagyon érdekes, nagyon vonzó „Purceval”-ját. Arra is rájöhetett, hogy ezek a kalandok összekapcsolhatók Artus király lovagjainak kalandjaival. A „Kerekasztal”-történeteket akkoriban már sokfelé ismerték a német világban is. A két mondakör teljes egyesítése azután már Wolfram irodalomtörténeti tette.
Maga a Grál fogalma is megváltozott Wolframnál. Chrétien de Troyes szövegében még afféle ostyatartó edény, amelynek varázsereje van. Birtokosát védi, tetteiben segíti. Wolframnál válik azzá a kehellyé, amelyben egykor Krisztus kiomló vérét felfogták. Az eredeti Grál valószínűleg még az ősi kelta (gallus) pogányság hiedelmei közé tartozott, s csak Wolframnál épült be harmonikusan a keresztény mitológiába. Ettől fogva lett az a szimbolikus kegytárgy.
Az összefonódott Kerekasztal és Grál ettől kezdve újra meg újra megjelenik az irodalomban. A XIV. századbeli Thomas Malory és a XIX. századbeli Alfred Tennyson, meg a közöttük lovagtörténeteket mesélő írók és költők mind valahogy Wolfram von Eschenbach témavilágát újítják fel, teszik újra népszerűvé, olykor egyenest divatossá, míg a téma eléri legmagasabb művészi feldolgozását Wagner zenedrámáiban.
Ugyancsak a Grál-történetek közé tartozik a „Titurel” című elbeszélő költemény, amely ugyancsak töredékeiben öröklődött ránk, de ami megmaradt, az előzményként egészíti ki „Purzival” montsalvati kalandjait.
Az Orániai Vilmos harcairól szóló „Wilhelm von Oranje” jellegében különbözik a mesés Grál-történetektől. Ez csodás valószínűtlenségei ellenére is verses történelmi regény. Keresztények és szaracénok harcairól szól. Időszerű példálózás volt ez a keresztes háborúk korában. Jelzi, hogy költője nem volt idegen a valóság eseményeitől. Néhány fennmaradt lírai költeménye gondokkal törődő, a szerelemben is a való érzelmeket megragadó művészt mutat. Wagner ezt a Wolfram-lovagot mutatja be „Tannhäuser” című zenedrámájában, amelyben az „eschenbachi dalnok” Tannhäuser vetélytársa a Wartburgi dalnokversenyen. És Babits is őt szembesíti Tannhäuserrel. „Strófák Wartburgi dalnokversenyről” – ez a címe a költeménypárosnak. Ebben Wolfram a magasztos szerelem megszólaltatója, Tannhäuser a vad erotikáé.
Wofram von Eschenbach témavilága és alakjai mindmáig a költészet nagy örökségei közé tartoznak.
